Meghalt a Főítész, elmúlt a rút világ!

Könczöl Csaba emlékének

„Örülj, amíg a főítész levág!”, dalolják Vas István halhatatlan sorait az Egy szerelem három éjszakája költő szereplői. A Botlóballada a halhatatlanságról pimasz fricska a Halhatatlanságnak, egyidejűleg forró vallomás a Jelenhez, az Élethez, hiszen amíg a Főkritikus letol, addig egy biztos: Élsz, öreg. És még azt is mondja a vers: „élők élőt szeretnek”. Még szép. Mert csak egyszer élünk, és az mindig a Jelenkorban történik. A sírból kikukucskálva senki sem fogja élvezni halála utáni dicsőségét, azaz esetleges halhatatlanságát. Na, de most másról lesz szó. Jól figyelj.

Ez a pár sor ugyanakkor sistergős fityisz és gúnyos hódolat a Főítészség Intézményének, mely többnyire diktatórikus korokban hathatós és érvényes instancia; demokratikus világban értelmét veszti, sőt talán ki sem alakul, hiszen csak egy Zsarnoki világban létezik a Hivatalos Művészet fogalma, melyet a Főítész foggal-körömmel és persze Tollal véd. Tőle kapni Levágós Kritikát nagy fegyvertény, kitüntetés. E gondolattól fakadnak akasztófahumoros dalra a súlyosan antidemokratikus kor, a náci Magyarország ideiglenesen még járkáló halálraítéltjei.

E kor letűnt.

Le ugyan, de vele csak pár évre bukott alá a Főítészet Napja, mert hát hamarosan bevágott, „bejött” a Rákosi Rendszer, aztán az Aczél-Kádár Szisztéma, és az irodalom összes művelője, noha a legkevésbé sem volt Járkáló Halálraítélt, sőt éppenséggel Túlélő Halálraítélt volt, megint e musical-sorokkal vigasztalódhatott, ha a Hatalom Védte és Támogatta lapokban netán rossz kritikát kapott a Hatalom által Támogatott papírra kiszedett, a Hatalom által fizetett nyomdászok által kinyomtatott könyveire. És örült bizony és mosolygott a szívében, ha a Főítész (hogy ez ki volt akkor éppen, és kik voltak famulusai, azt mindenki tudta akkor éppen) Levágta, hiszen ez legitimálta a Másik oldalon, fényesen igazolta és felmentette a rendszer Ellenzéki Köreiben – lettek légyen voltak ezek bármifélék is, úgymint: urbánusok, újholdasok, vidékiek, városiak, kisvárosiak, népiek, egzisztencialisták, zsidók, álzsidók, bal- és jobboldali elhajlók, narodnyikok, népi bolsevikok, népi zsidók, későtrockisták, korakamenyeviánusok, zinovjevisták, mao-hívők, buharinfanatikusok, középutasok, hermetikusok, poszthermeneutikusok, wittgensteinisták, hamvasbélásak, kassákisták, kora- és későlukácsisták, hellerágnes-szerűek, mészölyösök, avantgárdisták, újszenzibilisek, hangköltészetiek, örleyisták, fiatal-művészek-klubjábajárók, davidbowie-hívek, sexpistolozók, pattismithesek, yvesklein-ugrók, újbécsiiskolásak, nietzsche-barátok és nitzsch-nyalók; sorolhatod felőlem reggelig, ha van időd és műveltséged, no meg nyelvi leleményed is elegendő –; és míg egyik kezével a Levágott regényre-verseskötetre-esszégyűjteményre kapott Előleget vagy Honoráriumot markolta-számolta rodolfó-ügyesen, addig a másikkal a rádió keresőgombját csavargatta a jonhokig remegő hónalj-izgatottsággal, hátha elcsíp egy mondatot a Szabad Európa Rádió közleményéből, melyből megtudhatja, hogy készülő/kiadott művét Majdnem Betiltották, de aztán mégis Megelégedtek egy határozottan helyretevős, ugyanakkor elftársiasan őszinte, Jobbító Szándékú, „nyílt szóval, födetlen arccal” megírt kritikával a Párt valamely központi fórumában, vagy csak úgy szóban valamelyik Folyosón. Amely bírálat persze biztosítja és fenntartja a Továbblépés lehetőségét.

Vitézi idők! Noha hányingert keltők egyidejűleg. De legalább majdnem mindenki jól járt! Hogy miért? Elmondom, most figyelj.

Akik jól jártak

Hogy az Író jól járt, az nem kérdés. Először is viszonylag aprócska Kompromisszum, finom, alig, még az alany számára is alig észrevehető Segg-, na jó, engedek, Talpnyalás, a reggeli fürdőszobatükrét még nem szétrepesztő Öncsalás Révén megúszta, hogy esetleg Valóban Megtagadják műve kinyomtatását, Drámája premierjét. Egy pár erősebb Jelző, problémásabb Mondat kihúzása; na, az ilyesmi olykor még jót is tesz Esztétikailag, kicsit Tényleg feszesebb lesz a szöveg, nem teng túl, meg aztán ki veszi ezt észre egy 400/800/1200 oldalas regényben? Feri/Józsi/Kati/Zsuzsi/Gyula bácsi/Virizlayné/az Újságárusnő monológja a második felvonásban Tényleg egy kicsit hosszú és trágár meg modoros, és az sem szerencsés, hogy a mostani gondnok/főmérnök/pék/fröccsöntő az egykor rendőr/portás/miniszter/ávós/náci volt; ez Tényleg olyan erőltetett, olyan direkt; azért OTT nem mondanak teljes hülyeséget ŐK. Különben is, azt hallottam, hogy az Izének az Izé a kedvenc írója, állítólag, szóval nem olyan rossz ízlésűek OTT. Basszus.

Jó, rendben. Kihagyom ezt a verset, amit ŐK kérnek; sőt ráadásul a másik két verset is Még Kihagyom; ezt az utóbbi kettőt Önként ajánlom fel, Önként s dalolva ajánlom fel, hogy Kihagyom őket, nem is nagyon tetszenek, ha őszinte vagyok, kicsit zavarosak, Tényleg rossz pillanatban írtam őket, azokban az években a Díjak/Útlevelek/Életműkiadások/Rólam Szóló Összefoglaló Tanulmányok/Lakáskiutalások messze elkerültek és a Cica/Muci/ Maca/Puci/Paca/Laca/Csacsa is éppen akkor lépett le és vitte el a takarékbetétkönyvet, bassza meg; viszont ezek fejében Tényleg – basszák meg! – bennmarad a Nagy Természetfestő/történelmi/morálfilozófiai/kultúrhistorikus/parabolisztikus Nagy elégia/óda/himnusz/episztola/szonettkoszorú; persze erről/ezekről nem fogják észrevenni, hogy Tényleg voltaképpen erről meg amarról vagy az ilyen meg olyan eseményekről szól, na, rendben, mert aki tudja, az persze tudni fogja és észreveszi, aki Tudja, az majd Észreveszi; és ha ezeket Kihagyom, ráadásul Önként, akkor éppen 48/56/68/77 számú vers lesz a kötetben; ez is Utalás, persze csak az veszi észre, aki Megszámolja a verseket, na de majd gondoskodom róla, hogy legyen, aki Megszámolja, persze csak utólag, amikor már a boltban van, akkor Számolja Meg; majd ehetik a meszet vagy a kefét, basszus, OTT fenn ŐK, kinyalhatj…,na ezt azért mégsem; végül is senkinek sem használok, sőt a Magyar Irodalomnak egyenesen Ártok, ha két/öt/hat/hat és fél évig nem jelenik meg kötetem. Stb. És megint basszus.

Hallod a hangot, carissimo? Neked idéztem fel, aki Különféle Okok (életkorod, unalmad, érdektelenséged – soroljam?) miatt esetleg már egy vak hangra sem emlékszel ebből. És jó lesz, ha figyelsz, mert ilyesmiket motyogott maga elé, vagy a feleségének/férjének/szeretőjének lehallgatós fülébe, de inkább társaságban és ott is, a Társaságon belül is kitüntetetten a Saját Köreiben az író/írónő. És akkor még az író/írónő Közvetlen Politikai Megfontolásait nem is parodizáltam most; nem mintha az előbbi Megnyilatkozásai az írónak/írónőnek nem lennének Tényleg Politikai Megnyilvánulások, de köpök most rájuk, az írókra és írónőkre, és az ő Nem Közvetlen Politikai Megnyilatkozásaikra. Mert hát Közvetlen Politikai Megnyilvánulásai a szó legitim vagy értelmes, vagy értelmezhető értelmében nem is voltak ezeknek az íróknak és írónőknek, hiszen ilyesmi nem is lehetett tőlük Elvárható, Kivárható, Megvárható, Kifülelhető, mert nem volt-létezett/létezhetett Közvetlenség, naná, mon ami, semmiféle Közvetlenség nem létezett, politikai a legkevésbé. Közvetlen legföljebb a Kuss volt. Kuss.

És Politika még kevésbé létezett, hiszen egyáltalán Nem Létezett Politika. De most ne tőlem várd, hogy elmagyarázom, hogy miért Nem Létezett Politika; most érd be a tézisemmel, miszerint minél inkább áthat mindent egy társadalomban a Politika, annál kevésbé létezik a szó valódi értelmében Politika. De most nem erről szól ez a jobb híján esszének nevezett látomásos és olykor hagymázos monológ.

Amikor Ezek – és ezek Írók voltak, ráadásul nem is rosszak, sőt jók voltaképpen; és ez a durva paradoxon, vágod? – az Új Írásban vagy a Kortársban (ezek úgynevezett folyóiratok voltak, és más lap nem volt, talán a Jelenkor még, később a Mozgó Világ; vagy tévednék, mások is voltak, voltak más úgynevezett folyóiratok is ezeken kívül?) fecsegtek és szótfostak Párizsról meg San Friscóról meg Berlinről (na, utóbbiról kevésbé, mert akkor még volt ENDÉKÁ, és arra köptek, na de ma már persze nyalják az eget, hogy akkor nem nyalták Berlint – de hát ki tudta előre, hogy egyesül a Berlin – bassza meg! –, és az egyesülés után akkor most majd ott kell nyalni/nyalnunk, nemcsak az ENDÉKÁS csajoknak, als früher, als damals, de ki az Jóég tudhatta ezt előre?!, az ember feje elvégre nem kaptár, vagy mi a túró is ez a metafora…) meg a Diákmozgalmakról, a Flower Powerről, a protest songról meg a juhtúró tudja, miről, az színtiszta baromság volt, mon cher. És Politika, mármint a rendes, az élő, az élethez, az emberekhez közeli, vagyis az emberek ügyeivel foglalkozó, amolyan emberügyi, szóval olyan (ó)görög, érted? – na, az semmi nem volt bennük, ne keress még most, utólag a könyvtárban sem ilyet. Aki ott volt, ott járt a Nyugaton, szelíd őzként elidőzött a Helyszínen – vagyis megkapta a szolga-útlevelét, a kinyaltat – na, az ókori kövekről meg templomokról dajdajozott kavafisziánusan, Eliot-okosan miközben az Internacionálét Dúdolta Maga Elé – ismersz még egy ilyen Fenomenumot, mein Bester? Én igen, de ne tőlem kérdezd, ki volt. Meg az, aki a balatoni haciendájában ugyanezt a dal ütögette ki a térdén. (Én tudom, ki volt, de ne tőlem kérdezd, hogy ki volt, helyette nézz utána, ha nem vagy túl lusta.)

De – és ez a fontosabb! – ez az író, ez a Majdnem Betiltott, ez a Nyugatos, nyugatot járt író (művész…) megúszta azt is, hogy önmaga és a Társaság, az Ellenzéki Körök előtt égnie kelljen, mint a Reichstagnak, ahogy akkoriban mondták. Mert ez mindennél Többet ért, mert hiszen ez volt a végső instancia, a legitimációs forrás, ez volt a Közeg, az író saját közege, saját Jattos Kávéja, saját Csapata, saját Bandája, saját Klubja, és saját – Szemétdombja, ha nagyon akarod, hogy keménykedjek.

Itt kellett helytállnia.

És hát ki mondott volna ellent neki, ki vonta volna felelősségre a Kis Kompromisszumokért, akkor, amikor Kreclije, Szekértábora, Törzsasztala, Páholya, Haciendája, Tusculánuma, Kocsmája, Leányfaluja, Tihanya – sorolhatnád megint reggelig, de én unom már ezt is – tagjai tegnap/tegnapelőtt éppen ugyanilyen Megalkuvásokat magyaráztak ugyanilyen Mondatokkal és Jelzőkkel maguknak és az Asztaltársaságukban és Leányfalujukban helyet foglaló vagy lábteniszező Kollégáiknak. (És amikor az általad hányingerrel emlegetett, mert becsületére legyen mondva, legalább nyíltan – nem oly óvatos-észrevétlen, érted-magadért-nekünk haragvó, mint Te! – Benyaló Szerző a legfőbb Főítész fölött ítélő Főítészt úgy emlegette, hogy az nem más, mint a Kompromisszumok Robotosa?)

Szóval, itt kellett helytállnia. És helyt is állt.

Mert ott – értsd ez alatt a másik Csapatot, a másik Asztalt, a másik Szemétdombot, ha annyira imádod ezt a szót – már fenték is; na, azért nem a Kést, hanem a Nyelvüket ellene, és így álltak helyt ott is. Az Acsarkodás és Agyarkodás erős csoportképző elem. Ha egy Tál van és egy Asztal, és rajta mindössze Egy Kása, a Köröm és az Agyar erős érv.

Persze azért álljon már meg a menet. Ne már. (Hallod a hangjukat, mon vieux?) Mert a Mi Kompromisszumunk más, mint az Övék. Mi el is akarunk érni valamit cserébe, míg ők, ott csak a maguk pecsenyéjét akarják kikaparni a gesztenyéből – vagy, vagy …, hogy is van ez a Mondás? Vagy hasonlat? Metafora lesz ez, basszus. Végül is mindegy, mert Ugyanezt Mondták (vagy legalább Gondolták) ott is. Ők is ott. Mindenki helyt állt a saját Csoportjában és saját Teraszán a maga jattos kávéja mellett, helyt állt maga előtt és a másik Csoporttal, az ellenséges, de inkább csak annak vélt-kikiáltott Disznóóllal szemben, és így minden kiegyenlítődött. Az Itt-ből Ott, az Ott-ból Itt lett hirtelen. Mindenből egy nagy EZ LETT.

