Kalligram / Archívum / 2008 / XVII. évf. 2008. szeptember / A könnyek tengerétől a Földközi-tengerig

A könnyek tengerétől a Földközi-tengerig

Karátson Endre: Otthonok I–II. Jelenkor, Pécs, 2007

Szürke borítón a szerző neve világosabb szürkével, belül szürke papíron apró szürke betűk. Egyedül a cím virít narancssárgával, az Otthonok viszont önmagában nem tűnik különösen izgalmasnak – mintha Karátson Endre kétkötetes emlékirata dacosan szállna szembe olyan trükkökkel, amelyek a könyvtárgyat az olvasó számára csábítóvá teszik, és becsalogatják őt oda, ahol már megkönnyebbülten a szöveg izgalmára lehet bízni. Az, hogy a kétkötetes emlékirat a kivitelezéssel inkább riasztja, mint vonzza olvasóját, a szöveg érdekessége, izgalma miatt különösen bosszantó. Még úgy is nehezen menthető ez a „szürkeség”, hogy akár felfoghatnám annak a régóta áhított váltásnak a jeleként is, amely a nyugati magyar (vagy emigráns, száműzött, diaszpórában élő) írók műveit végre nem egzotikus, a magyar irodalomba szervesülésre váró, csak különös erőfeszítéssel érdekessé tehető alkotásokként kezeli. Nyugtathatnánk ezzel magunkat, de önbecsapás lenne, hiszen a nyugati írók esetében komoly, nem biztos, hogy valaha törleszthető adóssága van a magyar irodalomértésnek – a rendszerváltás táján lezajlott viták után, amilyen például Béládi Miklós, Pomogáts Béla és Rónay László 1986-ban megjelent, A nyugati magyar irodalom 1945 után című kötete körül, vagy az 1989-es debreceni Irodalmi Napokon bontakozott ki, újabb nekibuzdulást alig találunk. Pedig most már szembenézhetnénk akár azzal is, amire a Szegedy-Maszák által szerkesztett új irodalomtörténetben (A magyar irodalom történetei III. 1920-tól napjainkig. Budapest, Gondolat, 2007) a nyugati magyar irodalmat két fejezetben is vizsgáló Hites Sándor mutat rá: ha a száműzöttséget szélesebb távlatba helyezzük, ez a kategória könnyen semmivé foszlik, hiszen menekült íróként tekinthetnénk akár Mikes Kelemenre, Ovidiusra, Thomas Mannra vagy Vlagyimir Nabokovra is.

Nem Karátson Endre könyvének a feladata azonban az, hogy „rendet tegyen” a nyugati irodalom fogadtatása körül, ráadásul különösen vigyázni kell, nehogy újra feladatokat jelöljünk ki a nyugati magyar irodalom számára, hiszen sokáig részben a „feladatteljesítő” irodalom képzete bénította meg az emigrációban tevékenykedők némelyikét. Kijelölt „feladat” volt például sokáig az 56-os emigránsok számára egy 1956-ról szóló nagyregény megírása, vagy a kettős kötődés, az otthontalanság érzésének művé írása. Ezek az elvárások mára inkább távolítják a nyugati szerzők műveitől a szakmai olvasóközönséget is (a tágabb olvasótábort az ilyesmi aligha foglalkoztatja), mivel sokan vélhetik úgy, hogy egy Magyarországról 1956-ban, 22 évesen elmenekült író emlékiratának központi témáit olvasás nélkül is fel tudnák sorolni. Az otthontalanság, a magány, az anyanyelvtől való elzártság nehézségei és a mégis-magyarul írás heroizmusa, a visszavágyódás könnyes nosztalgiája merülhetnek itt fel sablonokként. Az Otthonok olvasása közben azonban ezek a sablonok nem egyszerűen törlődnek, de új értelemmel telnek meg: nem harcias cáfolatot kapunk, hanem a klisékben gondolkodás értelmetlenségére ébredhetünk rá.

Könny és otthon ugyanis van Karátson Endre kötetében is, mondhatnám, ez a két legfontosabb téma ebben az emlékiratban, amely könnyekből, a „halál diktálására” született meg a feleség, Nicole elvesztése után. Az éppen elvesztett feleség elevenedik meg a könyv lapjain, de mégsem egyszerűen ez a fordított időrend szervezi a szöveget. Az emlékek egymást hívják elő, az egyik sírástól haladunk a másikig, könnyeken át lépdelve jutunk el a testvér elvesztésének gyermekkori traumájához, az első versélményekhez, vagy az 56-os eseményekhez, amikor a Himnusz hallgatása hívja elő az öröm könnyeit. Ezek a sűrűn záporozó könnyek azonban nem a szerzővel közös szipogásra hívják az olvasót, hanem arra figyelmeztetik, hogy a könnyekből könyv, a sírásból írás csak az egykori élmények írásművé változtatásával lehet, olyan módon, ha a hajdani megrendülést nyelvi produktummá alakítjuk. Amikor a felidézett jelenetekben a könnyek megjelennek, eltűnnek a szavak, a sírás viszont a szövegben szavakká alakulhat át mégis.

