Kalligram / Archívum / 2008 / XVII. évf. 2008. október – Irodalomtörténet? / Egyszarvú az irodalmi állatkertben

Egyszarvú az irodalmi állatkertben

Száz Pál regényrészlete elé

Daphnisz a bukolikus költészet feltalálója volt, Hermésznek és egy nimfának a fia. Pásztorok nevelik föl, Pán tanítja meg fuvolázni. Sorsa akkor fordul tragikusra, amikor megszegi szeretett nimfájának tett hűségesküjét, aki ezért megvakítja. A világtalan Daphnisz egy szikláról lezuhanva leli halálát. Egy másik, későbbi Daphnisz-mondában egy Xénia nevű lány iránt érzett viszonzatlan szerelme gyötri halálba.

Száz Pál Daphnisza poéta, szerelme egy özvegy grófné, s történetük valamikor a 18. század végén vagy a 19. század elején játszódik, valahol Magyarországon. Ezt a Wertherre való utalásokból és a kisregénybe beépített Rousseau-idézetekből sejtheti az olvasó. Az idilli történet a kisregény végén vesz drámai fordulatot, amikor Julis, a grófné komornája felfedi Daphnisz előtt úrnője féltve őrzött titkát. A vidám és kissé kicsapongó grófnéról kiderül, hogy afféle fekete özvegy, aki elpusztított szeretőinek portréit kastélya titkos szobájának falára aggatja, s közöttük Daphnisz a saját képmását is megpillantja. Az ő végzete azonban nem teljesedik be. Új szerelmével, Julissal, elmenekülnek a kastélyból „az igaz dalok honába, hol igaz pásztorok vigyázzák az igaz szerelmet, Arcadiába”. A tragédia elmarad, visszaáll az idill. A mitológiai Daphnisszal ellentétben Száz Pál Daphnisza nem szenved, legföljebb búsong – remélhetőleg azt sem sokáig, hiszen Arcadiában a felhőtlen boldogság vár rá.

Ez a kedves, hogy ne mondjam, bűbájos történet nem a történelmi tegnapelőttben, hanem 2007-ben íródott, s ahogy a szerző részenként elküldte nekem e-mailen, csodálkozással vegyes elragadtatással olvastam, alig akarván hinni szememnek. Mintha egy unikornissal találkoztam volna a Pozsony környéki erdőkben. Mert a 21. századi magyar irodalomban található mindenféle szerzet: posztmodern- és dokumentumregény, neoavantgárd és újrealizmus, népies reminiszcenciák és minimalizmus – na de rokokó regény, ki hallott már ilyet! Jó, ott volt, nem is oly rég, Weöres Psychéje és Esterházy Tizenhét hattyúkja. Ámde irodalmunknak Weöres kikezdhetetlen klasszikusa volt már, amikor a Psychét közrebocsátotta, Esterházy Péter pedig számos sikeres könyv szerzője és az új magyar irodalom egyik üdvöskéje. De kicsoda ez a Száz Pál?

Száz Pál 1987-ben született, Pereden él és a pozsonyi Színház- és Filmművészeti Főiskola harmadéves színinövendéke és elsőéves rendező-dramaturg hallgatója. Megkérdezhetnénk tőle, miféle hóbortosság ilyen fiatalemberként egy letűnt kor nyelvén és modorában írni meg első regényét? Mi értelme van az ilyesminek? A válasz az lehetne, semmivel sincs kevesebb értelme, mint posztmodern regényt vagy neoavantgárd verset írni. Már maga a kérdés is ostoba. Értelme a lakásvásárlásnak, a belföldi vagy külföldi nyaralásnak, a szexnek meg az ehhez hasonló dolgoknak van. Aztán föltehető lenne az a kérdés is, hová vezet ez az út, azonkívül, hogy a múltba? Ez a kérdés sem vallana éles elmére. Az irodalomban sehová sem vezetnek az utak, illetve mindenfelé vezethetnek, következésképp a múltba is. Az irodalmi mű értéke és maradandósága nem ezen múlik.

Hanem akkor min? Erre a kérdésre sem mernék tudományos választ adni, beérném azzal, hogy a szöveg átszellemítésén, „lelkes”-ségén. A Daphnisz búsongása színtiszta líra, s nem csak azért, mert versbetétek is találhatók benne, nem is kevés. Az író szemléletének köszönhetően az. Ezt a prózát költő írta, s a szerelmi vágy sok-sok szépsége és szomorúsága járja át minden sorát. Finom melankólia, aminek azonban semmi köze holmi depresszív búskomorsághoz. Száz Pál nem felidéz egy rég letűnt kort, hanem újrateremti azt apró érzelmi, intellektuális rezdüléseivel és tárgyi kulisszáival. Teremtett világát ábrándos, játékos, felelőtlen, kissé naiv szereplőkkel népesíti be. Méghozzá korhű nyelven, olyan stílusban, amely úgy idézi fel ennek a kornak az irodalmát, hogy észrevétlenül belecsempészi a mai magyar irodalmi és köznyelv elemeit és fordulatait is. Ennek a kisregénynek nem a története, a pszichológiája (ilyenje alig van), a szociologikuma az igazi erőssége, hanem a könnyed, hol iramló, hol lelassuló narrációja, légies stílusa – az ilyen stílusnak a megannyi megkapó fordulata és bája.

Ennyi méltatás után azért kicsit félve és halkan, mégis föltenném a kérdést: hogyan tovább, Száz Pál? A választ egyelőre talán csak a Jóisten tudja. Ő viszont, erre mérget vehetünk, ez ügyben sem fog összehívni sajtóértekezletet. Mellesleg, az ilyesmi nem is lenne méltó Őhozzá. Bizonyára súg majd valamit Száz Pálnak. A szlovákiai magyar irodalomban voltak már a Százéhoz hasonló ígéretes pályakezdések, amelyek azután mégis hajótöréssel végződtek. Bennem, s talán nem leszek vele egyedül, Száz Pál nagy várakozásokat keltett. Úgyhogy majd meglátjuk…