ŐK és MI: alig megkülönböztethető. Vagy egyáltalán nem. Nekem nem, és talán neked sem, itt és most, amikor most beszélek Hozzád és kénytelen vagy lenyelni a beszédemet. Hol élsz Te?

És hol éltek Ők? Nem is oly rég még éltek, majdnem mindegyikük nemrég még élt. És aztán meghalt. De Hol? Itt vagy Ott?

Mert: Ugyanakkor Ők megkülönböztették magukat a Mi-től. Miként a Mi az Ők-től. És szóltak, hallod ugye a hangot, neked idézem most gonoszul fel, mon excellent ami. És megszólaltak ekkor és ekként szóltak ők ízes, írói (művészi…) panaszolkodásukban és feljelentéseikben: „A Mi Körmünk más Köröm. Más Agyar.” És amikor szóltak pörösen, feljelentő szájjal, akkor Megkülönböztették egymást egymástól. És szóltak megint a maguk Körében, és szóltak megint a Folyosókon: „A Mi Körmünk más Köröm. Más ólba tér be ez a magyar Agyar, más moslékot szürcsöl e pörös Száj.” De mindez lényegtelen volt, Onnan Fentről nézve, lényegtelen volt ama Folyosókon. A kölcsönös maráskeresésben és agyarkodásban, a kölcsönös moslékozásában minden neutralizálódott. Hisz egy volt a Tál, egy volt a Kása, egyetlen Asztalon. Egyen Moslék. Az ellenállás és a megalkuvás is egy tálból cseresznyézett, moslékozott, mondod Te ma, kissé igazságtalanul, de erről később.

Bellum omnium contra omnes. Mindenből egy nagy és csak látszólag tagolt EZ LETT. De hát nem ez volt a legfelsőbb OTT, a legvégzetesebb, a legmegcáfolhatatlanabb ŐK célja? Nem ŐK osztották ki az egyen Tálba az egyen Kását az egyen Asztalon, hogy mindenki egyen belőle, aki kiagyarkodja? És a sok Köröm és Nyelv harca közt nem ŐK hirdették ki a Treuga dei-t, ha éppen ahhoz szottyant kedvük? Nem ŐK mondták, hogy EZ LETT!? Pontosabban: nem Együtt Pacsmagolták össze a Moslékot, és amikor Meglett, nem együtt mondták végül ki, mi és ők, és ŐK és OTT, hogy EZ LETT?

És ennek folyományaként – egy-két művet leszámítva, mondod most Te, de azt már nem mondod, mely művek is lennének ezek a meg nem jelent nagyszerűek, melyek ragadtak és maradtak az asztalfiókban? – minden Értékes Mű megjelent. Igaz, olykor apró Csonkításokkal. De van olyan, aki Nádas Péter Emlékiratok könyvének új, csonkítatlan kiadását összevetette az első megjelenéssel? Nyilván van ilyen, hiszen vannak még önmarcangoló filológusok. És Tényleg annyival másabb a második? Tényleg jobb? „Keményebb?” Érvényteleníti az első lenyomatot? És mi a helyzet Konrád regényével (A városalapító)? A francnak volt kedve (neked volt?) belerakni a pofás Magvető kiadásba az ellenzékben, teszem azt, a Galamb utcában osztogatott randa és elmaszatolódott gépelt oldalakat. És Kornis korai művei, csodás novellái? Ezek Tényleg radikálisan Más Művek, ha beleírod ceruzával azt a pár kihagyott Mondatot, netán oldalt? Menj már, öreg, hát szónokiakat kérdezel.

Megismétlem: nem ez volt az ŐK célja? Kérdésem gonosz és már megint és Tényleg szónoki.

De most figyelj még egy kicsit; ne szólj, egy vak hangot se. Ha a kérdésem szónokisága és gonoszsága érvényes, akkor az írók (művészek…) mellett OTT és ŐK is jól jártak – ez magától értetődő, nem fogom most elmagyarázni, miért, legyen elég, hogy elérték a céljukat. Jól jártak OTT és ŐK, mert az írók (művészek…) kompromittálása és korrumpálása legitimálta hatalmukat, na de ezt eddig is tudtad, ezen nem jártatom a pörös számat. De erre persze most megkérded, és talán nem is szónokian, hogy hát mi a bánat volt a céljuk ezen túl? Mert a hatalom legitimálása talán nem olyan nagy cél. Vagy inkább ezt vedd észbe: Ezeknek Ehhez nem kellett volna Ekkora Cirkuszt csinálni a Folyosókon. Mármint a Hatalom legitimálásához.

Akik jól jártak – Második rész

Akkor továbbmegyek, és megpróbálom megérteni veled együtt a Cirkuszt. Ha ugyan megértjük együtt és egyáltalán. Mert ha egy idő után Senki nem tud a másik (és jobbjainknál a saját) szemébe nézni – legfeljebb a saját Szemétdombján kapirgálókéba, de erről már ékes szavakat szóltam fentebb –, akkor a hatalom szemében keresi (és találja meg) a Megértést. Azt a bizonyos szem-sarki, szájszéli Mosolyt. Ekkor az Író (a művész…) hirtelen a maga szerepénél (mi is ez voltaképpen?) valami nagyobb Szerepben hiszi-viszi-képzeli-vizionálja-lihegi magát. Mert azt vizionálja már nagyobb mennyiségű alkohol magához vétele nélkül is, hogy a Szájsarki Megértés valami nagyobb hermeneutika (bár ez a Szó akkor még nem létezett) része, akkor mintegy varázsütésre első és egyetlen partnerének tekinti a Hatalom képviselőjét, olyannak, aki pszichológiai dívány híján is együtt rezeg lelke legbelsőbb rezzeneteivel, aki pontosan érti, hogy az a bizonyos Aláírás, azaz a Bizonyos vers, az a Bizonyos novella voltaképpen Jobbító Szándék szülötte volt/vala, és aki most meg is bocsátja ezt egyidejűleg, hiszen – és ezt érzékelteti is – e Jobbító Szándékkal azonosul is jobb-igazibb perceiben, persze csak mintegy sub rosa/entre nous soit dit/unter uns gesagt/between us – felőlem beszélhetsz akár japánul is. Mert hát nyíltan nem beszélhet, ugyan hát mit is szólna hozzá a szomszédos Szemétdomb vagy Disznóól – ha már ragaszkodsz ehhez a főnévhez. Akkor már meg is van a dividae et impera állapota – persze szerintem erről nem tudok neked sok újat mondani, noha ez meg, basszus, latinul van és nem japánul. Akkor a sok Szemétdomb egymást viszi Szemétre, érted, ugye? Akkor aztán már Trágyadomb ez az egész és Kupleráj, akkor aztán már Tényleg minden összekeveredik és csak egy szellemi jelenség lenne/lehetne, aki/ami rendet vághatna itt, ez pedig a Független Kritika. De hát a Főítészet korában éppen ez nincs, és mert végső elemzésben mindenki – ŐK és OTT, és ők és mi – érdeke, hogy ne is legyen. Mert az általános Leányfalu-Színházban netán lehullanának a szemétdombi álarcok. Na de erről később, most még másra figyelj.

Ergo jól jártak ott fenn, ŐK és OTT, mert a hatalmuknak az írók általi megerősítése mellett morálisan Kivégezték az írókat (művészeket…), ugyanis elvették az Önbecsülésüket. Érted, mon cher? Mert éppen azért vették el az Önbecsülésüket, hogy ennek révén erősítsék meg és legitimálják a hatalmukat. Vagy au contraire. De ez nem mindegy neked?

Inkább azon gondolkozz, hogy ez nem volt Nekik, mármint nekik OTT és FENN kellemes, mivel rossz Szájízzel járt. Ez Tényleg nem volt kellemes nekik, basszus. Mert Nem Kellemes megalázni azt, akit nagyra becsülsz, hallottál már erről? Olyan deguszta, olyan unszoányírt érzés, you know what I mean. Mert ezek, OTT Nagyra Becsülték ezeket az írókat, még Olvasták is a műveiket, idézték is Tényleg – már aki, persze és már akit, persze. De mégis jól jártak vele, mert ettől kezdve a tenyerükből nyaltak ezek az írók (művészek…). És nem volt visszapofázás, Kuss volt, nem volt mellébeszélés, legfeljebb egy Baráti Vacsorán, OTT. Ezek a Baráti Vacsorák valóban barátiak voltak, mert OTT valóban nagyra becsülték és Olvasták ezeket az írókat, már akit. (Akik persze följelenthették két fogás közt a másik Csoport Tagjait; de kiket is? – akiket nem olvastak, vagy akiket Tényleg olvastak, de azt mondták/hazudták a Vacsoránál, hogy nem olvastak, de Tényleg, mi a basszus ez, mein Kind?? – szóval volt értelme Feljelentésnek??) Akit meg nem, vagyis akit nem becsültek nagyra – de hát ez vicc, hiszen majdnem mindenkit Nagyra Becsültek –, azt nem hívták meg Baráti Vacsorára, ami persze újabb Acsarkodás tárgya volt ott lenn a Szemét Dombján, a mi és az ők folyóiratokkal (Kettő volt, ami Számított) és könyvkiadókkal (Kettő volt, ami Számított, vagy mégis Három?) szegett szemétdombjain. De ez az egész, ez a Vacsora és ami ezzel jár, mégsem volt Kellemes (noha az esték kellemesen teltek, magától értetődő, mert hát Ezek még tudtak Anekdotázni, ne tudd meg), mert nem szerették, hogy ezek az immár Önbecsülésüket vesztett írók (művészek…) nyalnak és pukedliznek nekik, hiszen ők egy Büszke és Öntudatos írótól (művésztől…) fogadták volna nagy Gyönyörrel a Nyalást meg a Pukedlit, még ha belátták is, hogy ez bizony önellentmondás és túlzott követelmény. És Gyanakvóak lettek OTT és ŐK, mivel nem értették, pontosabban nem hitték el (Tényleg nem hihették!), hogy ezek az írók (művészek…) büszkén és öntudatosan Nyalnak a Pukedlivel együtt.

És ekkor Értük haragudtak, nem Ellenük.

És ez a Gyanakvás és Haragvás újabb bizalmatlansággal teli és gyanakvó Baráti Vacsora szülője lett, ahol aztán megpróbálták Tisztázni a Gyanakvás légkörének Okait, ami persze újabb Gyanakvást szült, és újabb Feljelentést, vagy Mószerolást nemzett vagy szült (a Te Dolgod), de hát ezeknek a Baráti Vacsorának a résztvevői többnyire ismerték Hegel megjegyzéseit a Rossz Végtelenről. És ilyenkor talán Kacagtak, vagy Összemosolyogtak a szájuk szélén, és ekkor megalakult a korábban vázolt Egység. És megint Értük Haragudtak, nem Ellenük. Vagyis EZ LETT.

De tudod mi a vicc? Hogy mindez az Értük Haragvás még nagyobb Teljesítményre, még nagyobb írói (művészi…) erőfeszítésre késztette ezeket Ott Lenn, és ez végül is mindkét félnek Jó lett. Nem azért – vagy nem pusztán azért – írtak Remekműveket, hogy eljussanak egy Vacsoraasztalhoz, ennyire nem akarom megrágalmazni őket, de ez a folytonos szexi (akkor még nem így mondták) hatalmi izzás, ez az állandó ingerlés, ez a leállíthatatlan szellemi csiklandozás még nagyobb Teljesítményre sarkallta őket. Itt már szinte Verseny volt, mon ami! Szellemi verseny, és nem Akárkik közt! Emlékezz csak vissza Déry és Illyés egymás ellen, vetélkedésből írt – egyébként rémes – művére. Amelyben valami atomhalált vizionáltak egészen a Béketanács szellemében. Ez Agon volt, vagy mi a túrót mond erre a görög. Mármint az ó-.

De egyet azért ne felejts el.

Mégpedig azt, hogy az Agon, a szellemi verseny nem tesz rosszat, sőt legtöbb esetekben Jót Tesz egy kultúrának (nézd már meg a görög, az ó- drámaírókat!), pláne ha a versengés még némi Anyagi haszonnal, netán Kivételezettséggel is jár, hiszen a Versenybíró, a Főítész Bukszája soha ki nem fogy, Útlevelet/Lakáskiutalást rejtő Íróasztala ki nem ürül – így tűnt, legalább is majdnem a Rendszer végéig. Mert ezek, az írók (művészek…), vagyis ők és mi aztán tényleg bedobtak mindent, hogy elnyerjék azt a bizonyos szájsarki mosolyt meg oly sok mást is, és mivel erre – leszámítva persze feljelentéseiket, besúgásaikat, mószereléseiket és mindmáig sajnálatosan alig vagy egyáltalán nem feltárt, Homályban maradt Feneketlen Aljasságaik egész sorát – nem nagyon volt más eszközük, mint az írói tehetségük (a művészetük…), ezt aztán latba is vetették alaposan. Így alakult ki a magyar irodalom egyik Aranykora; és most ne sorold fel, mon vieux, a hatvanas-hetvenes években keletkezett Remekművek hatalmas seregét, és neveket se említs, mindenki kívülről fújja – viszont azt ne feledd, hogy az észre nem vett Sorstalanság is ekkor íródott és jelent meg 1975-ben; de erről később még beszélünk, Tényleg nem úszod meg.

És ha mindez nagyjából igaz, akkor felteszem a jóindulatú és megint szónoki kérdést: vajon nem volt-e igazuk ezeknek az íróknak (művészeknek…) tisztán Esztétikai Szempontból, amikor Nyaltak egy kicsit ama Baráti Vacsoraasztalnál, és még máshol is? Végül is nem pusztán a Leányfalu meg a Tihany, hanem az Aranykor érdekében is Nyaltak. Mert a kölcsönös erőfeszítésből és megvetésből és undorból és gúnyból és lenézésből és aljasságból és jó- és rossz szándékból jött létre ez az Aranykor. Mert ezt, mármint az Aranykort Tényleg Kinyalták maguknak. És persze Nekünk. És megint csak azt kell mondani: EZ LETT.

Kik jártak a legjobban?

