Zsírszagú nosztalgia

Tulajdonképpen megfontolt és aránylag kimért könyv a Tánciskola. Érezhetően az szeretne lenni – módjával adagolt konfliktusok, kellő plaszticitás, egy kevés, ízletes parasztromantika, lágyan lebegtetett liberálmelankólia, hallucinogén abszurd tépett angyalszőrben, s mindezt csak néha hatja át az a bizonyos „fagyos fuvallat”, ami a regény motívumrendszerében az ördög sajátja. Ezek alapján igazán senki nem mondhatja, hogy Grecsó ne vegyítené mesterien a magyar próza boszorkánykonyhájának ízeit. Olyan zamatosan tudja leírni például a lencsefőzeléket és a paprikáskrumplit, hogy az ember csak akkor sejti meg élet és irodalom különbségét, mikor kiderül, hogy képtelen olyan ízletesre főzni, amilyennek olvasta.

Ugyanennyire bravúros a Tánciskola történetfelépítése. Méltósággal hömpölygő narratív áramában időnként apróbb anekdoták örvénylenek fel, hogy aztán szépen visszasimuljanak a fősodorba, valahol másutt éreztetvén újra ritmusukat. Valósággal egy Mikszáthba oltott Krúdy írásművészetét csodálhatnánk benne, ha az olvasás végeztével nem maradna az ember szájában valami nehezen leírható utóíz. Talán a „mézes oldalasé” (139). Kicsit émelyítő, és nagyon laktató.

Tánciskola az élet, rendben, ennél frivolabb tanulságról igazán nem is álmodhatnánk, de úgy hiszem, embert próbáló feladat könnyedén táncolni eltelt gyomorral. Márpedig minden felsorolt erénye ellenére ez válik meghatározó olvasói élménnyé a regény végére, nem utolsósorban épp amiatt a joviális, mindentudó narrátor miatt, aki elmeséli dr. Voith József ügyvédbojtár és kezdő törvényszéki fogalmazó történetét. Olyan feltétel nélküli figyelmet vár el az olvasótól és annyira megfellebbezhetetlen a tudása, mint azoknak a hétköznapi történetmondóinknak, akik társaságban hosszú időre kisajátítják hallgatóságuk figyelmét, hogy aztán az ember azon kapja magát, hogy nem maradt egyetlen ép gondolata se.

Márpedig Grecsó narrátora mindenkinél többet tud; lélektani, gasztronómiai, kulináris, nemzetkarakterológiai vagy akár geopszichikai érzékenységénél és képzettségénél fogva még akár Jókai narrátoránál is többet. A kulináris élvezetekről már volt szó, álljon itt egy példa a narrátor lélektani kifinomultságáról:

„Nem vette észre, hogy Judit azért nem szólt semmit, mert a saját fájdalmával birkózott, mert abban a pillanatban őt nyomasztotta elviselhetetlen teher, és Jocónak kellett volna figyelnie, éreznie, hogy itt már nem a veszteség borzalmáról, de valamiféle cinkosságról is szó van, hogy Judit nem támad, hanem vall, hogy már régen megcserélődtek a szerepek, illetve cserélődtek volna, ha Jocó figyel, ha észreveszi ezt.” (259)

Még szerencse, hogy a narrátor figyel, különben erről lemaradtunk volna. Hacsak magunk nem figyeltünk, és nem jöttünk rá, hogy a két szereplő között zajló drámai jelenetben épp a szerepcsere aktusa zajlik. Ez esetben viszont minek fáraszt minket ezzel a narrátor, miért néz minket ilyen érzéketlennek? Vagy talán elbeszélői tudásának fitogtatására kellenek neki ezek a bosszantó, szájbarágós mélypszichológiai futamok? Ilyen esetekben Grecsó narrátora Szalma Lajos, „a nagy karmester” sokszor nevetségessé tett lelkesültségével beszél, anélkül azonban, hogy önmagát azzá tenné, vagy legalább saját perspektíváját minimális kétellyel illetné. Szalma Lajosról ráadásul a regény végére kiderül, hogy rossz arc, vagy legalábbis számos vonatkozásban esendő, a narrátor viszont mindvégig megőrzi felsőbbrendűségét, ami feljogosítja arra, hogy szereplőiről megfellebbezhetetlen ítéleteket hozzon. És ez még akkor is fenntartásokat ébreszthet bennünk, ha egyébként olvasóként imádjuk, ha uralkodnak rajtunk.

