Az én emlékeim

Hangyaleső

Van például egy emlékem, amikor. Kimentünk a homokbuckákhoz hangyalesőt lesni. Ez az az állat, amelyik besuvasztja magát a homokba, egy homoktölcsér aljára, és vár. Türelmesen vár. Ennyi türelem nincs is a világon. Hogy teljesen eltemetve éld le az életed, legalábbis az életed lárvarészét. Nagyon beteges. Mert csápig homokosnak kell lenni ahhoz, hogy tökéletes legyen az álca, és az arra tévedő hangyák biztosan ne fogjanak gyanút. Ez nem csak egy kis gödör, amibe sétálunk, sétálunk, beleesünk, aztán kikászálódunk, hanem. Egy hatalmasra tátott gyomor.

Szóval megyünk a homokbuckákhoz, jobbra a fenyőerdő. Meg nem mondom, milyen. Homoki fenyő. Pinea bucka. Valami betelepített fajta, ahogy a selyemkóró is inváziós növény, csak aztán. Rosszul sült el dolog. Lett persze sok méz belőle, tehát félig-meddig bevált, de úgy elburjánzott, hogy még a csapból is ez nőtt. Tényleg. Bekúszott a házakba, és szétrepesztette a falaikat.

Most balra le kell kanyarodni. A romház mellet, amit mindig kísértetkunyhónak hívtunk. Amelynek olyan pöttyösre repedt a meszelése. Mintha elkapta volna a fehér pestist. Ezt is csak úgy utólag vizionálom hozzá, hiszen egy hároméves lány nem tudja, mi az a pestis. Mi az a fekete halál. Arról sincsenek fogalmai, hogy mi az a halál. Vagy mégis. Csak a nevét nem tudja.

Most végre megérkezünk, kijöttünk az akácosból, zötyögünk a bringán, a fenekem már pépesre préselve a csomagtartón. Ráadásul a csontjaim. A farcsontjaim mindig hozzáütődnek a vasrácshoz, miért nem vagyok én hájasabb, gondolom. Mint a szomszédasszony, Böbebú, aki gyerekkorában rátalált egy halott bagolyra, és mindenkinek ezt búgdosta a fülébe: Böbe bú. A bagolyláb azóta is a nyakában lóg. Aki egy kiöregedett boszorkány. Aki egy faházba gyömöszölt vihar. Aki a Holdat babusgató felhő. Aki úgy tud nézni, olyan tüzes szemekkel, hogy a rétesre csak rápillant, és megsül. Ez maradt neki, ez. A nagy boszorkányságból. Pedig mennyi csontot eszkábált össze fiatalon. Mennyi betegség felé rázta az öklét, miután kiűzte az emberekből. Hogy tudott káromkodni. Mondjuk, azt most is tud. Egyszerre martak, egyszerre gyógyítottak a szavai. Akkor még hittek benne. Akkor még hitt magában.

Anyám meg dúdol a bicaj ülésén fészkelődve. Nem szereti a biciklit. Még a női ülés is úgy van kiképezve, mintha. Nem lenne semmi a lábunk között, mintha az. A semmi nem fájhatna. Csak annyiban különböznénk a férfiaktól, hogy nincs péniszünk. Tovább dúdol, már énekel is, hátha eltereli a figyelmét a kényelmetlenségről a dal. Debrecenbe kéne menni, pulykacsibét kéne venni. Nem szereti a kakasokat. Túl nagyképűek. Mindig csibével énekli. Hopp, egy eltévedt pettyes vízicsibe-fióka. Nem érdekel Debrecen. Fél kézzel elengedem anyám derekát, mert izgat, hogyan került ide a madár. Miért szökött ki a kólón-tavi lápból. Biztos az anyját keresi. Május van, most fészkel minden madár a mocsárban. Kocsis, add azt a kast ide. Teljesen hátratekerem a nyakam, hogy a szememmel tudjam követni a vízicsibét. Kiesik az a kiscsibe. Puff. Mint egy csontokat tartó zsák, úgy zuhanok le csörömpölve, zörögve a homokba. A testrészeim összekeverednek egymással, alig tudom magam kibogozni. A nagy bénázásban beleesem arccal egy báránypirosítóba. Az még hagyján lenne. De egy méhlepte báránypirosítóba. Két méhvel. Ami viszont már fáj. Ráadásul szemen csípnek a dögök. Úristen, megvakulok. Jóslom a szörnyű jövőt. Hisz eztán csak erre futja tőlem. Vak jósként fürkészni a jövőt. Én leszek Teirésziászné. Anyám fontosnak tartotta, hogy egészen kicsiként görög klasszikusokat olvassak. Tudok hexameterben tejet kérni a boltban, meg ilyenek. Talán pont azért, mert ő alig olvas. Csak az erdőket járja, és énekel. Nem bír egy helyben maradni.

