Költői szó? – Líra, próza

Ha Hoffmann Béla La parola poetica (A költői szó) című kötetében csupán Petrarca, Leopardi vagy Dante költői szövegeiről írott tanulmányai szerepelnének, könnyedén túlléptem volna a cím kínálta interpretációs lehetőségeken. Mivel azonban a könyvben megjelent írások több mint fele prózai szövegek értelmezésével foglalkozik, semmiképpen sem hagyhatom figyelmen kívül azt a látszólagos ellentmondást, amely a kötet címe és a benne szereplő tanulmányok között feszül. Mindenképpen fontosnak tartom azonban a fennálló antagonizmus szimulatív jellegének hangsúlyozását, ugyanis megítélésem szerint épp a szimuláció–disszimuláció kapcsolatrendszere által generált gyanú hangsúlyozásán keresztül jut el a szerző saját interpretációs stratégiájának kialakulásáig. Hoffmann Béla ugyanis azáltal, hogy a nyelvet mint folyton változó, amorf közeget definiálja, megszűnteti azokat a tradicionális kategóriarendszereket, amelyek éles határvonalat húznak költői szó és próza között. De nézzük sorjában!

Annak ellenére, hogy a klasszikusnak mondott műnem- és műfajelméletek korántsem tekinthetőek abszolút érvényűnek, az elméleti és történeti iskolák évszázadokon keresztül mereven ragaszkodtak az epika, líra, dráma hármas osztatú rendszeréhez. És jóllehet a műfajok egzakt meghatározását megcélzó kísérletek nem egy alkalommal kudarcba fulladtak, abban mindenki egyetértett, hogy az említett kategóriák sokrétűségük és változatosságuk ellenére eltérnek egymástól. Ezek az eltérések többnyire a tradicionális értelemben vett cselekmény ábrázolásából, a narrátor különböző megnyilatkozásaiból és formai kritériumokból fakadnak. A tanulmányokból azonban nyilvánvalóvá válik, hogy Hoffmann Béla félreérthetetlenül elutasítja a formai kritériumok banalitását, és természetesnek veszi, hogy mindenki számára könnyedén belátható az a felszínes különbség, ami például egy epigramma és egy regény vagy novella között húzódik. Az oksági vagy időrendi események láncolataként definiálható cselekményábrázolásnak szintén nem szentel nagy teret a szerző. Marad hát a narrátor és a narráció nyelvi jellege. Ez azonban még mindig nem jogosítja fel Hoffmannt arra, hogy egy könnyed tollvonással eltörölje a prózai és a költői szövegek között húzódó határvonalat. Ennek ellenére azonban mégis megteszi. Ahhoz pedig, hogy döntését legalizálja, nincs más választása, mint tudatosan szembehelyezkedni a strukturalizmussal, pontosabban a nyelvi rendszerek strukturalizmusával. Döntéséhez pedig kiváló alapot biztosít az egyre nagyobb teret hódító narratív szemlélet.

Ha továbbgondoljuk Roland Barthes még jellegzetesen strukturalista kontextusban fogant kijelentést, miszerint „az elbeszélés ott van a mítoszban, a legendában, a fabulában, a mesében, a novellában, az eposzban, a történelemben, a tragédiában, a drámában, a komédiában, a pantomimban, a táblaképen, az üvegablakon, a filmben, a képregényben, az apróhirdetésben, a mindennapi kommunikációban” (Roland Barthes: Bevezetés az elbeszélések strukturalista elemzésébe. 1977/1988), akkor nyilvánvalóvá válik, hogy az elbeszélés egy minden időben és térben jelenvaló formára vonatkozik. Ebből pedig az következik, hogy a narratívum a történelem, a művészet- és kultúrtörténet, a pszichológia és az irodalomelmélet újszerű paradigmájává válik. A narratívum tehát adott esetben egy merőben újszerű jelentést hordoz magában. Vagyis, ha úgy tetszik, egy olyan alakzattá lép elő, amely megkérdőjelezi a klasszikusnak mondott irodalomértés hagyományrendszerét. Ez pedig azt jelenti, hogy narratívum alatt nem elsősorban elbeszélést vagy történetet értünk, sokkal inkább az emberi gondolkodásmód egy sajátos formáját. Másrészről pedig a narratív forma minden körülmények között lehetőséget biztosít a nyelvjáték pluralitására. És éppen ez az, amit Hoffmann is kihasznál.

