Ítészkedés és ítélkezés – avagy az újabb magyar irodalom nagyon rövid történetéhez

BZA hentesmunkájához képest (komoly, felelősségteljes, szakértelmet igénylő, nehéz munka a hentesé; és fiatalos erőt, biztos szemmértéket, nagy kézügyességet követel meg) az én kis nyesegetéseim a tompa késsel kevéssé tetszhetnek érdekesnek. S minden bizonnyal valóban nem sokat változtatnak azon a képen (akkor most festőművész-hasonlat), amelyet a kritika és az irodalom elmúlt negyven évét áttekintő értekezés szerzője felvázol. De azért mégis, mert vannak apróságok, amik zavarnak.

Higgye meg az olvasó, ismerem régóta a nagybetűk szerepét, első publikációm (szerzőtársaimmal, Barabás Andrással és Nádasdy Ádámmal) a tulajdonnevekről szólt; napokig, hetekig vihogtunk Ádám egyik példamondatán, hogy: „Bejött Manci néni, kezében a Táska”. Sugallván, ugyebár, hogy arról a bizonyos táskáról van szó, melyet regényünk elején megismertünk, így mintegy megszemélyesítjük, a táska szó nagybetűvel írva már-már élőlényi (és tulajdonnévi) funkciót kap. BZA nagybetűi olykor ezt sugallják, mármint hogy bizonyos szavai afféle megszemélyesítések, nem holmi közönséges (köznévi) alakulatok, hanem egyediek, sajátosak, összetéveszthetetlenek. Máskor ugyanezek a betűk arra szolgálnak, hogy némileg ironizálják, a megszólalótól eltávolítsák a szót magát – a nagyképű, fellengzős (mégis elkerülhetetlen) szót ekképp teszik idézőjelbe vagy kurziválják – idézőjel és kurzív használata helyett. Azt jelezve, hogy ezek nem (egészen) a beszélő szavai. S végül ezek a nagybetűk valahogyan súlyt is adnak a szövegnek, egyre szaporodó számuk az olvasóban (s főként azokban, akik magukban „felolvasni” szeretik a szövegeket) a folytonos nyomatékot, a csaknem állandósuló kiemelést szolgálja – s egyúttal, mint Adynál, a szó szimbolikussá, sokatmondóvá, önmaga transzcendens másává, általánossággá nemesül (mint a „Halhatatlanság”, a „Jelen”, az „Élet”, rögtön az írás elején). A nagybetűhasználat e három módja el sem válik egymástól, meg nem is zárja ki egyik sem semelyiket sem.

A legutoljára említetthez tartozik viszont BZA írásának önjellemzése, miszerint itt valamiféle „látomásos” esszét olvasnánk. Amihez, ugye, a megszemélyesített (nagybetűsített) Jelenségek nyilván hozzátartoznak. Nemigen szívelem én az efféle (és nem lefelé, hanem valamilyen vágyott magas polcra tekintő) önértelmezést – tessék ezt az olvasóra bízni, majd ő eldönti, a szerző beavatkozása nélkül, hogy valóban látomásos-e a szöveg. Szerintem például nem. Pláne nem „látomássorozat” és „hagymázas”. Nem volna baj, ha nem az – sőt talán még hajlamosabb volnék is annak nevezni, ha nem volna a számba rágva.

Mondjuk például ha átírnánk a nagybetűk mindegyikét kisbetűkre, mit szólnánk a szöveghez? (A materialitás, ugyebár, az egyes betűk puszta formájának hozzájárulása a jelentésképzéshez!) Gyakran rajtakapnánk nagyotmondáson, túlfogalmazáson, (túláltalánosításon), olykor szentimentalizmuson, nosztalgián, s mi tagadás, kevesebb súlyt, jelentőséget, átgondoltságot és koherens képzetet gondolnánk tulajdonítani neki, mint ebben a formában. Szóval akkor – ügyes.