A könyv–könny és a sírás–írás szókapcsolatok nem saját nyelvi leleményeim: Karátson maga köti össze ezeket a szavakat hangalakjukon keresztül is, például a Megcenzúrázok minden könnyet fejezetcímben, vagy akár a következő mondatban: „a zokogógörcs egyszerre ok és okozat, elfojtja a könnyebbítő, világosító szavakat” (I/28, kiemelések tőlem. Sz. Zs.). Ez a hangzásra épített kapcsolat lehetne akár erőltetettnek, túl könnyen adódónak is minősíthető, ha egy néhány soros versben és nem egy hatszáz oldalas emlékiratban mutatná meg az olvasónak, hogy ne csak arra figyeljen, milyen történéseket idéz fel a szöveg, de arra a nyelvre is, amelyen elmondatik mindez.

A könnyek a műbe íródó irodalmi hagyományig is elvezethetnek: Camus Közönyének főhőse idéződik meg például, aki az anyja temetésén nem tud sírni, pedig „nem az anyja iránt közönyös, hanem a társadalom iránt, amely azt szokta meg, azt igényli, hogy a fiú kinyilvánítsa fájdalmát anyja ravatalánál” (I/39.). Az Otthonok beszélője nem tudja, sírt-e öccse temetésén, ahol pedig ezt elvárták volna tőle: a gyászt itt sokkal inkább a nála három évvel fiatalabb, hatévesen, agydaganatban meghalt kisfiú koporsójába tett, balatoni kagylókból fűzött lánccal fejezte ki. És ezen a jeleneten keresztül azt is látjuk már, miért izgalmas irodalmi mű és nem pusztán korrajz Karátson munkája: a koporsóba tett balatoni kagylók, amelyek kapcsán nem merül fel a kétely az olvasóban, hogy a jelenet így történt-e meg vagy sem, ugyanúgy a víz motívumköréhez kapcsolódnak, mint a műben megjelenő apa, aki a róla fennmaradt legjellemzőbb fényképen valamikor a harmincas években, a Balatonban, úszni tanítja kisfiát. Azt a később felnövekvő, majd ennek az emlékiratnak a beszélőjévé váló kisfiút, akivel csak pillanatokra és kizárólag a vízben, víz által válhatott harmonikussá a kapcsolata: ott, a Balatonban, illetve az emigráció előtt, a közös sírásba torkolló, szavak nélküli búcsújelenetben.

A könnyektől pedig a címbe emelt otthonokig is eljuthatunk: az első, A könnyek nyomában címet viselő rész ugyanis, amelynek során az olvasó sokszor érezheti úgy, „könnyek tengerében” halad előre, elvisz a második kötet zárlatához, amikor is az emlékirat beszélője a viharos Földközi-tengerben úszik, Nicole pedig a partról a becenevét kiáltja. Korábban a könnyek tengerében jártunk, most a Földközi-tenger sós vizében: „Ha visszagondolok az eddig felidézettekre, olyan érzésem támad, hogy beúsztam a könnyek tengerébe, olyan messzire, ahol bóják és egyéb vonatkozási pontok híján elbizonytalanodtam.” (I/198.) Az Otthonok beszélője a zárójelenetben talál rá az otthonára, amely nem házat és hazát, de még nem is nyelvet jelent, hanem egy nyelven túli kiáltást: „akkor, ott, ebben a kiáltásban valósággal és maradandóan otthon éreztem magamat”, zárja Karátson Endre az Otthonok második kötetét. A víznek tehát igen ambivalens jelentése bomlik ki az emlékirat lapjain (persze, ebben nincs semmi meglepő, hiszen már a víz mitikus jelentése is igen összetett). A víz az otthont és az életet jelenti egyfelől, a pusztulást, a sírást és a halált másfelől – amikor a beszélő utoljára találkozik öccsével, a már a halálra készülő kisfiú olyan, mintha a „mélyvíz alól nézne”.

