Kalligram / Archívum / 2008 / XVII. évf. 2008. október – Irodalomtörténet? / Marcel Proust: Emlékeim Sigmund Freudról

Marcel Proust: Emlékeim Sigmund Freudról

Fantázia az Emlékiratok könyve első

fejezetének néhány mondatára és helyzetére.

                 

I

                     

– Köszönöm, Céleste, elmehet – szűrtem ki a fogaim között egy kényszeredett mosoly kíséretében, mintha már régóta vártam volna a hercegnőt, Céleste-nek pedig alkalma lett volna őt annak rendje és módja szerint bejelenteni, holott Marie Bonaparte úgy rontott be nyugalmas könyvtárszobámba, mely utolsó menedékem volt Robert bátyám elköltözése és szüleim fájdalmas halála után, mint egy győztes hadsereg, probléma nélkül törve át szegény házvezetőnőm ellenállásán, mely egyszerre lett volna hivatott hanyatló egészségemet megóvni, és a szülőktől elárvult házban mintegy kegyelettel fenntartani a jómodor maradékát; mindezzel azonban a hercegnő nem kívánt vagy nem tudott foglalkozni, egyszerűen átlépett rajta, s az sem izgatta különösebben, hogy Céleste szemében ezzel egyszerre gázol keresztül megboldogult szüleim hulláján és taszít engem egy lépéssel közelebb a sír felé, egyben megalázva engem mint háziurat és őt mint e háziúr tehetetlen alkalmazottját; diadalittas mosolya sem ennek a szinte meg sem történt küzdelemnek szólt, melyet bizonyára meg kellett vívnia Céleste-tel az előszobában, hiszen diadalát láthatólag nem a hozzám való bejutás nehézségei s azok legyőzése jelentették, lendülete egészen máshonnan jött, s voltaképpen nem is ő, hanem lendülete volt az, mely ilyen megsemmisítő módon maga mögé utasított mindent, hogy mint egy tengeri hullám, recsegve-ropogva zúduljon be az ajtón, uszályként húzva maga után a hercegnő ruhájának habos csipkefodrait és parfümjének nehéz, mediterrán illatát.

Amikor aztán Céleste nem minden rosszallás és aggodalom nélkül, de magunkra hagyott minket, a hercegnő bevezetés nélkül hirdette ki jövetelének okát, mintha egy római triumfus trófeáinak listáját sorolná:

– Drága Marcel, el sem tudja képzelni, mit vittem ma véghez; sikerült meggyőznöm Freud professzort, hogy egy hétre utazzon Párizsba, és tartson néhány előadást a Collège de France nagytermében; de ami a legfontosabb, beleegyezett abba is, hogy az előadásait követő valamely estén találkozzon magával. Ebben a percben érkeztem Bécsből, még otthon sem voltam, azonnal szaladtam magához, megosztani a jó hírt. Képzelje csak el! Hiszen önök ketten a század két legnagyobb koponyája, és mennyire ritka alkalom, hogy két ilyen kivételes személy összetalálkozzék!

Nem nagyon tudtam, miről beszél. Akkoriban éppen csak a boltokba kerültek az első Ruskin-fordításaim, és éppen Sainte-Beuve kritikai írásait, valamint a Goncourt fivérek naplóit olvasgattam, hogy valamiképpen felépüljek az engem ért tragédiákból, s bár elejtettem neki néhány megjegyzést egy tervbe vett regényről, annak perspektíváit sajnálatos szellemi állapotomat és megrendült egészségemet figyelembe véve nemigen becsültem sokra. Utólag visszatekintve azt kell gondoljam, hogy a hercegnőnek már akkor kivételes szeme volt az irodalmi tehetséghez; vagy pedig, hogy későbbi elismerése öregkori regényem iránt sem volt más, mint a személyem iránt táplált végtelen és néha kissé tolakodó szimpátiájának visszfénye, melyet egyúttal rávetített irodalmi műveimre is. Mivel pedig az „évszázad legnagyobb koponyája” címre a fenti megfontolások alapján nem tartottam magam érdemesnek, komoly kételyeim támadtak annak másik várományosa, az általa említett professzor kvalitásai felől is, hiszen Freudról, mint a párizsiak többsége abban az időben, legfeljebb annyit tudtam, hogy egy bécsi orvos, akinek a társaságát Bonaparte hercegnő mostanság nagyobbra tartja, mint férje, a görög király hitvesi ágyát.