Már sötétedik is minden, a szemhéjam olyan ütemben puffad fel, mint a gumicsónak, amit egy egész fúvószenekar pumpál tele levegővel. Még látok egy kis résen. Látom anyám kétségbeesett kaparászását a fűben, lehúzza a homokról az utolsó réteg növénytakarót is. És közben azt rikoltozza. Csak egyetlen kis levél útifüvet adj nekem, istenem. Csak pár cseppet a szemére. Csak a szeme.

Végül talál pár száraz gyógylevelet, azokból kisajtolja a rostok közé bújt, nem létező nedveket, bekeni vele a szemem. Ne félj, ölel át, és már ringat is, a természet mindig segít. A természet mindig emberséges.

Valahogy úgy tudott ringatni, hogy attól mindig megrémültem.

És szorít, és szorít a karjaival, amik nem is barnák már, hanem feketék, annyit van kint levegőn, szorít ezekkel az inas karjaival, amin az ujjak is olyan csontosak és élesek, hogy szinte belém vágnak, tisztára mintha csápok lennének, csillogó csáprágók, anyám meg befal az ölelésével, és elemészt a szeretetével, hát mi ő, egy hangyaleső?

Kék fadongó

Ez is jellemző az anyámmal való kapcsolatomra: vagy félek tőle, vagy őt féltem, vagy ő fél tőlem, vagy ő félt engem. A lényeg, hogy legyen, mitől félnünk.

Ebben az emlékemben én aggódom érte. De nagyon. Szerintem az, hogy mit jelent számodra egy másik ember, csak akkor derül ki, ha halálos veszélybe kerül. Ha végig kell magad előtt pörgetned azt a lehetőséget, hogy milyen lenne nélküle.

Én addig nem is tudtam, mi az, anya. Hogy jó hozzá bújni, bármennyire is csontos, meg énekel nekem, megmutatja a természet összes rejtélyét, megnevetett. Ilyenek. Ám ennél pontosabb fogalmaim nem voltak.

Hát ezen a tavaszi napon rájöttem, hogy mit jelent ő nekem.

Már megint biciklizünk. Most nyílnak a békakonty nevezetű kosborok, meg akarja mutatni nekem. Nagyon ritkák, és ő talált párat.

Persze előtte még jól megviccelt.

Tudja, hogy mennyire ki akarok már menni a szabad levegőre, mert a tél is elhúzódott, meg bárányhimlős is voltam, és két hete nem mehettem sehova, már olyan álmaim voltak, hogy egy kőrizsfa-királyfi több száz kilós karjaival hasítja be a házunk tetejét, és emel ki onnan, én meg csak pislogok az egyik ágába kapaszkodva, és megpróbálok minél nagyobbakat lélegezni, és minél tovább bent tartani a levegőt, mert ki tudja, meddig tart ez a szabadság, lehet, hogy csak egy rossz álom, vagyis pont, hogy jó, és tényleg, mert amikor felébredek, ugyanúgy az ágyamban fekszem, mint már tizennégy napja egyfolytában.

És amikor a reggelihez kiszédelgek a konyhába, még az álomtól maszatos arccal, akkor mit látok, hogy esik a hó. Anyám meg szomorú képpel lép be a házba. Ma sem mehetsz ki, sajnos. Zuhog a hó. De nem bírja sokáig. Azonnal elkacagja magát.

Csak vicceltem. Igazából Böbebú szórja le a padlásról a fehér magnóliaszirmokat, amiket tegnap összegyűjtöttünk a kertben. Ragyogó idő van, mehetünk kirándulni.

Ahogy kilépünk az ajtón, Böbebú rám kacsint, látszólag gonoszan, de igazából látom rajta, örül, hogy végre kimehetek a házból. A sápadtságom már nagyon megrémítette. Én meg azt mondom neki, hogy ez a világ legszebb hóesése volt, amit ma pordukált.

