A varjúember találkozása Lou Reeddel

Kínos dolog, amikor az ember (így, kis e-vel, csakis így) azon kapja rajta az írót, hogy a humort összetéveszti a poénkodással, jópofáskodással, kedélyeskedéssel. A humort a humorizálással. Ha pályakezdő író teszi ezt, az ember kis e-vel még megbocsátja neki valahogy, gondolván, előbb-utóbb csak kinövi a gyerek. Persze, kell ehhez kis e részéről jó adag bizalom és jóindulat. Mert azért a pályakezdő írásán is észrevehető, hogy Karinthy, Örkény, Esterházy, Garaczi lesz-e majdan az ifjúból, vagy csak másodrangú kabarészerző.

Veres István humora szegről-végről Garaczi Lászlóéval rokon, de tényleg csak nagyon távolról. Mert az ő írásainak humora mégiscsak inkább ahhoz a szárazabb fajta humorhoz hasonlít, amilyen a Brit Szigeteken terem. Meg afféle Buster Keaton-i fapofa humor, de nem annyira a groteszk, mint inkább az abszurd háza tájáról való. Nem szituációs humor, nem parodizáló humor, nem szarkasztikus humor, még csak nem is igazán szatirikus humor. Veres István nem valamely kifigurázásra érdemes emberi jellemhibát vesz célba, hanem – az egészet.

Hogy miféle egészet? A lét elviselhetetlen banalitását. Elindít egy történetet, de nem úgy építi föl azt, ahogy egy novellistától a klasszikus és modern novellisták emlőin fölcseperedett kis e elvárná. Néha sehogyan sem építi fel. Kisebb gondja is nagyobb annál. Hagyja a történetet folyni a maga szeszélyesen kanyargós útján, aztán a történetből egy másik történet sarjad, ugyanolyan banális, mint az első, aztán egyszer csak félbeszakad az egész, a történet(ek) eltűnnek, mint a vízsugár a homokban. Nemcsak Veres István történetei emlékezetesek (ámbár ahhoz elég meghökkentők, hogy beleírják magukat a kis e emlékezetébe), hanem az akár nyeglének vagy hányavetinek is nevezhető hangvételük a kicsúfolt banalitás mellett a sivárság és butaság rajza. Bizonyos fokig nyelvi humor az övé, de nem az Esterházy-féle, hanem hogy szűkebb pátriánkban maradjunk, a Zs. Nagy Lajos-féle.

„A varjúember aztán egyszer elintézte, hogy Árpi meg én találkozzunk Lou Reeddel.” És persze találkoznak. Olyan magától értetődő módon, ahogy az esernyő és a varrógép találkozott a boncasztalon a régi szép kora modern időkben. Tehetségtelen író ezt a találkozást nem lenne képes összehozni. Vagy ha mégis, kis e nem hinné el neki. Veres Istvánnak azonban elhiszi. Mert hogy olyan meggyőzően tudja mondani, ahogy csak a nyelv legnagyobb szemfényvesztői, a tehetséges írók mondják.