Arról, hogy milyen sokféleképpen lehet szeretni

(S-olvasat) Nádasdy Ádám Az az íz című verseskötete költészetünk legújabb csúcsa. Arról beszél egyszerű, közérthető, „olvasóbarát” formában, amiről általában hallgatunk. Nem is annyira éjszakai életünkről van szó – arról korábbi kötetei, leginkább pedig prózai alkotásai többet elárulnak –, sokkal inkább a veszteségekről, kudarcokról, lemondásról, visszavonulásról, vereségről. Bár föltehetjük mindjárt az elején a kérdést: lehet-e nagy költészetet létrehozni ebből az anyagból? Eljuttathat-e a katarzisig a nemfényleni-akarás? (Totálplán)

Igen. Íme hát hipotézisünk: ha nem is mindegyik versben ugyanolyan erővel (ugyanolyan gyengeséggel, a gyengeség vállalásából eredő hatalommal), de Nádasdy a kultúra lehullásáról dalol, s e dal, amellett, hogy csak úgy, minden érdek nélkül is kedves a szívünknek, megtisztít a köntörfalazástól, a „másik” különféle érzékenykedései iránti figyelemigénytől, ettől az üres, tört udvariaskodástól, amit fárasztó európai örökségünk alázattá maszkírozott nárcizmusával belénk oltott. Nádasdy viszont, a szenvelgő József Attilával ellentétben, még csak nem is a kultúra „lehullásáról” beszél, hanem – szép, érthető hasonlattal – „mint serdülő a büdös bakancsot” magáról lerúgja azt. (Percnyi nyugalom, majd gurulás) Vagy szabályos szonettben írja meg azt a folyamatot, ahogyan az agresszió lassan, de biztosan úrrá lesz fölötte, egyenes arányban a centrumtól, a megszokott, PC környezetétől számított távolságával. Igaz, a rímek elcsépeltek, de kicsire nem adunk, ráaadásul poénos is, ha belegondolunk, tulajdonképpen mire használja ezeket a bejáratott formákat, megszokott szókapcsolatokat! A lírai én átmegy tüzelő szukába. A metafora ugyan némiképp szkeptikussá tesz minket a szonett utolsó tercinájának fogadalmával szemben – „megölöm! Vérfürdő lesz, de nagy!” –, van itt némi zavar, nem?, mert hát vagy vérfürdő, vagy vinnyogó körbeforgás, de hát a megtisztult ember: az állat a lényeg. (Távolodó türelmem)

Nádasdy verseinek lírai énje leggyakrabban ezt az utat járja be: a tudományt, tanulást, komolyzenét, egyszóval az unalmas, kiszámítható rendet elhagyja valami kockázatos elementaritás kedvéért. Vagy: a lírai én eleve a vonzó elementaritáshoz való viszonyában definiálja önmagát. Szélsőséges példa erre a Kérdések alkupozícióból című vers, ahol bicikliként szólítja a biciklist, krumpliként (vagy más hámozható zöldségféleségként) a szakácsot, vízként az evezőst, cédulaként a könyvtárost – s mindezt annál is inkább komolyan teszi, mivel a legutolsó strófában a megszólítottal együtt benne ül egy rohanó kocsiban. Végsőkig lecsupaszított, korszerű létélményt formál meg a vers, tiszta szenvedély. Túl van már a múlt század eszelős kísérletein, tudja, hogy nincs mire várnia, abból kell élni, ami van: gazdátlan csipkedések, érintések, ágyékok, lexikonok, étkek. A Burjánzó aszkézis, puritán vágy című szonett, amellett, hogy az „ami van” e közösségi élményét érzékletesen verssorokba önti, néhány meglepő rímmel ajnároz, s fölsejlik bennünk a rím valóságos funkciója. Vegyük először is azt, hogy mit mondanak szó szerint a következő sorok:

Kint ültünk a homokon; hangyával együtt

haraptuk be a kenyér kráterét;

aki odacsapódott, azt szerettük.

Nem nézegettük egymás alfelét.

Vagyis én nem. Nekik megvolt a meccsük,

én meg az otthonomat dúltam szét.

A lírai alany a pompás, őszinte „mi”-ből visszakozik az „én”-be. Ámde hova kozik?, sehova: „éppen otthonomat dúltam szét”. Ez is erős, tiszta sor, viszont ha a rímhelyzetbe rakott szavakat és az általuk dugdosott összefüggést nézzük, akkor ott találjuk a konkrétabb, valóságosabb, életszerűbb helyzetleírást: kráterét – alfelét – dúltam szét, ez az egyik (pontosabban: a partikuláris) cselekvésláncolat; együtt – szerettük – meccsük, ez pedig a többes számú, a korábbit tartalmazó, általános esemény.