Ahhoz azonban, hogy pontosan definiálni tudjuk a narratívum szerkezetét garantáló nyelvjáték szabályrendszerét, röviden utalok arra az újszerű paradigmaváltásra, amit Chris Lorenz „metaforikus fordulatként” definiál (vö. Chris Lorenz: Lehetnek-e igazak a történetek? In Thomka Beáta (szerk.): Narratívák 4. A történelem poétikája. Kijárat, Budapest, 2000). A szerző Hayen White és Frank Ankersmit történelemfilozófiájának tanulmányozása során arra a következtetésre jut, hogy a történelemfilozófia az utóbbi időben egyre inkább a retorika és az esztétika felé mozdult el. Nem véletlenül értelmezi White a történelmi elbeszéléseket kiterjesztett metaforaként. A metaforikus narrativizmus lényege ezek szerint egészen egyszerűen abban áll, hogy az elbeszélések metaforikus struktúrával rendelkeznek. Vagyis minden elbeszélés metaforaként működik. White mindezt az elbeszélés önreferenciális jellegével magyarázza (vö. Hayden White: A történelem terhe. 1997). Ez pedig azt jelenti, hogy a metafora a narratív rendszer olyan állandó elemeként jelenik meg, amely megpróbálja szétfeszíteni az őt minden áron elnyomó bizonyosság kereteit. Egy tisztán nyelvi műveletről van tehát szó.

Ez azonban még nem minden. Ha ugyanis a kötetben értelmezett elbeszéléseket Hoffmann puszta metaforaként fogta volna fel, akkor a Mattia Pascal két életét az önmegértés, a Gogol feleségét a teremtés, a Maria Giuseppát az írás, és a Maria Giuseppa igaz történetét pedig egészen egyszerűen az újraírás metaforájaként értelmezte volna. A szerző azonban túllépve a metaforikus magyarázat lehetőségén, egyenlőségjelet tesz narrativizmus és költészet között. Ezt pedig úgy éri el, hogy az elbeszélés nyelvét szembefordítja a nyelv előtti nyelv dimenziójával. A narratív paradigma ugyanis csak ebben a zavaros, kétértelmű és érthetetlen közegben hígul fel annyira, hogy az itt működő tropikus nyelvjátékoknak köszönhetően újból visszatérjen a nyelvbe. Ez a visszatérés azonban nem kevés veszélyt rejt magában.

Az elbeszélésbe ily módon visszakerült nyelvi forma ugyanis ezáltal saját maga is ábrázolttá válik. Ez pedig azt jelenti, hogy az elsősorban ábrázoló funkcióval bíró narrátori szó különböző transzformációs és modifikációs aktusok révén elveszti reprezentáló értékét. A reprezentáló érték megsemmisülése pedig a jelentés feldarabolódásához vezet. Ettől a pillanattól kezdve a jelentés csupán hangokban, formákban és az elszenvedett változás mozzanatában érhető tetten. Az ábrázoló funkció tehát önmagába fordul és ez az önmagát szétforgácsoló játék válik az ábrázolás tárgyává. Adott esetben tehát végső soron azzal is számolni kell, hogy az így létrejött paradigma nem rögzül egy végérvényes sémában, hanem minden alkalommal további interpretációk lehetőségére mutat rá.

Amikor tehát a szerző azt állítja, hogy az olvasónak Tommaso Landolfi Maria Giuseppa című elbeszélésében, rá kell döbbennie, hogy a nyelv költői használatával áll szemben (vö. Hoffmann Béla: La parola poetica. 247–248.), úgy tűnik, hogy azon az állásponton van, miszerint az elbeszélő vagy narratív jelleg, pontosan az abban működő metaforikus nyelvjátékoknak köszönhetően, költői megnyilatkozássá módosul. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy az imént vázolt folyamat alapján, véleményem szerint ez a meta szinten létrejött transzformáció egyáltalán nem kapcsolódik a szerző által több alkalommal is kiemelt elbeszélői szólam egyes szám első személyben artikulált monológok vallomásjellegéhez. Röviden: a nem-költészet éppen önmaga megtagadásán keresztül válik költészetté.

Mindenképpen felmerül azonban az a kérdés, hogy egy ilyen önmagát generáló nyelvi univerzumban vajon milyen szerep jut a narrátornak. A narratív paradigma módosulása ugyanis nyilvánvalóan nem hagyja érintetlenül az elbeszélői szólamot sem. A narrátor megváltozott szerepét legegyszerűbben talán Levin „Don Quijote-elv”-ként meghatározott elméletén keresztül lehet bemutatni. Köztudott ugyanis, hogy Don Quijote személyisége nem természetes úton alakul ki, hanem különböző olvasmányélményekből hozza létre saját identitását. Ehhez hasonlít az elbeszélések narrátora is. Az adott narratívumban ugyanis a narrátor már nem felelős a történet létrehozásáért. Hogy is vállalhatna felelősséget egy még artikulálatlan, alapjában véve érthetetlen történetért? A narrátor tehát egy olyan, ha úgy tetszik, virtuális formává alakul át, akit az általa kimondott szólamok hívnak életre. A szövegnek tehát nincs szüksége többé narrátorra, hiszen önnön nyelvjátékain keresztül generálja és teremti újra folyamatosan saját magát. Természetesen így nem csak az adott szöveg igazságtartalma, hanem az elbeszélő szavahihetősége is megkérdőjeleződik.

