Kalligram / Archívum / 2008 / XVII. évf. 2008. szeptember / Az Astoriától a Klinikákig

Az Astoriától a Klinikákig

búcsú a mágikus realizmustól

Sokaktól hallottam, hogy manapság metrón utazni veszélyes, de nem gondoltam, hogy ennyire. December eleji vasárnap délután volt. A sötétséggel megjött a köd is, és ahogy az Astoriánál leereszkedtem a nemrég felújított állomásra, olyan érzésem támadt, mintha a köd is lejönne velem. Köd hullámzott le a meredek lépcsők fölött a vattás neonfényben. Mintha a felújítás előtti fényviszonyok terpeszkedtek volna el az állomáson.

Szerencsémre nem kellett sokáig várni, megjött a metró. Milyen kevés kell az embernek ahhoz, hogy szerencsésnek érezze magát. Pedig tíz napja temettem el az apámat, erre most azt gondolom, hogy szerencsés vagyok. Micsoda élniakarás. Micsoda vakság.

Kiszálló nem volt, a zsúfolt szerelvénybe kellett belépnem, de az ajtó mellett épp üres volt egy sarok. Úgyis csak pár megálló. Magam elé fordítottam az oldalamon lógó malacbőr táskát, nekidőltem az ülésektől elválasztó plexinek és elégedett voltam azzal, hogy vagyok, és hogy itt a föld alatt mégiscsak egy meglehetősen tágas fémdoboz szállít.

Körbepillantottam. Az ajtó másik oldalán egy nálam valamivel alacsonyabb és legalább annyival fiatalabb lány állt. Fakószőke haja vonzón omlott a vállára, kék dzsekijére. Félprofiljából csak annyit láttam, hogy divatos, vastag keretes szemüveg van rajta. Az álla és a szája között meglehetősen mélyre szalad a gödröcske, mikor kissé az ajtó felé fordult, hogy kinézzen az alagút vezetékekkel telerakott falára, láthatóvá vált, a szája alatt egy sebhely van. De nem is sebhely volt az, nem, olyan benyomást keltett, mintha egy összehúzott cipzár végződne ott. Amikor ezt a fölfedezést megtettem, a lány, mintha már nem szégyenkezne előttem, teljesen felém fordult. Sőt, rám kacsintott. Bizsergés futott végig a gerincemen, de ugyanakkor félelem szorította el a mellkasomat.

Csodaszép volt a lány, túlságosan is szép. Ez csak egy maszk, gondoltam. És ahogy jobban megnéztem, föl kellett fedeznem, hogy arcának minden egyes része csúnya. Csak az összhatás tetszetős. Nem, nem is csúnya. Borzasztó. Iszonytató. A szeme egész mélyen ült gödrében, és mintha mind a kettő külön mozgott volna, mint a kaméleoné.

Ez nem egy nő, ismertem föl, ez maga a halál. Visszamosolyogtam rá. Semmiképp sem szabad, hogy hozzám érjen, mert akkor meghalok. Igyekeztem minél jobban a mögöttem levő plexihez lapulni, készenlétben álltam, hogyha nagy fékezés történne, és ő ármányos módon megpróbálna nekem zuhanni, a táskámmal ki tudjam védeni az érintését.

De ahogy a szemem egy következő ajtónyi távolságba emeltem, megértettem, hogy nem vagyok veszélyben. Hogy nem én vagyok veszélyben. Az ott álldogáló emberek között ugyanis volt egy szakasztott ugyanolyan lány. Ez az előttem álló, magára álarcot cipzározott csontváz az ő halála. Meg se kíséreltem azzal áltatni magam, hogy ikrek lennének, és csak képzelem az egészet. Mért utaznának egyébként külön, úgy, mintha mit sem tudnának egymásról. Mert az a távolabbi nem is tud semmit. Persze, ha ilyen közel jár hozzá a halál, és nem sejti, akkor magáról se sokat tud.

