A művészi alternatíva és a vakfolt kultúrája

A vakfolt kultúrájának fogalma összefonódik a posztmodern filozófiai gondolkodással. Welsch az új kulturális aktivitásokat nevezte így, amelyekben az ember teljes aisthesisi diszpozíciója „aktiválódik”. Ezen új kulturális szenzibilitás egyik „jelképe” a „vakfolt” terminus, a „látható” és „láthatatlan” érintkezési pontja, amikor is az új, a láthatatlan Welsch felfogásában az a szféra, amely Kant magánvaló dolgainak (Ding an sich) szféráján „kívül” található. Ez az eltolódás a filozófiai gondolkodásban a 20. század második felének főként az alternatív művészeti aktivitás „színterén” történt spontán „eltolódásokra” adott reakcióként fogható fel.

Mivel a műkritikusok ezeket az eltolódásokat gyakran saját filozófiai beállítottságuk törekvéseivel magyarázzák, és az alternatíva eredeti jelentése a művészetben ezáltal különféle vallomásértéket kap, szeretném megvilágítani a vakfoltra vonatkozó kortárs filozófiai irányzatok referenciális kereteit, és „kissé feltárni” a filozófiai szempontból különféle beállítottságú műkritika kompetenciáinak „mértékeit” a mai művészeti alkotások alternatív jellegének megítélésénél. Először tömören bemutatom, hogyan magyarázzák a vakfolt kultúra fogalmát és magát a vakfolt fogalmat további filozófiai irányzatok.

Welschhez hasonlóan, ám erős pragmatikai hangsúllyal, elmélkedik Rorty. Az ő „eltolódása” a gondolkodásban azon alapul, hogy Kant magánvaló dolgát „változó dolognak” tartja, „döntéshozatalaink” megválasztásának értelmében. Ezért a nyelvet csak a meggyőződés megindoklásának pragmatikai eszközeként kezeli. Rorty azzal a javaslatával, hogy mondjunk le a terminusok értelmének kereséséről, valamint hogy az új „értelmet” a legjobb alkalmazásuk keresésében látja, a vakfoltot az új vonatkozási „pont” területére „tolja”. „Onnan” lehet aztán összehasonlítani, hogy a lehetséges meggyőződések közül melyik alkalmasabb a túlélésre. Ez a vonatkozási pont szintén Kant magánvaló dolgok szféráján kívül található, mivel Rortynak a koncepciójában feltételeznie kell az interszubjektív (nyelvi) objektivitáson kívül a nyelv előtti objektivitás létét is.

A vakfolt kultúrájának témájára reagáltak a kortárs fenomenológusok is. „Új”, poszt-ideologikus hozzáállásukban a vakfolt terminust a fenomenológiai világszemlélet különböző perspektíváinak „metszéspontjaként” magyarázták. A „nóvum” itt az, hogy a fenomenológiai világszemlélet perspektívájának gócpontja „mozgásba” kerül. Bár ezt a mozgást már a megfigyelő „pillanatnyi igénye” szervezi, de még mindig döntő a kanti magánvaló dolog egészének ismerete, tehát ezen mozgás térségének bizonyos „körülhatárolása”. Ebben a „megfigyelő” a látottat–nem látottat megkülönböztető, permanensen változó szférát alakít ki (az alak–háttér folyton változó kapcsolata), miközben magából a (kanti) magánvaló dologi szférából „nem lép ki”. A látható–láthatatlan kettős felosztásban való mozgás (amilyen Welschnél és Rortynál ment végbe), itt nem következik be. A fenomenológia számára ezért a látott és nem látott közti határ továbbra is Kant magánvaló dologi szférájának „belső szélén” húzódik. Maguk a fenomenológusok ezt azzal indokolják, hogy a nyelven kívüli mozgás, a jelentésképző aktivitásokon kívüli szférában, nem értelmes; értelemalkotó kommunikáció a jelentésegységeken kívül nem lehetséges. A vakfolt „eltolódásáról” a welschi vagy a rortyi transzfer értelmében tehát a kortárs fenomenológia nem gondolkodik.