Van aztán néhány gyenge vicc, amelyeket azért ki lehetett volna gyomlálni: ugyan miért kell sikamlós tréfát megereszteni Fehérrel kapcsolatosan („Moralista volt, akinek volt Értékrendje. Moralista volt és Elhivatott Kritikus, és Jelszava ez volt: Ítélet van. És aztán Felállította. Mármint az Értékhierarchiát”)? Vagy egy folyóirat nevével játszadozni („az Életünk nevű folyóiratban … – és akkor most komolyan azt gondolod, hogy tényleg Ez Volt az Életünk?”)? Az sem világos, hogy miféle szerepbe kényszeríti-képzeli a beszélő a szövegbe beleírt olvasót. Hogy hímnemű, az kiderül. Olykor mintha beleszólna a monológba, máskor hallgatag hallgató. Néha tájékozatlan, néha nem kell semmit magyarázni neki. Úgy látom, nem az értekezést segítő, inkább csak afféle retorikai mankó ez a szövegbe-fikcionált figura, aki legföljebb a beszélőt jellemzi valamennyire (de ugyan miért van erre szükség, a monológ hangja maga nem volna elég?), meg segít újra és újra nekirugaszkodni (ahogyan Prospero monologizál Mirandával), de az érvelés alakításában, egyes részek megvilágításában semmi szerepe nincs. (És persze közreműködik abban, hogy a beszélő bizonyos kívánalmaknak – például a nevekre, művekre való hivatkozásnak – ne tegyen eleget.)

Mindez az értekezés tárgyához képest csak nagyon távoli (a szöveghez képest meg éppen túlságosan is közeli) morfondírozás. És most örömmel és kétségbeesve vallom meg, hogy BZA esszéjével csaknem teljes egészében egyetértek. És ha az a fajta volnék, nem győzném ünnepelni. De azért csak piszkál az a dolog – hiába, értelmezéshez vagyok szokva –, hogy ugyan mit segít mindennek az előadásában a megszólított személy, és mit a nagybetűzés.

Hát, ha már „nyílt szó, födetlen arc”, akkor azt az aggodalmat kell megosztanom a szerzővel és olvasóval, hogy az értekezés a tudatlan, inkompetens és túlságosan ifjú hallgató feltételezése révén bújik ki a megnevezés, az alaposabb magyarázat, az érvelés nehéz feladata alól. Amikor éppen ki akar bújni. Úgy véli, hogy ha elmond egy általános(ított) mesét, amely csupa nagybetűs izét (szereplőt, cselekményt, környülállást) görget-sodor magával, az keretnek elég, s a konkrét kitöltés el is maradhat, vagy maradhat későbbre a tájékozatlan ifjúság játszi kedve szerint. A történet egy-egy mozzanatát aránytalanul ki lehet nagyítani, névvel-címmel-időponttal, de nagy része viharos gyorsasággal és nevek nélkül is elmondható.

Most tehát röviden ezekről a hiányérzetekről szólok. Sorrendben.

Nem értem, miért nem lehet kimondani, hogy 1948 után egészen a rendszerváltásig kik is voltak azok a bizonyos Főítészek (róluk csak annyit tudunk meg, „hogy ez ki volt akkor éppen, és kik voltak famulusai, azt mindenki tudta akkor éppen”); ha a bűvös hármas. „a Király, a Pándi, meg a Szabolcsi” később megneveztetik is. Kinek volt hatalma? És ettől nem függetlenül: kinek volt közvetlen befolyása a nyilvánosság bármely intézményére (folyóiratra, rádióra, oktatásra stb.)? Ki volt ezek közül, aki a politikában éppúgy benneállt, kötésig, mint az irodalmi életben, és ki volt az, aki politikusként irodalompolitizált, vagy irodalmárként vethette a hátát a politika biztos támaszának? S vajon igaz-e, hogy a nagyszerű Vas-Hubay-Ránki darab szereplői, „a súlyosan antidemokratikus kor, a náci Magyarország ideiglenesen még járkáló halálraítéltjei” csak éppen e kor (a náci Magyarország) diktatórikussága miatt dalolhatnak-gúnyolódhatnak a Főítészen? „Csak egy Zsarnoki világban létezik a Hivatalos Művészet fogalma, melyet a Főítész foggal-körömmel és persze Tollal véd” – ilyen szoros és egyértelmű megfeleltethetőség volna? Ady kora vajon diktatórikus volt-e? Vajon a Főítész tényleg csak efféle közegben képzelhető-e el?

