Történetek

A Spenót-paradigma

Amikor az utóbbi évek legnagyobb szabású irodalomtörténeti vállalkozásáról, A magyar irodalom történeteiről (tovább: „Történetek”) próbálunk beszélni, könnyen abba a csapdába eshetünk, hogy beláthatatlan távolságból próbáljuk megközelíteni, magának a műfajnak vagy inkább könyvtípusnak a leíró, illetve történeti ismertetésével, és olyan hosszadalmas keringésbe kezdünk tárgyunk körül, mint a Naprendszer egyes üstökösei, melyek történelmi korszakokon át csak távolodnak a rendszer belső térségeitől, és bár a tudósok tudják, hogy előbb-utóbb ismét felbukkannak a távcső keresőjében, az ő életük is túlságosan rövid, semhogy ezt a diadalmas pillanatot kivárhatnák.

Nyilván Bod Péter Magyar Athénása lehetne az egyik adódó startpont, vagy legkésőbb a pozitivizmus nagy monográfiáinak sora. Azért kínálkozik ekkora történelmi tér erre a megközelítésre, mert a Szegedy-Maszák Mihály főszerkesztésében készült munka puszta létével alapelvek sorát ingatja meg, teszi kérdésessé vagy egyenesen bizonyítja be azok tarthatatlanságát. Ilyen maga a tárgy, a nemzeti irodalom mint valami létező; a „tanult kollégák” munkaközössége mint a nemzeti (vagy egy nyelven írott) irodalmat a maga teljességében átlátó kollektív médium; az irodalomtörténeti monográfia mint az erről a bizonyos létezőről szóló korszerű ismeretek teljességelvű hordozója, és így tovább.

De ha belehallgatunk a könyvről folyó beszélgetésekbe, mégsem azt tapasztaljuk, hogy ki-ki a maga sajátos megközelítését alkalmazná, hogy ki Toldy Ferenctől, ki Szerb Antaltól, ki Pintér Jenőtől, ki Várkonyi Nándortól, esetleg (ilyen nemzedék is felnövőben van) Scheintől és Gintlitől kiindulva tekintene erre a vállalkozásra, hanem szinte egybehangzóan mint az Akadémiai 6+6 kötetes AMIT, A magyar irodalom története – ismertebb nevén a Spenót és a Sóska – reinkarnációját tárgyaljuk a Történeteket. És ez valami nagyon fontos dolgot enged megértenünk: minden bírálatunk, ironikus gesztusunk és szakmai másként-tájékozódásunk ellenére nem tudunk vagy nem akarunk nélkülözni egy teljességre törekvő kézikönyvet, legyen bár ideologikusan túlterhelt, aránytalan és szempontrendszerében tűrhetetlenül idejétmúlt; nem valami egészen mást, hanem annak javított, bővített, átdolgozott változatát akarjuk használni, egyszerűen azért, mert munkánk során nem tudjuk nélkülözni, és mert a tárgy, a magyar irodalom mint teljes szövegvilág, ha egy ember számára túlságosan nagy falat is, mégsem kvázi határtalan és megragadhatatlan, mint lenne az angol, spanyol vagy kínai szövegösszlet. Menet közben majd nyilván kitérek olykor a vállalkozás dekonstruktív mozzanataira, először azonban erről a spenót-horizontról valamit, és arról, hogy micsoda nem Szegedy-Maszákék munkája.

Az irodalom, jelesül a magyar irodalom tanulmányozása során a szakembereknek (de nemcsak nekik!) szükségük van egy olyan forrásra, ahol a vizsgált jelenségek, alkotók és szövegek adatait és azok értelmezését megtalálják. Korszakok, stílusok, törekvések, régiók, emberek, művek, befogadói közösségek adataira és ismertetésére gondolok, esetleg némi értékeléssel megfejelve, de ez akár el is maradhat. Fő az adat, és a segítség a továbblépéshez.

Ennek a szuperlexikonnak a felépítése természetesen csak digitálisan képzelhető el. Olyan kulturális konstrukció lenne ez, mely magában foglalja a nemzeti műveltség tetszés szerint bővíthető teljes anyagát, de nem az Internet demokratikus/kaotikus összehordottságában, hanem rendezetten. Ennek a szövegbázisnak a könyvtárfája lehetne a reform-AMIT (a világ első fává nevelt spenótja), melybe skatulyázva-csatornázva ott lehetnek a szövegek, adataikkal és recepciójukkal együtt. Vagyis a NET és a hiperhivatkozások rendszere realitássá teheti a kvázi-teljesség, a minden elérhető és a minden a helyén van abszolút posztmodernszerűtlen ideáját, egyszerűen azért, mert a szóban forgó absztrakt hely nem a valahol, hanem a valahonnan helye, melynek kontextusa semmi mástól nem függ, csak a felhasználó adottságaitól és akaratától.

Nos, ez az, ami soha nem lehet könyv, és ezért az itt tárgyalt vállalkozáson sem szabad számon kérnünk. Tehát ahogy Kulcsár Szabó Ernő emlékezetes munkája, a hasonló illúziókat keltő című A magyar irodalom története 1945–1991 nyilvánvalóvá tette (nem utolsósorban a nyomába indult kísérletek látványos meghiúsulásával) egy új szerbantal lehetetlenségét, úgy segít megértenünk a Történetek a helyesbített, modernizált és kiteljesített Spenót megalkotásának egyfelől (könyv alakjában) a képtelenségét, másfelől (a vázolt, digitális módon) megkerülhetetlen szükségességét. Ennyiben Szegedy-Maszákék munkája gesztusértékéből adódóan (és akár a benne foglaltakat figyelmen kívül hagyva) korszakhatárt jelző esemény a magyar irodalomtörténet-írás történetében.

Fősodor, egységes nemzeti irodalom, párhuzamos kánonok

A Spenót-típusú vállalkozások közös vonása egy kötött értékrend rendkívül erős reprezentációja. Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy éppen a teljesség illúziójának megvalósításából adódóan egy ilyen nagymonográfia szabadságot is ad az olvasónak, egyszerűen azért, mert még az elvetettek, a kitaszítottak is ott vannak valahol egy futottak még vagy árulók és ellenségek típusú mellékfejezetben. Emlékezetes B. Nagy László élesen elítélő hangú írása a Spenótban Szentkuthy Miklósról. Ritkaság volt, hogy jelentős alkotó egy mellékmondatba szoruljon, mint Palasovszky Ödön[1]. Az ideológia persze átjárja az egészet, de ugyancsak B. Nagy László mutat példát arra, hogy a „polgári író szűkös szemléletének a foglya” minősítés dacára hogyan éreztetheti azt a meggyőződését, hogy Ottlik Géza a korszak egyik legnagyobb írója. Ugyanakkor a Történetekben óriási hiányok vannak, nem ritkán olyan természetű hiányok, melyek a szerzők és szerkesztők értékrendjének (bár erről mint immanens valamiről a vállalkozás természetéből adódóan csak feltételesen beszélhetünk) ellentmondanak. Csak egy példa: Nagy Gáspárról másfél oldalas elemzést találunk, ami spenótszemmel sem lenne aránytalan, és arról árulkodik, hogy a szerzők figyelemre méltó alkotónak tartják; de ezen kívül a neve sem fordul elő többet, és ez az elemzés (szívemnek kedves módon, mert azt a rétegét emeli ki, melyet a költő életművében a legértékesebbnek tartok, ám ebben kevesen értenek egyet velem) egyetlen verset értelmez, mint a neoavantgárd költészet emblémáját.

Nyilvánvaló, hogy a Spenót struktúrájában értékítéleteket hordoz: a „fősodor” alkotóit hosszan és részletesen tárgyalja, a „zsákutcás” életműveket sokkal rövidebben és hangsúlyozva a fenntartásokat, míg a „kismesterekről” lexikonszócikkre emlékeztető áttekintések szólnak, kiemelve azt az egy vagy néhány munkát, ami az illetőt említésre méltóvá teszi. Ugyanígy kaptak regionális „vízkiszorításuknak” megfelelő ismertetést a régiók vagy határon túli közösségek alkotói is. Ezzel szemben fogalmazódott meg az 1980-as évek óta az a ma már elterjedt közvélekedés, mely szerint a magyar irodalom egy és oszthatatlan, azon belül az erdélyiség vagy az emigráns lét csak helyi színként vagy az alkotó életét meghatározó körülményként veendő figyelembe; az „erdélyi irodalom” vagy „a nyugati magyarság irodalma” kifejezések referencia nélküli, üres, értelmezhetetlen kategóriák. Vagyis a szakma elsősorban ezt az egységet reprezentáló művet várta volna, és ehelyett kapta a még csak nem is „párhuzamos életrajzokat”, sokkal inkább egyes szakembereknek az utóbbi időben végzett munkáját összefoglaló és egymáshoz alig kapcsolódó tanulmányait; ötletszerű megközelítéseket, széttartó gondolatmeneteket.

A fősodor-elv és az egységes irodalom tétele természetesen nem egymásnak ellentmondó kategóriák, és ez fokozza a keveredést. Lehetne olyan egységes nemzeti irodalomtörténetet írni, mely kiemel egy meghatározó tulajdonságot, például – az egyszerűség kedvéért abszurd példát mondok – a latinosság vezető értékét, és ennek megfelelően rajzolja meg az irodalmi fővonalat Janus Pannoniustól Pázmányon, Faludi Ferencen és Radnóti Miklóson keresztül Bakucz Józsefig, Kovács András Ferencig és Csehy Zoltánig. A tudományszak fejlődésének belső logikája azonban úgy alakult, hogy a fősodor (egyébiránt elsősorban a nemzeti romantika irodalomképében, majd a pozitivista irodalomtörténészek vélekedéseiben gyökerező) elve a marxizmushoz kötődött, és azzal együtt tűnt el a süllyesztőben, míg az egységes irodalom koncepciója a párhuzamos kánonok tételezésével alkot – persze belső feszültségekkel és ellentmondásokkal terhelt – gondolatrendszert. Vagyis egy nemzeti/közösségi/képviseleti attitűdre mint fősodorra, vagy a nyelvi játékokat, referenciamentességet és örömelvet preferáló attitűdre mint fősodorra épülő és minden mást epizodikusan vagy sehogy sem tárgyaló egységes irodalomtörténet ugyanolyan zsdanovista korlátoltságot sugározna, mint a szocreált a centrumba állító elődeik. Ugyanakkor látnunk kell, hogy az egységes irodalom eszménye és a párhuzamos kánonok létének elfogadása súlyos ellentmondásokkal terhelt. Ezek az ellentmondások feloldhatatlanok, de enyhíthetők, ha elfogadjuk, hogy az irodalomról szóló beszéd a (Husserltől eredeztethető) Thomas Kuhn-féle értelemben véve normál tudomány, melynek szórt és ellentmondásos nomenklatúrája összefoglalható egyetlen paradigmában, ahol az eltérő interpretációk nem cáfolják és felváltják, hanem árnyalják és határolják egymást. Ennek a nézetnek azonban megint csak csekély az elfogadottsága az érintettek körében. Igaz – és ez fontos erénye a Történeteknek – a három kötet tanulmányaiban kevés nyomát látjuk az ebből adódó bástyaszerű önépítésnek.

A régiség békéje

Az irodalomtörténetről gondolkodva az ember önkéntelenül is feltételezi, hogy minél közelebb jutunk a mához, annál nagyobbak az ellentétek az egyes szócikkek/fejezetek közlései, szerzőik nézetei között. De egyet jelent-e ez azzal, hogy a „régiség” (ahová hagyományosan a barokk előtti, de ma már mindinkább a romantika előtti történéseket soroljuk) feldolgozásában nagyobb a béke és több az egyetértés? Talán, de nem feltétlenül.

