Kalligram / Archívum / 2008 / XVII. évf. 2008. október – Irodalomtörténet? / Daphnis búsongása

Daphnis búsongása

szabad szagok somfordálnak

kicsi kígyók surranoznak

ízes illatfuvolák tarkán

muzsikálnak mező-tanyán

                       

lugasra lomb-ernyők

nyílnak nyalka erdők

méhek mézért kontárkodnak

gúnyás gallyak kacarásznak

                 

S a jó fa virít a panel töv.

szürke falán szürke köv.

nemtúlfrisss

                 

szagok: zárva ki, ablak: beton be

emberek: maszk fel; te pedig tűnj

Ferde tavasznak felesleges e vers.

               

(Elfeledett XXI. századi posztmodern fűzfapoéta)

                       

1.

                       

Végűl minden szekér bezörög a kastély körötti falukba – s most csend van, csöndesség. Nem dongnak a méhek, mind szép sorjában elbúttak a lombokba, ahonnét még nem vették át szólójukat a szöcskék, hogy majd lentről a mezőből kísérjék a tücsökvonósok. S míg a rekkenő nap alatt lustán szikkadtak – szint pöngtek és pangtak – a bokrok, most lágyan és kívánón nyúlnak bé a fák árnyékába. A koronák fölött lilás az ég, aztán meg narancssárgára mállik a végeken. Az árnyak előkönyököllnek lukaikból, lustán kifordúlnak, settenkednek, somfordálnak. Pont ekkor van. Amikor kicsit föltámadnak a szellők, mielőtt eltűnik a napkorong. Még egyszer meg kell fésülniök a füveket.

Olly jól eső e magánoság, minden tekervényivel, indáival és bágyadtságival. Megint itt ez a reszketeg benyomás, innét jön a gyomor körül föl egészen az ujjak végéig sugárzódik. Mi lehet ez a bizsergés, mit kerülget itt, az öröm meg a bánat édestestvéri míve?

Az estharang – mintha a csöndből válna ki – térit észhez kicsit, és lám, ujabb pohár veresbor a terítéken; nem a kongással jött, Julis hozta mosolyostúl. De az eszmélés eme pici, pilleszárnyu pillanata elszállt, ím hát újra itt a lágyleveles lugasban: magam magammal. A túlfélen ült Chloém; verseim asszonya, akinek poétizmusom szerelmemmel köszönöm, s szerelmem poétizmusommal. Amott, a hársfák árnyán volt ágyunk, mire most ajka vöröse borrá változott...

Viola árnyékot vet tenyeremre a csöpp fény, ahogy megtörik. Éppen a közepén. Majd lehámlik a bőr, folt marad nyoma, rongyolódik, egyre rojtosodik tenyerem, látom ahogy vájja, s a lyukon át látom már az asztal deszakáját is...

És felettem csak tekerednek a lugas indái, egyre csavarodik a lila futóakác fürtös virágival, ahová a méhecskék búttak.

                           

Emlékezem a napra, melly életem téritette. Ahol asszonyom Kertecskéje megszakad, arra jőttünk. Még kísértek a jázmínos illatok, s a kis kertkapu vonyogva nyíllott, hogy odaát egy kies rétre érjönk. Itt már nem rendezkedtek olly összefogott bokrokba a virágocskák, mint annak előtte, hanem minden szártul, levelestül tekerődzött a mezőben. Az apró nefelejcsek vigan szegték fel fejecskéjüket a nyirkos, mohos földről, a vadzsályák pedig alássan meghajlottak a nap kezdődő hevében. A Zephir pedig körbehordozta közöttünk illatát, ám nem felejtette el asszonyom haját megsímítani, hogy a végén már igazán nem tudhattam, milly ambrosia-illatok terjengnek. Chloém azonban rá se hederített a megéledt természetre, a jól megéredt kikeletre, ment csak tovább, míg a berek ligetébe értünk.

