Feljegyzések halálról és irodalomról

„Radnóti Miklós költői életművét kivételessé teszi, hogy élet és költészet ritka egységét teremti meg” – idézi Ferencz Győzőt Radnóti-könyvéről írott kritikájában Borbély Szilárd.[1] Talán nincs még egy szerző a kortárs magyar irodalomban, akire olyan mértékben érvényes volna ez a mondat, mint Borbélyra. Most azt mondtam, „nincs még egy szerző”. Ez azonban árnyalásra szorul, hiszen Borbély Szilárd nemcsak szerző, hanem ő a fiúgyermek is, aki apja-anyja elhunyta után fenntartja szülei emlékét.[2] Tudjuk, a Halotti Pompa genezisében egy gyilkosság áll. (A gyilkosság mint genezis, a halál mint eredet.) A mű és az élet, vagyis a mű és a halál közötti választóvonal radikális fölszámolása játszódik le a szemünk előtt Borbély megrázó műveiben, melyek éppen azért olyan kétségbeejtőek, mert megkérdőjelezik mindazt, amit élet és irodalom elkülöníthetőségéről gondolunk. (Emlékszem, a Halotti Pompa olvasásakor az OSZK-ban kikértem a Kelet-Magyarország című lapot, és újsághírként olvastam azt, amit előtte a könyv jegyzetanyagában: a rablógyilkosságról szóló beszámolót. Megdöbbentő volt.)

„Borbély mindent visz” – olvasom a két új Borbély-kötet, az Egy gyilkosság mellékszálai és a most recenzeálandó Árnyképrajzoló szakmai sikeréről szóló cikk címét.[3] Mellette pedig ott vannak a fejemben ezek a mondatok a szerzőnek a Gyerekkor falun című írásából: „Emlékszem, jártunk az erdőre makkot szedni, meg taplógombát. Ősszel meg diót.” (117.) Tudniillik olyan szegények voltak, mert az apja munkaképtelen lett, nem volt jövedelmük. És az apját majdnem agyon is verték a falubeliek[4] – hogy aztán néhány évtized múlva tényleg félholtra verjék őt, és még évekig feküdjön, már nem önmagaként, mielőtt meghal; a Halotti Pompában pedig ő legyen Psziché, aki nem alszik, hanem gyászol. Alkothatnánk egy giccses történetet a fiúról, aki régen makkot szedett, agyonverték a szüleit, most pedig „mindent visz”. Borbély lehetne a legkisebb királyfi. De nem vágyik ilyen szerepre. Visszahúzódó – és mégis minduntalan megmutatkozik. Sokat gondolkodtam azon, mért csinálja ezt. Miért beszél magáról és a családjáról? Miért szolgáltatja ki önmagát és a szeretteit?

A most megjelent kötet két szövege, a már idézett Gyerekkor falun és A kastélykönyvtár parkja a szerző gyerekkorába vezet. Ezek egyrészt a szociográfia műfajával érintkeznek, másrészt olyan részleteket tudunk meg belőlük a szerző családjáról, melyek igencsak zavarba ejtenek. Ez nem a kitárulkozás tolakodó gesztusa. Tudom, kissé patetikusan hangzik, de leginkább az áldozat fogalmával tudnám körülírni azt, amit Borbély a családja és önmaga történetével csinál, azt, ahogy a családi szenvedéstörténetet – mert arról van szó – irodalommá teszi. Amit Borbély tesz, a katolikus eucharisztia logikáját követi. Amikor a pap kettétöri a szentostyát, nemcsak az utolsó vacsorát idézi föl, teszi jelenvalóvá, hanem Krisztus meggyilkolását is. A szentáldozás a krisztusi áldozat megismétlése. Borbély szövegei pedig újra és újra az író szüleiről és meggyilkolásukról beszélnek. Ezáltal nemcsak felidézik a gyilkosságot, hanem egyszersmind értelmezik azt. A halál értelmezhetővé válik azáltal, hogy Borbély a krisztusi szenvedéstörténettel és a holokauszttal állítja párhuzamba – de értelmet aligha nyer.