A posztstrukturalista derridai-deleuzei gondolkodásban a látható-láthatatlan dichotómiában a „mozgás” megértésének kulcsa szintén a transzfer, de azonnal a többszörös transzfer. Derrida ugyanis a jel grammatológiai „elemzésével” eljutott a jelentés-jel szintézis („terméke” a struktúra) és a kifejezés-szimbólum szintézis (jel) szféráinak megkülönböztetéséhez. Ezáltal elemeire bontotta Kant magánvaló dolog szféráját a jelentéses „magánvaló dologra” és a kifejezéses „magánvaló dologra”. Közvetve hozzá „kapcsolódott” Deleuze, aki az ambiente deterritorializáció és reterritorializáció koncepciójában az ambiente-nyom szintézis (szimbólum) folyamatainak szférájáról beszél (a nyom itt derridai jelentésben szerepel). Ezzel „megérintette” az élet immanens változásainak szféráját, amely szerinte a lét megélt funkcionális köreiből való menekülés „kioldója”. A derridai dekompozíció értelmében tehát beszélhetünk a jelentéses „magánvaló dolgok”, a kifejezéses „magánvaló dolgok”, az ambiente „magánvaló dolgok” szférájáról és a láthatatlan új határáról. Ez a határ az ambiente-nyom szintézis szférája és az élet immanens transzformáció-folyamatai között „húzódik”. „Ott”, az ambiente „magánvaló dolgok” szférájának belső szélén van aztán a grammatológiai vakfolt (grammatológiai, tágabb derridai-deleuzei felfogásban). A vakfolt fentebb említett vonatkozási pontjának lokalizációs kérdésében ezért többszörös transzfer értelmében történő eltolásról van szó az alapvető kulturális szintézisek szférái között, az emberi természet egyfajta energetikai-kulturális „fraktáljai” között.

Meg kell említeni, hogy itt Kant „magánvaló dolgát” vagy mint jelenséget – fenomént (Husserl), vagy mint bizonyos „realitást” (Derrida, Deleuze, Welsch, Rorty) „taglalják”. A magánvaló dolog felfogásának ehhez az eltolódásához (a jelenségtől [fenoméntől] – a „realitásig”) hozzásegített Bohm holisztikus űrkoncepciója is. Bohm ebben utal arra, hogy „a magánvaló dolog” az űr implikált rendjének része, és a lét értelmének holografikus képe révén „jelenik meg” a fejünkben (Pribram). Továbbá „grammatológiai” kifejtés lehetséges abban az értelemben, hogy a bizonyos korszakokban előforduló „magánvaló dolog” holografikus képének megalkotása a korszak velejáró kulturális (jelentés-jel, kifejezés-szimbólum és ambiente-nyom) szintézisével függ össze. A jelentéses, a kifejezéses és az ambiente „magánvaló dolog” szféráiról így beszélhetünk, mint az értelemalkotó holografikus képek keletkezésének szféráiról, a kulturális szintézis folyamatainak „kioldóiról”, a „láthatatlannak” „láthatóra” történő átváltási folyamatairól.

Most pedig térjünk a vakfolt vonatkozási pontját érintő, említett referenciás keretek „vetületére”, a kortárs műkritika területére. Ezzel lelepleződnek a műkritikusok lehetőségei, akik a kortárs művészeti aktivitások leírásában és értékelésében vállalnak elkötelezettséget. Ma ugyanis már a művészet fő és alternatív irányzatának annyi összefonódása létezik, és ehhez még az alternatív aktivitások olyan széles palettája, hogy nem egyszerű megállapítani, mi járul hozzá ténylegesen a művészet új térségének előkészítéséhez, melyik alternatív aktivitás lesz a valódi a kultúra energetikusan új „keringési pályájának” felépítési fázisában.