A vén fák ernyei enyhet adó, elomló árnyékában már könnyebben lélegeztünk, és Chloém is egyre gyakrabban fordúlt hátra felém huncút mosolygásával. E magas, susogó és boszorkános fák már jócskán meghaladták száz esztendejük, valaha komoly lovagok komor vadászásának tanúi vóltak, s ím, most szerelmünk neszezik. Így eszmélkedtem, míg Chloém hirtelen felkacagott, és hamarjában elfutott. Én utánna eredtem, de azon nyomban szem elől tévesztettem. Itt-ott hallottam felhagzó vígságát, mit elfojtani sehogy nem tudott, de gyönyöremre ezek a hangok mind beillettek a természet csodás symphoniájába, olly gyengéd vólt, míg így csöndjén ellohólt, így aztán míg kerestem sokszor fülemile vagy cinege hangja téritett el. A sokadik keresés alkalmával azonban méltán elkeseredtem, hogy szerelmem gúnyt űz belőlem, és csak ekkor eszméltem rá, hogy eltévedtem és magamra maradtam az erdő mélyén. Mindhiába kiáltoztam, nem válaszolt, és egyre inkább zavarni kezdett a susogás, mi a terebélyekből hallott. Magamban bandukollttam hát, bár magam se tudtam merre. Vajjon orromnál fogva vezetett vólt? – töprengtem, és mindinkább kezdtem azt hinni, bizony lóvá tettek. Keserőségemben egy tisztásra jutottam, ahol leheveredtem a fübe, és sírásnak adtam magam. Nem szeret, mondogattam egyre, de ennél tovább nem tudtam jutni. Még egyszer elkiáltottam kedvesem nevét, mikor hirtelen egy hang válaszolt: oé. Megörvendtem erre, és felugrottam, de a széles tisztáson egy árva lelket nem leltem. Már azt kezdtem hinni, hogy Chloém ujjabbszor is lóvá akar tenni, de mikor másodszori kiáltásra is az a hang ugyan ugy felelt, döbbentem csak reá, hogy nem Chloém, hanem Ekho játszik vélem, a csalfaságok és káprázatok istennője. Ennen magam teszem lóvá, kiáltottam, s erre még keservesebb sírásra fakadtam, és dúsan áztattam a nefelejcsek tövét.

Alig felejtkezek belé, s adám magam megint a búsulásnak, mikor érintésre eszmélek. Chloém volt az bizony, s ennek nagyon örűltem. Mosolygott rajtam, bár nem gunyosan.

– Hát az úr ennyire búbánatnak esik, ha csak egy rövidke időre is elveszti asszonyát?  Ohh, te szemtelen, hát csalfaságot neszeltél? – kérdte látszólag szemrehányóan. – Jaj, te butus! – Azzal pedig fehér kezébe fogta fejem, s  puha csókjaival illette ajakim. Soha oly örvendetes vigalom, mint akkor! Mintha balzsamban förödne a test melyben a lélek ujjongva boldog. De csitt! Többet nem mondhatok. Első nászunk tanúi csak a filemilék és a katángok...

A délutánnal elmúllott a nap erős tüzése, s mi a patakhoz mentünk. A kis fahidacskán álltunk, és bámészan a fördőző hattyúkat csodálltuk. Chloém széltében a híd szélére ült, és lábait a víztükör fölé lógatta. Mesélj nekem! – szóllott angyali tekintettel. Ó, szív! Soha annyi vers – s milly könnyűn. Képek és rímek és káprázatok – ez volt beszédem. De nem gondos hellén ritmusban s Anacreón vagy Ovid pátrónolásában...

És közben fejem kedvesem ölébe lehajtottam, és közben kikandikáltak itt-ott a harisok, a dámok odakukkantottak, kakukk hangzott a lombos ligetből, és repdestek a cinegék, akár a szivem.

                   

És azután sok verssel udvarlottam körűl Chloém.

                   

Édes rózám, olly jól tudod:

Daphnisod érted szomorog!