A győzelem melankóliáját ragadja meg a kötet címadó verse. Kicsit nyafogós, mint minden melankóliánk, minden fájdalmunk afölött, hogy bármilyen erősen akarjunk is, mindent mégsem lehet. Persze, hogy volna erre megoldás, tudjuk, de a költőnek talán nem feladata ezzel foglalkozni. Csak nyafogjon, míg ily jól csinálja:

Volt sokminden, és annak most az íze

érett a számban, elemezhető.

De az az öröm nincs már, a cukorka

öröme kettéharapás előtt.

A kettéharapás nemes, férfias szenvedélyét formálja meg a költő, amire csak annyit mondhatunk: ez így nagyon jó és kellemes.

(M-olvasat) „Főleg nő szeretnék lenni, amikor ezeket a verseket olvasom. A lehető legszenvtelenebb szerelmi költészet, amit magyar nyelven ismerhetünk” – írta Nádas Péter. (Néhány önálló mondat Nádasdy költészetéről. In: Nádas Péter: Hátországi napló. Jelenkor Kiadó, Pécs, 2006. 190–191.) Miért lehet jobb nőként olvasni e verseket? Mert a nő általában szenvedélyesen szeret, és akkor most itt van egy igazán másféle szeretés? Mert a nő, ahogy mondani szokás, átadja magát a szerelemben a „másiknak”: és akkor tessék: itt van egy igazán másik, nő legyen a talpán, akinek akkora szíve van, hogy ez a nagyon másféle is belefér? Vagy mert a nő is szenvtelenül csinálja? Nem tudom, mire gondolhatott Nádas a fenti mondatával, példa mindenre és minden ellenkezőjére akad. Talán annyi mégis állítható, hogy nőként olvasni Nádasdy verseit az érdekmentesség ritka szituációjával kecsegtet. Talán még az is megkockáztatható, hogy a nőolvasó megsejtheti, mit érezhet egy férfi, amikor egy másik férfival szeretkezik (s mit előtte, s mit utána, s mit nélküle stb.). A kölcsönös fájdalomban rejlő örömöt. Mert hát a nők dédelgetésre volnának szocializálva. Nem tudom, ez a gondolatmenet leginkább hülyeség: gondolj arra a gyerekráncigálós anyára, aki mellett a minap is elmentél. Abban sem lennék biztos, hogy ezekben a versekben mindig személytelen a szenvedély. Mert hát itt van ez a sok kultúrát magáról lerázó lírai én, aki, kétségtelen, hogy például olyan partnerétől válik meg, akiről holtbiztosan tudja, hogy ki se fogja nyitni az oda-visszaként emlegetett (szakmai zsargonban becézett) nagyszótárt, amit neki felcsomagolt. (Tartsuk szárazon a holmit) Szóval a partnert illetően személytelen a szenvedély, viszont az én fájdalma, döntése fölötti büszkesége, a végén pedig megrázó vallomása nagyon is személyes:

A füzetei: alázat naplója mind.

Nem értem igazán, miről ír.

Nádasdy itt egy olyan ént beszéltet, akinek minden intellektuális felsőbbrendűsége kevés a versben pusztán funkciójával megformált szeretőhöz képest. Kicsi az ember a megalázó szenvedélyeihez.

De hát mi is az a személytelen szenvedély? Vágy név nélkül, konvenciók, határok nélkül, magyarázatok nélkül, rokon- és ellenszenvek nélkül? A szeretkezés gondolkodás nélkül? (Adatátvitel) Olyan lehet, mint a zene? Zenehallgatás közben is botorság mindenféléről képzelődni, hagyni kell, hogy porrá zúzzon és fölemeljen az érzés?

Nádasdy versei nem kímélik meg magukat az értelem fényétől, melynél óhatatlanul lelepleződik még az is, amin semmiféle lepel nem volt. Mi tárul fel egy ilyen leleplezés során? A kötetnyitó vers, A hullámvasút szerint egy végtelen allegórián – itt: egymásnak képről képre megfeleltetett két helyzeten – kívül semmi sem maradna, ha az értelem fényét odaengedné az ember. „Ha megállnék, ki kéne józanodni” – ezzel a felütéssel indít, kipróbálja, milyen a megállás (a hullámvasút érzékletes képével tükröztetve a nyers vágyat): „Nincs zuhanás, / nincs bódult, hörgő levegő sehol.” Nincs és nincs. „Tudomásul kell vennünk, hogy a nyelv (értsd: a nyelvtan, a rendszer) nem tükröz semmit. Önkényes kód, melynek nem kell homológnak (= hasonló alakzatúnak) lennie az általa továbbított üzenetekkel” – mondta Nádasdy Ádám nyelvészként a Mindentudás Egyetemén tartott előadásán. (Miért változik a nyelv? 2003. november 17.) Ott is jelezte nyelv és szexualitás párhuzamát („mind a nyelvhasználat, mind a nemiség a természetes ösztönök Szküllája és a társadalmi korlátok Kharübdisze között lavíroz”), így talán nem tűnik az analógiás gondolkodás puszta kommoditásának, ha a versek és a nyelvészeti diszciplína következtetéseit összevonom: Tudomásul kell vennünk, hogy a vágy (értsd: vonzódás, szexualitás) nem tükröz semmit. Önkényes kód, melynek nem kell homológnak lennie az általa továbbított üzenettel.