A jól járó írók gondolkodásmódjának, tetteik mozgatórugóinak, kompromisszumaiknak, öncsalásaiknak, öncenzúrájuknak, rettegéseiknek és reményeiknek katalógusát páratlanul szellemesnek és pontosnak gondolom. Ami azt illeti, hogy bizonyos kihagyásokkal és átírásokkal véltek megfelelni a (vélt és/vagy valódi) követelményeknek, s hogy elhitették magukkal: ez még kifejezetten jót is tesz művüknek – nos, ezzel nehéz vitázni. Valóban jót tehet(ett). A közvetlen politizálás, a „merész” célozgatás, az összekacsintó utalás bizony sokat ronthat a szövegen, lássuk be. Eszem ágában sincs kiállni az öncsalás vagy az öncenzúra mellett, de hát igaza van BZA-nak: Nádas, Kornis, Konrád könyveinek értéke nem azon a néhány soron, bekezdésen, oldalon múlik, amit kihagytak a szövegből, s meglehet, így még jobbak is.

Ami azonban azt illeti, hogy „ezek Írók voltak, ráadásul nem is rosszak, sőt jók voltaképpen” – hát, ugye, írója válogatja. BZA túlságosan felértékeli négy évtized (1948-1988) irodalmát. Igen, voltak jók. Jó írók, de főleg: jó művek. De azért ne általánosítsunk. Inkább: előfordultak. Jó életművek például nagyon kevéssé voltak, ha voltak.

És ha jók voltak, már aki író és ami szöveg jó volt, annak viszont semmi köze nincs ahhoz, ami e megállapítás után BZA esszéjében következik, tudniillik a külhoni tájékozódáshoz. Hiszen az, helyesen mondja az értekező, „az színtiszta baromság volt, mon cher”. Néhány kiváltságos dísz-utazgató szemellenzős-kultúrkritikus-szocalistaelkötelezettségű süketelése. Na jó, de ha tematikus alapon tekintünk végig a kor irodalmán, akkor ugyanígy elő lehet venni a kertecskében munkálkodó és közben a kor (meg a nép) szavát figyelő nagyköltő témáját (ahogyan Déry „kertjéből kihajtott a második Volkswagen”, hogy maradjunk Benjámin Lászlónál, legjobb művénél, a paródiakötetnél). Az se volt semmi, brrrrr.

Szóval nem a téma számít, bár az is nagyon jellegzetes, hanem hogy ezek a nagyírók nem voltak jók. Vagy csak ritkán. És kevés művük. Ne essünk túlzásokba, az a legkevesebb, hogy saját szemétdombjukon el voltak fogadva, de az ócskaság (vagy legalábbis: a nem maradandó, a nem erős, a gyorsan avuló) volt elfogadva.

Ragyogó és halálosan pontos BZA leírása a megalázó és megalázott, az „ottani”, rosszérzésekkel, bűntudattal és kielégületlenséggel teli hatalom és az „itteni”, rosszérzésekkel, bűntudattal és kielégületlenséggel teli irodalom (művészet…) vacsorázgató és üzengető, kölcsönösen nyalakodó és szurkálódó viszonyáról. Nagyszerű részlete ez az értekezésnek. És logikailag akár igaz is lehetne következtetése: hogy „az Agon, a szellemi verseny nem tesz rosszat, sőt legtöbb esetekben Jót Tesz egy kultúrának”, és hogy ezért „így alakult ki a magyar irodalom egyik Aranykora”, éspedig „a hatvanas-hetvenes években”. De ennek az ellenkezője is igaz lehet, és én inkább ezt hiszem: hogy mivel ez nem igazi szellemi verseny volt, korántsem volt itt aranykor. (És még lábjegyzetben megkérdezném, hogy hová tűnt a történetből vagy 10 kemény év, a 48 utáni időszak?) Én például, mi tagadás, nem tudnám sorolni (vagy csak elég röviden) az aranykor arany szerzőit. És akiket igen, azok a legkevésbé vettek részt a vacsorázgatásokban és lakáskiutalósdiban. Hadd üssek meg itt nagyon személyes hangot: ismeretségünk több mint 35 éve alatt, mon maître, nem tudtál meggyőzni arról, hogy mondjuk Illyést vagy Sarkadit kell olvasni, és ha zsigeri viszolygásomat legyőzve mégis sikerült, nagyszerűségüket mégsem tudtam látni. Németh Lászlóét sem, Sántáét sem (igaz, ezekre nem biztattál), és a kor sok nagynak kikiáltott írójáét sem. Nagy Lászlóról és Juhász Ferencről, khm, sok mindent lehet gondolni. Vagy Csoóri? Kolozsvári Grandpierre? Mesterházi? Jól el tudom képzelni, hogy a most készülődő generációk egyike majd tud érdekeset, izgalmasat és vonzót beleolvasni ezekbe a klasszikusokba – nekem, talán mert akkor éltem, amikor, ez nem megy. Van néhány érdekes kisebb író, akit akkor sem, most sem ismertek (Birkás Endre, Rubin Szilárd), és vannak igazán nagyok, akik viszont gyakran kerülnek az értelmező kedv hullámvölgyébe (Mándy, Weöres, Pilinszky).