Érdekes, hogy éppen a kezdetek megítélése és egyáltalán meghatározása váltja ki a legélesebb vitákat, illetve ez mutat rá magának a Történeteknek a belső ellentmondásaira. Nem arra gondolok, amit mintegy célkitűzésként határoz meg előszavában a főszerkesztő: „…ez a munka olyan célelvűségeknek a kölcsönhatásával számol, amelyek között olykor feszültség, sőt akár még ellentmondás is érzékelhető”. Persze, ez így van rendjén. Ezzel szemben (hogy átvegyem Szegedy-Maszák mértéktartó fogalmazásmódját) ellentmondást vélek felfedezni a főszerkesztő korrajza és feladatfelmérése között. Az előbbi szerint: „A célelvű irodalomtörténet-írás a felvilágosodás és a modernség ösztönzésére alakult ki. Nincs kizárva, hogy a modernség néven ismert, szüntelen továbblépést sürgető mozgalom a 21. század elejére már véget ért.” Ugyanakkor: „Ez a munka egészen más céllal jött létre, mint A magyar irodalom története című […] áttekintés. […] Akkor még lehetett úgy összefoglalást készíteni a magyar irodalmi örökségről, hogy a szerzők kevéssé próbálták érvényesíteni a nemzetközi irodalomtudomány korabeli szempontjait.” Most miért nem lehet? Valamilyen kényszer érvényesül, amelyről egyébként nem esik szó, vagy ezt követeli a diszciplína fejlődése? Vagy csak az irodalomban, a társadalmi jelenségekben és az emberi élet egyéb szféráiban, ahol eddig beszéltünk róla, nincs „sürgető továbblépés”, az irodalomtörténetben igen? „A technika s talán a tudomány esetében is el lehet képzelni, hogy a későbbi paradigma fölváltja, kiszorítja, érvényteleníti a korábbit. A művészetek s az irodalom esetében kockázatos föltételezni ilyen vonalszerű előrejutást” – mondja, de nem derül ki, hogy az irodalomtörténet mihez rendelhető inkább: a tudományhoz vagy az irodalomhoz? Vannak érvek, melyek amellett szólnak, hogy az irodalomtörténet ugyanúgy nem része az irodalmiságnak, ahogyan a biológia tudománya áll külön az élővilágtól. Ugyanakkor azt tapasztalom, hogy minél nagyobb darabot tematizál az irodalom szövegvilágából az azt leíró diszciplína, annál kevésbé írható le paradigmaként, míg egyre több olyan vonást látunk rajta, amelyek a narratívák jellemzői. Ady metaforikájáról tudomány szól, a szimbolizmus története: narratíva.

Az irodalom kezdeteiről szóló fejezetek hivatottak megválaszolni azt a kérdést, hogy a könyv szerkesztői mit tekintenek irodalomnak. És ez korántsem egyszerű probléma. A magyar irodalomtörténet-írásnak legkésőbb az irodalomtudós Arany János óta meghatározó sajátossága, hogy gyakorlatilag azonos értékként tekint az írott és az orális hagyományra. Elmondható ez a teoretikus irodalomtörténetről is, de sokkal nagyobb mértékben a gyakorló szépirodalomról: Petőfi, Arany, Ady, József Attila művészien gondozott műveltségében semmivel sem csekélyebb a szájhagyomány reprezentációja, mint a sokszoros terjedelmű nyomtatványkultúráé; és a sor folytatható, avantgardista és posztmodern alkotókig; gondoljunk Balaskó Jenő betyárballadáira, Szilágyi Ákos verbunkos és prolinóta-parafrázisaira, Ladik Katalin mágikus meséire és szürreális jojkáira, Nagy Lászlóra és a népi hagyományra, a Kilencekre, és így tovább. Ha van valami, ami egy magyar irodalmár dolgát nyugatabbi kollégájához viszonyítva könnyebbé teszi, az éppen ez; ma, amikor egyre szignifikánsabban jelenik meg az „új analfabétizmus” a régebbi fogalmaink szerint „szellemi” munkát végzők körében is, vagyis lezárulni látszik az orális irodalmi folyamat folytonosságán belül a szöveges nyomtatványként rögzített irodalmiság (viszonylag rövid) szakasza, nézetem szerint nem igazán indokolt szakítani ezzel a hagyománnyal, és átvenni azt a paradigmát, ami (megint csak benyomásom szerint) éppen mostanában esik szét világszerte: a historikus jelenségként kezelt nyomtatványkultúra katalogizáló leírását. Különösen akkor van ez így, ha a Történetek írásai kevéssé kapcsolódnak ehhez a historikus szemlélethez, és ha a mű célkitűzése is éppen a szakítás ezzel a modellel. A kronologikus ősiség („történelem előtti kultúra”; „az ősköltészet kora”) helyét voltaképpen már Bartók nyomán átvette közgondolkodásunkban egy struktúrában, a műveltség tagoltságában megjelenő archaikusság, amit éppúgy meg lehet tisztítani az erre a gondolkodásra telepedett dialektikus materialista parazita-narratíva elemeitől, ahogy maga Bartók tisztította meg a népiség és a szájhagyomány fogalmi világát a korábban attól elválaszthatatlannak látszó nemzeti romantika narratíváitól. Ha (mint jelentésszegény metaforát) elutasítjuk is a népi irodalom kedvelt frázisát, a „tiszta forrás” fogalma köré szerkesztett „bartóki szintézis” princípiumát, ebben az értelemben feltétlenül vállalandónak tartom Bartók gondolkodásának – elnézést az anakronisztikus szóhasználatért – antropológiai horizontját. Még akkor is, ha nomenklatúrájába óhatatlanul beszűrődik az osztálykultúrák elvének szóhasználata.

A Történetek felépítése egyértelmű szerkesztői döntést tükröz, amivel ez a gondolkodásmód összeegyeztethetetlen. Két dologra gondolok: egyrészt a fejezetek címe után a tartalomjegyzékben egy-egy évszám és ahhoz kapcsolódó, (irodalom)történeti esemény szerepel, másrészt az egyes fejezetek szerzőjének neve a főszövegben nem, csak a tartalomjegyzékben olvasható. Ez az utóbbi nem más, mint szerkesztői modorosság, célját vesztett spenótizmus. Semmi sem indokolja, hogy mintegy a „műegészet”, a minden elemében megtagadott nagyforma fikcióját mint metanarratívát rendeljük az egymáshoz alig kapcsolódó, az egyedi kutatómunka egy-egy aspektusát kibontó tanulmányok fölé. Az évszámok-történések ugyanakkor egy eseményekkel reprezentált történeti szerkezetet vázolnak, mely olykor többé, máskor kevésbé értelmezi magát a vállalkozást. De mindenképpen kifejezi azt a döntést, hogy a szerkesztők a történettudományt tekintik vezérlő csillaguknak, és az irodalmat mint a történelemben tevékenykedő ember egyik megnyilvánulását szemlélik és értelmezik. Ez persze azt is világossá teszi, hogy csak egy beláthatatlan terjedelmű műben lenne lehetséges az irodalmiság egészének áttekintése, tehát csak azokat a pontokat veszik ezúttal szemügyre, ahol az utóbbi időben figyelemre méltó új fejlemények mutatkoztak; és ezeket sem hiánytalanul. Vagyis például Horváth Iván – szkeptikus elbeszélői pozícióból – összefoglalja a rovásírás-kutatás eredményeit, a végső ítélet kimondásától azonban mértéktartást tanúsítva tartózkodik, és a legvitatottabb újdonságról, a bodrog-alsóbűi fúvókatöredékről szót sem ejt. Az összefoglaló tehát a megbízható adatokra épít, és a kérdésben járatlan olvasónak összegzi a dolgok állását.

Ezzel szemben a Halotti beszéd összehasonlító elemzése az európai sermo-hagyományban szemlélve a szöveget nem a nyelvemléket mint régészeti leletet, hanem mint műfaja kiemelkedő darabját értékeli.[2] Ez az értékítélet a komparatisztikai kutatásokból elvonható (esztétikai) következtetésnek is tekinthető. Vagyis ebben az esetben elfogadott irodalmi fogalmainkra épít a szerző (Madas Edit), érvényesíti a Történetek alapelvét, a komparatisztikai megközelítést, kiemeli a szakirodalom figyelmet érdemlő megállapításait[3], és eredményeit az olvasó szempontjait figyelembe véve interpretálja. Csak következtetek, de úgy gondolom, hogy egy kutatási folyamat összegzését kapjuk ebben a fejezetben. Ez azonban nem válik következetesen érvényesülő aspektussá a Történetek egészében: számos fejezet más szempontokat érvényesít, és a közelmúlt kiemelkedő jelentőségű kutatásai közül sok nem kap teret a három kötetben. Így Debreczeni Attila, Szilágyi Ferenc és mások rendkívüli munkájának, a befejezett Csokonai összkiadásnak a tanulságait/hozadékát éppúgy nem találjuk a Történetek között, mint Szilágyi Márton Kármán József- és Uránia-kutatásainak, valamint a tárgyban kibontakozott széles körű diskurzusnak a summáját.[4] A Bessenyei-szócikk megírására az összkiadás szerkesztői közül kérték fel Nagy Imrét, a Tarimenes utazása szerkesztőjét, aki meglehetősen összetett szempontrendszert érvényesített; míg Sárközy Péter a Faludi Ferencről szóló fejezetben nemrég megjelent monográfiája izgalmasabb problémái közül bontja ki a legfontosabbakat. (A barokk nyelv népies-plasztikus megújítása, költészetének árkádikus-olasz meghatározottsága, lírai gondolkodásában a zeneiség elsődlegessége, életművében az utolsó eklogák rendkívüli jelentősége stb.)

Ezekből nagyon leegyszerűsítve arra következtetek, hogy a szerzők meglehetős szabadsággal dolgozhattak témájukon, illetve hogy a szerkesztők nem tartották feladatuknak a kutatások/kutatásaik eredményeinek teljességre törekvő közzétételét – ezeket talán másutt is elolvassák az irodalom iránt elkötelezett olvasók.

Az első kötet első harmada rajzolja ki azonban a legvilágosabban azokat az irányokat, amelyek felé a Történetek minden korábbi elődjével szemben új tereket nyit. Minden eddiginél határozottabban kapcsolja a magyar irodalmiság történetéhez az ország – sőt a régió – más (latin, német stb.) nyelvű irodalmait; természetes módon tér ki azokra a nem szépirodalmi műfajokra, melyek besorolásával az irodalomtörténet mindig bajban van (oklevelek, teológiai és politikai tárgyú iratok stb.); önálló fejezetet kap a virágének és a (persze latin) pornográf költészet, amiről az elődök keveset (és pirulva) beszéltek és még többet hallgattak. Ennek a hangsúlyeltolódásnak nemcsak az az oka, hogy a kor, amiben élünk, nyíltabban beszél a szexualitásról, mint a korábbi korszakok, és nem is csak az, hogy a Vendégjáték a priapikus Parnasszuson című fejezet szerzője, Csehy Zoltán általános figyelmet és érdeklődést kiváltó tanulmányokat és kötetszám fordításokat tett közzé a témában[5], hanem az is, hogy irodalmunk genezisében – Európa más népeinek kultúrájával összehasonlítva – az utóbb reneszánsznak nevezett kultúra jelentősége sokkal nagyobb. Talán túlzok, de vállalom: a régi magyar irodalomról szóló kötet legfontosabb mondatának tartom Tóth Tünde A virágénekvita című értekezéséből ezt: „…a magyarországi reneszánsz első virágkora körülbelül fél évszázaddal megelőzte a középkori irodalmunk fénykorát, a kolostori irodalom korszakát”. Vulgo: kulturális értelemben nálunk előbb volt reneszánsz, mint középkor. Ennek a (nyilván vitatható – hiszen az „első virágkor” és „fénykor” kifejezések tipikusan olyanok, amelyeket az utókori nézőpont érzéki csalódása indukál –, mégis) roppant figyelemreméltó állításnak a fényében más szemmel nézhetünk azokra az állításokra, amelyek a magyar népi kultúra számos aspektusát máig hatóan a reneszánszból eredeztetik, a díszítő művészettől az építészeten és a tárgyi kultúrán át a zenéig és a (dal)költészetig. Persze mérséklettel kell általánosítanunk azt az adatot, mely szerint Szilágyi Erzsébet latin nyelvű levélben közölte utasításait a juhászával, de a tény tény. (Ritoókné Szalay Ágnes is hivatkozik rá A humanisták közös Európája fejezetben.) A latin nyelv hordozta reneszánsz kultúra a tények tükrében mélyebben átjárta a magyar társadalmat, mint gondolnánk, és a török hódoltság mindvégig idegenként elviselt kulturális közege ezt a kultúrát betonozta be, mint a nemzeti hagyományt. Legalábbis bennem ezt a benyomást erősítették meg a Történetek idevágó fejezetei.