Ha viszont Szalma Lajos és a narrátor viszonyánál tartok, nem lehet kihagyni a regény azon kevés metareflektív utalását, amelyből e feltételezés kiindulhat, és megerősödhet az az értelmezői hipotézis, miszerint a két ágens beszédmódja azonos retorikai megfontolásokon és eljárásokon alapszik:

„Lajos bácsi mesélt, olyan ízesen, hogy egy pillanatra még Jocó is látni vélte a mondottakat, néha egészen úgy emlékezett, akárha ő is ezt látta volna, és ez nem egy idegen történet, de a saját emlék volna (…) igen, csúsznak el a mondatok egymáson, meg maguk alatt, az egyik hidat emel a másiknak, ahogy Lajos bácsi gondolata megkapaszkodik, akár a szőlőkacs, és mikor Szalma Lajos a mondat legtetejére ért, majdnem ordított, hiszen az élet muzsikáját követni kell (…), az élet egy nagyzenekari mű, és vannak forte részek, nem mindig pianoban jár az agy (…), mert a beszéd olyan, mint a lágy tojás, fölszakad, és aztán nem lehet visszaragasztani, ami egyszer elhangzott, nem lehet kimondani még egyszer, bizony, kiabálta forteban Szalma Lajos…” (70).

Vitán felül áll, hogy Grecsó írásművészetére jellemző az a retorikai megoldás, melynek köszönhetően olvasója sokszor „látni vélte a mondottakat”, amennyiben lépten-nyomon olyan plasztikus, képi megjelenítésekkel találkozik, amilyen például az „úgy támaszkodnak ott a tölgyek, mintha egész délután napszámban kubikoltak volna, és csak most szusszannának először egy fukar, vékony negyedórát” (121). A tölgy mint kubikos hasonlata nemcsak az Alföld jellegzetes figuráját, illetve annak természet közeli létét emeli ki, hanem egy képben megteremti azt a hangulatot, amitől ki-ki sajátjának érezheti az elmondottakat. Már ami a regény parasztromantikáját illeti.

Ott vannak azonban az urbánmelankólia sajátos képei, ezek közül is az egyik kedvencem a következő: „A napok lebegtek, mint zsírszagú körfolyosón a száradó mackónadrág” (93). Ki ne szívta volna be már ennek a képnek a szagát valamilyen lusta nyári délutánon egy lepusztult, vidéki lakótelep lépcsőházában? Az ilyesfajta képek retorikai funkciójuk szerint a gyűlölt-szeretett alföldi provincializmus helyzetrajzát hivatottak megteremteni, bár sokszor az a benyomásom, túllőnek a célon, kicsorbul kultúrakritikai élük, és amolyan Szalma Lajos-féle dilettantizmusról árulkodnak:

„Jocó arra gondolt, hogy a szalmás, szaros platóra kötve egy öreg, petróleummal töltött dzsinn lebeg, a kelet-európai csodalámpa, és ha megdörzsölné, koszos lenne tőle, aztán neki kellene teljesítenie a szellem három kívánságát. (…) felzaklatta a zsíros testek látványa, ahogy mentek az ápolatlan, szőrös nők, a hájas, csámpás férfiak, és bámulták őket. Jocó elképzelte, ahogy cuppogva jajgatnak a hatalmas testek alatt a fröccsöntött vietnámi gumipapucsok.” (69)

Vacak egy hely ez a nagy magyar alföldi Kelet-Európa, ahol a csodalámpa dzsinnje petróleummal van töltve, és nemcsak annyira impotens, hogy képtelen becsületesen teljesíteni az ember kívánságát, hanem még koszos is lesz tőle az ember. De az ilyen meg is érdemli, mikor ennyire visszataszítóan állati, mint az itt leírt alföldiek. Szőrösek is, hájasak is, csámpásak is, jó, ha egy petróleumszagú böffentéssel fel nem gyújtja őket ez a petróleumos dzsinn.