Ne mondd, hogy nem tudod a választ. Mert evidencia, hogy a Közönség járt a legjobban, ő szüretelte le a Gyümölcseit ennek a förtelmes Földbe vetett Vetésnek, vagy Nyalásnak, ha már nem ragaszkodsz a mezőgazdasági hasonlatokhoz. Ottlik (és még sokan mások, művészek…) leült a Baráti Vacsoraasztalhoz, leült a Szájsarok mellé, a Bajusz árnyékába, a Publikum meg megkapta a Prózáját. És így tovább – nem kapsz több nevet, mert már ezt is rosszindulatomból kaptad. De kapsz azért két kivételt, merő jóindulatomból.

Ha továbbra is a szélsőségesen szubjektív és ennek megfelelően bestiálisan igaztalan tenorban akarok szólni, akkor azt kell mondanom, hogy csak Két író volt, aki radikálisan Köpött a Rendszerre; vagy ha így jobban érted, csak Két legény volt talpon a vidéken: Petri és Kertész Imre. (Pontosabban itt is volt egy Harmadik, a Márai, tudod, a Sándor, de ő külföldön élt és ezért nem hathatott ide, ráadásul maga tiltotta meg, amikor ŐK elkezdtek Nyalni neki, hogy kiadják itthon a műveit.) A Költő pályáját kívülről fújod, ezért ettől most eltekintek. De Kertész művét e szempontból még nemigen vizsgálták, mert az ebből a szempontból nem volt Feltűnő. Mert ellentétben Petrivel, Kertész nem volt Ellenálló, nem volt Ellenzéki. Csak éppen Köpött az Egészre. Nem ment Asztaltársaságba, nem járt Klubba, nem ment a népiesekhez, nem ment a zsidókhoz, egyáltalán nem ment sehova, így aztán Mószerolni sem tudott. Neki nem volt mi és nem volt ők. Nem volt ŐK és nem volt OTT FENN. Neki csak ÉN volt, gyermekem, érted ezt? Megírt egy könyvet és el akarta juttatni a Közönséghez. Ez eleinte nem sikerült, ez első menetben Kudarc volt. De Tényleg.

Most ne gyere azzal, hogy hányan írtak a Sorstalanságról. Persze, írtak. Spiró előtt is írtak, tényleg – ketten, ugye, itt mindenből csak Kettő volt akkoriban. (Vagy hárman netán? Nem mindegy neked és nekem?) Kertésznek éppen az kellett volna, amiről a Vas-versben ábrándoznak. De őt nem vette észre a Főítész. Pontosabban észrevette, mert állítólag Pándi, na megint kapsz egy nevet, ezt már színtiszta undorból, szóval a Pándi Pál, a Petőfis, tudod, az egyik a Három Főítészből, mert itt véletlenül Három volt, a Király, a Pándi, meg a Szabolcsi, külön órákat tartott róla az Egyetemen, de a Kritikát már nem engedett róla. Vagyis engedett, amolyan elismerően fanyalgót. Vagy fordítva. És éppen ezért senki nem vette észre. Észre nem vette Senki. Nem vette észre az Irodalmi Lukács Párt, élén Fehér Ferenccel és a későbbi nagy kritikusi pályáját ekkor megnyitó Radnóti Sándorral és az akkor még erősen odatartozó Balassa Péterrel, nem vették észre a Zsidók, nem a Népiesek, a Kisvárosiak, nem látta az Újhold, nem látták az Antifasiszták, a Hamvasbélafanatikusok, az Újhermeneutikusok etc. Kertészre senkinek nem volt szüksége a Kásánál. De neki sem a Kására, az Asztalra. Senki nem látta, mert nem volt Jelen, mert számára nem volt ők és mi, hanem csak ÉN volt, aki éppen elég volt Önmagának. De Tényleg. Őt nem látták ólálkodni a Tál Kása körül, ezért aztán Köptek rá. Éppúgy, ahogy ő Köpött rájuk. Vagy még ezt sem, Kertész talán még csak nem is Köpött Rájuk. Most azt mondhatnám egy idióta szójátékkal, hogy köpni-nyelni nem tudott, annyira Utálta őket, annyira Tényleg Megvetette őket. Az Egészet, érted? Petri Köpött Rájuk, és ez már egy Viszony. Kertész még csak erre sem érdemesítette őket. Átlátott rajtuk, Keresztülnézett rajtuk, nem vette Figyelembe Őket, nem vette észre Őket, egyszerűen Nem Vett Róluk Tudomást. És meg se látták OTT és ŐK. Mert ŐK és OTT FENN csak akkor vannak, ha Valaki észreveszi őket. Kertész nem tette meg nekik ezt a szívességet. De nem tette meg a Másik Asztaltársaságnak sem, Egyiknek sem. Így aztán Kertész senki Érdekeit nem sértette, ezért nem sértették az Ő érdekeit sem. Éhezőművész lett, éppúgy kényszerből, mint Kafka hőse. De ebben a Cirkuszban nem kellettek az éhezőművészek, csak ha lett volna bárkinek érdekeltsége bennük, ha valamit elérhetett Általuk. De Kertész révén Nem Lehetett elérni Semmit, hiszen ő sem akart Elérni Semmit.

Persze írtak róla, írtak Kertészről, mondták-mondják, mondod most. Tényleg. Igen. De más dolog írni egy könyvről mégoly jókat, és más dolog Elhelyezni a művet egy élő folyamatban. Megtalálni a Helyét. Mert ez a lényeg, öreg. Én se írtam róla, gyermekem, többek közt azért nem, mert Én is Köptem az Egészre, és csak akkor írtam róla, amikor már Nem Köptem az Egészre, azaz a Rendszerváltás hajnalán, amikor A kudarc megjelent, és akkor már a Sorstalanságot is ennek fényében olvastam, mert ez a regény csak jegyzet a Főműhöz. Kertésznek voltaképpen csak egyetlen könyvet kellett volna írnia, szerintem nem is akart többet írni. Egy ilyen Könyv csak akkor Unikális, csak akkor Annyira Radikális, amennyire manapság illik Radikálisnak tartani, ha nincs mellette Más Könyv, ha nincs Életmű a Mű mellett. De nem látta meg a Főítész, nem vette észre senki. Hogy meglássa, hogy észrevegyék, ehhez még meg kellett írni A kudarcot, Meg a Többieket, azaz kénytelen-kelletlen Életművet kellett teremteni, hogy meglássák az Egyetlent, ami meg kellett teremteni. Ekkor már, A kudarc környékén láthattuk (láthattam…), hogy itt valami más Keresztülnézés van, valami Új Keresztülnézés, valami Sértődött Keresztülnézés. Hogy eddig valaki Keresztülnézett rajtunk, de most már Nem Bírja Tovább és már nem néz Keresztül. De azért azt ne feledd, hogy ez már a Rendszerváltás Küszöbén és részben Után játszódott. Nem diktatúrában. Műve érdekében a rendszer bukása után Kertész hirtelen Kilépett a Szobából. Műve érdekében még műve részleges Felhígítását is vállalta. Kertészt addig nem látta Senki. Nemes Nagy kinevezte Pilinszkyt a legnagyobb antifasiszta írónak (művésznek…), és nem látta Kertészt, noha az orra előtt volt, bár nem volt Antifasiszta Művész, ez igaz, mint ahogy Pilinszky sem volt az. Petrinek volt kritikája, volt írott befogadása, Kertésznek nem. Petri még a szamizdatban is megmaradt aktívan ható és befogadott költőnek. Petriről tudtak még a nem irodalmárok is. Petrit értelmezték és elhelyezték, elsősorban a felbomlott Irodalmi Lukács Párt, Kertészt nem értelmezték és nem helyezték sehova. És műve érdekében, Kritika és Értelmezés Híján Kertész a legnagyobb Kockázatot is vállalta Műve érdekében; felöntötte egy kissé, feldúsította-felhígította, elkezdte Magyarázni, elindította a maga Interpretációját, hogy eljuttassa a Közönséghez a Művet. Külön Asztalt csinált a maga Kásájának, külön Tálon tálalva. A Kritika helyett Kertész a maga Művét volt kénytelen lenyelni, kénytelen-kelletlen értelmezni azt, ami a Sajátja volt, kénytelen volt Önmaga Befogadni Önmagát és Művét, hogy eljuttassa a Befogadáshoz. És ezzel eljutottunk a lényeghez, eljutottunk a Kritikához.

Mi járt rosszul? Kik?

A válasz könnyű, de előbb ismételjük át az előzőeket. Mindenki jól járt, láttuk, az Írók (művészek…), a Kása Gazdái, és végül jól járt a Közönség, mert remek műveket kapott garmadával, mert ez Tényleg nagyszerű Kása volt. (Sőt nem is Kása, a Közönség ajkán, hanem sokféle ízű Gríz, de ez mást kérdés, most hagyjál ezzel.) Csak a Kritika került ravatalra, csak a Kritikusok szívtak szakadatlanul, miközben még Kását sem kaptak, még Asztaluk sem volt, Tálkájuk sem.

A kritika, a Független Kritika megszűnt létezni, helyette ott volt a Főkritika, a Főítészség. Ennek csak Famulusokra van és volt szüksége, labdaszedőkre az éppen aktuális Leányfalun. Persze, írtak olykor mást is, nagyon néha írtak szamizdatban, független kritikát. Na de láttál te már értelmes szamizdat-kritikát? Amikor Eörsi vitázott Radnótival? Ismerte ezt a vitát a Közönség? Hallottál már olyat, hogy valaki Kívülről Megtanulta a nem publikált kritikáját, mint Illyés az Egy mondatot? Hogy még a feleségével is Bemagoltatta? Persze OTT és ŐK ismerték a szamizdat-kritikát, de csak dörzsölték a tenyerüket és nyalogatták a szájuk szélét: jó ez nekünk, mondogatták, hiszen a Kása fogyasztói végül egymást eszik meg, csakhogy minél jobb Műveket írhassanak.

Az Irodalomnak (a művészetnek…) nem feltétlenül kell a Nyilvánosság, ám a Kritika nem lehet meg nélküle. Nincsenek Asztalfiókba rejtett, nincsenek hősiesen visszanyelt bírálatok, nincsenek Kívülről Bemagolt bírálatok, vagy ha mégis, azok értelmetlenek és értelmezhetetlenek. A kritika a Főítészség korában éppen ezért volt sokkal inkább Hatalmi Ügy, mint az irodalom (a művészet…). A Kritika sokkal inkább a Lakáj szerepét vitte, mint az irodalom. Nem tölthette be azt a szerepét, melyet Heimito von Doderer írt meg egy halhatatlan mondatában. Die Kritik ortet. Németül írom ide, mert sznob vagyok, és mert rendesen nem tudom lefordítani, noha csak egy háromszavas Mondat. Legyen mondjuk ez a magyarítás: „A kritika elhelyez”. Helyre rak. Helyre tesz. Helyet csinál. Elrendez. És ezt a funkcióját nem tudta betölteni, amíg élt a Főítész. És ne mondd azt, hogy az Irodalom megvan Kritika nélkül is, míg ez fordítva már nem áll. Egyik sincs meg a másik nélkül egy normális művészeti világban. Egy Egészséges Kultúrában. A durván Aulikus Kritikáról nincs mit szólni, az teljes mértékben a Főbírálat hatáskörébe vágott, onnan osztottak és kínáltak neki segg…, pardon, Talpat és Nyelvet. Más Kritika meg nemigen kerülhetett szóba. Nem írhatott az Ellenzékről senki semmi rosszat, nem bírálhatta rímtechnikáját, jambusát, mondatfűzését, mert akkor azonnal a Főítészség Zsoldját emlegették, Judás-ezüstökről szóltak, és minden Esztétikai Gáncsolás durva Politikai Támadásnak lett föltüntetve. Azt beszélték akkoriban a különféle Szemétdombok környékén, hogy Szilágyi Ákos Aczél utasítására nem szerette Weöres Sándor költészetét és írta meg bírálatát – rémlik valami, ugye? De mivel nálunk minden Épeszű Irodalom „ellenzéki” volt, a Kritika senkiről nem írhatott rosszat, ami nem tartozott a tisztán Aulikus Irodalom körébe, ha az Ellenzék egyik művéről valaki Negatívat írt, az Feljelentésnek számított. Goda Gábort – mondjál helyette, akit akarsz! – könnyű volt levágni. És ez senkit sem érdekelt, a legkevésbé OTT fenn ŐK-et, mert ŐK OTT éppúgy lenézték az Udvarhű Irodalmat (művészetet...), mint azok ott lenn.

Ráadásul OTT és ŐK létrehozták a Kritikusok Céhét, függetlenítve ezt az Íróktól (művészektől…). Régen az Irodalomba tartozott a Kritika is. Ady, Babits Kosztolányi, Márai, Szerb Antal – na de elég a nevekből, úgyis kívülről fújod őket – éppoly jelentős Kritikus volt, mint Író. Most Céhet, Írószövetségi Alosztályt vagy mit alapítottak a Kritikusoknak, és ezzel kiszívták a Levegőt körülöttük, és fokozták a Lenézettségüket. Mert az alosztályos Kritikát mindenki lenézte és lenézi egy diktatórikus korban, legjobb esetben is csupán olyannak tartották, mint a Bélmosást. (Utóbbi hasonlat sajnos nem tőlem, hanem Máraitól származik.) Író kritikát nem írt. Nem alacsonyodott le hozzá. Nem ment alosztályba. Olykor Nemes Nagy, Vas István ragadott tollat – mondhatsz még pár nevet, nekem nincs kedvem. De ők nem írtak úgynevezett Negatív kritikát. Nem Vágtak Le senkit, mert egy pillanatra sem akarták Főítésznek tekinteni vagy annak kiadni magukat. De mégsem Aulikus, korántsem benyalós, hanem Familiáris kritikát és esszét írtak, és csak azokról, akiket szerettek és becsültek valamiért. És akkor – lettek lényen bármily csodálatosak ezek az esszék – ez is csak Krecli-kritika lett, Asztaltársaság-bírálat, a mi-kutyánk-kölyke-cikk, azaz leányfalusi műbírálat végeredményben. Nemes Hang a Família Falujából.