Balassi, Pázmány, Zrínyi

A Történetek attitűdje nem módosul érezhetően annak megfelelően, ahogyan a történelmi, sőt kultúra- és irodalomtörténeti folyamatokat szakaszolni szoktuk. Tehát a középkor és a reneszánsz lezárulása akkor sem ragadható meg éles cezúrák formájában, ha a korszakváltást történelmi szemmel olyan karakteres és meghatározó eseményhez köthetjük, mint amilyen az ország három részre szakadása, szuverenitásának részben megszűnése, részben jelentős korlátozódása, és (ami szempontunkból meghatározóbb): a kulturális kapcsolatok felszakadozása és meggyengülése. Sőt azt lehet mondani, hogy éppen itt kezd kamatozni az az irodalomértelmezés, ami a gyakorlati, hétköznapi írásbeliség formáit is az irodalmiság körébe vonta, olyan szövegfajtákat, mint amilyen a levél, a szónoklat vagy az annalesek feljegyzései. Most egyszerűen és természetesen vizsgálhatja mintegy az irodalmi folyamat folytonosságában a tudósító éneket (Tinódi), a hitvitázó és rendtörténeti irodalmat, és állíthatja középpontba a 16–18. század (Szerb Antal óta egyre többre taksált, ma a korszak talán legértékesebb íráskincseként értékelt) emlékező- és vallomás-irodalmát, azon belül is kiemelten az erdélyi emlékírók munkáit.[6]

Kérdés – és még az sem biztos, hogy eldöntendő kérdés –, hogy egy efféle vállalkozás szerkesztője feltételez-e valamiféle problémára való érzékenységet olvasójáról, megpróbálja-e kitalálni, hogy mi érdekli a kívülállót az irodalomtörténettel kapcsolatban, vagy csak a saját aktuális kérdéseit vizsgálva mondja a magáét. A Történetek fejezetei mindenesetre más és más választ adnak erre a kérdésre. A „régiség” feltárása során még egyaránt természetesnek tűnik, ha a korszak szakemberei evidenciaként kezelik, hogy az érdeklődő olvasók tisztában vannak az éppen szóban forgó szerző, szöveg vagy irodalmiság problémáinak természetével, illetve az, ha egyéni kutatásaik bemutatását az annak megértéséhez szükséges ismeretek áttekintésével kezdik; de ahogy közeledünk a „modern” irodalom kezdeteihez, úgy lesz egyre furcsább, ha a szerzők a korábbi szakirodalmat teljes egészében ismertnek tekintik, és annak ismertetése nélkül számolnak be az újabb fejleményekről. Jó példa erre Balassi, Zrínyi és Pázmány.

Könnyű elfogadni, hogy a régi magyar irodalom kutatói a legnagyobb fontosságot azoknak az ismereteknek, szempontoknak tulajdonítják, amelyek a közelmúlt kutatásai során kerültek felszínre. A reneszánsz utáni korszakokban azonban a rendelkezésre álló és ismert szövegek mennyisége exponenciálisan növekszik, és az értelmezésben kevesebb tere marad a tudós fikciónak, illetve az értésben a szakember útmutatásainak, hiszen nagyjából értjük, hogy a szövegek mit mondanak. Annál több tér nyílik azonban a szövegek értékelése, kapcsolataik felderítése előtt, és ez megint olyan szempont, ami a Történetekben optimálisan érvényesülhet. Így Balassiról három önálló fejezet mellett bőven esik szó a virágénekvitáról, a verstanról, a drámaköltészetről, a tudósító énekről, a históriás énekről és az emlékirat-irodalomról szóló fejezetben is, és azt lehet mondani, hogy Horváth Ivánnak az elsősorban a Balassi könyve fejezetben[7] kifejtett (de a Balassi apoteózisa és a Balassi Bálint utóélete című fejezetben is taglalt) elmélete az egész korszak tárgyalása során központi szerepet kap. Ez az elmélet lényegében egy Umberto Eco tollára kívánkozó posztmodern mese, egy történet története. Eszerint Balassi azt tervezte, hogy Petrarca és Dante példáját követve olyan daloskönyvet ír, melynek háromszor 33 versből álló ciklusait egy, a könyv elején vagy végén álló zárókő-vers fejeli meg. Terve azonban összeomlik, mert az emberi élet tökéletlensége nem engedi, hogy a tökéletes forma kiteljesedjék, így már a második sorozat is 3-as és 9-es csoportokba fogott versek rendszerévé hullik szét, és a befejező ciklus 13-14 darabja végül töredékként zárja le az egészében torzóvá vált sorozatot. Csakhogy a versek így, ebben a meghiúsult rendben tökéletesen kirajzolják a költő élettörténetét, mely „az Istenhez törekvő, Cupidótól menekülő lélek teljes kudarcával végződik – de a sorozat mégiscsak elkészült, s ez ellentmond annak, amit olvastunk, a forma ellentmond a tartalomnak. Az örök halál mögött ott az örök élet.” Az elképzelés hallatlanul szellemes és szórakoztató, mindenkinek ajánlom, hogy olvassa el, vagy legalább a szerzőnek a Mindentudás Egyetemén ugyanebben a tárgyban elhangzott előadását hallgassa meg. Az a Balassi kézírásával készült könyv azonban, amelyre az elmélet épül, sajnos nem létezik. Vélhetőleg megsemmisült, ha létezett egyáltalán. Senki sincs, aki látta volna, létére csak következtetni lehet, mint Tsúszó Sándor lábnyomaiéra a rozsnyói járdán, eső után. Ha még ide vesszük Szigeti Csaba másutt-másnál idézett kijelentését, mely szerint Balassi „éppen olyan kollektív költő volt, mint Homérosz”, és megfigyeljük, hogy az elmélet elemei hogyan válnak viszonyítási alappá távolabbi témák kibontásában mások számára[8], talán arra is gondolhatunk, hogy Horváth Iván elmélete maga sem beteljesült terv, hanem önmagát leíró gondolati folyamat. Azt mondja el a tudós ezzel a legendával, hogy a saját korának fogalmaiban gondolkodó történész hogyan vetíti a maga problémáit – a szöveget szülő szövegek gondolatát, az intertextualitás problémáját, a szerző pusztán textuális létezési módját, ugyanakkor alakjának mitizálását – vizsgálata tárgyára, vagyis hogy miként állítja elő a kor a múltból a maga múltját. Arról szól (noha nem arról beszél) Horváth Iván, hogy a korábbi irodalomtörténészi elméleteket is célszerű oklevelestől, grafikonostól, társadalomtudományos apparátussal együtt hasonló fikcióként szemlélnünk.

Merőben más a helyzet Pázmány Péterrel. Balázs Mihály a Hitvita és fabula című fejezetben nagyon is konkrét filológiai problémából indul ki: Pázmány 1609-ben megjelent Öt szép levél című munkája és annak 1613-ban a Kalauz függelékeként megjelent második kiadása közül, melyeket az irodalomtörténet nem különít el világosan (mert a korábbi nem volt közismert), holott a szövegek jelentősen eltérnek, a további kiadások számára az első változat reprodukálását javasolja. Ez a szöveg ugyanis játékosabb, annak a Tertullianus-gondolatnak a jegyében áll, mely szerint „az igazsághoz is hozzáfér a nevetség, mert víg, és illik, hogy az az ő ellenségeivel néha játsszék is, mivel hogy bizonyos a győzedelemrűl és bátorságos”. Balázs azt javasolja, „hogy ezt a régi magyar irodalomban oly ritka játékos művet ne hagyjuk feledésbe menni, s hogy tartsuk nagy becsben még magának a későbbi Pázmánynak ellenében is”. Első ránézésre ez a filológusok közül is legfeljebb fél tucatnak a legbelterjesebb belügye. Balázs azonban a két szöveg összehasonlításával, az Alvinczi Péterrel folytatott hitvita ismertetésével kitekintést mutat a kor gondolkodására, uralkodó eszméire és beszédpozícióira is, méghozzá úgy, hogy mindezt az olvasó fedezheti fel, és nem kell a szájába rágott kész következtetéseket tovább csócsálnia.

Megint más az a mód, ahogyan több fejezeten keresztül Zrínyi Miklós munkáját járják körül a különféle érdeklődésű és tájékozódású szerzők. Érdekes fejlemény, hogy míg Zrínyi a szigetvári hős unokájaként, az egyszeri nagyszerű kivételtől eltekintve nem költőként, hanem hadvezérként él az olvasók tudatában, addig a Történetekben sorjázó fejezetek kivétel nélkül mint az irodalmi és retorikai hagyományban meghatározott, költő-elődök munkáira művelten és tudatosan reflektáló költőt, könyvét mint kiemelkedő intertextuális teljesítményt méltatják, és helyezik – talán nem túlzok, ha így értem – a XIX. század előtti magyar irodalomban Balassi mellett a legmagasabb polcra. Vagyis befejeződött az a mintegy másfél-két százada kezdődött kanonizációs művelet, mely az akkor kevéssé ismert és inkább csak a régiségek kutatói számára érdekes írogató katonából Tassóhoz és Dantéhoz mérhető költői nagyságot teremtett.[9] A korábbi recepció mindenképpen eredeti szerzőként interpretálta Zrínyit, a katonát, a szigetvári hős unokáját. A Történetek idevágó fejezeteiben ez az eredetiség egyrészt a jól áttekintett paradigmában biztosan mozgó tudósé, másrészt a szöveghagyományt és a műfajrendet szinte poeta doctusként ismerő, annak motívumkincsét újjászerkesztő tudatos mesteré. Utóbbi már-már posztmodern módon értelmezett szerkezetépítő-szövegválogatóként áll Ács Pál, Kiss Farkas Gábor, Szörényi László tanulmányában, míg előbbiről (a Vitéz hadnagy kapcsán) ezt mondja Bene Sándor: „Zrínyi egyértelműen az első, aki magyar nyelven írott munkában összekapcsolja a történetírás retorikus, valóságkonstruáló természetéből következő nyelvfilozófiai kételyt a történelem kutatásának szükségszerű korlátaiból adódó ismeretelméleti szkepszissel.” Az előképkövetés igazolásában talán Szörényi megy a legmesszebb, amikor énekről énekre kimutatja, hogy miként épít Zrínyi Ovidius Metamorphosesének motívumaira; ugyanakkor az a szerkezet is több mint figyelemre méltó, melyet az Adriai tengernek Syrenaya alapján szerkeszt lélekfejlődési biográfiává a fejezet szerzője. A Syrenát irodalomtörténészi jártasság nélkül kézbe vevő olvasó számára nehezen indokolhatóan a Szigeti veszedelem elé-mögé biggyesztett apróságok mind a helyükre kerülnek a költői én „főnix-történetében”. És talán nem is kap rendkívüli jelentőségéhez méltó súlyt Ács Pál megállapítása, melyet a „helyettes áldozat” allegóriáit kibontva tesz, évszázados felekezeti vita végére téve pontot: „A Zrínyi gondolatvilágában meggyökerező vértanúságeszme semmiképp sem protestáns »eleve elrendelés«, de nem is konvencionálisan katolikus értelmű »emberi érdem«, hanem a felekezeti szempontoktól elkülönülő keresztény spiritualitás: Krisztus követése.” Kibontva a gondolatot: „…a keresztény hős természetesen nem megváltó, de sorsát tekintve követi Krisztust, aki maga is helyettes áldozat…” Ez ennek az egész tágan értett korszaknak, a török–magyar, kuruc–labanc harcoknak az alapeszméje. Visszatér a Török áfium…-ban, a Vitéz hadnagyban és másutt, de Rákóczival bezárólag ez a sorsminta teszi érthetővé a nagy magyar politikusok tökéletesen ésszerűtlennek tűnő döntései sorozatát; ide kapcsolva a protestáns hitszónokoktól megismert zsidó–magyar sorstestvérséget, az áldozatként választott népek feladattudatként felfogott hadviselését. Hivatkozik ezzel kapcsolatban az irodalomtörténet (például Négyesy) Pascalra, de a párhuzam azért nem tökéletes, mert a teoretikus Krisztus-követés nem borít vérbe országokat évszázadokra, míg a Zrínyi által képviselt változat életparancsként tekint a pogány elleni – az ország függetlenségének visszaállítását célzó – harcra, mely nem ismer békét, csak fegyverszüneteket és végső győzelmet. És – gondoljunk a „két pogány közt” jelszavára – nemcsak a török kiűzése, hanem az ország függetlenségének helyreállítása a tét. Miközben a Zrínyi-fejezetek tisztán irodalmi vizsgálódások eredményeiről számolnak be, világosan kirajzolódik belőlük ez a gondolkodástörténeti tendencia.