– De kedvesem, miért érzi folyton szükségét annak, hogy minden új szeretőjének bemutasson? – kérdeztem tőle fáradtan, miközben némi megkönnyebbüléssel nyugtáztam, hogy királyi barátném legújabb hóbortja ezúttal nem fog többe kerülni, mint egy kiadós vacsorába a Ritzben, melyet feltehetőleg egy szörnyen unalmas osztrák fogorvossal kell majd eltöltenem.

A hercegnő pukkadozott a nevetéstől, olyannyira, hogy először nem is tudott megszólalni, csak levetette magát a karosszékem melletti díványra, szinte teljesen elveszve ruhája számtalan tüll- és csipkelebernyegében. Ebben a pózban nem láthattam az arcát, hiszen a dívány pontosan a fotelem mellé volt helyezve; rosszabb napokon ezen feküdve fogadtam a vendégeimet, akiket általában a dívánnyal szemben lévő empire karszékbe ültettem. A hangja azonban, mint egy aranyfényű, orgonaillatú légáram, ott keringett a szobában, magával hozva a kint nyüzsgő város minden frissességét és életerejét.

– Jaj, Marcel, maga amilyen briliáns elme általában, olyan szűklátókörű tud lenni bizonyos napokon... a professzor nem a szeretőm, hanem az analitikusom.

– Hercegnő, nevezze, aminek akarja, de kérem, mondja el végre, mit tett magával ez a doktor, ha ennyire nagyra tartja? – kérdeztem bele a levegőbe, miközben vendégem arca híján a szemben lévő fal egyik festményét vizsgálgattam. A hercegnőre hallhatóan felszabadító hatással volt ez a különös elrendezés, mely egy magánbeszélgetés intimitását és kényelmét egyesítette egy gyónás arctalanságával és egy törvényszéki kihallgatás mesterkéltségével, mert lila selyemcipőit lerúgva olyan kéjesen kezdett el mocorogni a díványon, mint azok a kövér és ellustult normandiai macskák, melyeket a Cabourg környéki falvak udvaraiban láthat az ember.

– Visszaadta az életkedvemet… neki köszönhetem, hogy végre újra örömömet lelem a szexben.

– Nohát, akkor mégiscsak helyben vagyunk – csaptam le a vendégem által elbúgott áruló mondatra, ez azonban láthatólag csak még feljebb korbácsolta a hercegnő jókedvét, aki végre hasmánt fordult a díványon, és tekintetét mélyen az enyémbe fúrta.

– Ne értsen félre, Marcel. Herr Freud igazi tudós, az emberi lélek archeológusa.  Még néhány év, és az elméletei lázba hozzák egész Európát, ahogyan reményeim szerint a maga könyvei is… Mindenképpen találkozniuk kell. A professzor hallatlanul művelt ember, és amellett elragadó társalgó. Külön könyvet publikált az álomfejtésről, szigorúan tudományos alapon. És szenvedélyesen érdeklődik a nemi abnormitások iránt.

Ennél a pontnál a hercegnő jelentőségteljesen rám nézett, majd mint aki hirtelen azon kapja magát, hogy akasztott ember házában a kötélről beszél, gyorsan hozzátette:

– Úgy értem, olyan lélektani éleslátással rendelkezik, melyet eddig csakis magánál tapasztaltam, igaz, egészen más köntösben persze.

                         

II

                   

A találkozóra végül valóban a Ritz egyik különtermében került sor, azon apró kis szalonok egyikében, melyeket az intézmény vezetői kifejezetten szűk körű, intim megbeszélésekre tartottak fenn; ha az ember fölhágott az első emeletre a hotel pazar lépcsősorainak egyikén vagy a recepcióspulttól balra lévő felvonóval, néhány homályos folyosón átkelve a diszkrét ólomüveggel borított ajtón túl egy parányi előtérbe érkezett, mely jobbról egy kisebb szalonba, balról pedig egy négy-hat személy számára megfelelő kis ebédlőbe érkezett, melyet egy tapétaajtó mögött étellift kötött össze közvetlenül a földszinten működő konyhával. Persze a szalon és az ebédlő között is volt közlekedés, így a parányi komplexum három egybenyíló szobácskájával tökéletes helyszíne volt titkos audienciáknak éppúgy, mint üzleti, politikai tárgyalásoknak és összeesküvéseknek, vagy olyan intim együttléteknek, melyeknek létrejöttéről némi juttatás fejében még a hotel alkalmazottjai is hajlandóak voltak örök életükre megfeledkezni. A szálló építőinek körültekintését dicsérte, hogy a teljes diszkréció érdekében a terem folyosójáról lépcsők, átjárók és más, selyemtapétás járatok hálózatán keresztül ugyan, de lehetőség nyílott arra is, hogy a terem vendégeinek egy része a szálló keleti főbejáratán, míg másik fele az északi ajtón keresztül távozzék az épületből, még a látszatát is elkerülve annak, hogy valaha találkoztak; jól ismertem ezt a kis ebédlőt, hiszen a hercegnő gyakran tartott itt bensőséges vacsorákat és felolvasásokat, mikor belefáradt a társasági élet örökös, kandi kíváncsiságába és legbensőbb barátaival – néhány magasabb állású rokonával, és egy-két kivételes művésszel és tudóssal, akiknek a közelségét üdítőnek találta – el akart tölteni egy nyugodt estét, melyről nem kellett aztán számot adnia sem a Figarónak, sem a sofőrjének, sem az anyósának.

