Kalligram / Archívum / 2008 / XVII. évf. 2008. szeptember / Könyvből jött srác vagyok

Könyvből jött srác vagyok

Vércse Miklós fordítása

Nem úgy születtem, mint más gyerek. Az utcabeliek az mondják, hogy könyvből jöttem a világra. Ezért aztán anyám sincs. Az is ezt bizonyítja. Egyszer az udvaron üldögéltem s a bácsit figyeltem, amint a mangófa árnyékában pipázgatott. Intett nekem, így hát odabátorkodtam és letelepedtem mellé. Szóba elegyedtünk, s akkor elmondott nekem mindent. Azt mondta, nincs anyám, sem apám, s hogy egyszer a szél szárnyán kerültem ide a tenger felől több kitépett oldallal együtt. Így volt.

                     

Azon a napon, amikor feltűntem a városban, a fő utca tele volt szórva papírral. Kitépett könyvoldalak szállingóztak a levegőben, fennakadtak a fák koronájában, és mint fura fejetlen madarak csüngtek az ágakon. A levegőben füst terjengett.

Abban a városban nem ismert engem senki, tanácstalanul bolyongtam a keskeny utcákon, és kerestem az asszonyt, aki keblére ölelne. Elképzeltem, mily kétségbeesetten rohangál a város utcáin, míg rám nem talál, amint tanácstalanul álldogálok, s a körülöttem zajló nyüzsgést figyelem. Aztán elkiáltaná a nevemet, én meg odarohannék, és a nyakába ugranék. Figyeltem az asszonynépség arcát, és kerestem, melyikhez tartozhatnék. Botorkáltam a néptelen piacon és a lángoló lapokat figyeltem, amelyek magasan a fejem fölött szálltak. Játszott velük a szellő, a szálldosó lángok közé fújt, és aztán a lapok könnyű fekete semmivé lettek. Az elégett lapok apró pernyévé morzsolódtak szét, és csípték a szemem. Délidőben a város Akwa negyedében a feldühödött tömeg elkergette a fehéreket és feldúlta könyvtárukat. A könyveket meg az irattári anyagot kiszórták a járdára, és darabonként tépték, zúzták és égették az öreg gumiabroncsokon.

Estére a Mulet vendéglőnél találtam magam. A fáradtságtól alig álltam a lábamon, letelepedtem hát a csatorna szélére. Akkor kiáltott rám Mongo bácsi. Megosztotta velem a sült halat. Legalábbis így mesélte nekem Mongo bácsi. Ő volt az első ember, akivel Doualban szóba álltam. Mondtam neki, hogy én itt ebben a városban nem ismerek senkit, meg hogy a szüleimet keresem. Nem emlékeztem semmire, sejtelmem sem volt, hogyan kerültem ide. Ő sem tudta, meg senki az utcában, de az egész városnegyedben sem. Olyan srác voltam, aki valamelyik könyvből került ide, amelynek lapjai éppen a szél szárnyán repültek.

                       

Mongo bácsi aztán elvezetett a jövendő nénikémhez. Szétterpesztett lábbal ült a vendéglő konyhájában a fazekai fölött. Jókora tengeri csukát tisztított. Én az ajtóban maradtam, a bácsi odament hozzá, és halkan mormogott neki valamit. Erre összecsapta a kezét, és hangosan kitört belőle: „Szűz Máriám!”

Adott egy pohár vizet, amit én mohón kiittam. Aztán a másodikat, a harmadikat és a negyediket is. Szomjas voltam, meg aztán eddig még vizet sosem ittam. Ez volt az első alkalom az életemben, s nagyon ízlett. A néni kérdezte, hány éves vagyok, mire én csak értetlenül néztem rá. Egy pokrócból helyet csinált nekem a fazekak polca mögött. Belebugyoláltam magam, és igyekeztem elaludni. Késő éjszakáig hallottam a konyhából beszűrődő hangokat. A kés csikorgását, az ittas vendégek távolodó utcai röhejét, ezeket időnként megszakították a néni idegen nyelvjárásban mondott szidalmai, amiket nem értettem sem én, sem a sütésre kész halak. Ugyanúgy hevertek némán és mozdulatlanul, mint én, szemükkel a plafonra meredve.