Ülünk tehát a bringán. Most a Kispiricsi falu végén kezdetű dalt énekli anyám. Ez a dal annyira vidám, hogy csak fél sort énekel belőle, és már könnyes a szemem a nevetéstől. Nem mintha. A szöveg olyan tréfás vagy eredeti lenne. Mégis van benne valami lelket melengető.

Cin-cin-cillárom, de beteg a virágom. Most mintha elhalkult volna a nóta. Anyám köhög egyet. Biztos, csak lenyelt egy muslicát, vagy a nyárfa fehér színű termését. Nem aggódom. Mindjárt jobban lesz. De a dal nem folytatódik, és a bicikli is szlalomozni kezd, vagyis anyám nem tudja tartani az irányt. Itt valami baj van.

Lepattanunk a bringáról, anyám inkább zuhan, én mellé ugrok, és magam felé fordítom.

Hörögve, de azért. Ennyit még tud mondani. Kék fadongó és Böbebú.

Akkor nem muslicát nyelt. Annál rosszabbat, sőt a legrosszabbat. A kék fadongó még egy lódarázs csípésénél is nagyobbat mar.

Leizzadok. Hogyan tudnám. Feltenni őt a biciklire. Képtelenség. Egyedül kell elmennem a biciklivel. És idehoznom Böbebút.

A méterek olyan lassan fogynak, még csak az akácos, aztán a kis ház, aztán a fenyves, istenem, miért nem tud repülni ez a járgány, nekem meg mintha betonból lenne a lábam, már verejtékben forog a szemem, amikor Böbebú karjába zuhanok, és azt nyögöm, hogy anyám lenyelt egy kék fadongót.

Böbebú zsebre vág egy éles kést, olyan sebészek által használt vékony, csillogó mütyürt, ami nagyon megrémiszt engem. Aztán elrak még pár szívószálat is. Füttyent egyet vékonyka lovának, aki ettől az éles, veszélyt jelző hangtól mintha meghúszszorozná az erejét, és hirtelen mintha meg is nőtt volna. Földes mocsárszíne meg feketén ragyog fel pár pillanat múlva. A csodálatos átváltozáson elámulva el is felejtem anyámat.

Aztán Böbebú felkap, maga mellé penderít a ló hátára, és azt susogja. Mutasd. Magamhoz térek. Szemembe villan a látvány. Amilyen állapotban otthagytam anyámat. Feküdt a szederbokor alján, két keze a torkán.

Hamar megérkezünk. Ez a ló biztos egy táltos, de sokat nem gondolkozom a dolgon. Figyelem, ahogy Böbebú dolgozik. Gyorsan letérdel anyám mellé. Megcsillan kezében a kés. Aztán már csak azt látom, hogy a szívószálat ledugja a torkán. Mármint a nyakán található lukon keresztül.

És anyám fellélegzik. Aztán pedig felsír. Mintha most született volna meg. Vagy csak újjá.

Na persze, azért itt is van egy mondata, amivel pofon vág.

Pedig most meg sem akartam halni. És röhög.

Én meg csak szepegek, a szívem még most is olyan hevesen ver, mintha ezer kék fadongó zúgna a mellkasomban.

Böbebú rám mered, látja, hogy értem, miről beszél anyám.

Ne is törődj vele, összevissza motyog. Mindenki ki lenne, ha túlélt volna egy ilyen csípést. És fejemre nehezedik a tenyere.

Anyámnak nem kell hozzá csípés, hogy ki legyen. Gondolom. Anyám már eleve így született, hogy kint volt. Kívül a testén, és kívül a világon.

Erdei fülesbagoly

Ezt az emléket szívesen mesélem el, ebben semmi gyomorszorító nincs. A családi idill. Hogy is mondjam. Ekkor még nem sérült meg egyáltalán. Vagy csak pont ekkor kezdett.

Anyám meg apám. Olyan anya meg apa volt. Sőt. Többek is annál. Szerelmesek, és hülyék.

Apám csak utána komolyodott meg valahogy. Hirtelen. Egyik napról a másikra. Ahogy valaki háborúban vagy gyászban tud megőszülni. Ránézel tegnap, ránézel ma, és nem ismered meg.