Olykor megpróbálták a Kását ízesebbé tenni, értelmezni, másként megteríteni az Asztalt, feltálalni a Tálat, kissé Emberarcúvá tenni a Kását. Ebben az Irodalmi Lukács Párt feje, Fehér Ferenc volt az Élenjáró, a nagy Harcos. De Fehér is az Udvar embere volt, noha Más Udvart Akart, emberarcút, ahogy akkor mondták. Fehér óriási Alak volt, Hatalmas Formátumú, rendkívüli képességű és elhivatottságú Kritikus, és noha minden sejtjével ellenezte az Aulikus Kritikát, ő is csak Aulikus Emberarcot tudott formálni, Udvari Kását, mert amíg Budapesten élt, soha nem gondolta, hogy más Emberi Arc és Kása formálható, mint a marxista-lukácsista, amelynek persze alig volt bármi köze az OTT-hoz és az ŐK-höz, de a kiindulópont mégis azonos volt, az Udvar, mégpedig a Belső Udvar. Ez volt az Udvaronc Lázadása, aki noha más Udvart akar, azért mégsem Lát Túl az Udvaron, a Belső Udvaron. Fehér elhivatott volt, abszolút moralista a Kritika terén is, és ezt nehezen viselték a Belső Udvarban. Fehérre tökéletesen illenek az általam most Szándékosan Eltorzított Arany-sorok a Bolond Istókból: „Mindig marad – ha fejére áll is – / Őnála valami vaskos, morális”. Kritikáinak mai és eleven ereje elsősorban Engesztelhetetlen Moráljából és Elhivatottságából ered. De Ő elsősorban a Belső Udvar morálját bírálta, Fehér Befolyást akart, és éppen ezért legmélyebben a Belső Udvar Kásáinak szerzőit, Konrádot, Jancsót bírálta-befolyásolta. Ezért vágta egy ugyancsak a Belső Udvarhoz tartozó Szerző, Déry Tibor szemébe az Ítélet nincsről írt nagy tanulmánya címében, hogy Ítélet van. Nem bírta elviselni Déry erkölcsi relativizmusát, befolyásolni akarta Cinizmusát, mert Morális Ereje és Elhivatottsága birtokában és mély Hitében nem gondolhatta komolyan, hogy Déry ezt Komolyan Gondolja, noha Déry Komolyan Gondolta, lévén hogy neki aztán tényleg nem volt semmiféle Morális Ereje és a végén már írói (művészi…) Elhivatottsága sem. A kései Déry a Hatalom Védte Bensőség (tudod, Thomas Mann szövege ez, persze Lukács hozta be a magyar diskurzusba, és büntetésből megkapod eredetiben is: Machtgeschützte Innerlichkeit) paradigmatikus esete volt, de Fehér nem akarta, hogy Bárki is, legyen mégoly Nagy Író, netán Szellemfejedelem, a Hatalom Védte Bensőség bármilyen Esete legyen. Fehér tévedett, mert azt gondolta, hogy a Hatalom árnyékában és etetéséből lehetséges a Hatalomtól Függetlenül irodalom (művészet…) és Műbírálat. És mivel ezt Gondolta, azt is Gondolta, hogy Ő és az Elhivatottsága Veszélyes az Igazi marxizmustól végletekig elbitangolt, általa megvetett Nem Emberarcú Hatalomra. Azt Gondolta, hogy a Marxizmus Reneszánsza veszélyes fenyegetés a Döglött és Elfajzott Udvari Marxizmusra. Azt gondolta, hogy: Ő és a Gárdája veszélyes ember, hogy Ők: Veszélyes Emberek.

De Fehér nem volt veszélyes OTT, a Lázadó Belső Udvaroncot ŐK könnyen elszigetelték és hiteltelenítették az Irodalom Világában, ahol a szokásos kijátszásos taktikával éppen Marxizmusának Reneszánsza, Emberarcú Morálja és Elhivatottsága révén Demoralizálták, mert elhitették az Irodalmi Élettel, amit nem is volt nehéz, hogy Ő is csak Udvari Ember, és így áldozatul dobták az összes többi szereplőnek, a Más Asztaltársaságoknak, a Másféle Agyarasoknak, a népieseknek, az újholdasoknak, az egzisztencialistáknak, a katolikusoknak, a zsidóknak, a hamvasbélásoknak, a nem-marxistáknak – de hát kívülről fújod, hogy Kiknek és Miért Nem Kellett Fehér, mint egykor Balázs Béla nem kellett a Mester, Lukács könyvében. Ráadásul ezek többnyire nagyon is Elméletellenesek voltak, míg Fehér nagyon is Teoretikus volt, filozofikus hajlamú, így aztán nehezen értették Fehért, sőt egyáltalán nem értették meg. Azt mondták, ugyanolyan, mint Lukács, azaz „rossz író”, amit korábban Osvát mondott Lukácsról, noha rendszeres közölte a Nyugatban. Fehér nem kellett, csak egy maroknyi embernek kellett, a Maga Csoportjának, az Emberarcos Reneszánsz Harcosoknak kellett – és ezzel megint a Kása Hegyénél vagyunk, az egyen Tálcánál. Fehér befolyást akart és eleinte szerzett is, Befolyást a Belső Udvarra és a Közönségre, egyáltalán az irodalomra (a művészetre…), mert vérbeli kritikus volt, aki Hatni akart elhivatottan. Fehér vérbeli, Született Kritikus volt, de hát 1977-ben elment az országból, és ezzel végleg kimaradt a Kritika Formálásából, a Befolyásolásból, és amikor a Rendszer Változásakor visszatért, már sem ideje (1994-ben meghalt), sem Kedve nem volt a Befolyásoláshoz, elfogyott belőle a kritikusi Elhivatottság. És bejött, „bevágott” a Posztmodern, basszus, és nem sikerült a Marxizmus Reneszánsza sem, noha Fehér ekkor már nem volt marxista. De erről később még szót ejtek.

Meg aztán, lásd be, hogy Fehérnek az Újra nem volt Füle és Szeme, nem Fülelt Tandorira és még Petrire sem, pedig minden arra predesztinálta, hogy legalább Petrire, a kiugrott lukácsistára azért Felfüleljen, így aztán ki tudja, mire Fülelt Volna, mivel Szemezett Volna, ha itt marad Magyarhonban. Fehér nagyon rosszul járt – azzal, hogy a legkevésbé sem a Maga Jószántából, kénytelen-kelletlen elment, megfosztotta magát attól, megfosztották őt attól, hogy Magyar Irodalomkritikus legyen, hogy betöltse azt a szerepet, amelyre a legtökéletesebben alkalmas volt, amire Rászületett, noha, mint jeleztem, neki is megvoltak a maga Merev Korlátai, na de neked nincsenek Erős és Merev Korlátaid? Menj már, öreg.

Ugyanakkor talán tény, hogy Fehérnek kicsi volt a Magyar Kritikusi pálya. Ő, Mesteréhez hasonlóan, mindig Világtörténelmi Léptékben gondolkodott, és a Magyar irodalmat is a Világtörténelmi Léptékű Emberarc és Reneszánsz alapján akarta elhivatottan formálni és Befolyásolni és Reneszánszolni. Többek közt ezért sem látta meg, ő sem látta meg Kertészt, noha talán meg kellett volna látnia. De Kertész neki – ha ugyan hallott róla, ha ugyan tudott Felőle egyáltalán – zsidó ügy volt, viszont számára nem léteztek Zsidó Ügyek, mert ezek csak Partikuláris Ügyek voltak a Nembeli Ügyekhez képest, mely utóbbiak viszont per definitionem nem lehettek zsidó ügyek. Sorstalanság – hát éppen ilyesmi nem létezett az akkori Fehér szerint, mert nem vágott össze a Reneszánsszal. Az ember maga csinálja Történelmét, a Maga Reneszánszát, a Maga Emberarcát, és ezért az ő hőse Semprún regényéből az a Zsidó Fiú volt, aki kijelentette, hogy nem akar Zsidó halált halni, és ha olvasta volna Kertészt, azt mondhatta volna, nem akar Sorstalanul meghalni. Ezért inkább fegyvert ragadott a németek ellen. Ez választás volt, ez Sors volt, és Fehérnek ez volt az Ideálja, ha már Zsidó Ügyekről kellett szólnia egyáltalán. Az Ember először Ember, Nembeli lény, és csak legfeljebb másodsorban Zsidó, azaz Partikuláris. Olvasd el Fehér akkori Kritikáit (és ha már a Zsidókról volt szó, olvasd el például a Fényes szelekről szólót, benne a Zsidó Fiú alakjának elemzésével, akit Bálint András játszott a filmben), és meglátod, hogy nála az első lépés, hogy Felállítja az úgynevezett Értékhierarchiát a Műben. Nála ezzel kezdődött (és záródott is) az Elemzés, mármint az Értékhierarchiával. Jancsónál is mindig felállította, Dérynél is, és felállította persze Semprún könyve esetében is. Moralista volt, akinek volt Értékrendje. Moralista volt és Elhivatott Kritikus, és Jelszava ez volt: Ítélet van. És aztán Felállította. Mármint az Értékhierarchiát. Ő még Kertésznél is Felállította volna az Értékrendet, ha olvasta volna a könyvet, De nem Olvasta a Könyvet, mert nyilván senki nem adta a kezébe; a könyvről Sehol nem Beszéltek a Köreiben, sem az Udvarban, sem a Pitvarban, sem az Udvaronciában, sem a Pitvaronciában, sem Sehol, és sem a pitvaroncok, sem az udvaroncok nem említették, de Tényleg nem. De amúgy sem Írt volna róla Tényleg, mert a Zsidó Ügyeket Tényleg nem szerették bolygatni az Udvarban, még az Emberarcú Udvarban sem.

Már amennyiben a Sorstalanság Zsidó Ügy. Ma már látod, hogy csak Részben Zsidó Ügy, de akkor, 1975-ben ez Színtiszta Zsidó Ügynek tűnt, Tábor-Ügynek, és ezért csak Partikuláris Kásának, Rész-Kásának, Kis Kásának, nem Világtörténelmi Ügynek. Ez Kis Pálya volt (lett volna…), de még kicsiny Kása sem volt. Fehérnek itt csak kis Befolyása lehetett volna, és ez nem érdekelte a zsigereit, Ő a Magyar irodalomban is a Művészet Szabadságharcára szólított fel és Önismeretre, ami a Kritika egyik legnagyobb Feladata, de Tényleg! Persze ne feledd, hogy bár és ámbár Fehérnek megvoltak a Korlátai, azért a Sorstalanság mindenkinek Zsidó Ügy volt, ezt senki nem akarta bolygatni, legfeljebb a Zsidók bolygathatták volna, de akkor, azaz az 1970-es években nem voltak Zsidók Magyarországon. (Még Balassa sem akarta bolygatni a Zsidó dolgot később, de erről később.) Vagy akik voltak, azok Csak Zsidók voltak, de olyan Zsidó Kultúra, ami ma már van, az nem volt, de ne várd, hogy ezt a Problémát most kifejtsem. Ráadásul időm fogy, és neked is véges a türelmed.

Persze a Kritika táján is volt Valaki, aki megpróbált lázadni, nem Szamizdatban, hanem az Első Nyilvánosságban – klassz szó, ugye?, még jó, hogy mára elfelejtetted. Itt nem kettő volt, hanem csak egy, bár felőlem ide veheted Fehért, az Emberarcos Harcost is, aki Másként Lázadó volt, és akkor legyen Kettő, ha már úgy ragaszkodsz ehhez a számhoz. A 2004-ben meghalt Könczöl Csaba olykor megpróbált úgy dolgozni, mintha Normális, Szabad világban élne és kritizálna. Ő is elhivatott volt, csak hát nem bírta cérnával. Az Udvarhűsége, Kása-tisztelete miatt Szent És Sérthetetlen Juhász Ferenc és az avant-garde-izmusa, vagyis Ellenzékisége miatt ugyancsak Szent És Sérthetetlen Tandori pályájáról, művészetük Közös Problémáiról írt cikke legalább Tíz Szerkesztőséget, Irodalmi Műhelyt (így mondták akkor) járt meg, és mindenütt elutasították, nem tudom, pontosan hány helyen utasították el, ezt az esszét emlékezetből írom, segédeszközök nélkül, és nem érdekelnek most a filológiai apróságok, és Könczöl Tükörszoba című könyvét, az egyetlen kötetét sajnos, szintén képtelen vagyok megtalálni a lakásom zsibvásárában. És azt is utánanézés nélkül írom, hogy végül megjelent ez a bizonyos Juhász-Tandori esszé, mégpedig ha jól emlékszem, az Életünk nevű folyóiratban (az első irodalomkritikai cikkeim nekem is ott jelentek meg) – és akkor most komolyan azt gondolod, hogy tényleg Ez Volt az Életünk? De Könczöl nem bírta cérnával, keveset dolgozott, nem volt elhivatott talán, becsvágya talán keszeg, hiúsága aprócska; rendszertelenül írt, ötletszerűen, nehezen viselve a Kádár-Aczél-Szisztéma hazugságait, és az ebből eredő kritikusi megalkuvásokat, de kevés írása alapján is a legnagyobb Kritikusi Tehetségnek nevezhető ebben az időszakban, azaz a hetvenes évek végén, Balassa Péter fellépése idején. Ráadásul alkoholizmusa is betette neki a Kaput, megmaradt kivételnek, akit a Rendszernek Váltása már leépült állapotban ért, így aztán a Félelmetes Szabadsággal nem tudott mit se kezdeni. De hatalmas tehetsége ellenére Könczölnek sajnos – szemben Fehérrel és persze a következő szakasz főhősével, Balassa Péterrel – nincs hagyatéka, nincs életműve, csak kezdeményei vannak, és legfeljebb csak kikövetkeztetni tudnánk, hova vezetett volna pályája. De én azért emlékét megőrzöm, hogy te mit csinálsz vele, és hogy mit csinál vele most az Irodalmi Világ, azt nem tudom, és nem is érdekel. Mégis érdekel, mert neki ajánlom ezt a jobb híján esszének nevezett, egyébként inkább látomásos és olykor – igazad van, caro mio! – súlyosan igaztalan Magánbeszédet.