Először vegyük a mai művészeti színtér aktivitásait leíró kortárs, fenomenológiai beállítottságú kritika lehetőségeit. A művészi alkotás fenomenológiai értelmezésének kiindulópontja (ahogy már fentebb utaltunk rá) a világszemlélet perspektíváinak metszete. Ez hozza létre az emberi lét (jelentéses) értelmének „megjelenési” mozzanatát a művészeti alkotásban. A magánvaló dolog derridai dekompozíciója szempontjából azonban csak a jelentéses „magánvaló dolog” területére korlátozott világszemlélet perspektíváinak metszetéről van szó. Ugyanis csak ez generálhatja (a szándékoltságnak – intencionáltságnak – köszönhetően) a fenomenológiailag definiált világ szemléletének egyes perspektíváit. A fenomenológiai irányultságú műkritika ezért az energetikai-művészi történést a kortárs művészetben továbbra is interpretációkba „csomagolja”, és ezen értelmezéseknek körökbe rendezett, „önmaguk által ellenőrzött” megjelenési formája van. Mivel mindig hű a „megjelenés” stílusához, rá van kényszerítve, hogy a jelentésalkotó horizont talaján maradjon, és újra meg újra egyezséget kössön saját magával a pillanatnyi ízlés milyenségéről. Így folytatja a jelentésegységek (struktúrák) „felfedezésének” „végtelen” feladatát (mozgás a körben) a kultúrában és a művészetben. A „magamnak” ideológiája miatt nem akar a jelentéses „magánvaló dolog” horizontján túl „látni” és ezáltal a Platónnal kezdődő és a 20. század első felében végződő időszak képviselője marad. Ezzel azonban elveszti azon jogosultságát, hogy egyes kortárs művészeti aktivitásokról beszéljen.

Hogy a posztmodern gondolkodók (Lyotard, Welsch, Merleau-Ponty) mellőzzék a kultúra és a művészet interpretációjának ideologizálását, új értelmet adtak a régi görög aisthesis fogalomnak (korábban érzet/érzéki megismerés). Ennek az eltolásnak az oka annak szükségességében rejlett, hogy megtalálják a kortárs művészet új energetikai-művészi szituációját regisztráló és kommentáló „eszközét”. Gondolkodási horizontjukat „kibővítették” az új transzesztétikus szférával, de az új esztetizációs mezőjük (a grammatológiai szempont tágabb felfogása szerint) az új kifejezés-szimbólum szintézis szférájában található, tehát az új mitológiát (vagy inkább pszeudomitológiát) teremtő „mezőben”. Ebből következik, hogy a posztmodern (welschi) filozófiai gondolkodású műkritikusok, bár képesek regisztrálni azokat a művészeti aktivitásokat is, amelyek túllépnek a klasszikus művészi nyelv „határain” (például a populáris művészet aktivitásai), de nincsenek „eszközeik”, hogy például megkülönböztessék a neoavantgárd aktivitásait az alternatív aktivitásaitól. A welschi irányultságú műkritika látóterében ezek az aktivitások összemosódnak. Ez az „effektus” azáltal keletkezik, hogy a posztmodern vakfolt (grammatológiai szempontból) nem a „magánvaló dolog” ambiente (deleuzei) szférájában lokalizált, tehát ott, ahol a művész a kulturális szintézisek különböző szféráiban levő művészi ambienteinek deterritorializáció és a reterriolizáció folyamataiban sétál permanensen, és ezáltal „megérinti” az élet változásainak immanens folyamatszféráját is.

Hasonló helyzetben (grammatológiai szempontból) van a rortyi irányultságú műkritika is. Az új művésziesség kritériuma számára az, hogy az alkotó a lehető legjobban képes legyen tolmácsolni a meggyőződését, bármilyen eredetű kifejező eszközzel. Ez a „pozitív” hozzáállás tulajdonképpen minden embernek lehetőséget nyújt, hogy magát művészileg kifejezze, és csak magán múlik, hogyan bánik a „talentumával”. Az így megfogalmazott tehetség-pozitivizmus azonban figyelmen kívül hagyja az ambiente „magánvaló dolog” szférájának létét. Mivel az élet immanens transzformációjában található folyamatszféra folyamatos jelenléti mozzanatát a művész alkotásában a rortyi irányultságú műkritika szintén csendben elkerüli, a kifejező eszközök teljesen szabad felhasználásának akceptálására való tekintettel, csakis a welschi irányultságú műkritika radikális ágának tarthatjuk. Alternatív számára minden, ami elutasítja a transzcendentális spontaneitást (a művészét).

Ebben az összefüggésben meg kell említeni, hogy Welschnek sem a pontos megnevezés, vagy az alternatív aktivitások differenciálása volt a szándéka (általánosan beszél a posztmodern művészeti aktivitásokról). Ezért szükséges újra feltenni a kérdést, hogy milyen, vagy milyennek kéne lennie a kortárs alternatív színtér értelmének. A választ a filozófiai gondolkodásnak a vakfolt terminus magyarázatára vonatkozó, referenciális keretekbe foglalt tartalmának „összehasonlításában” találhatjuk meg.