  Szivem balzsama,

  Ékes viola

Gyönge kérelmemet

Hív szerelmemet

Mint feles kacatot el ne hajitsd!

  Epres ajakid

  Fehér karjaid

Miről egyre csak álmodok,

Miért egyre sirok,

Könnyem elfolyik, ugy zokogok!

  Világát játszi szemednek,

   Pilláit tekintetednek

Emeld már rám,

Kinek szive érted fáj.

                       

De mik lettek a versek az esztendők alatt – egyik nyár a másik után, utazás utazás hátán – ócska játékszerekké lettek ajakimon az egykor olly furcsa vagy fínom – mázas, ízes és szagos, különös, gyöngyös, vagy göröngyös vagy gyönyörű – szavak, a képzetek nem a szív egyenes és őszinte, de az ész mestrekélt és kimüvelt fogásai. Mit tesz nekem, mi fáradságot jelent egy-egy stropha – illyen vagy ollyan rimekbe szedve, illyen vagy ollyan stilben?

Régen születtek a versek nékem, hosszu esztendőkkel ezelőtt, midőn a férfiuság diszei államon épphogy csak mutatkoztak – mikor már utánna vóltam némely lyánykának –, mikor reggelenként – a semmiségtől boldogan – lépegettem a temetőfal mellett naponta útban a piarisa gymnasiumba – a vig poétagyerek. Akkor még élt bennem minden, nem ismertem Seneca nevét, és szivesebben hallgattam öregapám beszédit mint a rómaiakról tartott előadásokat. Lelkem pedig friss volt, s nem megmérgezve evvel az ostoba tűnődéssel, melly egyre elhartalmasodni látszik rajtam. Abban az időben kezdtem megösmerni a világot – csudállani a természetet –, nem könyvekből, nem cvikkeren által, de két szemem világával. Emlékezem, minden kis mozdulás ollybá hatott rám, mint csuda. Mennyi vers fogant meg bennem azon a keskeny gyaloguton! Pedig ahogy igy visszarévedek, és egy-egy részök eszembe ötlik, bizony sutának és gyöngécskének tűnnek – de nekem akkor sokat jelentettek, és azáltal sokat jelentenek most is; pedig milly sok az elkallódott – az emlékezetben elmállott, vagy abból kiszitálódott – sor. S azután az elsö szerelem, és a találkozások az akácfák között a lócán...

Azután komoly deák lettem, jött az első csalódás, azután a barátok s velük az első kissebb tivornyázások – végül utazások uraságtól uraságig, grófok, bárók, ispánok, és egyéb pénzsovár, harácsoló fösvényfajzatok között (Az egyik kedvéért még az Élektrát is bétanitattam a lézengő urasági cselédekkel, s ni hogy tapsolt, s nem tudott mükedvelői hálájával hogy béboritani). Ugy ám! Jöttek közben a roppant olvasmányok, németek, ángolok és a franczok bölcs könyvei.

Mostanság azonban egyre olly érzetem van, hogy a könyvek csak magánosságot teremnek, a bölcsesség pedig egyenlő a természet egyszerü szépséginek lefitymálásával – ahogy a zene ismerete a madárdalt s a parasztok együgyü énekit értékellni nem tudja. Lám itt e szív – melly nem repes –, sok réteg csipke megett, az tudja, hogy kiürült, s már nem képes béfogni a reggelek semmi-örömeit.

Chloémmal pedig úgy hittem amaz elsö szép szerelmem, s szivem eszmélkedése tér vissza...