Apámnál is így volt. Egyszer csak megkeményedett a szája, már soha nem ívelt felfelé, eltűntek a mosolybarázdák az orra alól, beszippantotta a bőre, vagy nem is tudom, a szeme pedig elsötétült. Örökre.

Talán anyám betegsége ette ki belőle a örömet.

Na, de még itt. Itt annyira vidámak és gyerekesek, amennyire felnőtt nem is lehet.

Éjszakai gyűrűzésre mentünk.

Hogy mi az a gyűrűzés. Amikor a madarászok tudományos okokból hálóval vagy egyéb eszközökkel megfogják a madarakat, meggyűrűzik és elengedik őket. A madár mehet tovább. Aztán ha egy másik országban leolvassák a gyűrűszámot, akkor lehet tudni, hogy merre vonul. Meg ebből az életkorára és a szokásaira is lehet következtetni.

Anyám persze hivatásos gyűrűző volt. Mi más lehetett volna valaki, aki ennyire szereti a madarakat. A biológia szakra is csak ezért járt. Hogy minél jobb madarász lehessen.

Szóval este van, a csillagok fénye pettyezi az arcunkat, a Holdnak meg olyan formája van, mint egy pofontól eltorzult, félrecsúszott vigyornak. Ez az égitest kiröhög minket, gondolom magamban, és tényleg. Elég viccesek vagyunk. Egy kislány, aki furcsán cuppogtatja a száját. Mintha lenyelt volna egy sípolós műanyag állatkát. Egy férfi, vállán hosszú fabotokkal. Ezek a stanglik, amik közé a függönyhálót kifeszítjük majd. Egy nő, a hónalja alatt nagy lebernyeg, ez a háló. Másik kezében meg egy magnó. Az a hosszúkás, amelyiknek elöl voltak egy sorban a gombjai, olyan műanyag-pikkelyszerűek, egészen nagy ujjakra tervezve, és amelyek közül nekem a narancssárga volt a kedvencem. A rec feliratos. Persze, hogy attól voltak a legidegesebbek.

Főleg, ha anyám kincsként őrzött lappantyúfelvételeibe töröltem volna bele. Nagyon furcsán lesz dühös, ha madarakról van szó.

Hangozni fogunk. Felállítjuk a hálót, leszúrjuk pár méter távolságra egymástól a stanglikat, rögzítjük őket a szomszédos fák ágaihoz, vagy csak néhány erősebb fűcsomóhoz spárgával, rájuk akasztjuk a hálót, széthúzzuk, de nem teljesen feszesre, mert akkor a zsebekből kipattannának a madarak. Így viszont belecsúsznak, és nem tudnak onnan kijönni.

A háló tövébe kerül a magnó. A felvételről cickánycincogás szól. Ez fogja idecsalogatni a baglyokat.

Figyelünk rá, hogy semmi neszt ne keltsünk. Nehéz, mert folyamatosan vihogunk. Apám ugyanis akkorát ásított, hogy lenyelt egy szentjánosbogarat. Azt várjuk, mikor kezd el világítani a gyomra.

Anyám meg azon kuncog, hogy ez a család. Már csak ilyen lenyelős fajta.

Nagyon sok. Szentjánosbogár van. Imádom őket. Mindig tervezem, hogy begyűjtök vagy százat, és beleteszem őket egy lampionba, és úgy. Világítok majd az éjjeli réteken.

Próbáljuk magunkat visszafogni. És a feladatra koncentrálni. Ezért mindenki cuppogni kezd. Anyám mellcsizmája se ad ki ilyen hangokat, ha térdig áll benne a víz.

Ez meg azért kell, mert az egerek is ilyen hangokat adnak ki. Így próbáljuk még jobban átverni az erdei fülesbaglyokat. Hogy biztosan idejöjjenek.

Nincs nehéz dolgunk, mert az Izsák melletti homokbuckáknál nagyon sok a bagoly. Itt sok az egér, a cickány és a pocok. Na, meg a patkány. A házaknál.

Sosem felejtem el Felhőt. A kutyánkat. Valami olyan nyavalya támadta meg, amivel nem akart a szemünk elé kerülni. Szégyellte a kínjait, vagy ki tudja. Elment a fészer legeldugottabb sarkába meghalni.

Apám talált rá, amikor az ásót akarta élezni. Semmi nem látszott belőle, mert úgy hemzsegtek rajta a patkányok. Ezerszemű bunda takarta. A nyakörvéből lehetett tudni, hogy mégis ő. Borzasztó látvány volt. Mert persze én azért odafurakodtam meglesni.