És végképp nem nyer értelmet a gyilkosság, ha hivatalos „értelmezésének”, vagyis a nyomozásnak a fényében olvassuk. Sőt, a nyomozás maga az értelmetlenség és a téboly. Föntebb szöveg és valóság egymásra vonatkozásáról beszéltem. Az Egy bűntény mellékszálai című szövegben egészen sajátosan merül föl ez a probléma. A Borbély Szilárd szüleit ért kegyetlen rablógyilkosság, az ezt követő sikertelen nyomozás és eredménytelen per részletei jelennek meg ebben a különös, naplószerű elmélkedésben. Az igazság és a valóságosnak tűnő elbeszélés nemhogy egymásba csúsznának – ellenkezőleg: radikálisan és jóvátehetetlenül szétcsúsznak. Van egy szövegünk apró részletekkel, párbeszédekkel, melyek idézetek, de – valószínűleg – nem a valóban megtörtént eseményeket idézik föl, hanem olyanokat, melyek megtörténhetnek, megtörténhettek volna. Arisztotelész éppen abban látja történetíró és költő különbségét, hogy előbbi valóban megtörtént, utóbbi megtörténhető (mert valószínű vagy szükségszerű) eseményeket mesél el (ld. Poétika IX, 51a–b). A nyomozás és a bírósági tárgyalás pedig jó esetben inkább a történetíró, mint a költő elbeszélésén alapszik. Ez a kettő menthetetlenül összegabalyodni látszik Borbély szövegében, illetve abban a valóságban, melyet ez a szöveg fölidéz.

Az Egy bűntény mellékszálai cím egyébként két vagy inkább három szöveget jelöl. Először azt, mely megjelent az Élet és Irodalom karácsonyi számában.[5] Másodszor a most megjelent változatot, mely csak néhány ponton különbözik az előbbitől. Harmadszor pedig a Vigilia-féle esszékötetben napvilágot látott, ezektől jelentősen eltérő szöveget.[6] Ez az esszé aligha zárható le: olyan szálakat tartalmaz, melyek továbbírásra szólítanak föl. Az eddigi változatokat minden bizonnyal alaposan összevetik majd az értelmezők. Én most egyetlen példát mutatok arra, mennyire eltérő jelentések felé viheti el a szöveget egyetlen aprócskának tűnő különbség. Az írás 28-as számú részletének vége így szerepel a kötetben: „Elhatározta, erről nem ír, nem beszél. Úgy tesz majd, mintha meg sem történt volna. Aztán felborult a terve. A költőnek nincs magánélete. Az érzelmeket használja, amelyekkel, mint savakkal, testből jelentéseket old ki, kiszűri a szövegek alapanyagát, amelyből majd versek, illékony, nem létező tárgyak jönnek létre. Majd valami olyasmi, ami az életre emlékezteti.” (108.) Az utolsó előtti mondat az ÉS-ben még a következő megoldást tartalmazta: „…kioldja a saját és mások testéből a jelentéseket…”. Merészebb a kép, amikor explicit, hogy a test lehet saját és lehet másoké – de talán szerencsés döntés volt elhagyni ezt a pontosítást, mert így tömörebb és erősebb lett a szövegrész, és a test szó is hangsúlyosabb lett azáltal, hogy elmaradt előle a névelő és a birtokos jelző. A vigiliás változatban a szövegnek ez a szakasza jóval hosszabb, és egyébként is több ponton eltér az idézett résztől (mellesleg megvan benne a „saját és mások” kitétel). De ami igazán érdekes, az, hogy utolsó mondata így hangzik: „Valamit, ami a halálra emlékeztet.”

Ami a halálra emlékeztet, az az életre emlékeztet – és fordítva. „…a festmények és a szobrok is kijelölik a térben, valahol maguk előtt, a szemlélésük ideális pontját…” – olvassuk az Árnyképrajzoló című szövegben (173.). Úgy tűnik, Borbély szövegei a halált jelölik meg az élet szemlélésének ideális pontjaként. Jellemző, hogy a kötet Az enyészpont című szöveggel kezdődik, melyben a szerző az egyik legnehezebb írói feladatra, a halál megírására vállalkozik. A szem, pontosabban a halott szem, Borbély költészetének egyik igen fontos motívuma a következőképpen jelenik meg ennek zárlatában: „Az ábrázat megváltozik, leesik, a szemnek fényessége elvész, pókhálóforma, enyves, takonyszálak fogják el annak feketéjét. Meglágyul, megfonnyad, beesik, ellapul annak egész golyóbisa, mely a valóságos halálnak legutolsó és csalhatatlan jele; úgy hogy, az ilyen testet ezentúl bátran eltemethetik vagy boncoló padra vihetik.” (10.) Borbély képes megteremteni egy olyan nyelvet, mely mentes az orvosi nyelv szenvtelenségétől, s mégis teret adhat a leírás pontosságának, mely nagyon hatásossá teszi ezt a szövegrészt. Az esszét a legelemibb mértani formákra való gyakori utalások jellemzik, és a latin kifejezések finom beemelése, melyek nem az orvostudomány frazeológiáját idézik föl, sokkal inkább azt jelzik, hogy a szöveg beszélője egy hagyomány részeseként, mintegy abba kapaszkodva közelíti meg tárgyát, vagyis a halált. Szép szöveg, de az olyan archaizáló mondatokkal, mint „a haldokló betegnek híre nélkül minden gondja alá megy” (9.), nehezen tudtam megbarátkozni.