Mindenesetre: ha nagy irodalomról, aranykorról beszélünk, akkor pontosítani kell, hogy honnan tekintve volna is ez aranykor: Nádas, Konrád, Esterházy előkerülését, Mészöly presztízsének megerősödését tekintjük a kilátópontnak, azaz magát a hetvenes-nyolcvanas éveket? Akkor valóban minden új megjelenés, minden kicsit is érdekesebb folyóirat-közlemény vagy felolvasás komoly izgalmat okozhatott, ma már teljesen elfelejtett szerzők egy-egy során nyammoghatott az irodalom iránt érdeklődők egy rétege (igen, engem is beleértve), s valóban úgy látszhatott, hogy szemben minden mással – hiszen valóban: semmi nem történt, megállt az idő, nem volt történelem, mert történés sem volt, politika sem létezett – , az irodalom valami virágzó, mozgó, eleven és izgalmas kis arborétum-állatkert-sziget lehetett. De ha most, az ezredforduló utáni első évtized végéről nézzük – aranykor volt?

Ami a kívülmaradókat illeti, természetesen teljesen igaz, hogy Petri és Kertész az első említendők, de azért a fentebb felsoroltak között is voltak, akiket kevésbé árnyékolt be a Bajusz, s hozzátehetném a teljesen apolitikus Tandorit vagy Oraveczet, Ottlikot és Spirót, Bodort és Mészölyt. Közülük csak egy-kettő nevezhető a Nem Ellenzéki Ellenzéki Oldalhoz tartozónak, amin, ha jól értem, BZA alapvetően a poszt-Újholdat érti. Kertész észre nem vételének történetét és Kertész erre adott reakcióját BZA tökéletesen írja le. Megint az értekezés legjobb bekezdései.

Ahogyan a kritika sorsáról szóló rész is csak elismerést érdemel. Az értekező annyit azért megtehetett volna, hogy az abszurd vádat, miszerint „Szilágyi Ákos Aczél utasítására nem szerette Weöres Sándor költészetét és írta meg bírálatát” elutasítja – vagy tényleg így hiszi ő is? Meg azt azért árnyaltabban kellene fogalmazni, hogy „Fehér is az Udvar embere volt”, hiszen a lukácsisták és az Udvar viszonya igencsak változó volt, olykor kifejezetten feszült, máskor haverkodósabb. Akkor legalábbis Fehért nehéz lett volna a Belső Udvarhoz sorolni – még ha innen, a mai látószögből mindez másként fest is. Az, hogy „ŐK könnyen elszigetelték és hiteltelenítették az Irodalom Világában”, nem a veszélytelenségét jelzi, hanem éppen hogy jelentőséget tulajdonítottak kritikai munkásságának. Az pedig, hogy Kertész itt is mint a legfőbb és mindent eldöntő teszt szerepel: ki vette észre, ki nem, mikor, miért? – ez egy megírandó, de nem idetartozó tanulmány megalapozása volna, Kertész politikai-ideológiai-pszichológiai befogadás-történetéről, nem alapvető fontosságú Fehér megítélésének szemszögéből. Könczöl remek arcképét pedig azzal azért még kiegészíteném, hogy talán mégsem volt annyira lusta: az ő fordítói-tudományszervezői erényei és teoretikus érdeklődése kellett ahhoz, hogy számos orosz irodalomelméleti szöveg (főként a formalistáké meg Bahtyiné) megjelenjen. (BZA maga utal arra Balassával kapcsolatosan, hogy ezeknek komoly hatásuk is volt a korban.) Azon elgondolkodnék, hogy a Könczöl bírálta Tandori vajon ellenzékisége miatt lett volna szent és sérthetetlen (már ha az volt - lehet) – mert inkább egy olyan nem-ellenzéki ellenzékiséghez volt neki köze, amely érintkezik ugyan a poszt-Újholddal, de nagyon is távol áll attól (az érintkezés pedig éppen Tandori maga). Az kissé zavarbaejtő, hogy a kritikáról szóló – mondom, nagyszerű – rész két portréból áll (Fehér és Könczöl), és nincs szó csoportosulásokról (nem voltak?), vagy legalább valami általánosabb jellemzést kellene kapniuk, amelyekkel másutt BZA nem fukarkodik.