Kinyílt az ajtó, az első megállóhoz érkeztünk. A távolabbi lány elindul az ajtó felé. Figyeltem az innensőt, hogy mit csinál, és elhatároztam, hogy valamiféleképp közbeavatkozom, ahogy évekkel ezelőtt már egy idős nénit is megmentettem a hatoson a zsebtolvajoktól. A beesett szemű lány azonban nem mozdult. Nem is kereste szemével a hasonmását. Vagyis hát azt, akinek ő a hasonmása.

Kérem, vigyázzanak, az ajtók záródnak, hallatszott, megkönnyebbültem, de abban a pillanatban a koponyaarc kiugrott a szerelvényből, és a két szigorú ajtó, mint valami vízszintes giotin, összecsapódott. Ezt elbasztam.

De nem. A lábamat ösztönösen sikerült beékelnem a gumipofák közé. Nem zárult teljesen össze az ajtó, én pedig ott álltam a rés előtt, hogyha kicsit kinyitják, ki tudjak ugorni. Egyet nyílott is, de megint csukódott, a lábam ugyanott volt. Patt.

A kurva életbe, ne szórakozzon már, üvöltötte be a vezető a hangosbemondóba, de újra kinyitotta az ajtót, végre kifértem. Az állomás közepére rohantam, a vastag, négyzetes oszlopok közrefogta térbe, de már nem láttam egyik kékkabátos, kesehajú nőt se. Ilyen se volt velem még, hogy én két nő után szaladjak egyszerre. Lehet, hogy mégiscsak képzelődöm? Akkor viszont csajozni fogok, szarok a barátnőmre, aki már tíz perce spagettival vár a Moszkva tér közelében levő albérletében.

Na ja, de mind a két nő kereket oldott. Tippelni fogok. Nem tévedhetek. A gyanútlan nyilván átszáll ezen az állomáson. A kék metró felé vezető mozgólépcsőhöz rohantam. Üres. De most már nem érdemes visszafordulni. Végigvágtattam a rövid lépcsőn, rákanyarodtam a folyosóra. Ott mennek. És a halálképű tényleg követi az élőt. A nyomában van. Nincs senki rajtuk kívül a folyosón. Itt akarja megölni. Gyerünk, ezt nem szabad hagyni. Teljes erőmből futottam. Közeledtem hozzájuk, bár lassabban, mint szerettem volna. Abban biztos voltam, hogy most senki nem fog idetévedni erre a folyosóra, és hogy nekem se szabadna itt lennem. A köd begomolygott az egyébként is sivár térbe. A halálképű meghallotta lépteimet, hátrafordult. Nem kasza volt nála, hanem egy hosszabb tőr. A tőr markolata aranyból volt, drágakövek ékesítették.

A lány is hátrafordult, mert valamit gyanúsnak találhatott. És teljesen félreértette a helyzetet. Vigyázz, sikoltotta, és megpróbált közém és a halála közé állni.

Már órák óta üldöz, mondta a beesett szemű a védelmére kelőnek.

Ismerem. Pszichopata. Pszichiátrián dolgozom, a betegünk. Nem veszélyes.

Nem kéne értesítenünk a rendőrséget?

Az talán nem ártana, felelte a cipzározott képű.

De csajok, ti összekevertek engem valakivel. Én a Neonkacsa basszusgitárosa vagyok. Nem ismertek meg?

Neonkacsa, sikkantott fel az ápolónő. Ne bassz! Adsz egy autogramot?

Szívesen. Nem ülünk be valahová?

Így hármasban, hökkent meg a sebhelyes arcú, a csúnyábbik a két egyformából.

Igen, mért ne. Ti nem vagytok testvérek? Szerintem irtóra hasonlítotok egymásra.

Mi? Nem is ismerjük egymást, nevetett az ápolónő.

Te tényleg kórházban dolgozol, kérdeztem rá.

Igen, ápolónő vagyok. Velem jó lesz vigyázni, csak egyet füttyentek, és bezárnak a gumiszobába, mondta, de közben belém karolt.

Minekünk rendszeresen kell járni kontrollra, mert olyan nehéz dolog a rajongókat elviselni.

Tényleg annyi rajongótok van, kérdezte a kétszemű, és mindkét önállóan mozgó szemét rám szegezte.