– A professzor csodálatos előadást tartott ma a Collège-ben! – Lelkendezett a hercegnő, amikor automobiljával felvett az Haussmann körúton. – Ha holnap híre megy az előadás témájának, és hogy nekem is tevékeny szerepem volt a lebonyolításában, azt hiszem, a Faubourg Saint-Germain jó néhány ajtaja örökre bezárul előttem – kuncogott magában, mint egy mesésen gazdag bankár lánya, aki csak azért ment hozzá egy nincstelen hegedűművészhez, mert rájött, hogy basáskodó apja orra alá így tud a leginkább borsot törni. Ezt szóvá is tettem neki, miután sikerült kényelmesen elhelyezkednem:

– Úgy tűnik, különös örömét leli benne, hogy látványosan elherdálja a felsőbb körök megbecsülését, melyet híres őse annyi derék francia vére feláldozásával vívott ki magának.

– Mégis mire gondol, Marcel? – kérdezte a hercegnő, akit láthatólag jobban lekötöttek az előttünk álló találkozó reményei és a kocsi ablakán túl szállingózó kora téli hó, mint dinasztiájának viselt dolgai. – Mit tett az én nagy-nagybátyám, hogy elnyerje az arisztokrácia kegyeit?

– Konkrétan, hadat üzent Poroszországnak.

A hercegnő újra felnevetett.

– Családom tagjai sosem törődtek azzal, hogy mit mondanak mások, ha az, amit tettek, a nemzet vagy az emberiség ügyét szolgálta… egyébként is, inkább örülhetne, hogy én a tudomány területén igyekszem forradalmat csinálni.

– Azt hittem, a Freud professzorral való találkozásának több köze volt az ön szexusához, mint az emberiség ügyéhez – kockáztattam. A professzor nevének említése láthatólag újból a kellemes révedezés állapotába juttatta a hercegnőt, aki most újból az ablak felé fordult és összébb húzta magán az estélyi ruháját védő pazar prémkabátkát.

– Ha már a szexusnál tartunk – vetette közbe, mikor befordultunk a Ritz Szálló felé –, meséljen inkább magáról. Úgy hallom, tavaly Cabourgban összeszedett valami kis olasz taxisofőrt, aki idén Versailles-ba is elkísérte.

– Róla legyen elég annyi, hogy valószínűleg többet tett az utóbbi évben a lelkiállapotomért, mint Freud professzor az ön klitoriszáért.

Közben megérkeztünk. Monsieur Tadié, a szálló igazgatója személyesen fogadott minket, és elvezetett a számunkra fenntartott terembe. Mint megtudtuk tőle, a professzor nem sokkal előttünk jött le a szobájából, s most az ebédlőhöz tartozó kis szalonban élvezte elmaradhatatlan szivarját. (Évekkel később tudtam meg, hogy ehhez a szenvedélyéhez haláláig, még fájdalmas állkapocsrákja idején is ragaszkodott, ami kétségkívül nagyobbra növesztette a szememben, hiszen az efféle káros ragaszkodás mindenképpen érzékeny és intenzív lelki életről tanúskodik.)

                   

III

               

Amikor beléptünk a kis szalonba, Herr Freud, ahogyan a hercegnő nevezte olykor, barna felöltőjében és apró termetével szinte elveszni látszott a homályos szoba egyik foteljében, és csak a karszék felől felszálló vékony füstgomolyag jelezte, hol találjuk. Látásomra a professzor azonnal elnyomta szivarját, mint akit bűntényen fogtak; most már, mikor ismerem a dohányzás iránti halálos szenvedélyét, ezt a gesztusát különösen nagyra kell értékeljem, mely egyben azt is bizonyította, hogy vendéglátónk feltehetőleg nemcsak nemi abnormitásaimról, hanem egyre aggasztóbb mértékben elhatalmasodó asztmámról is tájékoztatta a neves férfiút, aki most felállt, és kiváló franciasággal üdvözölt minket.