Hoppá, viszont. Itt egy füles bagoly.

Anyám már szedi is ki a hálóból. Apám tartja a zseblámpát. Én csak ugrálok. Hogy jobban lássak. Mert hallani hallok. A madár sziszeg, fújtat, hörög, olyasmi hangot hallat, mint egy kísértet. Aki rád akarja lehelni a halált.

Hű, de csíp, a rohadék. Ezt apám mondja, mert óvatlanul a bagoly feje mögé közelítette a zseblámpás kezét. Az meg úgy fordította vissza 180 fokban a fejét, mintha valami láthatatlan kéz tekerte volna ki a nyakát.

A karmaira vigyázz. Kristóf. Át is lukaszthatja a kezed, olyan hegyesek. Fogom a csüdjét, de azért. Nem kell ficánkolni azzal a zseblámpával.

Most végre felmásztam egy közeli fa alsó ágára, és jobban látok. Megbabonáz a jelenet.

A zseblámpa fényében vergődő madár, aki túlvilági hangon sustorog, akinek két nagy tollgyűrűje a szeme körül még nagyobbá varázsolja a tekintetét. Ezek vezetik a hangokat a füléhez állítólag. Egy frászt. Szerintem ezektől lesz akkora a szeme, hogy bárkit könnyedén szemmel tudjon verni. És az ott rogyjon össze holtan.

Megvan, rajta van a gyűrű. Már nem is kell a fogó. Felírtad az adatait?

Lepe, láttad, milyen szép volt?

Láttam, anya. És ijesztő.

Másnap anyámékkal a borókás dombokon sétálunk.

Anyám keze apáméban. De a tekintetük. Itt már nem egy irányba néznek. Anyám riadtan kémleli a horizontot.

Egy héja, mondja. És előkapja a távcsövét.

Két lépést sem teszünk, és egy bagolytetemre bukkanunk.

A héja nem ismer tréfát. Mindennek nekimegy. Fácánnak, bagolynak, varjúnak, szarkának. Egy gyilkológép.

Anyám lehajol hozzá, és felsóhajt. A tegnapi fülesbagoly. Itt van a lábán a gyűrű.

Ne mondjátok, hogy ez a természet rendje. Mert akkorát sikítok, hogy Kecskeméten is meghallják. Zihál, alig tudja türtőztetni magát.

De anya, a kabasólyom is megeszi a fecskéket.

A tekintete gyilkos, mint egy héjáé, pont. Biztos, az ember tanította meg őket erre. Nyögi. Normális madár nem eszi meg a másikat.

Majd elindul a mocsár felé egy ördögszekeret rugdosva. Mintha mit ott se lennénk. És tényleg. Akkor nem is voltunk ott. Neki valóban üresen kongott a dombság. Csak akkor kezdett el igazán kiüresedni a számára.

Halálfejes szender

Ezt az emléket is szeretem. Ebben nincs fájdalom, veszekedés, vagy halál. Vagy csak kevés.

Mert egyébként anyám meg apám nagyon sokat. Marták egymást, vájták egymást. Pontosabban apám kiabált, anyám meg egyre mélyebb szürke szemekkel nézett, hiába volt kék tekintetű nő. Bőre is mintha kifakult volna, haja a fejére tapadt. Pedig göndör volt, és olyan. Kócos, mint egy madárfészek.

Amikor apám majdnem kiszívta belőle az életet a szavaival, felállt a székről. Horgas lépésekkel elindult. Apám ekkor még jobban felemelte a hangját. Böbebú behúzódott a kamrájába, hogy ne hallja a szidalmakat. A háza egészen közel volt a miénkhez. A konyhaablakok egymásra néztek.

Apám már szinte rikácsolt, olyan fenyegetővé szűkült a hangja, és célirányossá, mint egy öregasszonynak, akit már csak ez tart életben. Ez az ordibálás. És mintha a teste is egyre inkább összeesett volna. Mert nemcsak anyámból, hanem önmagából is kiszipkázta az erőt, és most már két kis testű öregember volt a szobában. És a démoni szavak csak egyre zsugorították őket. De anyám utolsó erejével mégis mindig kiszakította magát a káromlások vonónyalábjából. Kitámolygott valahogy az ajtón, felszédült a biciklijére, és eltekert az egyik kedvenc erdőjébe.