Közben, anélkül, hogy észrevettük volna, tovább indultunk. Fönt álltunk a kék metró állomásán, alighogy fölértünk, újra emberek kezdtek tódulni a lenti összekötő alagútból, mely hosszú percekig teljesen üres volt. Ez azért mégiscsak furcsa.

Hová menjünk, kérdezte a csontképű.

Én nem vagyok ismerős errefelé, vonogatta a vállát az ápolónő. Teljesen meghatódtam védtelenségének e keresetlen kifejezésétől, átkaroltam, mire ő bizalmasan rám mosolygott. Egyiktekről se tudok semmit.

Ha a szemembe nézel, sok mindent megtudhatsz.

Micsoda giccs, mordult a másik nő.

Neked zöld a szemed, súgta a lány, és én egy futó pillanatra szájon csókoltam.

Te! Mondta szemrehányóan, és ebbe az ártatlanságba azonnal beleszerettem.

Nem vagyok én fölösleges itt, kérdezte a tényleg fölösleges, de én őrült, ahelyett. hogy rögtön bólogatok, és leráztuk volna őt, tiltakozni kezdtem. Dehogy. Dehogy. Sokat köszönhetünk neked. Nélküled nem is ismernénk egymást.

Ez igaz, mondta szerelmem, és egész szorosan ölelte a derekamat. Bejött egy metró Kőbánya-Kispest felé.

Ha akarjátok, mehetünk hozzám is, mondta kettőnk közül a harmadik, a Klinikáknál lakom.

Gondoltam, szaladt ki a számon.

Mért? Nem én vagyok az ápolónő.

Én épp arra megyek, mondta a lány. Dolgozni.

Van ott pszichiátria? Akartam mást hazudozáson kapni, talán, hogy magamat leplezzem.

Helyettesítek. Most nem tarthattok veletek. Egy barátnőm kért meg.

Beszálltunk. A metró elindult. Alig hallottam valamit.

Neonkacsa, kérdezte az arc nélküli csaj. Van annak egyáltalán híres száma?

Nincs. A rádió nem nagyon szokott minket játszani.

Nem ti éneklitek a Ne kacsázz előttem, köcsög!-öt, kérdezte az ápolónő a homlokát ráncolva.

Dehogynem. Na látod, néztem a másikra, a hitetlenkedőre, olyan mérges voltam rá, mintha nem neki lett volna igaza.

A beszélgetés megszakadt, mereven bámultam ki az ablakon a semmibe, vagyis a falra, de aztán megéreztem magamon az ápolónő pillantását. Apámnak volt zöld a szeme, gondoltam, az enyém kék. De az ő szemét már két gézlap takarja. A nemlété és az öröklété. Fölemeltem a pillantásom. A searcú lány irigykedve figyelt. Gyorsan új szerelmemhez hajoltam, és megcsókoltam. Egy ártatlan puszi akart az lenni, de ő hirtelen átfogta a fejemet és magához szorított. Szinte beszívott a szájával, a nyelvében egy pirszing volt. A kellemetlen fémes érintés most inkább felizgatott, de úgy látszik, őt is felizgatta valami, mert azt vettem észre, hogy a keze besiklik a kabátom alá, és egy jó erőset szorít a faszomon. Hű.

Mi lenne, ha lemondanád ezt a különmunkát, szólalt meg a harmadik, amikor kiszálltunk, és a szerelvény végre eltűnt az alagútban.

Esetleg fölhívhatnám a váltótársamat, de nincs telefonom.

Kölcsönadom az enyémet, ajánlottam, ám nem volt a zsebemben, sem a táskámban. Ellopták, mondtam elhűlve, aztán eszembe jutott, hogy a barátnőmnél hagytam, mikor eljöttem tőle. Őt is föl kéne hívni. Vár. Lehet, hogy mégis ő az igazi. Mi a fenét akarok ettől a kettőtől? Olyan szép volt a mai délelőtt is. És olyan jó vele minden. Alig tudtam kibújni belőle, hogy kicsit átszaladjak anyámhoz apuról beszélgetni. Ráadásul neki vendégei voltak, maradhattam volna nyugton, és akkor most nincs ez az egész.