És megengedem, a romantikus képzelet, mint Jocóé (vagy a narrátoré? Vagy?) alkothat ilyen figurákat az itt megjelenő alföldi kulisszák közé, csakhogy ilyenkor az egész legalább annyira fröccsöntött, mint a súlyuk alatt cuppogva jajgató gumipapucsok. Civilizálatlan, barbár őstest az alföldi paraszt – sugallják a sorok, és kultúrantropológiai szempontból ennél már csak a román feketemunkások portréja elhibázottabb. Ráadásul azokat még az egzotikum langyos, hazug nosztalgikus gőze (illetve testszaga) is belengi, ahogy „itt ballag, halad el az élő múlt”:

„Csupa kreol bőrű, sötét hajú vagy ősz ember, mélybarna, fájdalmas szemek, föld volt a hajukban (sic!), még az asszonyok is kócosak voltak, és sárosnak tűnt az arcuk (sic!), a fejük, valami irdatlan, ősi mocsok (sic!) rakódott rájuk, ami alatt magától tisztulni kezd a bőr, óvja, védi magát (…) Jocó nézte a komoran bandukoló, őskorból előkerült bandát. Az állatok vonulnak így, ilyen egykedvűen.” (154)

Valami irdatlan nagy baklövés leengedni a román feketemunkásokat a lét valamilyen romantikus-archaikus dimenziójára, mintha ők tudnának valamit, amit mi (?) már nem, mégpedig a lét eredendő szenvtelenségét és kíméletlenségét. Azt már tényleg csak Csicsely ostobaságának tudom be, hogy Grecsó szereplői „itt, az anyaországtól elzárva, ezeréves latin szavakat ízlelgethetnek” (153). Ezek után nincs értelme azon csodálkozni, hogy a rendőrök elől egy gödörbe préselődő feketemunkások között megjelenik Jókai Fatia Negrája, kifehérítve, albínóként, ördöngös, jeges fuvallatban „ezeréves latin szavakat” kántálva (158–160).

Itt jegyzem meg, hogy talán nem ártott volna a regényhez szerezni egy román lektort, aki valamennyire járatos az „ezeréves latin szavak” helyesírásában, bár talán ő is észrevette volna, hogy a regényben elhangzó román mondatok többnyire a mai román nyelvet használják azzal a kivétellel, hogy abban nincs „ǐ” betű, legfeljebb „ă”, esetleg „î” vagy „â”, attól függően, hogy szókezdő helyzetben van-e, vagy sem. Az ilyen antropológiai mélységekben tartózkodó földes hajú és sáros arcú ősmocskosok azonban talán meg is érdemlik civilizálatlanságuk szemléltetésére ezt a nyelvi igénytelenséget. Magyarán szólva ez a gödörbeli „szoros leírás”, ahol egymásnak préselődve lüktetnek a testek, miközben az albínó ördög jegesen kisugároz, több, mint kínos, még akkor is, ha belátjuk, hogy prózatechnikailag mennyire nehéz megoldani ennek a kisszerű, alföldi Leverkühnnek a pokoljárását[1]. Ugyanennyire problémás mondjuk a Judité is, aki egy karácsony esti hányásban éli meg a poklok poklát[2].

Amiben viszont Grecsó minden kétséget kizáróan remekel, az az, amit az előzőekben geopszichológiának neveztem, és ami alatt azt értem, hogy egész passzusokra kiterjedő testmetaforáival roppant találékonyan rajzolja meg az alföldi városok lelki térképét. A második fejezet ugyanis azzal kezdődik, hogy Szalma Lajos vélekedésének szócsöveként a narrátor egy-egy város földrajzi-fizikai fekvése alapján nemcsak annak lelki, hanem testi meghatározottságait is analizálni tudja. Hogy ezek a városok nőként jelennek meg, egyrészt vélhetően a főhős kibogozhatatlan nőügyeinek előrejelzéseként fogható fel, másrészt viszont el lehet gondolkodni azon, hogy milyen hatást kelt ez, a nőkre vagy a városokra nézve sértő-e, hogy épp ezen a szöveghelyen található a fojtogató provincializmus egyik legszemléletesebb bemutatása:

„Van itt valami szagos, lucskos, könyörtelen állandóság, ami bezárja és megemészti azokat, akik nem menekültek el, és alattomosan provinciálissá zülleszti őket.” (38)

Mint mondjuk egy nő, tenné hozzá a „nagy karmester” és „misztikus vágykertész” (129) Szalma Lajos. De itt épp nem teszi, mert a narrátor, aki mindent tud, úgy véli, hogy hőse azt gondolja:

„Az alföldi kisszerűség fertőz, mint egy sokáig lappangó kór, a nyitott és tájékozott embereket látogatja, sertéket hagy, akár a tetvek, aztán éppen úgy kerül napvilágra, mint a tetvesség az iskolában, ostobán, baráti közösség előtt, mikor a legkevésbé számít rá, és talán elbizakodott is. A beszűkülés a gondozott lelkeket szereti, azokét, akik kitekintenek, küzdenek, olvasnak, színházba és moziba járnak, néha még a fővárosba is.” (38)