Miután nagyvonalakban áttekintettem, hogy Hoffmann Béla értelmezése szerint egy narratív megnyilatkozás miként alakulhat át költői szóvá, a következőkben arra keresem a választ, hogy vajon a költői szó mennyiben artikulálódhat narratívumként. Vagyis milyen nyelvi mechanizmusok szükségesek ahhoz, hogy a szót kilökjék a költészet által kínált nyelvi univerzumból, hogy újból egy lehetséges narratívum részesévé váljon? A kérdésre a szerző Petrarca-, Dante- és Leopardi-értelmezései adják meg a választ.

Hoffmann a Daloskönyv első szextinájának (A qualunque animale alberga in terra, XII) (vö. Hoffmann Béla: La parola poetica. 111–145.), a Színjáték első három tercinájának (vö. uo. 62–79.) és néhány Leopardi-verset meghatározó enjambement (vö., uo, pp. 15-18, 47-61) tanulmányozása során rámutat a hangzósság értelemgeneráló szerepére. Azt állítja ugyanis, hogy az interpretáció során a szemantikai funkción túl az adott szöveg rímképlete és metrikája is módosíthatja sőt megváltoztathatja a versszöveg jelentését. Arról van tehát szó, hogy a szerző szerint a grammatikai mechanizmusok nem redukálhatóak pusztán szintagmatikus kapcsolatrendszerekre. Ez pedig egy olyan folyamatot jelöl, amely már a szintagmatikus összefüggések szintjén rámutat a szövegjelentést szervező paradigmatikus összefüggésekre. Röviden: a szintagma paradigmatizálódik. De nézzük sorjában!

Hoffmann Béla analitikus pontossággal térképezi fel a Petrarca-vers és a Dante-tercinák rímképletét. Adva van tehát egy jól megszerkesztett táblázat, ahol a strófaszerkezet és a rímképlet is látszólag a helyén van. Ezek a statikusnak tűnő nyelvi elemek azonban koránt sincsenek nyugalomban. A versszövegekben ugyanis a rímek már nem jellemezhetőek pusztán a grammatika szabályrendszere által, hanem önálló nyelvi jelentéssel rendelkező, szemantikai rendszert képeznek. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a szöveg strukturalista intenciójával szembenálló, ellentétes mozzanatról van szó. A rímek játékának köszönhetően tehát a jelölők új jelentéskombinációk felé mozdulnak el. Azt is mondhatnánk, hogy azért törnek ki a nyelvből, hogy újból belépjenek a narratívumba.

Mindenképpen fontosnak tartom tehát hangsúlyozni a folyamat kreatív, interaktív jellegét. A jelentéssel felruházott rímképletek ugyanis a szöveghalmazon belül lejátszódó nyelvjátékok termékei, amelyek a nyelv munkáján, illetve a szövegben található jelölők elmozdulásán vagy narrativációján nyugszanak. A Színjáték első soraiban található rímkombinációk („felén” –v.1., „lelém” – v.3., „jutottam” – v.2., „van ottan” – v.4. stb.) fónikus-ritmikus jelölőrendszere például épp abból kifolyólag járul hozzá a kezdetben meglevő szövegjelentés eltörléséhez, hogy a hangzás és a ritmus által összetartott láncon keresztül, egy attól különböző, de a vers eredeti hangzásvilágától nem idegen újszerű jelentéssel helyettesítse azt. A rímek játéka által megkonstruált jelentésrendszerek akarva-akaratlanul eltávolodnak a fónikus jelölőláncoktól, és egy szöveg-kívüli térbe kerülnek.

Röviden: minél jobban manipulálja az író a nyelvet, vagyis minél nagyobb teret enged a ritmus és a rímek játékának, annál inkább távolodik el egyre jobban a szemantikai linearitástól, és közeledik a szövegen kívül munkáló zavaros és inkoherens sémákhoz. Az így kialakult jelentéshalmazok kiszakadnak a szöveg hálózatából és egy eleddig ismeretlen, dinamikus térben találják magukat. Ez az elszakadás azonban természetesen nem azt jelenti, hogy az említett rím- vagy ritmusképletek teljesen kivonják magukat a szövegben munkáló, építő és romboló törvények hatalma alól, hisz épp ezek tartják mozgásban őket. Arról van csupán szó, hogy egy olyan új dimenzióban keresnek és találnak maguknak életlehetőséget, amely lehetőséget biztosít számukra az állandó megújuláshoz.

Az elmondottakból világosan kitűnik, hogy Hoffmann Béla Dante-, Leopardi-, Lampedusa- és Pirandello-értelmezései nyíltan szembeszállnak a tradíció által kínált, kényelmes interpretációs lehetőségekkel. A prózai és a költői szövegek között feltételezett azonosság ugyanis nem csupán megnyitja a szöveghatárokat, hanem lehetőséget biztosít a klasszikusnak mondott formák egymásba való átjátszására is. Így válik a vers novellává, a dráma pedig regénnyé. Az elbeszélés poétizálódásához, illetve a költői szó történetiesüléséhez a szerző számára a narratív elmélet biztosít megfelelő hátteret. Jelen esetben azonban narratívum alatt egy olyan újszerű alakzatot értünk, amely a szöveget szervező nyelvjátékokból születik és a szövegtéren kívül található.