Innen olvasva érzékelhető egy konkrét emberi szituáció – mondjuk a Lassú sodrás, húsz ujj című versben megformált szenvedély – radikalitása: az én a távol levő kedves égető hiányát triviális cselekvésekkel próbálja elviselhetővé tenni, de hogy mi is valójában ez a hiány, azt a verszáró sorok érzékeltetik: „A küszöböt rágtam. Nem is, hogy szeret-e, / mert persze, biztos. Hanem az, hogy hol van. / Egyszerűen hol van.”

Hol van: itt nem kérdés, hanem állapot. Hova lett, hova tűnt, miért nincsen – nagyjából erre sodor ez a vers.

A nincsen artikulációi az ötvenes éveket fölidéző, furcsán nosztalgikus versek. A versbeszélő az, aki mintha furcsállná ezt a nosztalgiát, amiről ír: „Vessenek meg, de volt abban gyönyör, az ötvenes években” – írja a kötet utolsó versében. És sorolja: szorongás, cinkosság, érthetetlenség, igen, ilyesmire számít az olvasó a történelmi ismeretei alapján (már ha történelmét a szorongók írták). A gyönyörre ebben a kontextusban nem gondol. De Nádasdynál van gyönyör: nagymama, kályha, gázórák, bőrkofferok, batyu, diópucoláshoz használt csonka gúla alakú vastömb. Legfőképpen egy gyerek, aki akkoriban e dolgokat csodálatosaknak találta. (Ötvenes évek) Vagy A nipp: az ötvenes évek funkcionalitásmániájából levezethetetlen tárgy, maga a metafizikai borzongás, a csábítás, a veszély, az életminta. Vagy a szálloda kulcsán a körte. (Szállodában, családilag) Ezen versek énje végletesen kiszolgáltatott: a felnőttek, akik eligazíthatnák, egy érthetetlen világ cinkosai. Véletlenszerűnek, oda nem illőnek érezhette magát az a gyerek, bármennyit is kérdezett, olyan, mintha semmit: minden kérdés után az előle elzárt tudás egyre nagyobb terei tárulnak fel: „Úgy elbeszéltek a fejem fölött.”

Miért lehet mégis vágyakozni ezekre az eltiport időkre? Még érződött az, ami hiányzik? „Volt sokminden, és annak most az íze / érett a számban, elemezhető. / De az az öröm nincs már, a cukorka / öröme kettéharapás előtt.” (Az az íz) Olyan kor volt, amely, ha valaki tényleg kíváncsian kérdezte, csak sebeket ígért. A költészet pedig – ez a sün az autópályán (Derrida) – sebekből lesz.

(L-olvasat) Alanyi költő mégoly tárgyszerű verseinek teljesítményét az jelzi, ahogyan megdolgozta a konvencionális nyelvi eszközöket, amilyen mértékben sikerült valamiféle „sajáthoz” idomítania a szokásosat. Az most nem számít, illetve külön-külön, az egyes versek elemzésekor számít, hogy az a „saját” hogyan van kitalálva, milyen szerepet játszik, a nyers őszintét-e vagy valami mást.

Nádasdy verseinek olvasásakor elég hamar világos lesz, hogy itt a tét közelebb van a próza tétjéhez: nem a szavak, a szavak egymáshoz való viszonya okoz meglepetést, nem a szókapcsolatok robbantják a rutint, hanem a történés, a lírai én – hogy reális vagy fiktív, az most teljesen mellékes – életének egy epizódja, az van megragadva, amint éppen robban. Például A hullámvasút című vers egy hasonlatot épít fel aprólékosan, egy epikus metaforát, melyben megtörténik a szakadás: a hullámvasút leáll, „összeomlott a gyors üdvözülés, / keskeny és olajszagú lett a pálya, / szögekkel, oldalt villanykapcsoló, / sivár Hádész, reális. Állt a lelkem / hullámzatlanul. Nincs zuhanás, / nincs bódult, hörgő levegő sehol.” A hasonlat nem díszítményként szolgál (igaz, ennek a konvenciónak már jó ideje vége, kortárs líránkban többnyire az invenciózus szerep a kérdés, hogy mire jó a kép, mely többé nem ornamentika), szóval itt sem aranyozza be a hétköznapokat, hanem: kijózanít, megmutatja a sivárságot. Na jó, „sivár Hádész”, de akkor is – egy fiktív görög helynév még nem magasztosít föl annyira, hogy ne volna helytálló a megállapítás, hogy Nádasdynál az epikus kép tulajdonképpen lebontás, leszerelés, visszavonás, valamiféle negatív művelet.

