Bosznia; Búskomor kuplé

Bosznia

A szálláson végre légkondi volt,

kényelmes ágy és kora délután,

s átszűrődött a bezárt ablakon

a müezzin elnyújtott éneke.

Tán az a furcsa dallam volt az ok,

hogy újra s újra megkívántalak.

Akkor nem az élvezet volt a fő,

sokkal inkább volt a befogadás,

hogy az enyém vagy, a tied vagyok.

Öleltelek. S álljon meg az idő,

azt szuggeráltam magamnak, neked,

s nem hittem el, hogy ilyet nem lehet.

Most ősz van, és kívül-belül hideg.

Én rád, te elvágyódsz – hát így megy ez,

sic transit, meg a többi marhaság.

Fekszünk az ágyon, te háttal nekem,

és nem tudok már elképzelni sem

egy nyarat vagy a légkondi zaját,

se azt, hogy ami most van, múljon el,

és kérni sem lehet, hogy újra úgy,

és újra annyira, mint akkor, ott;

kérni csak apróságokat, talán

csak azt, hogy töltsd le a netről nekem

hallgatni a müezzin énekét.

Búskomor kuplé

Már nem tudom, mióta,

Ha néha rám tekint,

Csak elhúzza a száját,

És elfordul megint.

Mégis várom, hogy nézzen,

A szeme tiszta tó,

A szerelmes mind szolga,

És megalázható.

Akárhányszor felhívom,

Ő leteszi hamar,

S mit régen úgy szerettünk,

Csetelni sem akar.

Jókedvűen csacsogni

Már nincs bennem erő,

A szerelmes papír csak,

Fecnikre téphető.

Esténként már nyüszítek,

Hogy miért nem szeret,

Ő széttárja a karját,

Hisz erről nem tehet.

Mint guminőt, az ágyban

Néha úgy húz elő,

A szerelmes mind sérült,

S tovább sebezhető.

Már nem tudok aludni,

És enni sem merek,

Nincs, ami visszafogná

A hasmenésemet.

A túlpartra majd átvisz

Az utolsó hajó,

A szerelmes mind gyenge

És elpusztítható.