                                 

A gőzölgő rósafördőből kiléppett Chloé, s a víg Ámor szeme – amint megbútt a firhangok dús redői között – igencsak csillogni-villogni kezdett, mintha önnön anyját látná vólna, a kagylóból kiszállani, erre pedig meglibbent és körülhordozta kellemeit a fehér lepelbe burkollt rózás test körűl. Mert minő öröm is kellemetessen megtisztúlva lenni a nap kinzó porátol – azzal pedig parfémmal locsolta bé magát. Julist dolgára intette, és nehéz tölgyfa ajtókon által a budoárjába ment. Ottan, miután kipiperkőcködte magát, visszatért Julis, a szobalány, és úrnőjére segítette a már kiválasztott ruhákat. Csodálta a suhogó kelmét, a bíbor bársonyt, s a mese csipkét, ahogy asszonya testén megfeszűlt. Hogy bálba készül-e az asszonnyság – kérdezte, de erre azt a parancsot kapta, hogy azonnal a legfínomabb francz veresborból a Kertecskébe hozzon, mert ma holdas nap vagyon, és az egész estvét a kert hűsében akarja tőlteni szeretőjével – erre mind a ketten kacagtak. De Chloé még kevessellette az idő elteltét, hadd várakozza ki magát csak az a bizonyos férfiu, annál édesb lesz majd szájában a nektár – gondolta, és a könyvtárszobába ment, és hárfázni kezdett. Persze nem felejtette el kitárni az ablak szárnyait.

                     

– Szégyen gyalázot! – szóllott a Julis. – Má csak az kő, hogy valaki rágyőjjön! Há mi a sistergős ménkűt fognak gondúnyi, mi a mi asszonykánk, miféle kurva?

– Haggyad mán, no! Tisztáro ki van virágozva, jobban viselli magát min ríg. – Így a szakácsnő.

– Az embere – nyugoggyon a grófúr békin – még fél lábbó a fődön van, ez meg mán rögtön kurvákonnyi kezd! Nem mondom, ha valami rendes kutyabőrős gyött vóna, de ez az ágrúszakadt senkiházi, se garas, se főd pojéta uraság, há csak gondúlj bele, mi híre lesz így a contessnek?

– Nyúgodjá meg lejányom, ne írígykedjé, mer isten szeme mindent lát! Sok esztendőt megértem lejányom, oszt mégse panaszkodom. Meg amúgy is: fiatal, a víre meg hagy vigye.

– Felöllem, csináll, amit akar! De hogy a grófúr a sírjábo forog, az is biztos.

– No inkább azt mesézd el, mi újság a te Pistáddó.

– Kiviszem a bort.

                             

Kedvesem teljesen bolond – jutottam erre a következtetésre, amint megneszeltem a lekanyargó ütemeket. Egész álló napokon keresztül mást sem csinál, mint hárfázik. Vagy pedig ángol meg franczúz románokat olvas – a’ la sentiment. Mindíg olly vídám, de én tudom, hogy nem úgy van az egészin – van valami benne, ami a gerlicére emlékeztet; mert bizonnyal úgy van, hogy ha eljön az alkony, az estve egyre búsong – s mégsem olly melancholiásan, mint én. Aztán ha felkölti a pirkadat súgára, azon nyomban a könyvtárszobába megy, és hárfázik, egyre csak hárfázik, legalább délig, mintha Szapphonak hivé magát. Pedig nem ösmeri a nottákat, csak úgy játszik, azt, ami eszébe jut. De mégis olly szépen; ütem van benne, ritmus és melodia.

Nem hasonlít sem Psychemre – ő nem olly hűtlen, sem nem szűz Rózimra – ő telve van bájos játékossággal, sem pedig Euridicemre – ő nem olly komoly, de temperaméntommal s nemes virtussal van áldva. Így hát életben tart, mint gyönge haldoklót. S ollyan sokat sem nem kellett szabódni, és kérelmezni kegyeit.

                       

– Csak te tudsz rajtam segíttenyi, te tudod a módját, hugyan kő. Mér nem segíttő akkor? Látod hogy szenvedek, alig alszok, mindig bőgök, mint egy liba! Elígek a szerelemtű. Okos asszony vagy, ismered a titkokot, miccsinájjok hát...