A felvilágosodás irodalmisága és a „modern” irodalom kezdete

Természetesen még egy viszonylag hosszú kritikában sincs annyi helyem, hogy ezzel a részletességgel elemezzem végig a Történetek közel kétszáz, egyenként bő egy ívnyi tanulmányát. Azért emeltem ki ezt a korszakot, hogy a Történetekben érvényesülő nem autorizált, az olvasatban létesülő szövegköziség működését be tudjam mutatni, és érzékeltetni tudjam a mű olvasásának szabadabb lehetőségeit. Semmiképpen sem a kronologikus, és nem is a fejezetenként, írónként való olvasás a kívánatos, ahogyan azt a Spenót-típusú munkáknál megszoktuk. Itt az egyes tanulmányok gyakran annyira csak egy szűk szakemberi kört érdeklő részletkérdést választanak tárgyukul, vagy annyira speciális felkészültségre épülnek, hogy a szakemberek közül sem mindenki birkózik meg velük. Ezzel szemben ha kiemelünk egy-egy problémairányt, amelyet valamelyik fejezetben érdekesnek találunk, és azt több fejezet futó áttekintésével követjük, sokkal nagyobb valószínűséggel találunk sarkpontokat és gondolatláncokat saját horizontunk bővítéséhez. Ilyen alá nem rendelődő olvasásmóddal eredményesen dolgozhatjuk fel a nem szerző- és nem mű-, hanem problémaközpontú fejezeteket, nemcsak a műfajtákkal (emlékirat, vallási dialógus) vagy műegyüttesekkel (szerkesztett verseskötet, nőköltők versei), hanem az irodalommal/kultúrával kapcsolatos nem-olvasói és nem-alkotói tevékenységekkel foglalkozó és csakugyan újszerű tematikát nagy alapossággal feldolgozó fejezeteket is (rendtörténet, hitvita, tudós társaságok, irodalmi intézményrendszer, cenzúra, könyvkiadás, könyvkereskedelem). Más kérdés, hogy a modern magyar tudományosság kezdetei (néprajz, klasszika-filológia, társadalom- és politikatudomány, irodalomtörténet-írás stb.), illetve a korszakokat uraló eszmék (népi és nemzeti gondolat, szabadelvűség, szellemtudomány stb.) jellemzése és története mennyiben tekinthető át a tágan értett irodalmiságot tárgyul választó nagymonográfia narratív rendjében, és mennyiben kívánkozik inkább szaktudományos monográfiákba vagy enciklopédiákba, egyszerűen azért, mert éppen a műszerkezet megalkotásában prioritásként kezelt olvasói saját-tudás kéznél léte ezekben az esetekben már végképp nem tekinthető evidensnek.[10] Vagyis talán azt lehetne mondani, hogy az így éppen csak idetévedt gondolatokat királyi bőkezűséggel pazarolja a Történetek szerkezete, míg csak elismeréssel lehet beszélni arról a tiszteletről, az önálló gondolkodást alapfeltételként tekintő mentalitásról és főként a bizalomról, amivel Szegedy-Maszák és munkatársai lehetséges olvasóikra tekintenek.

Érdekes hangsúlyokat és különös kontextusokat látunk, ha az 1770-es éveket követő 4-5 évtized nagy alakjait keressük. Persze a mű sajátossága, hogy „nagy alak”-ként roppant kevés alkotónak ad menlevelet, de mert kanonizáló gesztusai gyengék, ez nem szükségképpen zavaró. Érdekes, hogy a leginkább plasztikusan kezelt életmű a Bessenyei Györgyé. Nyilván írói-értekezői sokoldalúsága kelti fel a szerzők figyelmét. Nagyon figyelemreméltó diskurzus alakul a korszak egy „lappangó műtípusa”, a regényként működő versfüzér, illetve költői elbeszélés tárgyában. Az eddigiek tükrében (Balassi, Zrínyi) ez aligha meglepő. Ilyen szerkezetileg elbeszélő lírai kompozícióként mutatkozik Csokonai Lilla-kötete és Kisfaludy Sándor Himfy-ciklusai. Persze tudjuk, hogy par excellence verses elbeszélés (sőt akár regény) is jó néhány akad a tárgyalt időszakban (Gvadányi, Verseghy, Péteri Takáts stb. munkái), nem is szólva a lírai prózáról (Metastasio, Gessner és mások nyomán Csokonainál, Kazinczynál és másutt). Mégis nagyon fontos jelenségre tapintanak, akik a regényforma rejtőzködő megjelenéseire mutatnak rá. Az 1780–90-es évek nagy és jelentős regényhulláma után ez a műféleség évtizedekre az irodalom alvilágába süllyed, melyet csak olyan (idegenből átdolgozott) kergeségek képviselnek, mint a Lizára az Abysszinai amazon vagy a Vassziklai Fridolin. Ugyanakkor az elbeszélés problémája bekerül a történetírásba, a drámába (ezért játszhatatlan a korszak több száz színpadi műve, az egy Bánk bánt kivéve; nem konfliktust bontanak ki, hanem történetet beszélnek el) és, mint látjuk, a szerkesztett verseskötetbe. Ezt persze a klasszikus eszményekért rajongó Kazinczy vagy Kölcsey rosszallja Csokonainál éppúgy, mint Kisfaludynál. Magam hajlamos vagyok ezt a jelenséget egyrészt a regény előzményeinek rettentő rossz hírével és tiltásával, másrészt az irodalmi hagyomány folytonosságával magyarázni. Éppen ezért bírálhatók Hermann Zoltán állításai a Himfy szerelmei és a Két szerető szív… keletkezésének datálása kapcsán, melyekben nem esik szó arról az elkerülhetetlen következtetésről, hogy a két szöveg párhuzamosan keletkezett, hiszen közös, ismeretlen forrásból (levelekből?) való átvételek mutathatók ki bennük. Többek nyomán Régi magyar regénytükör című könyvemben ezzel kapcsolatban azt írtam: egyetértek az elképzeléssel, mely szerint művét a költő a munka egy szakaszában triptichonként szerkesztette (Kesergő szerelem, Két szerető szívnek története, Boldog szerelem). Ez a koncepció a Történetek imént említett egyik legerősebb állításával harmonizál. Kár, hogy a szerzők nem vettek róla tudomást.

Csendesen kimúlt két vád, mely két századon át tartotta magát minden alap nélkül: nem tekintjük többé hamisítványnak az Ossián-énekeket és elismerjük Dugonics András Etelkájának eredetiségét. Előbbi esetében bizonyos gael nyelvű forrásművek létének tagadása, utóbbiéban egy ismeretlen német eredeti feltételezése mint álláspont – Horváth Iván Thomas Kuhn nyomán alkalmazott fordulatával élve – mára kihalt.

Az egész vállalkozás lényegi sajátossága, hogy a műveket és életműveket nem magukban, hanem (olykor különös) kontextusban tárgyalja. Úgy Csokonai, mint Berzsenyi műve csak korabeli (elmarasztaló) bírálatok tárgyaként kerül a Történetek fejezeteibe, és a korszak mint a nyelvi és irodalmi viták periódusa exponálódik. Megkockáztatom, hogy ez a felfogás közelebb visz minket a korszak irodalmiságához, mint a zsenik tisztelete. Ugyanígy fontos látnunk, hogy a korábbi századok mindenki[11] előtt nyitott átfogó tudása után a kibontakozó és széttartó szaktudományok úgy alapozódnak meg, hogy horizontjuk egyfelől nemzetközi (feldolgozott ismereteik értelemszerűen összeurópaiak), másfelől egy nemzeti irodalmiság narratívájával forr egybe. A tudományos kutatás hazafias tett. Ebben a tekintetben a fejezetek nagyon szépen (jóllehet súlyos szakmai anyagot görgetve) illeszkednek egymáshoz (néprajz, politika, nyelvtudomány, egyéb bölcseleti diszciplínák).[12] Kölcsönösen értelmezi egymást a korabeli tudományosságot és a Zalán futását tárgyaló fejezet, és ezen belül értelmezhető, hogy Zákány Tóth Péter Elkülönülő irodalmunk kezdeteiről értekezik.

A „hosszú” XIX. század

A magyar irodalomnak hagyományosan a XIX. században keletkezett művek alkotják a fő vonulatát. Nyilván kérdés (vagy tán nem is az), hogy ez helyes-e, de tény. A Történetek úgy módosít ezen a képen, hogy a történelmi hátteret rajzolja át az irodalom körül. Csak egy példa: Szajbély Mihály a könyv- és lapkiadásról értekezve kimutatja azt az értékváltozást, amit az európai almanach-irodalom (és ennek részeként az azt nálunk meghonosító Kisfaludy Károly-féle Aurora-évkönyv) hozott a korábbi századokhoz képest: a szövegek anyanyelvűek, tárgyuk nem vallásos, hanem tudományos (történeti, természettani, földrajzi, pedagógiai, közgazdasági) vagy szórakoztató. Utóbbi kategória vezető műfaja a regény. E folyamat során a korábbi hasznos–haszontalan értékpár helyét az érdekes–unalmas értékmérő kódja váltja fel (melynek a sajtóban a hírértékű–érdektelen a megfelelője). Ebben az erőtérben például Kossuth szerepe az eddigitől nagyban különböző narratívába kerül: „Nem szórakoztatni, hanem informálni és alakítani akarta közönségét, […] nem szolgált a belletrisztika érdekes/unalmas kódja mentén befogadható színes hírekkel […], Habermas terminológiájával élve, az irodalmiból politikaivá váló polgári nyilvánosság okoskodó lapját hozta létre…” Zentai Mária Vörösmarty Csongor és Tündéjéről, Kerényi Ferenc Katonáról és Petőfi köteteiről értekezve követi ezt a szálat, de Csorba László is efféle „polgári”[13] összefüggésben írja le Széchenyi munkásságát. Zentai szerint a Csongor és Tünde fő forrása Gergei Albert Árgirus-históriája, ami orális kútfőkből és ponyvakiadásokban volt ismert. „Vörösmarty választásával a populáris hagyomány, az alacsony presztízsű szövegtípusok felé mozdult.” Kerényi hasonlóan érvel a Bánk bán forráskezelésével kapcsolatban, de megítélése ellentett: „Katona még a romantikus eredetiségkultusz előtt alkotott, a kor szokásához híven vendégszövegeket is szerepeltetett művében” Veit Weber hős-udvarias elbeszéléseiből és Eckarthausen állambölcseleti kézikönyvéből. Vagyis ugyanaz az írói eljárás innen nézve avítt, onnan nézve forradalmian új. Az ebben az érdekes, hogy az ellentmondás nem a történészek, hanem a kor szemléletében van. (És nem is példátlan az eset; emlékszünk, hogy Orbán Ottó ironizált költő-alteregóját a recepció az istennek sem volt hajlandó Kukorellyével vagy Parti Nagyéval kapcsolatba hozni, amit a magát nagy előfutárnak látó Orbán visszatérően nehezményezett.) Petőfiről szólva Kerényi egyetértőleg idézi Margócsy István kismonográfiájának (a maga idejében sokkoló) mondatát: „Az írónak mint pozitív iparlovagnak […] az lesz a feladata, hogy állandó termelésével (azaz kínálatával) a piacon állandó keresletet gerjesszen és tartson fenn, s ennek a keresletnek a kielégítésével teremtse meg saját anyagi egzisztenciáját.” Vagyis a Történetek gondolati terében a nemzeti hőskor héroszai a polgári tömegtársadalom érdek- és értékválasztásaira reflektálnak. Az összképnek ez a módosítása indokolt és helyes, de egyoldalú. Ahogy már említettem, a magyar szellemi közegben mindaz, ami a nyugati társadalmakban egyszerűen hasznos vagy szórakoztató, a haza és a nemzet üdvének felhangjával gazdagodik. (Gondoljunk csak Széchenyire, aki a lóversenyzés tőlünk nyugatabbra fekvő országokban közepesen léhának minősülő foglalatosságát a nemzeti emelkedés és közhaszon érveivel alátámasztva igyekezett meghonosítani.) Ha ettől a felhangtól eltekintünk, vagy szimpla szólamként értékeljük, ugyanúgy torz és csonka korképet kapunk végeredményben, mint a korábbi pitykés-zsinóros eburafakó-operett volt, csak most a másik oldalról. Csorba így fogalmaz: Wesselényi és Széchenyi „…pontosan tudták, mi kell az okos hazaszeretethez: egyfelől tudás, szakértelem, másfelől pedig a hatékony cselekvés állandó kontrolljaként erkölcsi tökéletesedés…” Nagyjából erre gondolok, ez a dichotómia írja le a korszak progresszióját, és éppen ezért tragikus, hogy a filozófia, ide kapcsolódóan a morálfilozófia aktuális kérdései ritkán és nehezen nyíltak meg a kor magyar gondolkodói előtt. Eötvös József a nagy kivétel; helyeslem, hogy a róla szóló pályakép A XIX. század uralkodó eszméi…[14]-nek megjelenéséhez kapcsolódik. Nem értek egyet maradéktalanul Gángó Gábor bírálatával, de amit erről gondolok, azt Devescovi Balázs Eötvös-monográfiája kapcsán már megírtam. Örömmel látom, hogy a korábbihoz képest értékelése most mélyebb, árnyaltabb, összetettebb.