Miért van? Van ez az egész? Töprengtem. Egyszerűen csak annyit mondok, hogy mennem kell, aztán fölszállok a visszafelé menő metróra, és fél óra múlva már ott is vagyok a Moszkva téren.

Énnekem van mobilom, kölcsönözhetem, mondta a halállány, és máris a szerelmesem kezébe nyomta, aki gyanútlanul tárcsázott és beszélt. Jó. Értem. Két óráról lehet szó. De aztán muszáj mennem. Váratlan dolog. Meghalt valaki.

A másik lány a fejét csóválta. Ilyesmit még a hazugság kedvéért sem szabad mondani, nem igaz? Kérdezte, és leplezetlenül felém cuppantott a szájával. Megláttam hófehér fogait, melyeknek az érintésétől, azt hiszem, félnem kellett volna, és egyszer már féltem is.

Elkérhetem én is a mobilod? Anyámat hívom, hogy ma este nem megyek haza.

Ott alszol nálam, kérdezte a mobiltulajdonos.

Nem az volt, hogy hozzád megyünk föl?

Két órára be kell menjek, de aztán jövök, mondta a valódi lány. Így maradt két óra haladéka, és adott nekem két óra haladékot. Vagy annak a lánynak, akit a halál eszközéül használ céljai elérése érdekében.

Nézzetek egymásra, kértem, mielőtt a ház kapuja előtt, ahová meg voltunk hívva, el kellett volna válnunk az ápolónőtől. Nem látjátok, hogy mennyire hasonlítotok?

Ők egymásra néztek és nevettek. Én nem ismerek magamra benne, mondta a házigazda, legalábbis akinél már majdnem ott voltunk.

Szerintem ő sokkal szebb nálam, mondta az ápolónő.

Szeretlek, szaladt ki önkéntelenül a számon. Én is, felelte ő, és megint megcsókolt. A fém odakoccant a tömött fogamhoz, hideg szaladt végig a hátamon, beleláttam, a halálba, ami őrá várt, és ami már el is érte volna, ha én meg nem mentem.

Csak amikor elment, már a sarkon be is fordult, jutott eszembe, hogy még a nevét se tudom.

Nem kérdezted meg a nevét. Én meg nem mondtam a magamét. Nem fog idetalálni. Mondta a nő, aki így, szerelmemtől távol most tényleg gyönyörűnek tűnt. Azért följössz egy kicsit?

Jó, feleltem határozatlanul. De akkor tényleg telefonálnom kell előbb.

Nyilván nem az anyádat hívod, nekem kár is hazudnod. De gyere, mit állunk itt az utcán.

Beléptünk a kapualjba, de nem is kellett sokkal beljebb menni, a házmesterlakást nyitotta a kulcsával.

Nem, tényleg nem, a saját mobilom, feleltem. De még mielőtt ezt megtettem volna, a bordóra festett előszobában állva megkerestem az előző hívást, és megjegyeztem a számot, amit szerelmem, aki eltűnt a szemem elől, és ezen a számon kívül nem tudok egyebet róla, hívott. Aztán tárcsáztam. Megcsörrent a mobilom. Éva vette föl. Én vagyok az, feleltem, erre ő azonnal elsírta magát. Hol a picsában vagy, te strici, már megint csajozol.

Soha nem szoktam, feleltem.

Érzem, hogy van valami. Mi történt?

Kimentünk apához a temetőbe, csupa sár vagyok. Lezuhanyoztam, még itt vannak a Juliska néniék, nem tudom, mikorra érek oda.

Ha egy órán belül nem vagy itt, fel is út, le is út. Kibaszom az ablakon az összes könyved meg a borotvakészleted. Átadom a szomszédba az indiai ruhád. Mit akarsz még hallani? Nagyon szeretlek, te barom. Ugye nincs semmi bajod?

De van. Megmentettem egy lány életét. Most itt vagyok a halálnál egy házmesteri lakásban, nem merek elmenni.