                       

Jött a kikelet gólyahires hintaján (körötte a kecses nymphák, s a nyáladzzó faunusok), megnyiltak az erdők, s megnyilt Chloém szive is. Ide s tova három esztendeje járok e kastély hüvös falai közé, s asszonyom megszeretett. Most itt a kellemetes szentjános hava – és napja is eljő hamarjában (már csak három éjtszaka választ el tőle) –, és itt űlök a diszes lócán a hársok alatt – mikben még mindig donganak a rovarok. A hárs szaga idekúszik, s úgy vegyűl öszve a nyirkos estveszaggal, hogy csak a Musák a megmonthatói minek lehet nevezni, s minek szólitani e bübájt.

Eljött bágyadt lepelében az estve. A hajnalcsillag már uralkodik, Venus tündeklő csillagzatja, minek párját Chloém hozza – kezében gyertyával, ölembe űl, s egyre játszi csókokkal illet. Én pedig két karommal lágyan ölelem át husos vállait, és csak akkor veszem észre, hogy a bal tenyeremen átlóg nyakszirtjéröl csünggő nyaklánckapcsa, átmegy a tenyeremen – mi minden bizonnyal kilyukadt hát.

                           

Minden tüneményes bájom megmutogaton néki szép sorjában, míg pislákol a gyertya fénye, s tudom, ma itt a nefelejcsek között lesz nászi nyoszolyánk.

                         

Kedvesem akaró nyögdécselése beleveszik a szöcskeciripellésbe, meg a komor bagoly huhogásába, melly a berekből hallik

               

Az éjtszaka tellve kétes zajokkal egyre elhatalmasodik; a setétség megárad, és lomha szárnyával mindent béborit, csak a helyet nem, hogy egy csöpp gyertyaláng világol. A berek fáinak susogása ilyesztőbbé vállik, mint valaha, és egy ormótlan márvány sirkő mellett megéledtek a csúszómászók, miknek a szendergés járt volna ki a harasztok rejteki között. A pókok merészen szövik egyre hállaik, és a gyökerek a hantok mellett tekeredni látszódnak.

Omlatag kövek között egyre csetlik-botladozik egy gyönge alak, orozva jár, de megy rendületlenűl, mindinkább követve valamit, mintha csak valami láthatatlan nyomdokban járva követne egy tűneményt. Nem riasztja sem a halálmadár vijjogása, sem az éles gallyak, mik egyre haját kócolják. Az egykor olly szelid táj most ormótlan, s Arcadia most Olymp vad csúcsaivá váltózik. Írtózásokkal teli bolyong a sápadt leány alak, őrjöngését – mint vad manais – nem borzasztja sem rémitő setétség, sem a mohás vagy tövises földön való csúszkálás – törtet, haja kibomolva, s a férgek előjőnek, s nevetik. Mert mi más készteti a teremtményt a halál illy kívánására, ha nem a reménytelen szerelem tüze, hát vajjon nem az adja az enyészetnek az illy fiatal nádszál testeket, s nem az gyujtja-é a halál kivánását? Csak remélhetjük, hogy e halandó nem akar a nyűvek martalékává lenni idejekorán, s nem készül vadak lakomájává lenni, vagy más módon életét oltani ez éjji órán e mély erdőn.

De csitt! A leány a sirkertbe érkezik. Rezgő alakja megálla a grófi sirbolt előtt, a bokrok közöt zaj verődik, de ez fene botot ragadva béveri a sirbolt ajtaját. Nyomban megcsapja az enyészet undormánya, a veszejtés tompa gőze, ő mégis bémegy a sirba! Ó, átkos halandó, milly szentségtelen módját választottad nemtelen halálodat híni – semmi jó nem történhetik, ha a holtakat az élők háborgatják, sem nem pedig, ha fordítva van: ó, bár ne. A bánatos neniák kezdik már siratásod, leány! De az bátran nyúl a rég holt csontok közé, s onnét az enyészet porát ragadja magához, majd egy erszénybe bétéve kebelébe rejti. Majd kijőve a sirból mint erynnis indul vissza hajlékába, elszántan, dús kebelében az átokos és bűzös halállal – ó, leány, mire vetemedtél?