Érdekes sajátossága a Történeteknek, hogy az irodalmiság alapproblémáit tárgyaló fejezeteket is beilleszti a történeti kronológiába, annak megfelelően, hogy az illető kérdés mikor jelent meg a történeti folyamatban vagy az irodalomról folytatott diskurzusban. Azt többé-kevésbé természetesnek érezzük, hogy a nyelvi és irodalmi ízlésviták áttekintését 1813-hoz, a Mondolat megjelenéséhez kapcsolják. Hogy a könyv- és lapkiadás miért kötődik az Aurora-évkönyv megjelenéséhez, vagy a modern politikai irodalom kezdete az Akadémia megalapításához, nyilván kérdésesebb; míg Az irodalmi nyelv fejezet 1846-os elhelyezése már egyértelműen ideológiai szempontot sugall: az első akadémiai nyelvtan megjelenése és az irodalmi nyelv fogalommagyarázata azért tartozik össze, mert – ahogy Tolcsvai Nagy Gábor írja – „A Magyar Tudós Társaság által kiadott kodifikációs művek (helyesírás, nyelvtan, szótárak) a magyar nyelvről az elkészültség pozitív képét sugallták”, vagyis a nyelvi sztenderd rögzülése meghatározóan intézményi teljesítmény. Ebből következően, a Történetek által a magyar nyelvről közvetített kép szerint a nyelv művi fejlesztése és sztenderdizálása semmiképpen sem a nyelv beszélői közösségének, hanem csak egy apró csoportnak, a tudósok és művészek több generációjának igénye és munkája volt a nyelvújítástól a viták során át az intézményesítésig. Az alkotók a maguk kreatív teljesítményeit mintegy innovációkként ajánlják fel ennek az intézményrendszernek, az a felmerülő problémák megoldására bölcs döntéseket hoz, és a nyelvhasználók ezeket elfogadják vagy elutasítják. Ebbe a szép összerendezettségbe persze nem fér bele a politikailag uralt médiumok rendkívül erős normaközvetítő szerepe, aminek folytán az élet egyes regiszterei nyelv híján elnémulnak vagy megmaradnak a némaság száműzetésében, illetve az avantgárd kultúra lassan évszázados intenzív nyelvkritikája, ami ezzel a pozitív történettel enyhén szólva inkompatibilis. Lehet persze azzal érvelni, hogy ennek a hatása a beszédközösség egészére nézve csekély, hiszen kicsiny és belterjes művészcsoportok működéséről van szó; ezzel az érvvel azonban még nagyobb súlyt adunk a hasonlóan apró tudóscsoportok mögött álló intézményrendszer hatalmi működésének, és az újkori magyar nyelvfejlődés folyamatában némiképp az orwelli újbeszél genealógiájára ismerhetünk. Okkal vagy talán anélkül. Nem vitatható az intézmények, elsősorban az oktatás hatása a nyelv mindenkori állapotára, de a spontán nyelvfejlődés, a táj- és rétegnyelvek (különféle közvetítők útján történő) hatása a beszélt nyelvre ennél semmiképpen sem kisebb jelentőségű tényező.

Egyébként meg kell hagyni, hogy igazán elképesztő kijelentésekbe ritkán botlunk a Történetek sok-sok oldalán. Peremiczky Szilvia a magyarországi zsidó irodalomról szóló fejezetben több ilyennel is szolgál. Meg kell mondjam, hogy maga a datálás sem a legszerencsésebb. Az ember azt gondolná, hogy 1848-nak emblematikusabb eseményei is voltak, mint az Első magyar zsidó naptár és évkönyv megjelenése (melynek jelentőségét természetesen semmiképpen sem szeretném alábecsülni). De a szerző állításai sem mindig meggyőzőek. Például: hogy „a gazdag, önmagát feladó zsidó” és az ellenpéldájának tekinthető hagyománytartó kispolgári kézműves dichotómiája jelenne meg („marginálisan bár”) A Pál utcai fiúk két alakjában, Geréb és Nemecsek figurájában, arra az égvilágon semmi sem utal a regény szövegében. Már Heller Ágnes sem győzött meg igazán, aki Nemecsek idegenes (talán cseh) nevében vélt ráismerni efféle származási kódra. Meggyőződésem, hogy ezek anakronizmusok.[15] Erről szóló rádiónyilatkozatában Heller Ágnes éppen azt rosszallotta, hogy a sikeres zsidó származású írók munkáiból nem lehet megismerni a magyar zsidóság életét. Örömmel látom, hogy Peremiczky ismer ilyen műveket. Molnár regénye azonban nem tartozik ezek közé. És még valami. A fejezet napjainkig követi a valamilyen értelemben zsidóként identifikálható szerzők által írott és a zsidó tematikájú irodalmat. A vége felé jut el a Zsidó vagyok Magyarországon című kötetig. Mint mondja: „Csaplár a pozitív, empatikus zsidóábrázolások sorát folytatja, de merőben új és meglepő attitűddel: regényében egyes szám első személyben szemléli a rendszerváltás előtti évtizedeket.” Ha a fejezet szerzője folytatja az olvasást, például Swift, Defoe, Dosztojevszkij, Kármán József és mások munkáival, újra és újra meg fog lepődni, hogy hány író írt már regényt egyes szám első személyben, holott nem volt azonos főhősével. Meg aztán Csaplár Vilmos riportázsa egy trilógia, a „karriertörténetek” harmadik darabja. Ha a Pénzt, de sokat és a Kurva vagyok főszereplőinek a nevében beszélhetett, talán ebben az esetben sem volt oka megrettenni a kihívástól. A fejezetben egyébként sok értékes információt, megállapítást találunk, ezeket nyilván nem fogom elsorolni, inkább egy további hiányérzetemről beszélek. Diósy Márton 1843-ban tett kijelentését, miszerint „Árpád és Ábrahám földiek voltak”, a fejezet szerzője munkája címeként emeli ki, nagyon helyesen. Talán kissé kibővítette volna a tanulmány anyagát, mégis fontosnak gondoltam volna, ha ezt a kérdést (amit Zrínyi kapcsán már érintettem), a zsidó–magyar sorstestvériség – elsősorban a reformáció korában meghatározó, de Adyig és azon túl ható – irodalmi toposzát Peremiczky bővebben kibontotta volna. Már csak azért is, mert munkájának címe éppen ezt látszik ígérni.

A Spenót-típusú vállalkozások közös sajátossága, hogy többnyire összegző természetűek. A Történetek sajátossága, hogy viszonylag ritkán vállalja ezt a feladatot, és így kapacitások maradnak az egyéni észrevételek, értelmezési fordulatok kibontására. Sok ilyen fejezetet találunk. Elsőként Szilágyi Márton Toldi-értelmezését emelem ki. Szilágyi szembefordul azokkal az osztályszempontú olvasatokkal (bizonyos értelemben magának Aranynak a véleménye is idetartozik), melyek szerint a „pórsuhanc” „igazi népi sarjadék”, aki „útjában, sorsában a nép felemelkedésének igényét, útját fejezi ki”. A Bűnbeesés és megtisztulás című tanulmány szerint a mű „a világrend helyreállításának/helyreállásának metatörténeteként olvasható: Toldi Miklós a mű végére elfoglalhatja az őt pusztán származása alapján is megillető helyet.[16] […] felnőtté válásának folyamatával a személyes Gondviselés működését írja le.” Szilágyi összegyűjti a természetfeletti segítségeket, melyek Miklóst segítik útján, és így végzi: „A Toldi harmóniája és önmagában vett kerekdedsége éppen a kettős (égi és földi) megbocsátás szimmetriájából fakad. A mű egésze ilyenformán képes hordozni a világban eleven hatóerőként működő Gondviselés hitét…” A recepció a rendkívül összetett és gazdag Arany-életmű elemzése során erről a mindvégig meglévő (egyébiránt nekem meglehetősen ellenszenves) vezérfonálról hagyományosan megfeledkezik.

A másik tanulmány, amit különösen innovatívnak tartok, Kappanyos András írása az „öreg” Vörösmartyról. Meggyőzően érvel az elképesztő állítás mellett, miszerint a kései Vörösmarty árnyalt elemzésére csak az 1970-es években került sor, és az állítás logikus is, ha arra gondolunk, hogy ehhez precíz retorikai analízisre volt szükség, és ez a korábbi évszázadban nem volt szokás; amit ma természetesen nevezünk néven mint enthümémát, aszindetont vagy katakrézist, azt még Babits is csak „kissé tébolyult pátosz”-ként, Szerb Antal is „értelmen túli dolgok”-ként próbálta körülírni. Márpedig itt nem őrületről, hanem hallatlanul újszerű nyelvi magatartásról van szó. Konkrétan olyan versek tartoznak ebbe a körbe, mint az Előszó, A vén cigány, a Setét eszmék borítják… vagy a Mint a földmivelő, és azzal együtt, hogy ezeket a főművek között tartjuk számon, igen kevés értelmes elemzésükre emlékszem. Kappanyos olyan egyszerű dolgokat vesz észre, mint hogy a „Most tél van és csend és hó és halál” sorban „a halál – van. Nem történés: állapot, mint a tél […] Nem allegorikus alak, mint a vész, nincsenek attribútumai, nem cselekszik, csak van.” Egyes poétikai megoldásai csak sok évtizeddel később lesznek természetesek a költészetben: „…olyannyira anakronisztikusak, hogy csak az avantgárd költészet – a normasértést paradox normává emelő – poétikájában válnak majd elfogadottá”. Jó, persze, az efféle fordulatok („messze megelőzte korát”) a tartalmatlan irodalmár-nagyotmondás kedvelt fordulatai. Kappanyos azonban mellé állítja a párhuzamos Kassák-sorokat, és a megfelelések döbbenetesen meggyőzőek.

És még valami, ha már itt tartunk. Kappanyos így érvel: „Az a néhány fennmaradt vers – s köztük legnagyobb hangsúllyal az Előszó – egyedülálló dokumentuma a nem hivatalos, a párhuzamos, alternatív igazságnak: hogy a kontinuitás (társadalmi, gazdasági, morális, kulturális) brutálisan megtört, hogy nemzedékek során felhalmozott értékek mentek veszendőbe, tűntek el örökre, hogy a kár helyrehozhatatlan. E körülmények ismerete óhatatlanul elmozdítja olvasatunkat a szövegközpontú objektivitás terepéről: képmutatás lenne úgy tennünk, mintha nem lennének ismereteink e körülményekről, és ez a tudás nem határozná meg olvasatunkat.” Úgy van, ezen a ponton új elemet kell vonnunk elemzéseinkbe. Mégsem gondolom, hogy szakítanunk kellene a szövegelvű olvasatalkotás gyakorlatával, csak éppen elő kell vennünk azokat a bekezdéseket, amelyeket Gadamer ír az Igazság és módszerben (elsősorban képzőművészeti alkotásokról szólva) az okkazionális tényezőkről. Így ugyanis nem kell megtennünk azt a visszalépést, amit Kappanyos javasol: „olvasatunkból […] nem maradhat ki az a szempont, hogy nemcsak autonóm műalkotások, hanem dokumentumok is”, mert az okkazionális tényező a mű megalkotottságának a része, akárcsak a szintén időhöz kötött szókészlet vagy nyelvi állapot. Készítettem ilyen elemzéseket, szerintem meggyőzően új mozzanatokhoz jutottam el ezen az úton, és (mint látjuk) vannak a magyar irodalomnak olyan pillanatai és művei, melyek esetében ily módon messzebbre tekinthetünk, mint eddigi módszereinkkel.

Jó megoldásnak tartom, hogy az irodalomtörténet-írás történetét feldolgozó fejezetek is a tárgyalt tudósok (Erdélyi János, Toldy Ferenc, Arany János, Gyulai Pál) konkrét munkáihoz kapcsolódnak. Így magukból a szövegekből emelkednek ki azok a kategóriák (nép-, nemzet- és irodalomfogalom stb.), melyeket korábban a valóságtól elrugaszkodott ideológiatörténeti fejtegetésekben ismertünk meg. Ez azonban azzal jár, hogy az adott tárgy szempontjából periferikus mozzanatok elnagyolt jellemzést kapnak, másutt pedig ez a nem egészen pontos képzettársítás (vagy feltételezett kontinuitás) a kívánatosnál nagyobb súllyal terhelődik. Számos helyen felbukkan például (jelzetten vagy körülírtan) a Szűcs Jenő-féle „hungarus-tudat” mint a nemzettudat előképe, és a nemzetfogalom értelmezésével folytatott birkózásának egyéb fogalmi eredményei. Szűcs gondolatai feltétlenül továbbgondolásra méltók, de kifejezetten a középkori viszonyok leírására születtek. Újkori kiterjesztései nem eléggé árnyalt gondolatkísérletek, melyek nincsenek tekintettel arra, hogy ez az identitáskérdés a történelem folyamán milyen mélységig és kiknek jelentett problémát. Szintén több helyütt találkozom azzal a Horváth Jánostól származó gondolattal, mely szerint az irodalomtörténet (első helyen Toldy Ferenc) a XIX. század első felében Kazinczy gondolkodásmódját tette magáévá, míg a század második felében felzárkózott és reális oppozícióvá erősödött egy Kármán József nevéhez köthető mentalitás (Kölcsey, Erdélyi és Arany működése folytán, ahogy S. Varga Pál mondja Toldyról szólva). Én egyáltalán nem látom bizonyítottnak, hogy Kármán gondolatai néhány elismerő frázison túl jelen lennének a magyar irodalomtörténeti diskurzusban. (Bonyolítja a helyzetet, hogy szintén S. Varga az Arany-fejezetben úgy látja: a század végére a Toldy-féle eredetközösségi nemzeti irodalomfelfogás vált általánossá, az Arany képviselte hagyományközösségi elv a XX. századra eltűnt, majd Bartóknál bukkant fel újra.) Határozott meggyőződésem, hogy ezekben az esetekben nem folytonosságokról, hanem az eszmék újraalkotásáról beszélhetünk. S. Varga Arany irodalomtudósi munkásságáról szóló fejezete egyébként kitűnő. Világosan emeli ki, hogy Aranynál az oralitás nem csoportkultúra, hanem a teljes nemzeti irodalom írás előtti korpuszának hordozója; átörökített maradványa a hagyományközösségi nemzet legsajátabb tulajdona, akárcsak a nyelv. Klasszikus értékű irodalmat tehát csak az így örökölt nemzeti formahagyományból lehet alkotni. Minden más, így az antik görög dalformák meghonosítása is csak „néhány tudós ember magán időtöltése” marad, sohasem lesz a nemzet sajátja. Ez a nemzeti klasszicizmus fogalmának értelmes (és ideológiamentes) magyarázata.