Több mint homályos például, hogy ha az olyannyira evidens, hogy „nem létezik az irodalom (a művészet…) értelmezés és közvetítés nélkül, pláne, ha Újat akar és tömegesen, mintegy mozgalomszerűen jelentkezik”; mi több, ha azt is látnunk kellene, hogy „mennyire kell a Kritika az Irodalom, mennyire fontos a Szellem egészségének” – szóval, akkor a líra nagy felvirágzása idején, a prózafordulat előtt, ugyan hol bujkáltak a Szellem kondiedzői és wellness-masszőrei, a kritikusok? Vagy talán nem volt olyan komoly az a prózafordulat előtti költészet? Nem volt mégsem aranykor? Vagy volt kritika, mégsem érdemes a szóra? Miért? És mi van a nagy értelmezőkkel, akik nem kritikusok abban az értelemben, ahogyan BZA gondolja? Nagy kritikus csak az lehet, aki az élére áll valami új mozgalomnak-mozgolódásnak? (Németh G. Béla ugyan minek állt az élére?)

Az persze teljesen igaz, hogy a prózafordulat emblematikus és nagyhatású kritikusa volt Balassa, s az ő portréját is többé-kevésbé elfogadhatónak tartom. Meggyőző az a fejtegetés, hogy mi állt a szerepről meghozott döntése mögött (ti. a nem udvaronc, de nem is ellenzéki kritikusi szerepről, amely mögött komoly felkészültség áll, s a fiatal irodalom támasza lehet). Talán igaza van az értekezőnek, amikor kevesli Balassa teoretikus vértezettségét (bár… mir gesagt), a lendület és a fantázia hiányának emlegetését viszont vagy nem tartom jogosnak, vagy nem értem. Én is érzem, noha igazolni nagyon nehezen tudnám, hogy van valami hamis lelkesedésében, hogy „Balassa a szíve mélyén nem kedvelte ezt a Mai (akkori ) Magyar irodalmat” – nekem Balassa Esterházy-értelmezése, amely tele van kegyes-keresztény utalásokkal, már ennek volna a jele. Lehet, hogy katolizálása része volt az Ottlik-Nemes Nagy-poszt-Újholdhoz való közeledéshez, igen, de talán inkább arra a magasabb instanciára volt szüksége, amely lelkesedését tüzelni, aggályait-idegenkedéseit elsimítani volt hivatott. Miért nem lehet e ponton szóvátenni, hogy milyen ostoba cím ez A színeváltozás, ami baromi jól hangzik ugyan, csak semmi köze sem Balassához, sem a könyvhöz, csak amolyan kiüresített nagy szó: még BZA is bedől neki, és utal arra, kétszer is, hogy „Balassa végrehajtotta a maga Színeváltozását”. Színeváltozása Balassának nem lehetett, az csak egyvalakinek (itt jogos a nagybetű: Egyvalakinek) volt, egyszer, ahogyan meg vagyon írva. Vele, ha csak burkoltan is, azonosulni – micsoda kevélység. Szerencsére némileg balanszírozza ezt az engedékenységet, amikor BZA később arról ír, hogy Balassa olykor bizony „elviselhetetlenül modoros”, „egyre jobban elkenetteljesedett, és a rendszerváltás előtt és közvetlenül utána már nem írta, hanem celebrálta a kenetteljes Kritikát”. Ami azt is jelenti, hogy – ő sem járt jól: ez a modor, irály, gesztus folytathatatlan és követhetetlen. Kritikai iskolát, mégoly laza csoportot nem teremthet: csak lihegő utánzói lehetnek. Szemben a lukácsista kritikus-csoportosulással (ami nem volt, de akár lehetett is volna), itt a személyiség karizmatikus ereje, a pápaság áll a középpontban, az erős (apa)figura, akit legföljebb csodálni lehet, s akinek kedvéért gyakran hajlandók vagyunk felfüggeszteni a racionális gondolkodást.