Karátson tehát nem az otthontalanságot, a hazavesztés felett érzett bánatot teszi meg emlékirata témájává, és nem állítja azt sem, hogy a más anyanyelvűek közt eltöltött élet, a magyarul nem beszélő feleség végleges magányra kárhoztatná, a magyar nyelv fedezékébe kergetné az ezt elszenvedőt, ahogy ezt Márai Sándor nyomán hinni szeretnénk. Sőt, Karátson emlékirata az eddig elmondottakon túl ott vált számomra legizgalmasabbá, ahol gyökeresen másképp értelmezte az emigráns-létet és az emigráció feladatát, mint ahogy eddig megszoktam – vagyis ott, ahol az elzárkózás helyére a beépülést, a halál-képzet helyére pedig az örök fiatalságot állította: „Hajlamos voltam azt gondolni, hogy ha nem is egész Nyugatra került nemzedékem, de a kiválóbbak mindenképpen bírják az örök ifjúság titkát. Mert mi más időben élünk, olyanban, amely végső soron megállt. A hajdan valóságosnak elismert hazai időktől távol, a nyugati időtől pedig idegenül, fel sem fogva, hogy bármiképpen, történelemben, családilag, egyéni sorsban közünk lehet hozzá.” (I/100) A halál legyőzésének illúzióját erősíti a feleség, Nicole is, akivel „véd- és dacszövetséget kötöttek”, nemcsak a világgal, mindkettejük családjával, de látszólag a halállal szemben is. Az a házasság tehát, amely ennek a két kötetnek a lapjain megelevenedik, emiatt különleges, nem pedig azért, mert egy mindvégig lángoló (és így hitelesként nehezen elfogadható) szerelem társadalom által szentesített változata lenne. A beszélő és Nicole kapcsolatát megcsalások, szétválások, majd összeköltözések tarkítják ugyan, eközben azonban az a védelem, amit az öregedéssel és a halállal szemben egymásnak nyújtanak, mindvégig megmarad. Mindvégig, vagyis Nicole haláláig, akinek elvesztése a beszélő számára éppen a halhatatlanság illúziójának szétfoszlása miatt különösen megrázó.

Az olvasók azonban, ahogy már említettem, nem azt a folyamatot követhetik a szövegben, amely a gyásszal terhelt gyermekkortól Magyarország elhagyásáig, majd Nicole megtalálásáig, végül az ő halálig vezet el. A szöveg felépítését sokkal inkább a kötet kezdetén olvasható jelenettel kapcsolhatjuk össze: indításképpen azt a jelenetet találjuk meg, amelyben a beszélő Nicole halála után az asszony holmiját kezdi csoportosítani, elajándékozni, azt érezve közben, hogy mindebben van „valami rombolásszerű”. Ezt megelőzően pedig a következő bevezetést olvashatjuk: „Viselt dolgaimat nem időrendben, hanem az általam fontosnak tartott témák szerint csoportosítva mutatom be.” Viselt ruhák és viselt dolgok csoportosítása történik meg itt, a halál rombolását a szöveg „építő” ereje ellensúlyozza.

Karátson Endre szövegéről ugyanakkor az is tudható, hogy folytatódik még. Ettől függetlenül azonban ez a két kötet ebben a formában is egészet alkot és teljesíti a maga feladatát, megmutatja nekünk, mennyire rosszul tesszük, ha nyugati íróinkra nem figyelünk oda. A szöveg izgalmas megformáltsága, az idegen nyelvi közegben leélt élet napjainkban egyre fontosabbá váló, összetett megközelítése mellett például azok a részek is nehezen felejthetők, amelyekben a francia felsőoktatásban évtizedeken át tevékenykedő Karátson megmutatja, hogy mindazokba a válságokba, amelyeket ők, ott, Nyugaton a hetvenes években éltek át, mi most szaladunk bele, semmit nem tanulva a másutt már lezajlott felsőoktatási reformok következményeiből.

Karátson ezzel a két kötettel megteszi azt, amit Kibédi Varga Áron a Hollandiai Mikes Kelemen Kör 1975-ben megrendezett konferenciájának bevezető előadásában sürgetett: „Pozitív szerepet csak úgy tölthetünk be, ha tudatosítjuk magunkban saját értékeinket, és nem úgy tekintjük magunkat, mint a magyarországi magyar kultúra sajnálatos módon kirekesztett és pusztulásra ítélt függvényét. Az összmagyar kultúra egyenjogú része csak akkor lehetünk, ha nemcsak kapunk, hanem adunk is, ha ez a kultúra nemcsak minket formál, hanem mi is arra törekszünk, hogy formáljuk, korrigáljuk azt a magyar kultúrát, amelynek akarva is és akaratlanul is részesei vagyunk.” Karátson nem sértődötten értekezett tehát a meg-nem-értettségről, a figyelem hiányáról, a leküzdhetetlen hátrányokról, hanem adott nekünk egy olyan emlékiratot, amely bekapcsolódik ugyan a magyar irodalomban mostanában igen eleven személyesség hullámába, de nem ismétli a már sokszor egymást kopírozó, a Kádár-korszak átélését újra és újra körüljáró műveket, hiszen egy gyökeresen más világot mutat meg. Az író megtette a magáét, most a magyar irodalomértés következik: egyrészt azzal, hogy megkísérel végre értelmezni egy Magyarországon alig ismert, izgalmas életművet, másrészt azzal, hogy elhiteti az olvasókkal, érdemes kezükbe venni ezt a két szürkének látszó, nehezen kibetűzhető, de annál izgalmasabb kötetet.