Csak egy-egy szó: nagyon jónak találtam Az ember tragédiája elemzését a történelem és irónia fogalomkettőse alapján; Kemény Zord időjének párhuzamos tematikus értelmezését Jókai Fráter Györgyével; Arany Hamlet-fordításának összehasonlító elemzését a későbbi fordításokkal; Mikszáth pályakezdését a korabeli sajtóviszonyok tükrében.[17] Nem biztos, hogy mindig abszolút szakszerűek, de informatívak és áttekintést adók azok a fejezetek, amelyek olyan tárgyat választanak, mint Budapest arcai a korabeli költészetben, a népszerű „középfajú” drámák a századelőn vagy a Thália Társaság tevékenysége a színjátszás megújítása érdekében; Molnár Ferenc mint a színházi sikerszerző őstípusa; a századelő nőírói (noha Kaffka Margit talán nem kívánkozna nemi gettóba; munkássága a Nyugat erőterében inkább kibontható, mint Tormay Cecile vagy Erdős Renée társaságában). Gárdonyi Egri csillagokja, Thaly Kálmán Kurucvilágja, illetve Karinthy Így írtok tije talán meglepően kerül erősebb megvilágításba a megszokottnál, de a mai irodalmi jelenségekből visszatekintve ezeknek a műveknek a problematikája elevenebb, mint sok, korábban „jó sajtót kapott” remekműé. A Vajda-, Komjáthy-, Mikszáth-, Ignotus- vagy Móricz-fejezet az utóbbi időben történt feldolgozó munkát összegzi; annál meglepőbb az Adyról szóló tanulmány zárómondata: „Irodalomtudományunk jelenleg a vonatkozó interpretációs folyamat kezdetén áll, ezért az Ady-líra jelentőségének kirajzolása során tapasztalja meg napjainkban talán a legnagyobb intenzitással a szövegek rekanonizálásának és a hatástörténet kiszámíthatatlanságának összefüggését.” Az Ady-szövegek évtizedek óta egészükben és pontosan ismertek, eddigi olvasataik éppolyan autentikusak, mint a maiak. Persze, az irodalomtudomány(ok!)ban olykor paradigmaváltások következnek be, de az irodalom nem atomerőmű, hogy teljes leállásokkal és újraindításokkal kellene számolnunk. Más a helyzet Krúdy esetében. A most folyó (első!) összkiadás alapvetően rajzolja át az életművet, és itt csakugyan irdatlan szövegtengerről van szó (mint Bezeczky Gábor megjegyzi: Krúdy 27 éves volt, amikor ezredik írását közzétette), aminek jó része kötetben kiadatlan, kevés a kézirat, rengeteg a szövegváltozat. Teljes joggal hasít tehát a fejezet a Krúdy-ismeretünk közepébe a kérdéssel: létezik-e egyáltalán Krúdynak Szindbád című munkája? A válasz egyébként: nem, az ilyen címen futó két kompiláció Kozocsa Sándor kreációja. Ugyanakkor számolni kell azzal is, hogy Krúdy csaknem azonos tartalmú könyveket adott ki eltérő, és jelentősen eltérő tartalmú könyveket azonos címen. Egy szempontból nem várható változás, és ez az életmű rendkívüli jelentősége a magyar irodalom kontextusában. Ezzel szemben éppen az európai/világirodalmi kontextus felmérése lenne időszerű, és erre inkább a III. kötetben, Gintli Tibor tanulmányában látok törekvéseket.

A századforduló közeli évtizedeket áttekintő fejezetek közül azok a legérdekesebbek, amelyek az irodalommal határos kultúrtörténeti jelenségeket vizsgálják. Szegedy-Maszák maga is több ilyen tanulmányt írt, Asbóth János politikai gondolkodásáról, az operáról, Bartók Kékszakállújáról és ennek kapcsán a magyar szövegű vokális zene lehetőségeiről a világban. Imponáló szakértelemmel és problémaérzékenységgel mozog ezeken a területeken. Pléh Csaba pszichoanalízis-tablója megvilágító erejű; elsősorban a századelő irodalmiságára fókuszál, tehát magában az irodalomban és nem a recepcióban vagy a kurrens irodalomtudományban (Lacan stb.) keresi tárgyát.

Huszadik század

A Történetek harmadik kötete Trianont tárgyaló fejezettel indul, és nagyjából az ezredforduló idején zárul. A viszonylag rövid periódus ezernyi lezáratlan vagy még fel sem tárt kérdés, kanonizációs, értelmezési és minősítési probléma kusza szövevénye. Hiányokról, hangsúlyokról nincs értelme beszélni, hiszen a szerkesztés alapelveiből adódóan alkotóknak és műveknek csak a töredéke kerülhet szóba; és azt, ami megvan, sem lehet olyan módon szemlélni, ahogyan a XIX. század irodalmával tettem eddig. Tehát nem kérem számon, hogy miért nem foglalkozik a Történetek Szilágyi István, Takács Zsuzsa, Várady Szabolcs és ezer más alkotó munkásságával. De például: ha már nincs méltó elemzés Oravecz Imre költészetéről[18], akkor az a félmondat se legyen, hogy „az 1970-es években hol disszidáló, hol hazatérő Oravecz Imre”, mert ez így több mint megalázó. Egyébként itt jegyzem meg: senkinek sem ajánlom, hogy a névmutató alapján próbáljon megtalálni valakit a Történetekben. Ha így tesz, Kassákról mindössze néhány megjegyzésre bukkan, Nemes Nagy Ágnesnek pedig a nevét sem találja meg, holott Kassák Világanyámjával, illetve az Újholddal önálló fejezet foglalkozik. A névmutató nem tartozik a Történetek erősségei közé.

Ha az ellenkező oldalról indulunk, tehát azt nézzük meg, hogy mi az a XX. századi mű, melyet a legbővebben tárgyal a Történetek, alighanem József Attila Eszméletét fogjuk találni, amivel két teljes fejezet foglalkozik (Tverdota György és Szegedy-Maszák Mihály tollából). És azt hiszem, hogy ez így rendben is van. Ezt a verset tartom a XX. század legjelentősebb magyar irodalmi alkotásának, és ez a meggyőződésem közel negyven éve változatlan.

Egy apróság: A XX. század irodalmát tárgyaló kötet borítóján Kosztolányi Dezső arcképe látható, de a Nyugat történetét áttekintő fejezet az előző kötetben van. És ez is jól van így. A Nyugat, főként Ignotus és Ady, de lényegében Babits is éppolyan sok szállal kötődik a XIX. századhoz, mint a XX-ikhoz. Kosztolányiról szóló tanulmány van itt is, ott is, de a (rövid) XX. század irodalmi szemléje a magyar avantgárd fejezetével kezdődik; azzal az irodalmisággal, amely a valódi európai szinkronitást képviseli.

Nagy és fontos lépést tett az utóbbi évek irodalomtörténete az avantgárd irodalom és művészetek feldolgozásában, és ez kétségkívül megmutatkozik a Történetek szerkezetében. Különösen fontosnak látom, hogy szűkülni látszik a szakadék a „klasszikus” vagy történelmi és a „neo”-avantgárd között. Az a hullámvölgy, ami az 1930–50-es évek között húzódik, elsősorban történelmi és politikai okokkal magyarázható, nevezetesen, hogy az alkotók egy része szerepet vállalt a leggyalázatosabb diktatúrák kulturális gépezetében (és ami ezzel összefonódott, rendszerpropagandájában); elég Marinettire vagy (a nem tisztán avantgardista) Ezra Poundra gondolni; illetve hogy ugyanezek a rendszerek eltiporták és meggyilkolták őket. A két sorsminta gyakran összekapcsolódott. De a lényeg az, hogy az avantgárd folytonossága nem szakadt meg, és ezért is fontos, hogy a klasszikus és az aktuális avantgárddal mind gyakrabban ugyanazok az irodalomtudósok foglalkoznak. (Első helyen Deréky Pált kell említeni, de Jákfalvi Magdolnára, Kálmán C. Györgyre, Kulcsár-Szabó Zoltánra, az itt nem szereplő Kappanyos Andrásra és másokra is utalhatok. Ugyanakkor nem szeretném ezzel azoknak az érdemeit kisebbíteni, akik „csak” a kitűnő klasszikus avantgárd fejezeteken dolgoztak, mint a Kékesi Zoltán – Schuller Gabriella szerzőpár, illetve a „neo”-korszakot feldolgozó Sz. Molnár Szilvia, Dánél Mónika, Müllner András, Varga Tünde és mások. Elsődleges anyagfeltáró munkát végeztek, kitűnően.) Az új, illetve megújított szövegelemző módszerek (melyeknek ma már kevés kivétellel a középgeneráció is birtokában van) lehetővé teszik, hogy végre túllépjünk az „őrült beszéd”, mindent tagadás, halandzsa, kóklerség, polgárpukkasztás gyermeteg patentjein. Egyfelől persze még korai ezeknek a kutatásoknak az összegzéséről beszélni, ebből a szempontból a Történetek maga is kissé korán jött, meglátszik ez a diskurzuselméleti teóriákat egyszerű műleírásokkal elegyítő fejezeteken, de maga a lehetőség is jelentős lendületet adhat ennek a munkának. Én legalábbis nagyon bízom ebben.

Folytatódik az irodalomtudományos elméletek fejlődéstörténetét éppen a fejlődéstörténet kerékvágásából kibillentő tanulmányok sora. Ha összegeznem kellene ezek tanulságát (ami lehetetlen, mert egyrészt nincs, másrészt százféleképpen van), azt mondanám: a Történetek szerzői nagyjából egyetértenek abban, hogy az irodalomelméleti teóriák csak részben képeznek tudományos paradigmá(ka)t, ugyanennyire magának a vizsgált irodalomnak is részei, és létmódjuk nem annyira a megállapítások rendszere, mint inkább a diskurzusok hálózata. A zenei szál elvékonyodik, már csak egy Bartók Cantata profanájáról szóló írás képviseli, mely egyben a bartóki szintézis, illetve a tiszta forrás metaforakészletét is pontosítja és kézbe adja, jóllehet a szerzők csekély érdeklődést mutatnak iránta; még Tolcsvai Nagy Gábor Juhász Ferencről és Nagy Lászlóról szóló fejezete sem igyekszik ezt a fogalmi apparátust alkalmazni[19], hanem a fogalmat korabeli használói értelmezése szerint interpretálja. Sokkal inkább olyan fejezetek kerülnek dialógushelyzetbe, mint a Németh László Tanúját és a népi–urbánus vitát vagy a falukutató mozgalmat, Illyés Puszták népét és az erdélyiség vitáit ismertető írások.