Apám pedig bottal üthette ilyenkor a nyomát. Szó szerint. Mert ekkorra már bot is volt nála. A seprű nyele ott lógott apám kezében. És ha anyám egy perccel később tépi ki magát a katatónia fogságából, még neki is megy vele. Az én könyvelő apám. A nyugalom maga.

Én ilyenkor mindig átszaladtam Böbebúhoz, bebújtam zsíros, lecsüngő mellei közé, és együtt reszkettünk a kamrában. Ő azért, nehogy meg találja ölni apámat. Én azért, mert nem tudtam, mitől rettegjek. Ettől még jobban féltem.

De ebben az emlékemben csak napsütés van. És még több vidámság. Itt anyám a legjobb formáját hozza. Igazi anya. Sőt. Micsoda születésnapot rittyentett. Mintha nem is lett volna depressziója, úgy. Viselkedett.

Lepkemániás vagyok. Ez amolyan őrület. Már egész kicsi koromban kijött. Anyám persze nem ijedt meg tőle úgy, mint a kiütéseimtől. Azoktól hét napig volt levert. De ennek örült. Együtt határoztuk a pillangókat. A lepke majdnem madár. Azok meg a kedvencei. Úgyhogy szinte anyja lánya. Azt szerette, ha valaki olyan, mint ő. Önző dolog, de ő az volt. Fekete hajammal és bokorszúró csontjaimmal hasonlítottam rá. Ezért szeretett. Ha épp volt kedve és ereje.

Négyéves vagyok ezen a születésnapomon. Előadja a teljes metamorfózist. Először a fejére húz egy szakadt focilabdát, és eljátssza, hogy ő egy pete. Ráhajtja a fejét egy útilapu levelére. Aztán belebújik egy krumpliszsákba, és hernyót utánoz. De még. A salátákat is megzabálja a kertben. Tömi őket le a torkán. Belülről fojtogatják a zöld levelek. És úgy dőlnek ki a száján, mint amikor egyszerre két mosásnyi ruhát pakol be a régi elöltöltős mosógépbe. Apám meg közben. Azt harsogja. Te nem vagy észnél. Persze, hisz bolond vagyok. Ezt mindig vigyorogva ismételte. Szinte büszke. Büszke is volt rá talán.

Ezután jön a bábállapot. Itt egy hordót fog maga köré, felszalad a padlásra, összepókhálózza dongatestét. És röhög. Anyám nem nevetett. Hanem hörögve röhögött. Amikor ledobja a bábruhát, a markomba csúsztat valamit. Egy bábot. Mindjárt elájulok. Ott pöndörödik a tenyeremben egy hatalmas halálfejes szender bábja.

A szender egy lepke. De mindenki azt hiszi, hogy kolibri. Főleg a kacsafarkúra, amikor megy virágport csapolni a muskátlikra. És egy helyben szitál. A halálfejes szender az egyik legnagyobb a szenderek között. És az a koponya a nyakán. Mint egy több száz éves gobelin.

Állok a kezemben ezzel a csodával. És a nagyja még. Hátra van, a lepkefázis. Anyám felmászik a diófára, leold egy kötelet a törzséről, és belepattan egy hintába. Egy olyan hintába, melyre színes pillangószárnyak voltak szerelve. A falu összes színes maradékanyagát összekönyörögte érte. Mesélte aztán. Pedig utált bájcsevegni. Kedveskedni. És a fia mióta. Az eső meg. A szomszéd is. Most mondja. Megküzdött a kedvemért ezekkel az értelmetlen mondatokkal.

Az a hinta olyan gyönyörű volt, hogy. Arra nincs kifejezés. Amit depressziósan nem is tudom, hogy bírt kitalálni. Ez a születésnapi meglepetés olyan volt, mintha teljesen egészséges anyám lenne.

Aki nem hektikusan szeret, akkor. Amikor eszébe jut. Hanem mindig. És mindig ilyen intenzitással.

Mondjuk az ajándék szenderemen akkora halálfej volt, amikor kibújt a bábból. Egyik határozó könyvben sincs ilyen hatalmas. Az egész teste egy nagy koponya volt. Nem is nagyon tudott repülni, igaz. Túl sok volt ez a halálból az élethez.