Ócska hazudozó vagy. Neki is az együttesedről beszélsz, aminek még a nevét se vagy hajlandó elárulni?

Most megmondtam. Neonkacsa.

Te a Neonkacsában játszol?

Csak játszottam. Már kiszálltam. Figyelj, itt nem tudok beszélni, nagyon nagy a gáz, bárcsak már ott lehetnék nálad. Még ne tedd föl a tésztát.

Mikor jössz? Egy hét múlva? Annál többet nem fogok rád várni. Addig majd eszem valami hideget.

Lehet, hogy soha. De tudd, hogy nagyon szeretlek.

Soha, micsoda nagy szavak. A dolgaid se kellenek?

Nem érted? Te is kellesz. És ha eljutok értük, akkor már minden rendben is van. Sejtelmem sincs, mikor tudlak újra hívni. Fogságban vagyok. Ezek állatok. Nem gondoltam volna, hogy két nő így kibaszhat egy férfival. Ott leszek, ha még a szemedbe tudok nézni.

Hívjak rendőrt? Hol vagy?

Ne, az istenért. Mindjárt lemerülök. Szia.

Kinek a számáról hívsz?

De erre már nem válaszolhattam, mert a telefon a hazugságomhoz híven tényleg lemerült.

Figyelj, bocs, izé, hogy is hívnak téged, lemerült a telefon. Mondtam, és beléptem a szobába. Az a szoba, még a plafon is, sötétkékre volt festve, egy füstölő meg pár gyertya égett benn. A heverő keleti szőnyeggel volt leterítve.

Gyere, dobd le magad.

Azt se tudom, hogy ki vagy, azt se tudom, hogy hívnak.

Hát Katinak, hogy hívnának. És téged?

Tamás.

Nem hazudsz? Hülye kérdés, persze hogy hazudsz. Hiszen félsz tőlem. Minek csábítalak föl, ha egyszer, mint ahogy azt rögtön kitaláltad, a lányokat szeretem.

Te leszbi vagy? Nem, ezt nem találtam ki.

De azt én viszont igen, hogy az az állítólagos együttes nem létezik. Mivel foglalkozol te tulajdonképp?

Tévésorozatokat írok.

Hülye munka. Hogy bírod? Nem veszed le a kabátod? Láthatod, hogy én már csak egy pongyolában vagyok.

Úgy érted, hogy...?

Nem, egyáltalán nem értem úgy, azt majd te kipróbálod, hogy én akarom-e. Kipróbálod, ha mered. Most még én se tudom.

De úgyse merem.

Gyáva vagy? Félsz a haláltól?

Te vagy a halál?

Fölpattant és lekevert egy pofont. Ilyen rondának találsz? Akkor minek kezdtél ki velem?

Te kérdezted, hogy félek-e.

Ja, vagy úgy. Minden férfi, aki leszbikus nővel kezd, a halált akarja leelőzni.

Ez csakugyan eszembe jutott nekem is.

Ebből már kitalálhattad volna, hogy engem ki érdekel, és ki nem.

Te is beleszerettél a kis ápolónőbe?

Igen, de elégedett lehetsz. Legyőztél.

Legyőztelek? Ebben biztos vagy?

Persze. Én mindig tudom, mikor szenvedek vereséget. De nem baj, majd visszajövök érte pár év múlva.

Pár év múlva? Honnan? Hogyan fogod akkor megtalálni?

Mi az, csak nem nekem szurkolsz? Ne félj, megvannak a módszereim. Te meg visszamenekülhetsz a barátnődhöz, akivel már öt éve együtt vagytok. Nem mersz kockáztatni? Egy ápolónő nem illik hozzád, az íróhoz? Gyáva vagy. Hülye vagy. Ő lenne az igazi. Ha csak egy-két évre is. Keresd meg.

Évával nem öt éve vagyunk együtt.

Csak tipp volt. Ha akarod, lefekszem veled.

Ilyet még sose mondtak nekem.

Haha, hogy te mennyire nem ismered az életet.

Azt mondd meg, hogyan lehetett volna jobban megismerni?