Érdekes párbeszéd folyik Szabó Lőrinc kapcsán Kulcsár Szabó Ernő és Kulcsár-Szabó Zoltán között. Nagy ellentéteket persze nemigen látni, és úgy a Semmiért egészen, mint a Te meg a világ fonalára fűzött értelmezések többször nyilvánosságot kaptak már, most mégis újra rávesznek a szövegek, hogy végighaladjak gondolatmenetükön. Kulcsár Szabó nagyon erős szövegekből épít kontextust, de magának a versnek a szoros értelmezésével jut el a végkövetkeztetésig: „…a szöveg matériájában nem az történik, amit a beszéd értelemegésze mond”, és mégis mint érintetlen rejtélyt szemléli a vers magját. Mert hát a záró gondolatok, melyek szerint a versben foglalt ígéret beszédaktusa nem minősíthető, nem tudjuk, hogy félrevezető-e vagy sem, és „eme stabilizálhatatlanság esztétikai tapasztalatán keresztül továbbítja azt a tudását, hogy a szerelem szükségszerű nyelviesülése mindig ambivalens tartozéka az intimitásnak”[20], nekem nem tűnnek eléggé mélynek és átfogónak. Nem igazán tudom konklúziónak tekinteni. A levezetés mégis pontosan világítja meg a dilemmát. Az ifjabb Kulcsár-Szabó a Szabó Lőrinc-költészet egy zárt szövegegységében, a Te meg a világ verseinek terében mozog, általános következtetésre jut: „Az individuum önmegnevezése nem tükrözi az individuum oszthatatlanságát, s éppen ebben rejlik az egyik oka annak, hogy ez utóbbit Szabó Lőrinc verse [tudniillik itt a Testem] a nyelv vagy a tudat helyett a testre vonatkoztatja vissza, amely maga ugyanakkor – végig a vers megszólítottja – nem vagy nem minden értelemben képezi részét ennek az egységnek […]: a »te« pozíciójába kerül.” Innen még hosszú szövegtani procedúra van hátra, míg eddig eljut: „Szabó Lőrincnél a testbe való bezártságot nem az érzékek birodalmának elhagyása kompenzálja, hanem a testben lét felfokozása, s ez aligha történhet másként, mint más testekkel való érintkezésben, hiszen a test csak ezen az úton képes tudtul adni önmaga számára saját jelenlétét.” Igen, ezzel mélyen belevágtunk abba a bizonyos versmagba, de egyúttal a vers értelmezésének szimplifikációja felé is utat nyitottunk.

A Történetek tematikai spektrumnyitására jellemző, hogy olyan dolgokról is szó esik, amik az efféle munkákból rendszerint kimaradnak. Fontos, hogy Weöres Bóbitájának megjelenése kapcsán Komáromi Gabriella és Rigó Béla áttekinti a korszak gyermekirodalmát, és – ki hitte volna! – Veres András jóvoltából önálló fejezet foglalkozik Rejtő Jenővel. Persze nemcsak mint ponyvaszerzővel.

Nem a szerkesztői koncepció, hanem a történelem tehet arról, hogy egymáshoz viszonylag közeli fejezetek szólnak Rejtőről, Radnótiról, Szép Ernő Emberszagáról és egyéb, a holokauszt történéseiről beszámoló emlékezésekről, riportkönyvekről, naplóféleségekről. Kálmán C. György a tárgyhoz illő komolysággal, a téma tárgyalásának nehézségeit ismertetve, de irodalomként elemzi a néha esztétikailag-nyelvileg esetlegesebb munkákat is; a legjelesebb mű, Kertész Imre Sorstalansága pedig jóval hátrább, messze túl Pilinszkyn, az 1970-es évek irodalmába illeszkedik, bár itt is említés történik róla. Ferencz Győző semmiképpen sem illusztratív módon, mégis az életrajzi narratíva részeként gondolja el Radnóti költeményeit. Pilinszky mintegy kettős tükörben, a Harmadnapon költőjeként és az Újhold szerzőjeként áll elénk, míg Weöres helyzetét a szociológiai kontextus nélküliség és a – korok feletti, mégis szoros, médiumszerű – világban-lét állapota jellemzi.[21] Nota bene: hasonlóan Pilinszkyéhez. A Pilinszky-fejezet jól érzékelteti a költő kapcsolatainak roncsolt és esetleges voltát, és azt a költészetében rejlő ellentmondást – ami nem mellesleg esztétikai hatóerejének legerősebb vektora –, hogy tudniillik „létrehozott »tulajdonképpeniségről« van szó”, de a költő mégsem „nyelvi tapasztalatként inszcenálja a transzcendenssel létesíthető lehetséges kommunikációt vagy annak destruálódását”. A modern teológiák (persze ez tűrhetetlen leegyszerűsítés) azt mondják, hogy a bennünk lévő (mondjuk úgy: a priori) istentapasztalat a teológiai gondolkodás alapfeltétele, és éppen a teológia alkot nyelvet ehhez eszmélet konstituálta valamihez. Pilinszky leírja, tehát eltávolítva szemléli az eszméletnek ezt a tevékenységét; ez a magyarázata költészetében a „kérügmatikus beszédmód” és a „keresztény agnoszticizmus” közti feszültségnek.

Ottlik Géza, Örkény István, Mészöly Miklós, Márai Sándor, Kertész Imre, Kemenes Géfin László – nagyjából ez a névsor jeleníti meg a „saját idejű” magyar prózát a világháborútól addig a valamiig, amit posztmodernként szokás emlegetni. Saját idejű alatt azt értem, hogy vannak még egy-egy címhez kötött fejezetek, de azok már a kiemelt műveket a magyar könyvforgalomban történt megkésett megjelenésük évéhez kötve és velük egy kalap alá vett más írókkal összevonva tárgyalják; ilyen esemény Határ Győző regényeinek és más könyveinek megjelenése 1990 után, aminek kapcsán a nyugati emigráció más alkotóiról (Domahidy Andrásról, Ferdinandy Györgyről, Karátson Endréről) is szó esik, és magáról a problémáról, tehát hogy mit tudunk kezdeni az emigráns írók munkáival, melyeket nagy lemaradással olvashattunk. (Érdekes, hogy Márai ebből a zsákból kiszabadul, mintha természetes része lenne az irodalmi tudatnak. Pedig ha valaki, éppen ő nem. Kemenes Géfin kapcsán pedig hosszan taglalják a szerzők az emigráns irodalom problémáit, a Fehérlófia mégis megjelenése événél, 1978-nál szerepel, amikor itt még hírét sem hallhatta senki.) Mészöly centrális műve a Saulus, Máraié az Ítélet Canudosban. Ezek talán a leginkább meglepő elemek a prózai pillérsorban. Meglepő, hogy mindkét fejezet szorosan ragaszkodik a címben kiemelt műhöz – ez a Történetekben nem gyakori. A Saulus persze kiemelkedő darabja a Mészöly-életműnek, de magányosan áll azon belül is, és csak egy alkotói korszakot reprezentál, míg tucatnyi, a prózatörténésben elevenebben ható Mészöly-mű a Magasiskolától a Filmen át a Sutting ezredesig szóba sem kerül. Talán azt lehetne kiemelni, hogy Thomka Beáta tanulmánya a maga „metonimikus” pozíciójával mintegy Mészöly magányosságát jeleníti meg, és annak a csomópontnak a nehezen betölthető térszerűségét, ahol a zsidó és keresztény hagyomány ennyire nyilvánvalóan és programszerű vállalással bogozódik össze. Márairól másutt is bőven esik szó, az Ítélet… kiemelésében tehát csak az a különös, hogy egy olyan Márai-mű kap különös hangsúlyt, amelyet a rajongók sem szoktak az első tíz közé sorolni. Ugyanakkor a mű parafrázisjellege vagy az a körülmény, hogy a témát Mario Vargas Llosa is feldolgozta egy magyarul is olvasható regényében, természetesen komparatisztikai szempontból mindenképpen emeli a mű jelentőségét.

Az 1970 körül történt lírai beszédfordulat utáni költészetet – a tematikus, kísérleti-irodalmi, avantgardista és a képzőművészet határterületeit pásztázó írásokon kívül – három fejezet tárgyalja. Kulcsár-Szabó Zoltán Domonkos István Kormányeltörésben című hosszú versét elemzi mint a nyelvben való univerzális otthontalanság katartikus megjelenését, ami kivételesen széles olvasói bázis előtt nyílik meg. Kálmán C. György Tandori második kötetéről gondolkodik, és egyebek mellett azzal lep meg, hogy a recepció integráns részének tekinti Kurtág György megzenésítéseit. Ugyanakkor a sokadszor megfogalmazott összegzés – „A költőiség radikális kétségbevonása a nyelvi talált tárgyak felvonultatása” – egyre üresebben cseng a fülemben. Az ember, ha költőléttel verte meg a sors, nem tölt éveket egy kötetnyi kétségbevonással. De hogy miket épít, állít, miknek teremt nyelvet az Egy talált tárgy megtisztítása, azt úgy látszik, ugyanúgy nem tudjuk még mindig megfogalmazni, ahogy a kései Vörösmartynak is másfél évszázadot kellett várnia az elemző apparátusra. A harmadik líra-fejezet Kovács András Ferenc J. A. szonettjét elemzi a szétírásba hajló aprólékossággal. „…noha viszonylag gyors kanonizációról beszélhetünk e költészet esetében, mintha […] nem igazán vált volna élővé és feldolgozottá annak tapasztalata, hogy számos Kovács-vers poétikai megalkotottságában kell keresni a hatékony és többszörös szövegközi közvetítés impulzusait”[22] – mondja Lőrincz Csongor. Hát, igen. És például ha többen szeretnénk megérteni a verseit, ahelyett, hogy pusztán a Kányádi–Sütő-féle anakronisztikus attitűd ellenpéldájaként mutogatnánk.

A filmről és színházról szóló fejezetekről csak annyit: szemlátomást ezek a művészeti ágak egyre távolodnak az irodalomtól. Lassan nincs is értelme drámairodalomról beszélnünk, még akkor sem, ha a „nyelvközpontú” irodalmiság meghatározza a kortárs színművek szövegét. A kortárs drámák nyomtatásban alig olvashatók (persze meg sem jelennek, de amúgy sem), annyira meghatározó lett a szereplők testiségének megtapasztalása. A filmnél ez már rég így van (emlékezzünk B. Nagy László filmkritika-kötetének címére: A látvány logikája), úgy látszik, a dráma is eljutott ebbe a stádiumba.

A próza Nádas–Krasznahorkai–Bodor[23]–Márton–Esterházy–Rakovszky sorozata magáért beszél. Igazán jelentős új olvasási ajánlatokat Szilágyi Zsófia Nádas-fejezetében látok. Az önéletrajzi regény módozatai című tanulmány egyrészt tipológiailag, másrészt irodalomtörténetileg helyezi új kontextusba Nádast, elsősorban az Egy családregény végét. Meggyőzően érvel az utóbbi évtizedek kétszeri prózafordulatával szemben. Úgy látja, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján a történet eltűnése, illetve „szövegszerűsödése”, majd a kilencvenes években a történet visszatérése valójában nem történt meg, csak a recepció figyelme terelődött eleinte a szövegformálás módozatainak változásaira, majd ahogy ez megszokottá vált, ismét felfigyeltek a történetre. Mint mondja: „néhány alkotó (többek között […] a történet »szövegszerűsítését« végrehajtó Esterházy) […] már pályájuk kezdetétől számos ponton kapcsolódtak az önéletrajzi vagy családregény műfajához.” Ez bizony így van, és Szilágyi kitűnően szembesíti a kritikusokat saját önellentmondásaikkal. „A Thomka Beáta által használt »életrajzi fikció« fogalma is jól jelzi, hogy az önéletrajzi regények esetében nem a textualitással szembeállítható referencialitást vagy a fikcióval szembehelyezhető »tényeket« kell vizsgálni”, folytatja, majd Paul de Manra hivatkozva jelenti ki: az önéletrajziságot nem lehet a szerző felől definiálni, hiszen az „nem műfaj vagy beszédmód, hanem az olvasás vagy a megértés figurája”. Csak hevesen bólogatni tudok, miközben leszögezem: ettől függetlenül nincs visszatérés az irodalom textuális szemlélete előtti boldog állapothoz. Az irodalom a nyelv művészete, ettől többé nem lehet eltekintenünk.

A főszerkesztő titkos ars poeticája

Végezetül csak röviden térnék ki arra a fejezetre, melyet Szegedy-Maszák Mihály írt Szerb Antal magyar- és világirodalom-történetéről.