Szóval az Elnyomás Korában egyedül a Kritika élt teljes elnyomásban, lefizetve, elszigetelve, megzavarodva, Iránytalanul, mindenki által megvetve, Szerepét betölteni képtelen. Megalázva és megcsonkítva, Megnyomorítva. Azt írtam fent, hogy a Rendszerben majdnem mindenki jól járt az Irodalom világában. Így van. És láttad, hogy a Kritika szenvedett, Kínszenvedett és végül majdnem Kiszenvedett. De most figyelj.

Ha komolyabban a szemébe nézel a dolognak, azt látod, hogy Semmi és Senki sem járt jól azzal, hogy a Kritika rosszul járt. Az irodalom (a művészet…) élete Szerves Egység, ha itt egyetlen elem is rosszul vagy elégtelenül működik, akkor sérül az összes többi. ŐK OTT FENN persze nem sérültek, ŐK OTT valóban jól jártak, de Rájuk akkor is köptem és most is Köpök.

Sérültek az Írók (művészek…), hiszen Hazug Aulikus kritikai benyalásokat kaptak, és persze pontosan tudták, hogy ezek mik, nem mások, mint Hazug, Udvarképes benyalások, és Épeszű, Nyílt bírálatot nem kaphattak, legfeljebb büdös presszók mélyén, Két büdös cigaretta és Két elhullott puli szőréből főzött Két jattos kávé között. Az író teljesen elbizonytalanodott, teljesen gyökértelen lett, és persze megint a maga Csoportjától várt és nyert is Elfogadást, Bíztatást. De a Nem-létező Kritika nem tudott közvetíteni a Csoportok, a Kreclik, az Asztaltársaságok között. Nem tudott közvetíteni, Értékeket javasolni és elvetni, nem tudott lélegezni, Egészségtelen lett egy Egészségtelen korszakban, pedig egy Egészséges korszakban a kritika mintegy garanciája magának az Egészségnek. Önismeretre nevel – köpök a pátoszomra, ne szólj közbe! – és közvetít a Közönségnek, miközben elhelyez, és így közvetít a plurális Kása világában. Mindebből alig látszott valami. Az Irodalom nem kapott Független, párt-és krecliérdekektől mentes Kritikát, így végeredményben Kritikán aluli, kritika melletti lett, azaz Kritizálhatatlan. És ez az Irodalomnak ártott a legjobban.

Valami megváltozik

Na de emlékszel még a nyolcvanas évek elejére? A hetvenesek végére? Jött az Új Irodalom, az Újabb Próza, jött a Megújulás, felléptek a későbbi Nagyok, a későbbi Szellemfejedelmek, a Nádas Péter meg az Esterházy, és még sokan Mások, nem mondom tovább, úgyis kívülről fújod a Neveket, de a Kertészét ne említsd, Ő még ekkor sem Számított Oda, Őt még ekkor sem Emlegették. Valami megváltozott, az irodalom elkezdte a Szabadságharcát, nem úgy, ahogy Fehér vizionálta, másként, nem a Fehér-féle Emberarc szerint, de az Irodalom elkezdte a maga Civil Reneszánszát, megkezdte, hogy Emberarcot adjon az emberszerű embernek, vagyis a teljesen mindennapi embernek, a Pasasnak, pontosabban Ürgének (Ottlik szava ez, ugye?). Erről nem fogok megemlékezni, mert most nem a témám, hogy az irodalomról írjak, most a Kritikáról kell írnom.

Ennek az Új Irodalomnak, pontosabban Prózának, pontosabban Prózafordulatnak Kritika kellett. Mert Próza volt ez elsősorban, és ez, ha hihetünk Ciorannak, a Felnőtté Válás jele volt, mert a jeles román szerint egy kultúra archaikus mivoltának egyik legfőbb jellemzője, hogy benne Túlteng a Vers, míg a Próza éppen csak vegetál. Talán így volt, talán nem, mindenesetre ennek a Prózának kritika kellett, mert ez már több volt, mint puszta Próza, ez Fordulat volt, jelesül Prózafordulat. Már pusztán azért is Bírálat kellett neki, ennek az akkor még csenevészke Prózafordulatnak, mert a Vers mindig megkapta a maga gyámolát, részben a kritikától, még az Aulikustól is, és a Szellemfejedelmek ebben a korszakban Költők voltak, Juhász Ferenc és Nagy László, és ha nem kapta meg a Kritikától, akkor megkapta a Pályatársaktól, megkapta Vastól, Nemes Nagytól, és még Tandoritól is, akár hiszed, akár nem. De több nevet nem mondok. A Vers, különösen ha Politikamentes volt, ha Sámános volt, ha mágikus, ha minél holdbélibb volt, akkor fontos volt az Irodalomnak, a legfőbb Íz volt a Kásában, és ezért megkapta a maga Támaszát, a maga Szellemi Támogatását, és nemcsak az Udvartól. De a Próza nem kapott semmit, neki nem voltak Segédei, Pályatársi Támogatásai, a Próza Árva volt, Apa nélküli volt. Most láthatod, hogy mennyire nem létezik az irodalom (a művészet…) értelmezés és közvetítés nélkül, pláne, ha Újat akar és tömegesen, mintegy mozgalomszerűen jelentkezik. Most láthatod, mennyire kell a Kritika az Irodalom, mennyire fontos a Szellem egészségének. A kis csenevész prózafordulatnak Kritika kellett, hogy Kisded Prózafordulatból nagy egészséges Kamasz, aztán pedig Felnőtt Prózafordulat legyen. Ennek az Újabb Prózának nem kellett a régi Kása, új Asztalt akart, új Tálat, de most már nem is egyet, hanem sokat. Sok Rizsát. Hogy hogyan Söpörte le az Asztalt, hogyan építkezett belőle, hogyan állított fel egy Újat, hogyan teremtett magának Apákat, hogyan lett a Kásából Rizsa, azt nincs időm, se kedvem vizslatni. De arra emlékszem és emlékezni is akarok, most is és még sokáig, hogy 1976 Szilveszterének hajnalán, azaz az 1977-es Újévnek Hajnalán Balassa Péter a lakásában egy hosszan eltartott Házibuli után, mindamellett Színjózanon, odafordult e sorok ugyancsak meglepően Színjózan írójához, azaz Hozzám – miért, mire számítottál, kihez máshoz? –, és ezt kérdezte: Te öreg, Szerinted legyek Mai Magyar Irodalomkritikus? Mire e sorok szerzője – vagyis Én, ha már így megkérdezted – rövid gondolkodás után azt válaszoltam neki, ha már így megkérdezett, hogy: NE!

EZ LEGYEN!

Na, most miért válaszoltam ezt, ráadásul ilyen röviden (ráadásul szinte utoljára, mivel ezután a „magánélet viharai” elsodortak minket egymástól, és soha nem is sodortak többé össze), ráadásul ilyen viszonylag rövid gondolkodás után? – kérdezhetnéd most te. Feltehetően azért válaszoltam ezt, mert egyrészt nem nagyon értettem, hogy mi a bánatot lehet Értelmesen, Érvényesen és Függetlenül Kritizálni abban az időszakban, azaz az 1970-es évek végén egy olyan Értelmes, Érvényes és Független Elme számára, mint az én barátom, Balassa Péter, aki ráadásul a legjobb tudomásom szerint – és ez akkoriban a tényleg legjobb tudomás volt, hiszen akkoriban gyakorlatilag együtt töltöttük minden estét – szinte egyáltalán nem is olvasott akkori kortárs (akkori…) szépirodalmat, vagy ha mégis olvasott el-elvétve, tőle az minden tekintetben idegen maradt, alkatilag, szellemileg, nyelvileg egyaránt távoli vidék volt. Így aztán meglepődtem, mi sem természetesebb. Balassa akkoriban Dosztojevszkijt olvasott meg Tolsztojt, Flaubert meg Bulat Okudzsava műveit, a magyarok közül Berzsenyit és Kosztolányit meg Adyt, de nem olvasott Esterházyt, nem Nádast, nem Bereményit, nem Lengyelt, operát hallgatott meg a kései Beethovent, a Parsifalról írt meg Bergmanról. Így aztán ne lepődj meg, hogy egy kicsit meglepődtem, amikor akár csak kérdés alakjában is, de kacérkodott a gondolattal, hogy Mai (akkori…) Magyar Irodalomkritikus lesz. Mert hát miről lehetett itt (akkoriban…) szabadon és függetlenül, pártérdekektől mentesen írni? Az Aulikus Kása szóba sem jöhetett a számára és senki Értelmes és Független Elme számára, ez nem volt Kérdés. Az Ellenzéki Asztalon nyugvó Kása szóba sem jöhetett Balassa számára, ez nem volt Kérdés. Hogy szerintem miért nem voltak ezek Kérdések, azt már tudod, ha elolvastad eddig ezt a jobb híján általam Esszének nevezett erősen látomásos Magánbeszédet.

De ennyit azért ne felejts el. Balassának többek közt azért nem volt ehető és értelmezhető az Ellenzéki Rizsa, mivel – részben „magánéleti viharok” (Radnóti Sándor szép szavai ezek az egykori barátjáról írt nekrológban) okán, és ezek a viharok engem is érintettek, sajna – szakított az Irodalmi Lukács Párttal (vagy az szakított vele, a sorrend most nem fontos). Balassa, ellentétben a Lukácsizmus követőivel, kiszállt a politikából, kiszállt az Ellenzékből, amelyben olyan nagyon azért soha nem is volt benne, szóval nem volt benne dupla talppal, ha érted, mire gondolok. Hogy Mai Magyar Irodalomkritikus lett (akkoriban…), ez az elhatározás, ez a Döntés voltaképpen ellenfele, az Irodalmi Lukács Párt ellen is irányult, ráadásul kapóra jött neki, hogy a Pápájuk, Fehér Ferenc éppen elhagyta az országot, és most megüresedett egy Irodalmi Pápai Szék, nem az Aulikus Szék, hanem az Ellenzéki, az Emberarcú. De erről később többet kapsz még, ezt nem úszod meg.

Szóval nem különösebben hosszú, sőt meglepően rövid gondolkodási idő után azt mondtam Balassának egy halk Újévi reggelen, 1977-ben, hogy: NE! És azért mondtam többek között ezt, mert én nem láttam az Új Magyar Prózát, noha akkor már mutatkozott a Kisded, már megjelent Esterházy, Nádas, Lengyel, Hajnóczy, Spiró – nem mondom a neveket, kívülről nyomatod úgyis. Nem láttam, illetve amit láttam belőle, arról nem gondoltam, hogy egy olyan Független és Érvényes Szellem, mint a Balassáé találhat ebben bármi különösebben érdekeset. Noha persze különösen Érdekes volt (akkoriban…), ezt kár lenne tagadni, pláne utólag kár lenne és ostoba is. Különösen Esterházy és Tandori akkoriban szárba szökkenő prózája volt különösen Érdekes, ők mintha tényleg valami Újat kezdtek volna a Prózában, míg Nádas eleinte amolyan sima Déry utánzónak tűnt (megbolondítva némi széplelkű hisztériával), Lengyel sima Ottlik utánzónak, Hajnóczy sima szocialista realistának (a szó valódi értelmében, aki a szocializmus viszonyait ábrázolja a realizmus eszköztárával), Spiró meg elsősorban drámaíró volt akkoriban. Meg aztán nem láttam a Független és Pártérdekektől Mentes Kritika lehetőségét, nem láttam, hogy Aczélék nélkül hogyan mehet a kritika, noha az irodalom, különösen a Nem Aulikus Irodalom még ment valahogy, valahogy ment a Prózafordulat is, noha még kisded Prózafordulat, de ment és tipegett, bárha persze nem Nélkülük, hanem Velük ment voltaképpen, az Aczél-Kádár-Szisztéma által döcögött és tipegett és tűrődött meg valahogy. Ha nem is általuk, de Velük ment mindenképpen, mert ők adták a papírt, ők adták a, szóval ők adtak Mindent, akár hiszed, akár nem. Petri látta ezt, és ezért Szamizdatba ment, Konrád látta ezt és Szamizdatba meg külföldre ment, Eörsi is látta, és ezért olykor ő is Szamizdatba ment, nem is beszélve a külföldről. Hogy kettőjükről (hármójukról) Balassa – különösen akkoriban – egy vak hangot sem írt, az persze lényeges és fontos, pontosabban Szimptomatikus (ahogy akkor mondtuk a Lukács-iskola szellemi tornatermeiben), mert ez Ellenzéki Rizsa volt, és ebbe ő nem bonyolódhatott bele, ha el akarta fogadtatni az Újat, és különösen úgy nem bonyolódhatott bele, ha el akarta fogadtatni magát a Nem Ellenzéki Ellenzéki oldalon. Mert Balassa meglátta az újat, megérezte, hogy Hunniában valami készül, hogy jön a Nem Ellenzéki Ellenzéki Irodalom, plusz meglátta a vákuumot a Főítészi Székben, de nem ment külföldre, hanem Majdnem Azonnal a Nem Ellenzéki Haladás élére állt, majdnem azonnal beült az Üres Székbe.

Ki nem mondott (és most általam megfogalmazott) Jelszava egyszerű volt: eddig EZ LETT, mostantól: EZ LEGYEN! Téved, aki azt gondolja, hogy nincs kiút az EZ LETT világából, gondolhatta (akkoriban…) Balassa. Van kiút, és én pedig azt mondom, hogy mostantól: EZ LEGYEN!

De ez nem volt olyan egyszerű (akkoriban…), noha ma úgy látod, hogy egyszerű volt és magától értetődő. Mert voltak itt azért apró kis problémák. Most figyelj.