És vajon miért lett volna olyan, hogy „Irodalmi Balassa Párt”, s hogy miért éppen ennek lett volna publicisztikai sorozata Parti Nagy remeklése (pláne „széplelkű”) – azt már nem tudom követni. Különösen azt nem, hogy miért volna ez „széplelkű” („azaz a fából vaskarika széplelkűség”). Amikor tehát Balassa értékelésére kerülne a sor, BZA kissé visszahőköl. A széplelkűség például, ha valakire, magára Balassára szegényre volna alkalmazható, s igencsak ideje volna szembenézni üres és retorikus lelkesedéseivel, vallási katyvasszal megbolondított bölcs iránymutatásaival; jó eldugott helyen írtam már ilyesmiről röviden vagy 17 éve, és persze, hogy Farkas Zsolt már sokat tett ebben az ügyben. Egyáltalán nem világos, hogy miért húzódik BZA a „majd az idő eldönti” szólam árnyékába, amikor ezt kellene latra vetnie: „Hogy ezek milyen minőségű támadások és elemzések voltak, azt egyelőre nem tudom megítélni”. Ugyan, miért nem? És később, ahol a rendszerváltás utáni időkről szól, miért viselkedik ugyanígy? Elhárítja a megítélést, két indokkal: „a szakaszban, amelyről most kénytelen vagyok beszélni, kritikusként én is vittem némi szerepet; továbbá azért, mivel ez a korszak még messze nem tűnik lezártnak, és ez részben megtiltja, hogy erről komolyabban beszéljek”. Miért kellene lezártnak lennie egy korszaknak ahhoz, hogy vélekedjünk róla valamiképpen? Ki fogja megmondani, hogy no, akkor most szabad a gazda, le van záródva a korszak? Nem és nem értem.

De hogy ne szűnjek meg dicsérni BZA értekezését, a remekmű-szükséglet kategóriája és a korra vonatkoztatott konkrét applikációja lenyűgöző és tökéletesen meggyőző. Igen, Balassa „nagyon is részt vett a Remekmű megteremtésében, pontosabban a Mű Remekmű mivoltának elfogadtatásában”, s ma tényként kell elfogadnunk, hogy a maga által is teremtett hatástörténet végül sokkal inkább igazolta őt, mint a Benjámint magasba toló Fehért, vagy a Kovács Andrást Adyhoz hasonlító (és, tegyük hozzá, Csanádi Imrét nagyon komolyan taglaló) Radnóti Sándort. De zárójelben azért érdemes hozzátenni, hogy az utóbbi két kritikus (és hangsúlyosan: teoretikus) azt a lukácsi hagyományt követi, amely a nagy elméletíró számára a nagy irodalmi tévedést szinte kötelezővé teszi. Az is kétségtelen, hogy Balassa „nem az Ellenzéki, hanem a Nem Ellenzéki Ellenzéki Irodalomban utazott, ezért neki a Tiszta Remekmű kellett, az irodalmi Irodalmi Remekmű”. Viszont amikor BZA ekként nemcsak a kritika pozícióját, hanem szükségképpen az irodalom korabeli tagolódását is vizsgálja, hadd tegyek hozzá egy nagyon fontos színt vagy alakot az általa felfestett vázlathoz.

Veszek egy nagy levegőt, kicsit hosszabb kitérő lesz.