Megmutassam a mellem? Kérdezte, de már le is lökte magáról a köpenyét. Nemcsak a mellét mutatta meg, teljesen meztelen volt. Még ebben a félhomályban is látszott, hogy nem valami szép az alakja. A combja túl vastag, a lába oszlop. A melle kicsi és lóg. A bordái egyesével megszámlálhatóak, a hasa horpadt, valóságos szakadék. Hanyatt feküdt a heverőn, a szeme forgott, a foga kilátszott az ajka alól.

Szép vagy, nyögtem, és letoltam a nadrágom.

Felém nyújtotta a kezét. Gyere már közelebb, a kurva anyád, motyogta, nem érlek el.

Eggyel közelebb léptem, kettővel. Amikor már majdnem megérintette a heréimet, megcsörrent a mobiltelefonja. Ijedten összerezzent. Ezek a szaros új találmányok. Motyogta. Pont amikor…

Ne vedd föl, szerintem Éva lesz.

Hát persze, hogy nem veszem föl.

Hátrébb húzódtam, gyorsan fölrángattam a nadrágomat. Ne haragudj, nincs hozzá hangulatom. Két másik nőbe vagyok szerelmes.

Két másik nőbe? És még te mersz nekem hűségről papolni?

Igen, belátom, hogy nincs hozzá jogom, bocsánatot is kérek tőled. Majd legközelebb.

Hogy képzeled? Aki egyszer nekem nemet mondott, azt már soha többet nem engedem magamhoz. Szerencséssé tehettelek volna. Gazdaggá.

Hazudsz. Neked nincs ilyen hatalmad.

Persze hogy hazudok, te talán nem hazudtál az első perctől kezdve?

De. De igen, hazudtam. Hazudtam megint, egyenesen a két szeme közé. A hazugság eltakarta előlem, ahogy végigfröccsent az arcán.

Na látod, mi nagyon hasonlóak vagyunk egymáshoz.

Én a szerelemben nem a hasonlóságot keresem.

Én sem. De ki mondta, hogy szerelmes vagyok beléd? Csak megkívántam a magodat, néha egész intenzíven szükségem van az életre, és azt nők nem adhatják. Nem gondoltad meg magad? Kapsz még egy lehetőséget.

De meggondoltam, feleltem, és fölkaptam a kabátomat, a táskám fölszedtem az előszobában, aztán még a mobilját is zsebre tettem, a fene se fogja itt memorizálgatni a számokat, és kirohantam az utcára.

Az ablak kitárult, ő kiordította az utcára, megloptál, te strici. Érdekes módon ettől a kiáltástól nemhogy megrémültem volna, hanem inkább megnyugodtam. Szokványos esti kiáltás volt ezen a környéken, elvegyültem végre a bennszülöttek közé.

Ahogy visszafelé ügettem a metró irányában, új szerelmem jött velem szemben, nővérköpenyben, csak úgy a vállára vetett kabátban.

Szia, drága, köszöntem rá. Összerezzent, értetlenül bámult. Ki a picsa vagy te? Kérdezte nem túl barátságosan.

Most ismerkedtünk meg a metrón.

Te vagy az? Csak gyorsan szólni akartam, hogy mégsem tudok lelépni ma este.

Már én is eljöttem, az a tyúk teljesen hülye. Add meg a számod, holnap felhívlak.

A kórházin hívj. Az intézetben. Mondta, és lediktálta a számot. Teljesen közömbös szám volt, sok nullával. Megértettem, hogy nem segíthetek rajta.

Visszakísértem a kórházhoz. Óvakodj az ilyen nőktől, mondtam neki. Már nem hagyta, hogy megcsókoljam.

Mire a barátnőmhöz értem, már ő is aludt. A spagetti úgy, ahogy volt, szemétbe dobva. Az asztalon két gyertya csonkig égve. Bebújtam mellé, de jéghideg lábfeje valósággal égetett a takaró alatt. A kinti, sárgán villogó jelzőlámpafény ritmusára aludtam el, de azzal a jó érzéssel, hogy ma valamit mégiscsak tettem, amiért érdemes volt felkelni. A többit meg majd rendbe hozom.