– Herr Freud, hadd mutassam be önnek Marcelt, a kiváló írót, aki legalább olyan szenvedélyes kutatója az emberi léleknek, mint maga.

– Részemről a szerencse és a megtiszteltetés – köszöntöttem a hercegnő barátját, ám a megszokott szavak után kínos csend állt be közöttünk, ez pedig Marie Bonaparte kétes praktikájának volt köszönhető. Ő tette ilyen feszesen ünnepélyessé a dolgot azzal, hogy amint némi késéssel a szobába léptünk, és Freud professzor fölemelkedett a fotelból, ő megfogta mindkettőnk könyökét és nem engedte, hogy megszorítsuk egymás kezét; mintha érzékeltetni akarná, hogy csak rajta keresztül kapcsolódhatunk, de ettől függetlenül is, még külön is összetartozunk: „két meg nem értett lángelme” – mondta egy korábbi megszólalását idézve, és ez a kötés erősebbnek volt szánva a megakadályozott kézfogásnál, mert e mondat elárulta Freud kínjait nekem, és neki az enyémeket, szemérmetlenül, de e kétarcú árulással Freudnak akart segíteni, általam, velem, s ez véglegesítette hármunk egybetartozását, és minket mégis egy kalap alá vont külön; nem néztünk egymás szemébe, mert az ember nem szereti, ha jótékony számításból ugyan, de ilyen mélyre szállnak benne, s olyan hasonmást mutatnak neki, akire nem hasonlít és nem is akar hasonlítani.

Ez a helyzet nekem nagyon ismerős volt, amiről ők persze nem tehettek.

Ahogy így hárman álltunk tanácstalanul a Ritz különtermében, a lassan eloszló szivarfüstgomolyagok között, a beállt csendben a földszinti étteremből lágyan felszűrődő moraj apránként hallhatóvá vált, mintegy testet öltött a kis szobában, mintha a levegő nem tűrhette volna, hogy a kis szalonban tökéletes és üres csend uralkodjék; bennem pedig hirtelen felsejlett, miért érzem egyszerre annyira ismerősnek és banálisnak ezt a helyzetet. Ismerős volt ez minden magamfajta számára, aki a különös szerelmi ízlésével járó lelki gondjait a Marie Bonapartékhoz hasonló, megértő és bölcs asszonyokkal osztotta meg, akiknek aztán egy idő után mindig akadt valamilyen távoli ismerőse, különös szokásokkal tüntető unokabátyja vagy évtizedek óta érthetetlen módon agglegényként élő üzletfele, akinek a közös barátnő kérve és kéretlenül is a legnagyobb lelkesedéssel mutatja be az embert, majd valami hirtelen jött elfoglaltság miatt azonnal magukra is hagyja őket; mintha az, hogy két hasonló vonzalmú valaki egy légtérbe kerül, már elég volna, hogy meginduljanak közöttük azok a megmagyarázhatatlan és csodálatos cserefolyamatok, melyek aztán két ember szerelmi egyesülésében tetőznek – az pedig, hogy az ilyen fonák módon nekem bemutatott férfiú ezúttal nem egy huszonöt éves, szépreményű zongorista vagy egy társasági életben még tapasztalatlan, ám az ifjúság báját annál hiánytalanabbul megtestesítő fiatalember volt, hanem egy nálam tizenöt évvel idősebb, ötvenkét éves lélekorvos, csak azt az elméletemet erősítette meg, mely szerint a szellem emberei legalább annyira magányosak és legalább annyira szenvednek az őket körülvevők meg nem értésétől, mint a görög szerelem beavatottjai.

– Önt a hercegnő igazi jótevőjének tekinti – törtem meg végül az elviselhetetlenül hosszúra nyúlt hallgatást, melyet a professzor olyan hálás mosollyal viszonzott, mely egyértelművé tette, hogy találkozásunk legalább annyira félszeggé tette őt is, mint engem.

– Ó, azt hiszem, barátnénk alaposan eltúlozza az érdemeimet – szabadkozott a svájci tüdőorvosok jellemző szerénységével, akik kivételes képességeik helyett jobb szeretik a hegyi levegő és a nyugodt életvitel jótékony hatását ecsetelni egy csodás gyógyulás kapcsán –, egyébként is, az utóbbi időben Bonaparte hercegnő kezelését egy fiatal tanítványom, Rudolf Loewenstein doktor látja el, s az igazi javulás voltaképpen neki köszönhető.