Nemcsak ellenzéki és nem-ellenzéki ellenzéki irodalom létezett; pontosabban az utóbbihoz tartozott egy olyan csoportja a műveknek-szerzőknek, amely a hivatalosság számára nehezen volt elfogadható (inkább nem), az ellenzéki irodalom sokáig nemigen figyelt oda rá (s mikor mégis, akkor csak személyesen, nem kritikával/kritikában), a nem-ellenzéki ellenzék pedig nem fogadta be: az, amit durván általánosítva neoavantgárdnak neveznek. A lukácsisták látványosan hallgattak (nyilván a klasszikus értelemben vett műegész, nembeliség, hiányzott nekik, kimondatlanul: hagyománykövetés), a poszt-Újhold aligha járt performanszokra, ők a Nyugat és az Újhold továbbírását várták, a halk keresztülnézést ezen a romlott koron, nem a lompos, kusza és feszült szembeszegülést. Hogy ez olykor rossz művészet volt? Efemer és szedett-vedett? Másodlagos – a régi magyar avantgárdhoz és a jelenkori nyugati mintákhoz képest is? Hogy nem lehetett volna sehogyan sem és senkinek sem családi csoportosulássá alakítani, és kritikuspápaként mögéállni (az élére állni)? Igen, mindez igaz – de mégis, aránytalanul rosszul járt az alkotók nemlétező csoportja (gondoljunk olyan nagyon különböző pályákra, mint Szentjóby, Erdély, Bálint István, Balaskó, s a néhány szállal ide is kapcsolódó Tandori). És rosszul járt a kritika, mert nem kellett számot vetnie valamivel, ami a huszadik században igenis roppant nagy szerepet játszott, elsumákolhatta az avatgárd megemésztését – valamint rosszul járt persze az irodalom. Voltak furcsa találkozások – de ezek csak véletlenszerűek és anekdotikus jelentőségűek voltak („hercegnő, én ott voltam benne”: emlékszem, hogy valamelyik felhagyott budai kőbányában volt egy performansz, ahol Haraszti és Pór György is megjelent, és barátilag beszélgetett a művészekkel; vagy hogy Rajk László is afféle kapocs volt ellenzék és avantgárd között; vagy hogy a Fiatal Művészek Klubjában, már amikor beengedték őket, ellenzékiek is megfordultak, Könczöl egyenesen törzstag volt). És most még, mindennek tetejébe, még BZA is megfeledkezik róluk. És megfeledkezik az akkor fiatal irodalomtörténészek egy csoportjáról, amelyben volt, aki kifejezetten érdeklődött a neoavantgárd iránt, sőt értelmezte is (Bojtár Endre), és a többiek is nyitottak voltak, nemcsak ami az elméletet illeti, hanem a kortárs irodalom befogadásában is – például Esterházyra. Mondjam azt, hogy maga BZA is Balassa szemüvegén át nézi ezt a történetet? Ahol semmi más néven nevezhető érdekes szereplő nem volt, mint a prózafordulat? Ahol semmi esély nem volt remekművet képezni bármi másból, mint az új magyar prózából? Igen, mondom.

Így aztán a folytatható hagyomány Balassa és BZA számára egyformán a Nyugat és az Újhold, aztán azon már lehet vitázni, hogy Ottlik (de Örley neve miért nem fordul elő BZA-nál?) és Kosztolányi, de akkor miért nem Szép és Szomory és Füst, miért csak szőrmentén Krúdy és Móricz, miért Mándy és Mészöly, de miért nem Szentkuthy – de sem Balassa, sem BZA nem gondol más főszereplőkre és más apákra-nagyapákra. Balassa azért nem, mert rátalálni vélt a családra, amelynek atyja lehet – de BZA vajon miért nem?

Én is unom, kedves olvasó, unom magam, hogy folyton kérdéseket teszek föl, amelyek olykor retorikai/költői kérdések, olykor viszont valóban kíváncsi volnék erre-arra – akkor lezárásként hadd tegyek néhány nagyon egyszerű és tömör állítást. BZA leírásait, mint annyiszor mondtam már, legtöbbször pontosnak, szellemesnek, igaznak gondolom. Amit én a kérdéseimmel (és nagyritkán állításaimban) hozzá szerettem volna tenni, lényegesen nem módosít az összképen. Amiben egészen biztosan együtt vagyunk BZA-val, az a mai helyzet megítélése: szabadság van, szabad a kritika, új szerepek vannak kritika és irodalom számára egyaránt, s remélhetőleg most valóban mindenki jól jár. A normális élet kora következett el (viszonylag, mintha, reméljük, úgy fest). Ha lesz(nek) (vagy akar[nak] lenni) kritikuspápá(k), majd kiröhögjük őket, majd lelepleződnek, majd nekik is kínos lesz. Viva, viva la libertà. Éljen a szabadság.