A fentebb tárgyalt filozófiai gondolkodás egyes irányzatainak vakfolt helyzet-differenciációjáról az összefoglalásban elmondhatjuk, hogy a fenomenológiai újra meg újra felfedezi a jelentés-jel szintézis értelmét, de a jelentéses (kanti) „magánvaló dolog” „belső széléről”. A posztmodern welschi és rortyi gondolkodás, az aisthesiszi és pragmatikus gondolkodás felélesztésével csak „átlépi” a jelentéses „magánvaló dolog” szféráját és „belép” a kifejezéses „magánvaló dolog” szférába. Vakfoltjuk ezért a kifejezéses „magánvaló dolog” szférájának belső szélén van. A derridai-deleuzei gondolkodásban tulajdonképpen egy teljesen új kulturális szintézis szükségességérről beszélnek, mivel a „magánvaló dolog” dekompozíciójával a gondolkodás az ambiente „magánvaló dologi” szféra szélére került, és megérintette az élet változásainak immanens folyamatszféráját. A derridai-deleuzi vakfolt ezért ennek a szférának a külső „szélén” található.

Az alternatív művészi aktivitás „valódiságának” megítélésére alkalmas kritérium a kulturális szintézisek (magánvaló dolgok) szférái közti többszörös transzfer megvalósítási feltételében kerülhetne megfogalmazásra úgy, hogy elérhetővé váljék az élet immanens transzformációjának folyamatszféra „határa”. Mivel a kortárs kulturális szituációban nemcsak az ideológia, vagy a (pszeudo)mitológia, de az ökológia radikális formáinak mellőzése is szükségeltetik, a „magánvaló dolgok” szférái közti többszörös transzfer tapasztalata az (alternatív) művésznél a láthatatlan új szférájával való érintkezés érzetét kelti (az élet változásainak folyamatszférájával), és lehetőséget ad az emberi lét értelmét kifejező új holografikus kép aktiválására. Az új kulturális szintézis feltételeinek kialakítására irányuló aktivitásokról van szó, tehát a korábbi fejlődés alternatív aktivitásairól.

És éppen az új kulturális szintézis szükségességének mozzanatára támaszkodhatna a derridai-deleuzei irányultságú műkritika a művészeti alternatívság (új) kritériumának meghatározásakor. A kortárs alternatív aktivitások korrekt kritikájának ezért azokon a kérdéseken kéne alapulnia, hogy az alternatív művészek a fentebb említett kulturális szintéziseket (az ambiente-nyom szintézist és a kifejezés-szimbólum szintézist) egyenként „végzik-e”, és ezáltal a velejáró transzfereket ezen szintézisek szférái között is, hogy megérintsék az élet változásainak immanens folyamatainak titokzatos szféráját. Tehát hogy rendelkeznek-e néhányszoros lét-művészi átváltozás tapasztalattal (nem elég az egzisztenciális tapasztalat) és az élet immanens változásainak folyamati szférájába történő átnyúlás-tapasztalattal (az új kulturális ambiente holografikus képének megalkotása). Ezek az aktivitások rejtik ugyanis a művészi alternatíva eredeti (valódi) értelmét.

Az így megfogalmazott kritérium a kritikus – alternatív művész kapcsolat felfogásába is fordulatot hoz. Az új felfogásban a művészről már nem egy bizonyos korszak alkotói spontaneitásának „eszközéről” kéne vélekedni. Azáltal, hogy az élet immanens transzformációjának folyamati szférájának határára jut (az új fraktálos alkotói spontaneitásnak köszönhetően), az emberi kultúra „újjászületéséért” együttesen lesz felelős. Ez ugyanis az a szféra, amelyben körülbelül ötvenezer éve, az emberek teljes kipusztulásának alternatívájaként „megszületett” a mai ember (valahogy így állítja Spencer Wells genetikus). Tehát ő az, aki megfejti a kozmikus értelmet, a holografikus kép segítségével a lét új implikált rendjévé modellálja (új magánvaló dologgá), és ezáltal „energetikai-művészi” feltételeket teremt az új kulturális szintézis szférájának, az emberi természet új fraktáljának létrejöttéhez.