Mert azért is mondtam színjózanul, apró gondolkodás után, hogy NE!, mert nem láttam Balassában a Mai (akkori...) Magyar Irodalom elkötelezett hívét, valahogy Hamisnak éreztem, és ha már a hamisságnál tartunk, be kell vallanom, hogy mindmáig – azaz nagyjából harminc évvel magyar irodalmi pályakezdése és öt évvel tragikusan korai halála után, hiszen „teli bőrönddel” kellett mennie, ahogy egyik kedvence, Bartók mondta a maga halála előtt – még most is Hamisnak érzem ama lelkesedését a Mai (akkori…) Magyar Irodalom termékei iránt. Hiszen nem olvasott ilyesfajta irodalmat, az tőle alkatilag… stb., de ezt már egyszer mondtam. Balassa a szíve mélyén nem kedvelte ezt a Mai (akkori ) Magyar irodalmat, ez tőle távol állt. Ez apró kis probléma volt, ezen valahogy túl kellett tennie magát. És túl is tette magát, egy pár apróbb hazugsággal ugyan, de túltette (akkoriban..., később már kevésbé, később már megtehette, hogy őszintébb legyen). Mert nem számoltam azzal ezen a bizonyos reggelen, hogy Balassa becsvágyó volt, hiú is volt a barátom (miért, te nem vagy az, mon cher?), de hát ki merné tagadni a Becsvágy és a Hiúság hatalmas szerepét a kultúra történetében? De akár hiúságból, akár becsvágytól vezéreltetve, vagy mindezekkel együtt a hamisság mellett volt benne erős Igazságvágy is, az alakoskodás és apró hazugságkupac mellett megvolt benne az őszinteség is, mert a hamisság és a sokféle alakoskodás mellett ugyanakkor ő is Emberarcút akart, ő is Reneszánszot akart – ennyiben sosem szakadt el az Irodalmi Lukács Párttól –; de az emberi világ helyett, a lukácsi szóval élve, az Ember Egész helyett (Lukács szavait fordította Eörsi István) ő már csupán a magyar világ emancipációjára, az Egész és Ép Magyar Emberre szavazott. És ez nagy és őszinte vállalkozás volt, Jelentős Tett. Fehérhez hasonlóan, Balassa is befolyást akart, a megtagadott (és őt eltaszító) Pápához hasonlóan ő is emancipálni akarta a lusta és a Kádár-Aczél-Szisztémában dialektikus, vagy másként szólva két-meggyőződésű rabszolgává tett magyar irodalmi szellemet (beszéltünk már feljebb erről, rémlik?), Reneszánszot akart Balassa is, de ő a politikai harc helyett az Szellemi harcot, az Ideológiai és Politikai küzdelem helyett a tisztán Irodalmi küzdelmet választotta. Ő is nagy tétben játszott, Reneszánszolni akart, de a politika nagy és nemzetközi, prágai és korculai tétjei helyett ő a hangsúlyozottan kisebb Nagy Tétekben gondolkozott, a nemzetközi helyett kisebb Magyar Tétekben, a Nembeli és Ember Egész helyett az Egész Emberre, Civilre szavazott, az Egész Emberre voksolt, a Reneszánszra ébredt Csak Egy Ürgére, a Partikulárisra, ha már mindenáron lukácsista nyelvet akarsz itt és most (de nem utoljára!) hallani. Összeesküvés volt ez, és Balassa vezető komplottistája lett ennek a Civil Komplottnak, az Ottlik-féle Reneszánsz Ürge összeesküvésének, a szellemek összeesküvésének a világ felett (valami ilyesmit írt Ottlik a Nyugatról, vagy rosszul emlékszem?). Ennyiben persze Politikai Vállalkozás volt ez is, hiszen mint az Irodalmi Lukács Párt Összeesküvése, a Balassa-féle komplott ugyancsak a Fennálló ellen irányult, de megkerülve a Politikát, mintegy en passant politizálva, mintegy a Szakma lázadásaként, ha úgy tetszik, a Minőség Forradalmaként, de Balassának nem tetszett volna és Németh László nevét aligha merészelte és akarta volna leírni akkoriban, azaz a hetvenes évek végén, hiszen itt Babitsról volt már szó, Babits és a Nyugat rehabilitációjáról, a Németh László ellen Pajzzsal és dárdával címen cikket író Babitsról (ebből lesz majd Balassánál a „se pajzzsal, se dárdával” fordulat, a bolt felszámolása miatti kiárusításból visszamaradt Németh László, azaz Csengey Dénes ellen, és ebből nő ki majd az Irodalmi Balassa Párt legjelentősebb publicisztikai sorozata, Parti Nagy Lajos ciklusa, a Se dobok, se trombiták, a politikamentes politizálás, azaz a fából vaskarika széplelkűség legstílusosabb és legszellemesebb tárcairodalma), a Politika nélkül politizáló Babitsról volt szó, és persze a még élő és dolgozó posztbabitsistákról, vagyis az Újholdról. Balassa a Nyugat (és az Újhold) folytatására tett, erre az egyetlen (számára egyetlen…) vállalható magyar hagyományra a Lukácsival szemben, noha – na de hagyjuk az irodalomtörténetet.

Egyszóval Balassa kiadta a Jelszót: EZ LEGYEN! De azért akadtak itt egyéb apró kis problémák. Mert ahhoz, hogy itt, a Másik Kása táján, a másik Tálcánál, azaz esetünkben most az Újholdasok és posztbabitsisták, a későkosztolányiánusok és koraposztmodernek hitelesként és Őszinte Harcostársukként elfogadják az egykor ottani Lukácsistát, az irodalmi Lukács Párt egykori gyermekét (még ha mostoha volt is nagyjából-egészében ott), ahhoz mégis kellett tenni bizonyos lépéseket, noha a Városban, azaz az Asztalnál és a Kása mellett, nem is szólva a kisded Új Rizsáról, pontosan tudtak azokról a bizonyos „magánéleti viharokról” – ott, a Lukács Iskola táján, melyeket már idéztem. Ezek a bizonyos viharok emberileg már előre hitelesítették Balassa elszakadását harcostársaitól. De ez még kevés volt. Mert azt például nem felejtették el az Újhold táján, hogy Lukács volt az, aki egyik cikkével a kivégezte a folyóiratukat a negyvenes évek végén. És azt sem felejtették el, hogy egyik cikke címében Fehér feltette a kérdést: Szerb Antal vagy Bálint György? – és hogy Nemes Nagy imádott egykori tanárára szavazott a végén, azt ugye nem gondoltad komolyan. Az ilyen és ehhez hasonló eseteket nem felejtették el a Nem Ellenzéki Ellenzék környékén, de miért is felejtették volna el?! És ekkor katolizált Balassa, megtért Istenhez, látványosan teremtője keblére borult, és erről is tudtak persze itt, az itteni Kása Mellett és értesültek róla a Prózafordulatnál ugyancsak. Nem mondom, hogy érdekből tért meg, ez aljas rágalom lenne, de azért feltűnő, hogy írásaiban egyre gyakrabban fordultak elő az olyan szavak, mint a Bárány, Celebrálás, Mise, Ima vagy Lelkigyakorlat, és már első kötetének címe is így szólt: A színeváltozás. Ez már döfi volt, és még a protestáns Nemes Nagy körében is csettintettek rá, aligha kétséges. Mert az Irodalmi Életben volt szerepe a vallásosságnak és a felekezeti életnek már ebben az időben is (akkoriban…), akár hiszed, akár nem. Nem olyan nagy, mint manapság, de volt. Az senkit nem érdekelt, ha valaki (művész…) nem volt vallásos, de az már igenis számított ebben a vallástalan korban, ha valaki Vallásos Volt, akár hiszed, akár nem. Pilinszkynél számon tartották katolicizmusát, és annál nagyobb volt a csalódottságuk, amikor ez a mélyen Vallásos nagy költő (az ő fiuk!) elfogadta Aczél kezéből, és aztán újabb hosszabbításokra a szó szoros értelmében kikönyörögte a Kiutazási Engedélyt. És Balassa végrehajtotta a maga Színeváltozását, és ekkor ezért és még sok másért, mindenekelőtt ragyogó cikkeiért, befogadta őt a Másik, a Nem Ellenzéki Ellenzéki Asztal, és elfogadta őt az Újabb Rizsa, a Csecsemő Prózafordulat.

De azért akadtak itt még egyéb kis problémák.

Mert a szakításhoz az Irodalmi Lukács Párttal azért kellett volna némi teoretikus tudás és lendület, valamint fantázia, és Balassa nem rendelkezett ilyennel, akár hiszed, akár nem. Első könyvében végrehajtja a maga színeváltozását, megkísérli, hogy leszámoljon Teoretikusan az Irodalmi Lukács Párttal, megkísérli fölvenni a regényelmélet még a korai Lukács által az arcába vágott, és aztán Fehér Dosztojevszkij-könyvében még egyszer odadobott kesztyűjét, de ez nem sikerülhetett, hiszen egész egyszerűen hiányzott hozzá a tudása. Amikor Fehér arcába vágja (ha jól emlékszem, de ha nem, akkor majd szólsz), hogy a regény műfaja nem „problematikus”, mint Lukács nagy követője állítja, hanem „ambivalens”, akkor ezzel a nesze semmi fogd meg jól tipikus esetét valósítja meg, nem mintha persze Fehér teorémája sokkal kézzelfoghatóbb és ötletesebb lenne az övénél. És ha belegondolsz most, öreg, akkor láthatod, hogy Balassa voltaképpen soha nem szakított radikálisan Lukáccsal. Amikor első Mai Magyar Irodalomkritikusi könyvében (Észjárások és formák, 1985) az előszóban leszögezi, hogy „forma és világkép korrelatíve együttáll”, köztük nincs hierarchikus viszony, és a kettő együttes elemzése lehet csak az Analitikus üdvének útja, azt maga a fiatal Lukács se mondhatta volna szebben, legfeljebb okosabban. Ráadásul Balassa – szemben a Lukács Iskola nagyjaival – nem tudott például nyelveket, és ez már roppant hátrányt jelentett a Teória terén. Hátrányt jelentett, hogy nem tudott rendesen franciául (noha Flaubert-ről írt nagy elemzést), nem tudott oroszul, noha állandóan az orosz formalista iskolára hivatkozott, és nem tudott derekasan németül sem, noha – de nem sorolom tovább, vágod magadtól is. Balassa nem volt Teoretikus Tehetség, ő vérbeli Esszéista volt, és ezért az Irodalmi Lukács Párttal való leszámolása is csak felemásra sikerülhetett. És akadt még egy kis gondja azért az Irodalmi Lukács Párttal, hiszen ellentétben Fehérrel és Hellerrel, a legkevésbé sem disszidált, hanem itthon maradt és dolgozott pályatársa és egykori barátja (de aztán ugye a „magánélet viharai”, érted) Radnóti Sándor, aki viszont elsőrendű Teoretikus Tehetség volt, sőt inkább teoréta, mint Kritikus, ami persze nem akadályozta meg abban, hogy a Fehérrel és Balassával egyenrangú és rendkívüli fontosságú Kritikákat írjon, ráadásul sokszor ugyanazokról a művekről, amelyekről Balassa is írt. Radnótinak, ellentétben Balassával, volt rendes nyelvtudása, volt komoly elméleti képzettsége és érdeklődése, és paradox módon neki sikerült az itthon maradtak közül elsőként valóban leszámolnia egykori Pártjával, neki sikerült talán elsőként kimenekülnie az Emberarc és a Marxizmus Reneszánsza halálos csapdájából. Talán ezért is történt, hogy kezdeti kontúrtalan teoretikus próbálkozásai után Balassa (akkoriban…; és később is) ezt a területet átengedte Radnótinak, érezvén talán, hogy itt nem léphet porondra a vereség biztos esélye nélkül. Mert Balassa Esszéistának született és részben Kritikusnak, mégpedig Mai Magyar Kritikusnak, hiszen se teoretikus hajlandósága nem volt, se nyelveket nem tudott úgy isten igazából, akkor hát mi a bánattal foglalkozhatott volna mással, mint a Mai (akkori…) Magyar Irodalommal? Akkor hát mégis igaza volt, hogy azon a bizonyos Újévi reggelen a Mai Magyar Kritikus szerepére kezdte felépíteni magát? – kérdezhetnéd most, mon ami.

Meglehet, igaza volt. Meglehet, és akkor legyen neked igazad. Mert hát Balassa az összes Erős és Merev korlátjával együtt, az összes hiányosságával együtt mégis roppant, már-már zseniális képességekkel bírt, és ezek a sokféle és gazdag tehetségek valamilyen formát akartak kapni, naná. És mivel más formát nemigen kaphattak, megkapták a Mai Magyar Irodalomkritikus alakját.

De azért akadtak itt egyéb apró kis problémák. Mert az ilyesmihez, azaz a Mai Magyar Irodalomkritikussághoz mégiscsak Új Művekre van szükség, állandóan születő, folyamatosan megjelenő művekre, mégpedig Remekekre, Remekművekre van szükség. Mert egy valamit azért ne felejts el, mein Sportsfreund. Azt ugyanis, hogy a Remekmű-Szükséglet a Kritika mindenkori nagy baja, csapása, gyötrelme – felőlem mondhatod az is, hogy Édes Terhe – különösen olyan korban, amelyben mintha nem lenne Remekmű. És a Remekmű-Szükséglet különösen egy olyan korban Édes és Veszélyes Teher, amely nem működik szellemileg egészségesen, amelyben nincs épeszű és Független Kritika, és amelyben a remekmű voltaképpen kikiáltás vagy kinevezés kérdése, nem pedig a szellem egészséges – és olykor nagyon is szelektív és ráadásul kontraszelektív, de mindenképpen autonóm – működésének végeredménye. A kritika nemcsak elhelyez és értékel, nemcsak helyet csinál, hanem Teremt is, akár hiszed, akár nem. És különösen szellemileg mélyen veszélyeztetett Korszakokban teremt sokat a kritika, és ilyenkor mintegy a Korszak ellenében teremti meg a Remekművet, hiszen épeszű és egészséges működésének egyik alapfeltétele, hogy legyenek remekművek is a birtokában, szemben a hivatalos remekművekkel, szemben az Udvar Remekeivel, szemben az Aulikus Műremekkel, nem is beszélve a Közönség által megválasztott Remekművekről, melyek olykor valóban remekek, olykor meg egészen förtelmesek. Nem épeszű, nem egészséges, hanem súlyosan roncsolt korokban, az Egyetlen Asztal és Egyetlen Kása korszakában a Korszakkal szemben álló, mintegy Ellenzéki Remekmű megteremtése a Kritika Szabadságharcának egyik legfontosabb mozzanata, és Balassa gyakorolta is ezt, nagyon is részt vett a Remekmű megteremtésében, pontosabban a Mű Remekmű mivoltának elfogadtatásában. Mert ugyan ki merné tagadni, hogy a Kádár-Aczél-Szisztéma egy szellemileg súlyosan beteg korszakban regnált, persze nem minden pillanatban egyformán, ő maga is kitéve az Idő és a Politika változásainak, de ettől függetlenül a Kritika Remekmű-Szükséglete nem csökkent, legfeljebb változott ő maga is a korral együtt. Persze Fehér is kinevezett Remekműveket, és javaslataiban akadtak természetesen remekek (Déry, Konrád, Jancsó), de akadtak kissé abszurdak is, így példának okáért Benjámin László költészetére leadott voksa, vagy Radnóti Sándoré, aki a filmrendező Kovács Andrásról szóló írása elején leszögezte, hogy a Falak alkotója „Ady Endre leszármazottja”. És legyenek ma bármilyen képtelenek is ezek az ítéletek, nem tagadható, hogy bennük ott rejlik a Szembenállás a Korral, ott búvik bennük az Ellenzékiség. Akkor pedig már érthetővé válik abszurditásuk. Hiszen mindenki kora gyermeke, ugye hallottál már erről?