Borbélynál nemcsak a halott szem üzeni azt, hogy nincs vigasz, hanem az élők szeme is. A csótányirtó (alcíme szerint Egy Tar Sándor beszély) érzékletes képet fest a kilencvenes évek lakótelepének világáról, benne egy fiatal költő-bölcsész és egy lecsúszott csótányirtó közötti kapcsolatról, aki mellesleg Csokonaira hasonlít. „Ugyanez a szem, nagy táskás, kerek, gülüszem, tettem hozzá magamban.” (35.) Tehát gülüszem, a következő oldalon pedig már: „sanda kutyatekintet”. A novella egyes részein nevetünk, máskor, az ironikus-önironikus mondatoknál eltűnik az arcunkról a mosoly. Aztán a zárlatnál már csak a kétségbeesés marad. Borbély ugyanis ezt írja a csótányirtóról: „Kicsit később megfogalmazódott bennem egy sejtelem, szenvtelenül és részvétlenül, hogy talán ő lesz a gyilkosom.” (37.) De nem jár jobban a következő visszaemlékezés-novella portása sem, és persze Borbély sem jár jobban vele. Ebből az írásból megtudjuk, hogy a Móricz-ösztöndíj átvételére érkező szerzőt a portás, akinek „behízott disznószem[e]” volt (45.), nem engedte föl a minisztériumba. Mert a portások már csak ilyenek: „pipacs-piros fejű, kidülledt szemű portások” (44.). A portás később kalauz képében jelenik meg, aki megbünteti az intercityn hazafelé tartó irodalomtörténészt, aki a református egyetemen rendezett Csokonai-konferenciáról utazik a fővárosból Debrecenbe, és nem megfelelő vonatjegyet kapott. A kalauznak sincs kedves, értelmet és emberséget sugárzó tekintete. Sőt. „Makacs és kicsinyes ellenszenv kucorgott a tekintete mélyén…” (62.) „Ekkor láttam meg, tizenöt év pedagógiai tapasztalatán élesedett szemmel, és negyven év félelemben töltött élet kiélesedett érzékével azt, amit Kertész Imre vett észre és jegyzett fel egy más, de tipológiailag nagyon is hasonló helyzetben a vele szemben álló másik ember tekintetében, hogy nincs benne szeretet.” (57.; kiemelés itt és később az eredetiben.)

Hogy milyen fontos Borbély számára Kertész Imre munkássága, jól látható a már többször említett vigiliás esszékötetéből, elsősorban a Tűnődések és megfontolások a Kaddisról című írásból.[7] A mostani könyvből ki kell emelnem a Feljegyzések az irodalomról című szöveget, mely a Kertész–Esterházy-féle Egy történetre játszik rá, intarziaszerűen magában hordozva annak mondatait. (De megjelenik itt egy „L-alakban kanyarodó folyosó” is, a Kertész-életmű egyik legfontosabb „helyszíne”.) Ez az írás egyszerre érinti a bürokráciával, a hatalommal, a társadalommal küzdő személy problémáját és azt a kérdést, hogy mit ér az ember, pontosabban, ér-e valamit, ha költő. A helyszín a Petőfi Irodalmi Múzeum fölújítás alatt álló épülete. Kafkai tér, hivatalnokokkal, nagy asztalokkal, ahol nagyon fontos munkát végeznek. Nem érnek rá holmi írókkal foglalkozni egy irodalmi múzeumban, ahová egyébként áttételesen ők maguk rendelték be az írót. Mondhatná az ember, hogy Borbély mindig panaszkodik. Ez azonban nem igaz. Egyszerűen elmeséli azokat a fájdalmas abszurditásokat, azokat a lehetetlen helyzeteket, melyek létét meghatározzák – és amelyek miatt a múzeumban szabályosan elnémul, nem tudja kimondani a nevét, „az őt jelölő hangsort” (84.).