– Maga szinte betegesen szerény – nevetett fel a hercegnő, ám a szája sarkában bujkáló cinkos mosolyból egyértelművé vált számomra, hogy ha az öreg professzorral valóban ártatlan is a viszonya, annak fiatal tanítványával egészen biztosan mással töltik az időt, mint álomelemzésekkel. Ugyanakkor a professzor arcán észrevettem, hogy e megjegyzés végre helyrebillentette az eddig meglehetősen tanácstalan helyzetet; lassanként mindketten visszataláltunk a társalgásnak abba a megszokott és biztonságos közegébe, ahol igazán fontos dolgokról semmiképpen sem eshetik szó, mindössze annyi az egész, hogy kölcsönös nagyrabecsülésünk jeléül – mely nagyrabecsülés, tekintve, hogy alig tudtunk a másikról valamit, leginkább mindkettőnk részéről a hercegnőnek szólt – mintegy szóval tartjuk egymást, valahogyan elütjük a számunkra kiszabott rövidke időt, amíg a mellettünk lévő ebédlőben megterítenek, és kiválasztjuk a vacsoránkhoz leginkább illő bort és aperitifet.

Miután végre leültünk, a professzor irodalmi munkáim iránt érdeklődött, a művelt külföldiek kissé ostoba, ám tiszteletteljes hangnemében, hogy tulajdonképpen milyen szövegeken is dolgozom éppen, esszén vagy regényen, és hogy mi indít voltaképpen az írásra, mindeközben jelezve persze, hogy nem akar ő egészen mélyre vájni az alkotás lélektanában, csupán jobb témát pillanatnyilag nem tud felmutatni.

– Csak futólag, természetesen, hiszen másként erről nem is lehet, nem tartalmilag gondolom, csak érintőlegesen – mondta és mosolygott, ám a szája felé futó kis barázdák mutatták, hogy elmélyedéseit nem nagyon szokta mosolyba oldani, inkább töprengő természet, ezért is nem néz senki szemébe rögtön, mintha valamit szégyellne, talán rejtene.

Míg válaszoltam, mégis hirtelen belenézett a szemembe, és ha érdeklődése nem is annak szólt, amit mondani tudtam, ám őszinte volt, értékelnem kellett volna ezt, mert ha egy tekintet a szavak mögötti összefüggéseket kutatja bennünk, s mondjuk arra kíváncsi, hogy vajon írói működésem milyen kapcsolatban áll azzal a ténnyel, hogy férfi létemre egy másik férfiba vagyok szerelmes, mert feltételezésem szerint valami ilyesmi foglalkoztathatta, miközben beszéltem, ha tehát a figyelem, elvesztve az értelem szálait, az érzéki lényeget igyekszik a másik emberben letapintani, akkor a pillanatot nagyon értékesnek és komolynak kell tartani.

E komoly és értékes pillanat azonban nem volt más, mint egyetlen, szemvillanásnyi rés, mely megnyílott kissé kényszeredett együttlétünk felületén, ám azonmód össze is zárult, mikor az ebédlő ajtaján felhangzó három koppanás jelezte számunkra, hogy a vacsora tálalva van. Mi pedig nem kis megkönnyebbüléssel vonultunk át a szomszédos terembe, hogy evőeszközeink és poharaink csörgésével végleg befedjük a köztünk feszülő különbségeket, s hogy az elkövetkező mintegy másfél órában, melyet még Sigmund Freud társaságában tölthettem, immár ne történjen semmi, ami említésre méltó lehetne egy ilyen kései emlékezésben, semmi, ami egy átlagos Ritz-béli vacsora keretein túlra mutathatna, vagy újra felsérthetné azt a törékeny, ámde átlátszatlan páncélt, melyet mindketten viseltünk azon az éjszakán.

Soha többé nem találkoztam vele; visszatekintve mégsem hagy nyugodni a gondolat,  hogy találkozásunk sikertelensége, anélkül, hogy sejtettük volna, talán ugyanolyan végzetes módon meghatározta mindkettőnk későbbi sorsát, mint amilyen döntő hatása lehetett volna mindannak, ami megtörténhetett volna, ám a körülmények, gátlásaink és érzékenységünk állaga és pillanatnyi állapota folytán mégis meghiúsult. Ám ez a lehetőség, akár egy tengermélyi, titkos kincsekkel teli láda, melyet a figyelmetlen búvárnak levegő híján már nincsen érkezése tüzetesebben megvizsgálni, örökre eltemetve marad az évek súlyos óceánja alatt, mely végül minden elszalasztott esélyre ráteríti az elmúlás fekete, könyörtelen iszaprétegét.