Sokkal több ez a tanulmány, mint egyszerű ismertetése Szerb Antal irodalomtörténet-írói munkásságának. „Az esszé írásmódjának s az irodalomtörténetnek szerencsés egyeztetése okozza, hogy nemzedékek nevelődtek a Magyar irodalomtörténeten. E sorok írója is nyilvánvalóan a hatása alá került fiatal éveiben, s számára ezért nehéz higgadtan szólni róla” – írja a fejezet bevezetőjében. Nem is tudom, tanúja voltam-e már Szegedy-Maszák ehhez fogható érzelmi kitörésének. A továbbiakban pedig olyan vonásokat fedez fel Szerbnél, amelyek a Történetekre nézve talán még jellemzőbbek. „Szerb arra törekedett, hogy ne írók történetét írja meg. Azt hangoztatta, hogy az irodalomtudománynak »az igazi területe a Nem-én, a személyfölötti«.” Helyesli, hogy Szerb elismeréssel szól Dugonicsról és Gvadányiról, mert „a konzervatív generális műve máig sem avult el, holott a korabeli avantgarde írókat nem lehet tudományos apparátus nélkül olvasni”. Mint mondja, a Magyar irodalomtörténetnek két erőssége van: „olykor kifejezetten a nehéznek tartott olvasmányokra irányítja a figyelmet”, illetve szüntelenül érzékelteti, hogy „a magyar művelődést a nyugat-európainak a legmagasabb szintjéhez kell mérni”. Továbbá munkájában „az összehasonlító irodalomtörténetre hivatkozott, amidőn munkáját a módszerre vonatkozó fejtegetéssel indította”, és az európai mércével azt a kérdést fogalmaztatta meg olvasóiban: „mekkora lehet a magyarok hozzájárulása az európai irodalomhoz?” Ha végigpillantunk a Történetek két és félezer oldalán, újra meg újra találkozunk ezekkel a szempontokkal, elvekkel és kérdésekkel. Úgy is mondhatnám: éppen ezekkel találkozunk. Bizonyos értelemben ez a három kötet a főszerkesztő tisztelgése ifjúkori mestere előtt.

Szegedy-Maszák és csapata rendkívüli munkát végzett. Nemcsak azt ismertették az olvasókkal, hogy mostanság (sok egyéb mellett) milyen problémák foglalkoztatják őket és az irodalomtudományt az irodalmi hagyomány gondozása során, de új igények megfogalmazására is késztették úgy a szakmát, mint olvasóikat, miközben magával a felmutatott szövegkorpusszal bizonyították, hogy a szövegtenger teljességét kimerítő, az irodalom teljes anyagát katalogizáló és minősítve feldolgozó kézikönyv megvalósíthatósága nem több illúziónál. A képzeletbeli webhely megvalósítása mindazonáltal elkezdődött: a három kötet teljes szövege (próba üzemmódban) hozzáférhető az interneten, a http://magyar-irodalom.elte.hu/villanyspenot címen. De tengernyi a munka, ami még elvégzésre vár.

[1] Ő egyébként éppen elégtételt és főszerepet kap a Történetekben.

[2] Glossza 1. Mulattam, amikor láttam, hogy a számtalan idegen név és szó közül mindössze egynek a kiejtését közli a tanulmány, tudniillik hogy a Pray-kódex névadójának nevét Prajnak mondjuk. Igen, latinos műveltségünk rohamosan angolosodik; a Mecsek csúcsai közül pár évtizede még a Lapist mondták „lápisz”-nak a messziről jött turisták, ma inkább a Tubest ejtik „tyubsz”-nak.

[3] Glossza 2. A szerző 1980-ból idézi Benkő Loránd megállapítását: A Halotti beszéd nyelvisége „az akkori idők nyelvi-stiláris ismereteit és anyanyelven megvalósítható lehetőségeit feltűnően magas színvonalon tükrözteti”. A szóhasználatot akkor is idegborzolónak találtam volna, de ma, divatja idején még zavaróbb. A következő, a kolduló rendi prédikációirodalom kibontakozását áttekintő tanulmányban is visszatérő probléma a szentbeszédek „szintje”, „színvonala”. Szerintem egy sírbeszéd nyelve lehet választékos, költői, sőt megrendítő, de semmiképpen sem nevezném magas színvonalúnak. Hasonlóképpen rosszallom, hogy Vizkelety András az Ómagyar Mária-siralmat (melyet egyébként úgy említ mindvégig ÓMS-nak, hogy a rövidítést egyszer sem oldja fel; persze rájön az ember, de azért mégis) írása címében A magyar líra első fennmaradt termékeként tárgyalja. Elnézést kérek, de egy Mária-himnusz akkor lehetne termék, ha a keresztény vallás fogyasztóinak igényeit elégítené ki. Ezt pedig így talán mégsem mondjuk, és nem is gondoljuk.

[4] Glossza 3. Szeretném elkerülni a látszatát is, hogy Szegedy-Maszákot személyes ellenszenvek érvényesítésével vádolnám, először mert fogalmam sincs, hogy kiket utál és kiket kedvel, másodszor mert például Szilágyi Márton írása szerepel a 2. kötetben (Aranyról). Csak a szempontjait, preferenciáit igyekszem megvilágítani ezekkel az ellenpéldákkal. Azt sem vitatom, hogy ezeknek az interpretációbeli változásoknak nyomuk van a tárgyba vágó tanulmányokban. Én azonban ezeket a változásokat nagyobb súlyúaknak látom, mint ahogyan a Történetekben megjelennek.

[5] Megjegyzem egy lábjegyzetet vagy egy sort a bibliográfiában megért volna Bánki Éva és Szigeti Csaba néhány éve megjelent Udvariatlan szerelem című antológiája a középkori obszcén trubadúrénekekből, ami európai horizontot rajzol a magyar vagy „ideiglenesen hazánkban állomásozó” humanista poéták ilyen tárgyú munkássága köré.

[6] Glossza 4. Legkésőbb itt szóvá kell tennem, hogy elsősorban a tárgyalt időszak első nyolcszáz évének tagolásában elég rosszul funkcionál a Történeteket amúgy is kaotikussá tevő évszám/esemény/idézetkiemelés tagolási alapelve. Ha már egy-egy évszámhoz kötött eseménynek rendelődnek alá a fejezetek, úgy a kiemelésnek kellene főcímként megjelennie a tartalomjegyzékben (1651: Megjelenik a Szigeti veszedelem), mintegy ennek alárendelve a szerző nevével és a címmel jelölt fejezetet. De nemcsak ez nem történik meg, hanem olyan bizarr „dátum/eseményt” is látunk, mint: „1593: Az erdélyi magyar történeti- és emlékirat-irodalom a 16–18. században”. Egy év alatt lezajlott három évszázad? Azért különösen bizarr ez a dátum-elv, mert a Történetek sok részét meghatározó sajátosság, hogy nem az egyes műveket állítja a középpontba, hanem a politikai retorikát mint műfajt; az eszmei és műfaji frissességet mint értéket; vagy a gyülekezeti énekköltészetben megnyilvánuló kánonképzést mint hagyományrendet. Folyamatokat, mentalitásbeli eltolódásokat, talán kissé túlterhelt szót használva a hagyománytörténést vizsgálja, ami a legkevésbé jelenik meg pontszerűen az időben és a históriában.

[7] Glossza 5. Újra és újra felmerül az emberben, hogy kiket is képzeltek a könyv szerzői és szerkesztői leendő olvasójuknak. A Balassi könyve fejezetben szerepel ez a mondat: „A trubadúrok sirventésnek nevezték azt az énekfajtát, amely egy erkölcsi vagy politikai eszmény dicsőségét hirdette, vagy egy (persze az eszményt megtestesítő) nagyúrnak próbált híveket szerezni.” Ez bizonyára így van, bár én seregnyi más megfejtést is találtam, amíg megpróbáltam utánanézni a szónak. Ha legalább annyit elárulna a könyv, hogy a szót nagyjából „szervant”-nak kell ejteni, és occitánul van, talán kihallanánk belőle a latin servitus (szolgaság) alapszót, és nem esnénk kétségbe azoktól a magyarázatoktól, melyek a fogalmat egy korábbi dal formájának szolgai utánzásaként, egyszerű mintakövetésként, sőt (persze nem a mai értelemben vett) paródiaként magyarázzák.

[8] Nagy Levente, amikor Bethlen Miklós Önéletírását elemzi, az első részről szólva így érvel: „Ez engem kísértetiesen emlékeztet Balassi fiktív lírai önéletrajzának szerkezetére.” Vagyis a létező emlékiratot pozícionálja függőszövegként, egy nemlétező mű mint főszöveg alá rendelve.

[9] Glossza 6. Ezzel párhuzamosan a XIX. században Zrínyinél olvasottabb és a mohácsi vészről hasonlóan nagyszabású eposzt alkotott Liszti/Listius Lászlónak egyetlen félmondatot leszámítva már a neve is csak felsorolásokban és a névmutatóban fordul elő; jól jellemzi a szerzők és szerkesztők iránta mutatott érdeklődését, hogy ott is két tételben, mintha két külön személy volna.

[10] Elnézést, magyarul ez most nem ment.

[11] Jó, tudom, nem mindenki, sőt nagyon nem mindenki. Ez nem szociológiailag, hanem tudáselméletileg értelmes állítás.

[12] Így, ebben a komplexitásban válik érthetővé az a különcnek tűnő gesztus, hogy a „hosszú” XIX. századot tárgyaló kötet kötéstábláján a nem szépíró Széchenyi képe látható.

[13] Értsd: nem nemzeti.

[14] Itt is és mindenütt rosszallásomnak adok hangot a könyv átkeresztelése okán. A könyv címe legjobb tudomásom szerint: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra. Nem értem, miért kell (itt és másutt) a századot arab számmal írni és az álladalom szót államra javítani. Meggyőződésem, hogy a tulajdonnevek és műcímek írásmódjában az eredetihez kell ragaszkodnunk.

[15] Glossza 7. Molnár regényében sokkal inkább militáns és civil, nemzeti és polgári életvezetési stratégiák konfliktusát láthatjuk, és ebből az összehasonlításból látszólag az ironikusan ábrázolt civilek jönnek ki rosszabbul (a gittegylet), bár a történet végén ők (a betiltottak!) mégiscsak megmaradnak, míg a harcosok védte grund elvész. Azt is helytelenítem, ha Bokát románként azonosítják („Ion Bocą”), vagy a Pásztorokat első generációs prolisodó parasztoknak. Ez a regény a gyermekközösségek szerkezetét, szereprepertoárját vizsgálja, és ennek tükrében beszél a felnőtt társadalomról. Az írónak nem volt célja, hogy rejtett kódokkal operáljon. Származási kódja egyedül Janónak, a tótnak van. És ez nyitott kód.

[16] Glossza 8. Jellemző a (félre)olvasói tévelygésre, hogy a közelmúltban egy televíziós vetélkedőben feltehették a kérdést: Mi volt Toldi Miklós eredeti mestersége? A „helyes” válasz szerint: molnárlegény… Szilágyi végre felhívja a figyelmet arra, hogy Toldi nemesúr, aki a kiváltságos születésének megfelelő élethelyzetet nyeri vissza a történetben, az isteni gondviselés folytán.

[17] Természetesen tudom, hogy a szerkesztők nem egyeztették az egyes fejezetekben található értékítéleteket, ez talán nem is lett volna lehetséges. Mégis amikor azt olvassuk Mikszáthról az 549. oldalon: „Nem látszik megalapozottnak az a vélekedés sem, hogy az újságtárca a könnyed szórakoztatásra korlátozza a novella- és regényírók mozgásterét”, óhatatlanul eszünkbe jut, amit a 87. oldalon láttunk éppen a lapkiadást tárgyaló fejezetben: „A zsurnalizmus a tárca rovatában a művészet képét ölti magára, elhiteti a közönséggel, hogy irodalmat olvas, miközben puszta ornamentikává degradálja az irodalmi formákat.” Talán helyes lett volna mindkét mondat szerzőjét arra kérni, hogy fogalmazzon kissé kevésbé nagyvonalúan. Ezek is azok közé a tárgy felől nézve periférikus pontatlanságok közé tartoznak, amelyekre néhány bekezdéssel feljebb céloztam.

[18] Glossza 9. Az utóbbi évtized kanonizációs trendjéhez képest a Történetek legnagyobb vesztesei az „új-szenzibilitás” címkéje alá sorolt alkotók. Oravecz Imre, Petri György, Takács Zsuzsa a szakmai közvélekedés szerint egyértelműen a kortárs költészet legnagyobbjai közé tartoznak. Jelenlétük intenzív, recepciójuk folyamatosan bővül, elutasításuk mellett érvelő közlemények alig vannak. Vagyis mellőzésük aligha koncepciózus.

[19] Persze hogyan is tehetné, hiszen a Történetek szerzői nem tudnak egymásról. Éppen azért állnak most a szövegek egymás mellett, hogy efféle diskurzusokba bonyolódjanak. Én is inkább csak arra gondoltam, hogy a Jeney Éva képviselte gondolatok ezek szerint nem képezik a szakmai közbeszéd részét.

[20] Gyengébbek kedvéért ez azt jelenti, hogy aki dugni szeretne, az hajlamos hazudni.

[21] A Weöres-versidézetekbe a digitális konvertálóördög a sorvégjelek helyére sokszor magányos kérdőjeleket csempészett. Nem mondanám, hogy stílszerűtlenül.

[22] Kenguruból magyarra fordítva: ha többet elemeznénk, jobban értenénk.

[23] Azon a ponton, ahol egy Bodor Ádámról szóló cikk adatait kellett volna kezelnie, melynek a szerzője én (Bodor Béla) vagyok, a Névmutató szerkesztője végképp bedobta a törülközőt.