A fenti passzusra rímel Szalma Lajos későbbi megjegyzése, miszerint „a szív nagyon is tudja, hogyan lehet bealudni és megálmodni Magyarországot” (99), illetve ennek ellenpontjaként fogható fel a bihari táj jellemzése (148). Ezek a szövegrészek is igazolják, hogy Voith József vidéki fogalmazó és pokoljáró Leverkühn megpróbáltatásain kívül a regény nagyon markánsan követi a „szép vagy Alföld, legalább nekem szép” ars poétikáját, talán azért is, hogy Tömörkény szárazabb, tanyasi prózája után lehessen végre az Alföldnek egy valamivel zaftosabb, ízesebb regénye, ami ne adj’ isten a polgári regény hagyományaival sem átall kikezdeni. Sőt, azt gondolhatnánk, elkötelezettsége miatt tulajdonképpen megengedheti magának az olyan malőröket, mint az előbb említett román feketemunkások esetében. Pedig nem. Csak annál kirívóbb a melléfogás.

Ami viszont következetesen és szívósan ott működik a regényszövegben, az az átható érzékiség, amely az itt részletezett fenntartások ellenére jelen írás kezdőmondatát mégis indokolttá teszi. Grecsó megfontoltan és viszonylag kimérten írja érzékivé a lét mérvadó és kevésbé mérvadó mozzanatait olyanformán, hogy test és lélek sokszor nem éppen problémátlan egységében ragadja meg az embert. Ekképpen van, hogy „Jocó azon tűnődött, vajon lehet-e a lélek büdös, létezik-e, hogy lélekszaga van, gyötört lélekszaga, a szájszag mintájára, hogy bepállottak a mosdatlan érzések” (40). Így merülhet fel a főhős fogyása ürügyén a kérdés, hogy „[a] hájban, a húsban, a vérben vajon ott van-e a jellem?” (232). A pontosan eltalált érzéki kérdésfelvetések mellett azonban még szembetűnőbbé válnak azok a túlkapások, amikről más értelemben már beszéltem, itt tehát most csak egyet említek az érzékiségre vonatkozóan: „Az ember a mondataiból áll, gondolta, bélmondatok, nyálmondatok, hasfalkérdőjel és egy felkiáltójelnyi farok a végén” (194). Ezeket azonban egy jó szerkesztő bizonyára azonnal kiszúrta volna.

Amiről viszont még nem beszéltem, és ami a test problémája felől megkerülhetetlen a regényben, az az, hogy az élet tánciskoláját kitanuló Jocó egy mozgássérült lány tolókocsijával járja felszabadult éjjeli táncát, majd az ördögi kísértések megpróbáltatásait követően ott áll a karácsonyi éjféli misén, az „amíg el nem jössz” rituális mondata előtt. És most függetlenül attól, hogy az isten vagy a sátán eljövetelének előidejében vagyunk a könyv végén, annyi mindenképpen megállapítható, hogy Jocó ebben a pillanatban a lét érzéki kiteljesedését szorgalmazó Szalma Lajos-féle életfelfogással szemben egy olyan nő mellett köteleződik el, aki épp e tekintetben egy másfajta ígéret figurája. Még akkor is, ha előzőleg kivételes érzéki élményekben részesítették egymást. És ez csak kicsit patetikus, de nagyon tanulságos. A könyv viszont épp ettől lesz sikergyanús. Mint a „mézes oldalas”, enyhén émelyítő és nagyon laktató. A többi meg gyomor és étvágy kérdése.

[1] Jocó valami véletlen folytán rá is bukkan arra a Thomas Mann-reflexióra A Doktor Faustus keletkezéséből, ami a regény nehézkes létrejöttére utal (172, 243). Sokra ugyan nem megy vele, mint ahogy én se.

[2] „A pokol minden bizonnyal hányásszagú, hipó- vagy takarításszagú, a pokol minden bizonnyal egy vécékagyló, a pokolba kapaszkodni reménytelen, a tornác alatt baktériumtenyészet, és bukott angyalok tülekednek törődésre és szeretetre várva…” (286) Jocó bizonyára egyik kiadatlan versét adja a regény narrátorának szájába.