Vagy figyeljük meg a „bódult, hörgő levegőt”. Nagyjából ilyen „a cukorka öröme kettéharapás előtt” is, az „összedől az építkezés minden kínja”, a „megáztam alaposan, miután kitekertek”. Látszólag hibás szerkezetek. Krementz a Könyvesblogon megjelent kritikájában az egyiket, az építkezésest képzavarnak is minősíti (http://konyves.blog.hu/2007/05/30/egy_elsietett_konyv, letöltés dátuma: 2007. november 5.). Ahhoz, hogy mégse legyen képzavar, a konvencionálistól eltérő viszonyt kell feltételeznünk az „építkezés”, a „kín” és az „összedől” között. Mert, ugye, az épület szokott összedőlni, nem az építkezés (az legfönnebb abbamarad), s még kevésbé a kín. Ha viszont csak annyi volna, hogy „összedől a kín”, akkor nem éreznénk képzavart, hanem igei metaforát látnánk, amiből kiderülne, hogy a kín gondosan föl volt építve. És ez a „felépített kín” nem is volna távol Nádasdy költői meg prózaírói világától. A verssorban az hat zavaróként, hogy nem a kín, hanem az építkezés kínja dől össze. Két csavar van itt egybevonva: a kín és az építkezés helyet cserélt, ugyanakkor az építkezés összedőlése eggyel arrébb került. Amivel nemcsak azt a jelentést lehet generálni, hogy a kín gondosan föl volt építve, hanem azt is, hogy az építkezés is kínnal járt, ami még közhely, de ha azt mondom: egy olyan ember beszél itt, akinek a vidéki ház nem cél, nem öröm, akinek a „bárók ősi”, „jól szigetelt” „fészke” kín, akkor eljuthatunk egy partikulárisan megélt általános lázadás-tapasztalathoz. (Vidéki ház)

A „megáztam alaposan, miután kitekertek” a kötet szerintem legjobb versének (A múzsákba karolva) egyik sora. Ennél a képnél persze az időrend fura: logikus az volna, ha a megázás után tekernék ki azt az ént. Hogy a sok víztől megszabaduljon, nem? Nem: mert a víztől nem megszabadulni akar, hanem fürödni benne. Nem kívülről akarja a vizet, hanem benne lenni:

Utólag is kívánom, bár még nagyon didergek,

Megáztam alaposan, miután kitekertek,

Súlyos, tömött, hideg lett egy életre a bundám,

azt hittem, hogy csak fürdök, s a parthoz vert a hullám;

na igen: megint a hullám, amely az első versben oly piszokul leállt. Itt „parthoz ver”. Az én – s micsoda én!, bundája hideg lett egy életre! – kint kell hogy járjon, vizesen, kötélen, s ahelyett, hogy a vízben hullámzana, kint, a parton éri a lökés. Erotikus vers, hogyne, de a kép megint epikus, amitől nem a „fájdalmas szépség” jelenik meg, hanem szép és fáj egyszerre.

Nádasdy legtöbb szókapcsolatát nem a konvenciók megtörésével hozza létre, hanem a konvenciók invenciózus fölhasználásával. Amivel azt a hatást válthatja ki, hogy nahát, ki hitte volna, hogy ilyet is lehet mondani, pedig tényleg! A fenti szókapcsolatok esetén (és másoknál, álljon itt még egy: „Himnusz misén, talán vasárnap: / egyébként nem szabad, Isten miatt”) a magyar nyelvnek azt a sajátosságát használja ki, hogy egy mondatban nem kell eldönteni, hogy bizonyos szavak mely más szavakhoz tartoznak. Nádasdy ide is, oda is tartoztatja őket. Példa rá a címadó Az az íz: az öröm tartozhat a cukorkához is, és a kettéharapáshoz is. Kipróbáltam, angolul hogy hangzana. Nekem muszáj volt az örömöt a cukorkának adni. Bár örülnék, ha még angolul is lehetne mindkettőjüké.