De nem minden Borbély-szöveg ilyen pesszimista. A kötet második esszéje például szellemes traktatus a birsalmasajt és a magyar lélek összefüggéseiről. Finom irónia, ügyes parodisztikus megoldások szövik át ezt az írást. Ady Négy-öt magyar összehajol című versét például így idézi meg: „A birsek állva alszanak. Törzsük, mint a lovas népek lábszárcsontja, görbe. Csoportozatban nőnek. Itt valahol, ott valahol egy-két bokor összehajol.” (11.) Humoros a magyarok illatára vonatkozó megjegyzése, és jók a régi szakácskönyveket imitáló (vagy azokat idéző?) betétei, ahogy a súlyos üzenetet hordozó Emléklapra című Kölcsey-epigramma fél sorát az ironikus szöveghez applikáló zárlata is: „Azokat a titkokat azonban nemesi és polgári konyhák fényesre csiszolt, gondosan folttalanított réz edényei között adták tovább suttogva. Nagyanyák leányunokáiknak. Lelkükre kötve, hogy majd te is lányodnak hagyd örökül, ha kihunysz!” (15.) Ami a magyarság kérdését illeti, meg kell jegyeznem, hogy Borbély nem minden közéleti szövege megjelenését tartom szerencsésnek. Elsősorban a literán megjelenő publicisztikus írásaira gondolok, melyekkel bár többnyire teljesen egyetértek, mégis úgy vélem, nagyobb politikai bölcsességre volna szükség ezek megírásakor: nagyobb körültekintésre és annak figyelembevételére, hogy milyen közegbe érkeznek ezek az írások (közegen nem a literát értem).

De térjünk vissza a kötet írásaihoz. A harmadikból megtudhatjuk, hogy a Göncz, vagyis a Göncz Árpád, egy strici, tudniillik menthetetlenül civil, legalábbis ilyennek látta a szerző nagyapja, aki ízig-vérig katona volt, eszményképe Horthy. Jópofa szöveg, jól is működött a Kukorelly Endre szerkesztette Ismeretlen katona című antológiában. Itt sem rossz, persze, mégis az volt az érzésem, hogy nem több, mint egy jó íráskészséggel megírt, szellemes munka. Ugyanez érvényes az utolsó előtti szövegre, A bolgár kalauzra, mely a Kosztolányi-novella két átiratát adja, egy kafkait és egy Walter Benjamin-it. Egy ma már nem használt jelzővel azt mondhatnám, túl „irodalmi” írás ez, más szóval: bölcsész-próza. De ha kritizálni akarnám, nehezen találnék fogást rajta. Sokkal érdekesebb a könyvet záró Árnyképrajzoló, mely annyiban kötődik a Halotti Pompához és az Egy bűntény mellékszálaihoz, hogy ebben is van nyomozás, holttest és Mantegna. Azonban nagyon határozott elmozdulás is ezektől, elsősorban azért, mert ízig-vérig fikció, legalábbis ilyen olvasásmódot ajánl. Ha meg kellene neveznünk a műfaját, a leginkább elbeszélésnek vagy talán regényrészletnek mondhatnánk. És akkor azt is ki kell mondanom, amit eddig csak kerülgettem, tudniillik hogy Borbély Szilárd immáron nemcsak költő, irodalomtörténész és esszéista, hanem prózaíró is. A szerző éppen húsz éve, 1988-ban jelentette meg első verseskötetét, az Adatokat. Öt évvel később, 1993-ban tette közzé a Hosszú nap el című szövegét, melyet Nádas Péter a „korszakos költemény” fordulattal jellemzett. Ennek immár tizenöt éve. Borbély azóta rendre olyan kötetekkel jelentkezik, melyek megkerülhetetlenek a magyar lírában. Hogy prózaíróként is ilyen jelentős lesz-e, nyitott kérdés. A kezdet mindenesetre nagyon bíztató.

[1] „Megjegyzések az életszentségről”, Egy gyilkosság mellékszálai. Vigilia/Esszék. Vigilia Kiadó, Budapest, 2008. 117–129. o.

[2] A Halotti Pompa harmadik részéhez fűzött jegyzetet parafrazeálom, mely a „volt egyszer egy kis zsidó” kezdetű ének kapcsán a kádis/kadis szót kommentálja. (Halotti Pompa. Kalligram, Pozsony, 2006. 201. o.)

[3]Magyar Narancs 20 (2008)/26. 38–39. o. (Bán Zoltán András írása a szerző nevének feltüntetése nélkül.)

[4] „Az író magánnyomozása”, 168 Óra 20 (2008)/27. 44–45. o. (Sándor Zsuzsanna interjúja.)

[5]Élet és Irodalom 51 (2007)/51–52. 33–34. o.

[6]Egy gyilkosság…, 179–205. o.

[7]Egy gyilkosság…, 13–28. o.