De Balassa Remekműveiből szükségképpen hiányozni kellett a Politikai elemnek, ő nem az Ellenzéki, hanem a Nem Ellenzéki Ellenzéki Irodalomban utazott, ezért neki a Tiszta Remekmű kellett, az irodalmi Irodalmi Remekmű, ilyeneket pedig nem lehet csak úgy minden további nélkül, mintegy szériában előállítani. Talán Remekmű a Termelési-regény (én annak tartom, mein Bester), de szinte biztosan nem az Egy családregény vége, a Mellékszereplők, a Legendárium, a Menedék – nem mondok többet, vágod magadtól is. Ekkor aligha van más kiút annak, aki Vezető Mai (akkori…) Magyar Irodalomkritikus akar lenni, minthogy bizonyos értelemben családba rendezze az egyenként talán nem is olyan Remek, de a Családi Hasonlóság (wittgensteini) elve alapján csoportosan már sokkal jobban ható Műveket. De vigyázz. Balassa nem kreált mozgalmat, ezt többször is leszögezi kötetei előszavában (és nekrológjában mint alapvetően anti-mozgalmár véralkatot írja le Radnóti Sándor is), nem szervezett közös szellemi piknikeket szerzőinek, de a familiáris elv erősítésével mégis egy akolba terelte valamilyen módon Báránykáit. Összeesküvést szőtt, de valóban a világ fölött, úgy, hogy csak az íróasztalán hozta össze szellemi bűntársait. Családot alapított ekként, amelyben örömmel adta a pater familias szerepét. Balassa szellemi Örömapa volt ebben a korszakban, virtuális és spirituális Menyegzői Asztalánál, mely valóban Új Asztal volt ily módon, összehozta az egyébként egymással talán szóba sem álló Irodalmi Szereplőket is, akik a Családi Hasonlóság révén kezdték egyre kedvesebben, egyre familiárisan érezni magukat, erősen tisliző kedvükben elkezdték egy nagyobb Kása értelmes szereplőinek látni önmagukat, kezdték lassanként elfelejteni a Másik Asztalt, a Másik Agyart, az itt kezdett leszokni arról, hogy mindenekelőtt a kirekesztés szava legyen, markáns, de alapvetően más jelentésű szó lett, és az ott egyre inkább a Fennállóra vonatkozott, nem a másik Kása Asztalára és Kreclijére, hiszen a másik Kása ebben a szerepjátékban már nem is létezett ekkor (akkoriban…). Így Balassa mégis Főítész lett, noha alkatilag ez nem állt közel hozzá; Főítész lett, de olyan Főítész, aki a Család Barátja elsősorban, aki Támasz és Gyámol, negatív kritika tőle ezért elképzelhetetlen volt (akkoriban...), már pusztán azért is, mivel mégis a szocializmusban éltünk, ezt azért ne felejtsd el, amice. Akiről írt egyáltalán, az a Család Tagja lett automatikusan, akiről nem írt, az nem tartozott oda. Mert már leírtam neked egy párszor, de most megint ide kenem, hogy Balassa megszüntette az EZ LETT világát, és kiadta a parancsot: EZ LEGYEN!

De azért akadták itt még egyéb kis problémák. Még figyelj egy kicsit.

Mert hiába van Családod, ha nincsenek Őseid, mert hát hogy veszi ki magát az ilyesmi. És hát hogyan lehetsz Te Fiú, ha nincs Apád? Apa, sőt Atya kellett tehát az egyre szebben gömbölyödő és kisdededő Prózafordulatnak, úgy igazi a Család és a Családi Hasonlóság. Újabb teremtő szóra volt szükség, újabb EZ LEGYEN!-re várt a Mező és a Róna, és persze az Asztal is meg a Tálca. És ekkor Balassa nemcsak Remekművet teremtett (vagy legalábbis törekedett erre, amikor megalkotta a Családi Hasonlóság elvén alapuló Művek közösségét, melyek így együtt adták ki a Műremeket), hanem e Műremek mögé/elé/mellé/közé megteremtette az irodalomtörténeti hátteret is, megkreálta a Folytatható Hagyományt. Ez az egyébiránt korántsem radikális elme és ember most nem sokat kukoricázott, egyszerűen lesöpörte az Asztalt, és noha folyton az Ellenkezőjét hangoztatta, mintegy új irodalomtörténetet csinált, újra értelmezte a tradíciót, újraírta, azaz újraszabta a 20. századi Magyar irodalom Történetét. És működött az Olló. Hogy mindenekelőtt a Nyugathoz és az Újholdhoz kapcsolódott, azt már láttad, és e döntés indokolhatóságát és jogosságát aligha vonhatja kétségbe épeszű irodalmár. De a prózához, pláne a Prózafordulathoz Prózai Apák kellettek, és akkor jött a még nagyobb ívű Teremtés, mert Balassa (akkoriban..,, később azért kicsit finomított) egy hirtelen mozdulattal lerakta az Asztalról Adyt, József Attilát, Petőfit, de nemcsak az úgynevezett Fővonalat iktatta ki, vágta ki a szabásmintából, de kivágta Aranyt is, Csokonait – több nevet nem kapsz, öreg. De azért itt akadtak még apróbb problémák. Most figyelj. Mert hát a te is tudod, a Nyugat és az (akkori…) Korszak prózaírói közt azért nem tolongtak a Zsenik, és Kosztolányi mellett legfeljebb Krúdyt vagy Móriczot tudta volna megnevezni. De Krúdy valahogy nem illett a szabásmintába, Móricz Politikus is volt kissé, Szép Ernőt (akkoriban…) nem olvasta senki. És Babits mint prózaíró, ne gyere már ilyen badarsággal, öreg. Nem volt más esély, az élőkhöz kellett fordulni. És a még Élők közül most megszülettek az Apák, Balassa bábakeze alatt másodszor is, ezúttal szellemileg is világra jött Ottlik Géza és Mándy Iván, kisebb mértékben Mészöly Miklós (később Örkény is). Látod megint ugye, hogy a Kritika Elhelyez és Teremt? Ottlik Balassa (na és persze Esterházy) nélkül ma nem lenne az, aki, és Mándy sem lenne az. Balassa rögtön az elején, azaz a hetvenes évek végén lerakja a tétjeit, amikor azt mondja, hogy a Prózafordulat gyökereit valahol az Iskola a határon megjelenése körül kell keresni. Rendben, ez is egy lehetőség, meinetwegen. De az ördög tudja, az embernek (nekem…) támadt olykor valami olyas, kissé csiklandós érzése, hogy azért az éppen csak gyermekesedő Prózafordulat Őseinek kettő (vagy három volt itt is?) mintha nem lenne olyan sok. Mintha nem lenne Elegendő. Hát a többi Magyar Prózaíró falhoz vert lófasz, ahogy a híres viccben mondják? Balassa itt nagy ollóval dolgozott, pontosabban nagyot szabóval, mert a Nagyszabáshoz Nagy Olló kellett. Érteni véltem, hogy miért nem kellett Déry, Vas István (a memoáríró), hát ők ugye komcsik voltak, meg a Fehér Lukács Iskola kedveltjei. De miért nem kellett Szép Ernő, Füst Milán, Szentkuthy – ennyi név most elég legyen. Balassa le nem írta volna Németh László nevét, de hát a Kisebbségben (ezzel vitázik Babits a már idézett Pajzzsal és dárdával cikkében) „lemarad X.,Y. és tovább megy Z.” nótájára járó visszatérő fordulata csak fölködlött ekkor. Balassánál lemaradt Szentkuthy és továbbment Mészöly. Ez a szűkkeblű Családi ítélet később nagyon megbosszulta magát. De erről aligha tudunk ma beszélni.

Szóval Balassa is Főítész lett, nem kerülhette el a sorsát, holott erősen el akarta kerülni. Mint Fehér, ő is az Egészet akarta, noha kisebb Egészet, de azért az Egészet. Mint Fehér, ő is Moralista volt, de a Szakma Moralistája, a Szakma Lovagja, ha már Kierkegaardra is akarsz utalni. Kitalálta a téves nézetet, miszerint a Kritika Szakma (ez a felfogás majd erősen eltorzítva visszatér Kulcsár Szabó Ernőnél és iskolájánál, akik szerint ugyebár olyannyira Szakma, hogy egyenesen Tudomány szinte), ám ezzel Balassa csak azt akarta elérni, hogy a Kritika visszakerüljön oda, ahonnan kirakták, hogy végre megint visszakerüljön a megfelelő, az Őt Megillető Helyére, az Irodalomba. És ebben a tenorban is írt. Kritikái, esszéi erősen irodalmi ízűek, a nyelv erős, a stílus olykor remek, különösen a kezdeti korszakában, olykor meg elviselhetetlenül modoros, különösen a kései pályaszakaszban. De hát Irodalom ez, kétségtelenül. Mert Balassának nem a Kritikusok, hanem az Írók voltak a múzsái. Ám egyre jobban elkenetteljesedett, és a rendszerváltás előtt és közvetlenül utána már nem írta, hanem celebrálta a kenetteljes Kritikát. Ő Misézett a Kritikával, lélekgyakorlatot folytatott. És kritikával Imádkozott olykor.

De egyet azért ne felejts el. Balassa elsősorban tanárnak tartotta magát, amolyan szellemi lélekvezetőnek, talán ezért a kenetteljesség, a rossz értelemben vett, mert erőszakolt szuggesztivitás (noha éppen elég szuggesztív személy volt ő mindenféle rápakolás, erőltetés nélkül is). Balassa animálni akarta az olvasót és a tanítványait, Befolyást akart, mint Fehér, Iskolát akart, és ezt sikerült is megteremtenie. Balassa szörnyű árat fizetett ezért, a szemétbe vágta ugyanis a magánéletben félelmetes, egyenesen frenetikus humorát. Balassa ugyanakkor operai gyerek volt (mint e sorok szerzője), a nagy gesztusok, a nagy érzemények, a nagy kiborulások és összeveszések, majd könnyes kibékülések embere. Esszéistaként is megmaradt dalszínházi embernek. A sok álságosság és kenetteljesség, a nyelvében és gondolkodásában regnáló sok Pompa és Ornamentika nem annyira kései katolicizmusára, mint eleve adott Színházi-Operai véralkatára vezethető vissza. Balassa mímus volt és varázsló, olykor meg egész egyszerűen szemfényvesztő, mint minden zseniális mímus. Alighanem ő volt a legnagyobb színész a Magyar Kritika történetében.

A Rendszerváltozás után

Kezdesz elfáradni, olvasóm, ha ugyan eddig még követtél egyáltalán; kezdesz pardont kérni, carissimo, mein Bester, mon hypocrite lecteur (ha már Balassa folyton ezzel a Baudelaire-szöveggel jött). Már nem sok mondanivalóm maradt, pusztán azért sem, mivel a szakaszban, amelyről most kénytelen vagyok beszélni, kritikusként én is vittem némi szerepet; továbbá azért, mivel ez a korszak még messze nem tűnik lezártnak, és ez részben megtiltja, hogy erről komolyabban beszéljek, vagy másként szólva, erről az Időszakról még nincsenek és részben nem is lehetnek látomásaim. Hidegfejű elemzéshez meg se kedvem, se képességem, de hát ezt te is tudod.

A lényeg talán, vagy az egyik fontos mozzanat, hogy 1989 után Gyanús lett, ami korábban keletkezett. Új rablói lettek a nyárnak, és Gyanús lett az Új (1989 felől nézve már régi) Kása, gyanús a Balassa-féle Család (más Család nem nagyon volt), olyannyira kétes, hogy bizonyos elmék (például én) számára a Rendszerváltás után az irodalmi kontinuitás nem volt minden további nélkül elgondolható. Ez a kontinuitás nem volt mintegy természetileg adott, hiszen Balassa Kánonja nyilvánvalóan csinált volt, kreált, mint láttad már korábban, szükségszerűen csinált volt, szükségképpen nem volt organikus, éppen ezért, noha aligha volt ekkor más Család, gyanúba keveredett. Mintha valamiféle szellemi vérfertőzés révén keletkezett volna ez a Család. Ráadásul az ezt a vérvonalat valamilyen módon folytató irodalom, az akkor harmincas éveik elején-közepén járó Új Rablók irodalma, rossz és buta, mert félrevezető szóval, a Szövegirodalom íróinak Irodalma, mintha nem lett volna elég erős, mintha nem lett volna elég karakteres. (És talán nem is véletlen, hogy jelentős képviselői mára mind felhagytak ezzel – de neveket most nem kapsz, öreg). Ekkor, paradox módon, Balassa Rendszere vagy Kánonja is gyanúba keveredett mint a Kádár-Aczél-Szisztéma egyik Kása-terméke. Rossz pillanat volt ez, hiszen Balassa és üdvbarátai totálisan feddhetetlen személyek voltak politikailag, már pusztán azért is, mivel közvetlenül soha nem bonyolódtak bele a Politikába, hiszen, mint a szádba rágtam volt, ők a Nem Ellenzéki Ellenzéki Irodalomban voltak otthon. És most mégis valamiféle gyanúba keveredtek, mivel a szabadság birodalmában a folytatható hagyomány valahogy valóban folytathatóvá vált, nemcsak mintegy titokban, nemcsak mintegy búvópatakszerűen. Nemcsak a rendszer ellenében, hiszen nem volt már Szisztéma. Az ottliki Másik Magyarország politikailag is a színre lépett, nyílt szóval, födetlen arccal, ha már gunyorosan akarod, hogy idézzem a Fehér-kedvenc Benjámin László által írt híres sorokat. És ekkor már a Másik Magyarország nem is volt másik Magyarország. Mindenütt, nemcsak a Politikában, hanem az Irodalomban is megszűnt a Szent Tehenek kora, eljött a Guruk, a Pápák alkonya, a Főítészet Intézményét – még annak a Balassa-féle familiáris verzióját is – végképp a süllyesztőbe kellett tenni, az irodalom világában a régi érdemek kezdtek nem különösebben számítani, az Ellenzéki és a Nem Ellenzéki Ellenzéki Irodalom világa megszűnt asylumként működni bárki számára is. Az Irodalom szabad lett. A Kritika szabad lett. Ekkor hát a Balassa-revízió nem maradhatott el, és a kilencvenes évek egyik legkarakteresebb esszéistája, Farkas Zsolt vállalta magára a nem könnyű feladatot, és aztán neki kellett még nekimennie Tandorinak és Nádas Péternek is. Hogy ezek milyen minőségű támadások és elemzések voltak, azt egyelőre nem tudom megítélni, de aligha kétséges, hogy a perújrafelvételek fermentáló erővel hatottak. Az Irodalmi Szabadság levegője mintegy tapinthatóvá vált, és a Kritika ekkor kezdte meg igazi szabadságharcát, amit már Fehér és Balassa is akart és szorgalmazott, de a diktatúrában a Kása és az Udvar mellett nem tudott végbevinni. Ezekben a perújrafelvételekben a Holmi című folyóirat kritikai rovata vitte a vezető szerepet, amelynek szerkesztője kijelentette, hogy nem ismernek se istent, se embert.

És előkerültek a tollak, és megjelentek a kritikák, és valóban nem állt meg senki, Farkas Zsolt (na de őt már mondtam) aprította a nagyját meg e sorok szerzője, Márton László lesújtó és rettenetesen alapos bírálatot írt Juhász Ferencről, Radnóti Sándor megsemmisítő bírálatot közölt elvbarátjáról, Konrád Györgyről – legyen ennyi most elég, de tényleg reggelig lehetne sorolni. De mégse legyen elég, mert egy szerzőt mindenképpen meg kell említenem, annál inkább kötelességem ez, mivel már legalább 15 éve abbahagyta a kritikaírást, és ha jól tudom, könyvtárosként dolgozik. Hajdú Gergely a neve az akkori fiatalembernek, és azt kell mondjam, hogy a Holmiban (akkoriban…) közölt kritikáihoz képest jelen sorok szerzője meg Farkas Zsolt írásai nem egyebek halk fuszulykaszárnál – nézz csak utána a könyvárban. Roppant tehetség volt, hatalmas veszteség, hogy abbahagyta.

De hát ez érthető talán, mármint hogy abbahagyta. Nem volt kellemes dolog Független és Szabad Kritikusnak lenni (akkoriban…), noha persze a folyóirat megvédte kritikusait, már amennyire képes volt erre (és persze a hatalmas tekintélyű Réz Pál képes volt sokszor), de akkor meg a veszély fenyegette, hogy nem kap kéziratot a megbírált íróktól. Nem volt kellemes dolog, ezt elhiheted. Mert a Szabadság egyeseknél (sokaknál…; de persze nem Hajdú Gergelynél) nem enyhe mámort, hanem valódi Frászt okozott; egyeseknél (sokaknál…) a Szabadság egyfajta pánikbetegségként jelentkezett. Főleg az Írók (többnyire az idősebbek…) érezték meg a Szabadság rettentő, sújtóléghez hasonló hatását. És ekkor Pánikot éreztek a Hatalom Védte Belsőségeikben (a jonhaikban…), és erősen Remegni kezdtek, és Félni, és ekkor halkan összekoccantak fogaik, és ekkor Félelmükben rendeltek még egy fröccsöt. Mert hát a Kádár-Aczél-Szisztéma összes rémségével együtt mégis asylum volt, mégis ürügy és alkalom és lehetőség és kiút és kibúvó volt nekik, hiszen volt mitől félni és volt minek ellenállni, hiszen látszott világosan a Kása és az Asztal, látszott az itt és az ott, látszott az ŐK OTT FENN; mígnem most, az Irodalmi és Politikai Szabadság metszően éles légkörében a korábban tengerfenéken (na jó, különféle kocsmákban…) tanyázó halak alig kaptak levegőt. Most hirtelen nemcsak a Balassa-féle Családban, de a valóságban is megszűnt az EZ LETT világa, megszűnt és kiderült, hogy a kritikának a maga Szabadságharcát nemcsak és nem is elsősorban a Rendszer Ellen kell megvívnia, nem a „megalvadt struktúrák” ellen (hogy kapjál egy kis vérbeli politikai szöveget is, noha ezt történetesen egy költő és műfordító írta), hanem az Írók Ellen. Mert hirtelen kiderült, hogy maguk az Írók ellenzik és utálják a legjobban a Kritika Szabadságát és Függetlenségét, maguk az Írók, akik valamiként mégis jól, mert valamiként Védve Érezték magukat a régi akolban (noha persze rettenetesen szenvedtek tőle egyidejűleg). Még Petri is, még ez a teljesen Független és Bátor, ez a tökéletesen Autonóm Költő és Ember is azt írta, hogy a rendszer bukásával „elvették a játékszerem”. Most Hirtelen kiderült, hogy még Esterházyról is lehet valamennyire Negatív kritikát írni, sőt nemcsak írni (mert ezt eddig is lehetett), hanem publikálni is, mert azt Korábban már nem lehetett volna. És lehet Lebaszós Kritikát írni az elvbarátainkról, Eörsiről, Konrádról például. És a Szellemfejedelmek Hirtelen bírálhatók lettek, és Hirtelen mintha megkezdődött volna a Normális Szellemi Világ felépülése. Ennek egyik jele volt, sok más Jel mellett, hogy a Balassa-féle Családban eddig helyet nem kapott, Új Kásához, a Családi Hasonlósághoz eddig nem jutott Kertész Imre Hirtelen mintha belekerült volna a Hasonlóak közé, és Hirtelen már Balassa is publikált róla adorációt. De ennek ekkor már nem volt jelentősége. A Főítészet kora letűnt.

Hirtelen az Új Undokak, az Új Szövegrablók is bekerültek, vagy a legalábbis bekerülni vágytak a Centrumba, azok, akik a Balassa-féle Családban ugyancsak Hasonlóság nélkül maradtak. De nekik nem volt szerencséjük. Mert most figyelj. Nekik nem volt és nem is lehetett szerencséjük, hiszen – ellentétben a korábbi nemzedékekkel – nekik nem született meg a Balassájuk, nekik nem lett külön Kritikusuk, azaz Családteremtőjük (noha persze akkoriban, Rendszerváltás után, a Családteremtésnek, az Ősnemzésnek már nem sok teteje lett volna). Egy ideig úgy tűnt, hogy Hekerle László lesz a kritikusuk, de ő kétségbeejtően fiatalon meghalt. Aztán úgy tűnt, talán Szilasi László lesz a Családteremtőjük, de aztán valahogy ő sem lett az, miként Keresztury Tibor sem lett (több nevet nem kapsz!), és talán azért nem lettek ők Családteremtők, mert ezek a kiváló és független szellemek feltehetően rájöttek, hogy a Szabadság Birodalmában, vagyis az EZ VAN országában ennek már semmi értelme nincsen. Bár ez mintha mégsem lenne olyan egyértelmű. Hiszen biztos hallottad már Eliot mondását, miszerint minden generációnak meg kell teremtenie a maga irodalmi kritikáját. Ezzel mintha adós maradt volna ez a nemzedék, de ebben tévedhetek, mon excellent ami. Szóval nem is feszegetem tovább.

Volt még egy kísérlet egyébként, hogy feltámasszák a Főítészet Ítélőszékét, hogy ismét berendezzék a Kritikai Bírósági Épületét, pallossal, és persze az ehhez való joggal. Az 1996-ban lezajlott és elsősorban a Jelenkor című folyóiratban bonyolódott KritikaVita éppen többek közt a Holmi (és más lapok) közleményei körül robbant ki, és éppen egy Új Szövegrabló Író, a kiváló Garaczi László művészetének értékelése kapcsán. Ekkor Kulcsár Szabó Ernő és tanítványi köre mintha olyan Kánont (ez új szó volt akkor, vágod?) akart volna felállítani, amelybe nem férnek bele egyes…, nem Írók, mert logikusan erre gondoltál, mein Kumpel. De Nem, ők valami olyasmit pedzettek, hogy ebbe az Új Kánonba, ebbe a Némethonból hozott és főzött Friss Kásába/hoz nem férhetnek bele/hozzá Egyes Kritikusok! Kulcsár Szabóék nem azt akarták megmondani, hogy egy mű jó vagy rossz, vagy egyéb, nem, ők meg akarták mondani, hogy a Kritikusnak hogyan kell Élvezni és Érteni ezeket a jó vagy rossz vagy egyéb műveket. A Kritika most a Kritikát akarta megregulázni. Új, de megint csak Egyen Kását akart, ezúttal kritikai EgyenKását és EgyenAsztalt. Akár hiszed, akár nem. De vesztettek a vitában (fontos, bizonyos fokig döntő harc volt ez egyébként a Kritika Szabadságharca terén, melyben az ellentábor lobogói alatt Radnóti Sándor és Takáts József vitézkedett talán a leglátványosabban); az Új és Önmaguk által felkent, Önjelölt Főítészek nagyjából eltűntek az Irodalmi Életből, és manapság már alig jelentkezik a folyóiratoknál bárki is úgynevezett Tudományos Kritikával. Az egyetemeken állítólag erősen tartják magukat, de ez engem már nem érdekel, és ezt a jobb híján esszének nevezett látomást sem érdekli, így aztán téged sem érdekelhet, mon frère.

Ez van. A Kritika napjainkban

És ezzel eljutottunk a befutóba, eljutottunk az utolsó Asztalhoz, és hamarosan búcsúznunk kell egymástól, de ígérem, rövid lesz a válás, hiszen időd véges, és az én erőim sem herkulesiek. Majd elengedlek a megfelelő pillanatban. De most még figyelj.

A mai helyzetről írni nem nehéz, a mai Irodalmi Világ röviden az EZ VAN világa. A Kritika megvívta és győzedelmesen befejezte a Szabadságharcát, mára visszakerült az Irodalom világába, ma már nem külön Céh, mint az Aczél-Kádár-Szisztémában volt és bizonyos fokig még a Balassa-korszakban is, és ennek egyik fontos jele, hogy manapság már a kezdő írók is rendszeresen írnak kritikát (lásd például a Telep-csoport működését), azaz visszaállt a Nyugat-korszakban, és egyáltalán minden Épeszű és Normális Szellemi Világban teljesen természetes állapot. Ma mindenféle Kritika olvasható, van gender studies, van feminista Kritika, van Meleg, van derridás, kulcsárszabós, van blogos, van náci, és még marxistát is találhatsz – nem sorolom, a sokszínűség páratlan. És vannak Új Nevek, vannak új és eredeti tehetségek, és mindez jele annak, hogy a most felnövő nemzedék igenis megteremti majd a Saját Kritikáját – de most egy nevet sem kapsz, ráérsz majd tíz év múlva.

És a győzelem másik fontos jele, hogy manapság szinte divatba jött a Negatív Kritika, a Lebaszós Kritika magyarán szólva, és ma már senki Író és Szellemfejedelem meg nem rökönyödik azon, ha legújabb termékét nem fogadja egyöntetű és kitörő lelkesedés. (Véget ért a „lebaszós kritikuspápa” kora – Dunajcsik Mátyás szép szavai ezek e sorok szerzőjéről.) Az utóbbi években a korábban erősen visszafogott Margócsy István tette a legtöbbet e téren a 2000 című folyóiratban közölt Lebaszós Margináliáiban. A kritika Szabad lett, és az elmúlt évtizedekben ez a legjelentősebb Irodalmi Tény Magyarországon. A Főítész végleg halott. Hogy a Közönség, az Olvasó hogyan tájékozódik ebben a helyzetben, hogyan él az EZ VAN világában, az már más kérdés, és nem is könnyű Probléma, de olyannyira Más és Nehéz, hogy nem is foglalkozom vele, lévén ehhez se kedvem, se erőm, ráadásul most a Búcsúhoz gyűjtöm őket, a jókedvet és az erőt. Most figyelj.

Az EZ LETT világától eljutottunk az EZ VAN Világához, miközben érintettünk egy korszakot, amelyben Valaki, egy igen Jelentős, jó ízlésű és komoly Élettapasztalattal bíró Ember azt mondta, hogy EZ LEGYEN! Nem ez lett, de ez ne zavarjon senkit, hiszen soha nem ez lesz, és az EZ VAN világa mindennél erősebb, legfőbb ideje, hogy ezt megtanuld.

És befejezésül, noha igyekeztem elkerülni a komolyabb idézeteket, és még az esetleges tévedések árán is megpróbáltam pusztán a saját memóriámra hagyatkozni, hiszen ez nem egy Tanulmány, hanem egy jobb híján Esszének nevezett Látomássorozat, szóval Zárlatul és Búcsúként (persze megtűzdelve az ebben a cikkben alkalmazott önkényes helyesírási ficamaimmal) még azért kapsz egy Eliot-idézetet, mon cher ami, ugyanis hosszú szenvedések és sok EgyenAsztal és EgyenTálca és sok rémes EgyenKása után talán eljutottunk végre abba az Épeszű Irodalmi Világba, amelyben ez a nagy költő és esszéista elhelyezi az irodalmi kritikust. Így hangzik: „A kritikus akkor Irodalmi kritikus, ha kritikaírás közben elsősorban az érdekli, hogy segítségére legyen az Olvasónak a Megértésben és az Élvezetben. Az Irodalmi kritikus nem csupán Szakember, aki megtanulta azokat a szabályokat, amelyekhez az általa megbírált íróknak igazodniuk kellett, a kritikusnak Teljes Embernek kell lennie, akinek van meggyőződése, vannak elvei, továbbá van Tudása és Élettapasztalata.”

És most menj, most már mehetsz. Most elengedlek. Szabad vagy.