Reggel azzal az érzéssel ébredtem, hogy valaki figyel. Csak kicsit nyitottam ki a szemem, óvatosan, hogy előbb megszemléljem a terepet. A néni állt fölöttem és üres, semmitmondó tekintettel méregetett. Szerettem volna kivárni, s csak akkor kelni fel, ha már kiment az udvarra, de úgy állt ott fölöttem, mintha földbe gyökerezett volna a lába. Szinte örökkévalóságnak tűnt, s nekem meg vizelhetnékem támadt. Biztosan a sok víz miatt. Ásítottam egy nagyot és álmosan pillogtam.

– Nálunk korábban kelünk, gyerkőc! Gyere, öblítsd le magad, én addig keresek valami finom harapnivalót.

Ettől a naptól kezdve Gyerkőc lett a nevem.

                   

Reggelente piacra jártam a nénivel. A táskák cipelésében kellett volna segédkeznem, de végül úgyis egyedül vitte csaknem mindet. Inkább tán azt remélte, hogy abban a tömegben valaki majd csak rám ismer. Valaki, aki szintén úgy került a városba, mint én. Egyszer nekem is eszembe jutott, vajon hol lehetnek azok, akiket hajdan ismertem? Miről szólt a könyv, amiben szerepeltem? S kik voltak a többi szereplők, s mi lett velük? Vagy tán csak rólam szólt az a könyv?

A fejembe vettem, hogy kinyomozom, ha törik, ha szakad. Rákérdeztem Mongo bácsinál, mert hát a néni szűkszavú volt. Legfőképp parancsolgatott, mit kell megcsinálni, s ha kérdeztem valamit, csak sóhajtozott. Nem volt rám ideje. A reggeli bevásárlások után egész nap a vendéglőben sürgött-forgott, és késő éjszakáig dolgozott. Sokára utánam tért nyugovóra, vagy tán egyáltalán nem, mert aludni sosem láttam. Később egyszer hallottam is, amint a szomszédasszonynak mesélte, hogy egész éjszaka le sem hunyta a szemét.

A bácsi egészen más volt. Naphosszat üldögélt a vendéglő teraszával szemben az árnyékban lévő padon. Pöfékelt és a messzeséget fürkészte. Vagy a vendégeket figyelte és mosolygott a beszédfoszlányokon, amik a szellő szárnyán jutottak el hozzá.

Egyszer aztán mesélni kezdett. Például arról, miként születnek a csecsemők. Azok a közönségesek szokás szerint születnek. A férfi szereti a feleségét, ő meg hálából gyereket szül neki. Ő is így született. A szüleivel élt, míg azok meg nem haltak. Felnevelték és megtanították, amire kell, s hogy öregségükben segítsen nekik, és majd haláluk után ő folytassa munkájukat. Más gyermekek meg az istenek és a jó szellemek ajándékaként jönnek a világra. Legfőképpen olyankor, ha a férfi szereti a feleségét, ám ő gyenge, s egyedül nem képes világra hozni gyermekét. Ilyenkor a varázsló kéri az ősöket, hogy az asszony érdekében járjanak közre a szellemeknél, és legyenek a segítségére, hogy hatásos főzetet tudjon készíteni. Ha már minden készen áll, éjjel eljönnek a környék asszonyai a jövendő anyához. Táncolnak és énekelnek, hogy a csecsemőt magukhoz hívják a holtak és a meg nem születettek birodalmából. A bácsi ezután énekelt nekem. Lassan és nevetségesen magas női hangon:

                       

Hívunk téged!

Jöjj erre a világra!

A gyermekünk vagy. Üdezöld lesz tőled a lomb.

Rád vár az egész őserdő.

Itt vagyunk mind, hogy köszöntsünk!

Jöjj élve a világra!

Te majd növekedsz, s mi meghalhatunk.

Hallgatunk téged, azután eltávozunk.

Sosem leszel boldogtalan.

Meglátod, hogy élni jó.

Várjuk már, hogy megszüless.

Nem kell félned semmitől.

Melletted leszünk.

Jöjj erre a világra!

                       

A végén rájött a köhögés, én meg szaladtam a söntésbe egy pohár pálmaborért. Türelmetlenül lestem, miként forgatja, ízlelgeti nyelvével a bort. Leginkább azonban azt vágytam tudni, miként van az olyan gyerkőcökkel, mint jómagam.

– Te kivételes eset vagy, Gyerkőc! – mondta. Ő sem találkozott az életben sok ilyennel. A könyvekből jöttek mind erősek, mert képesek a magányos túlélésre. Sokkal okosabbak és erősebbek másoknál. Boldogulnak anya meg apa nélkül is. Hamar találnak rá okot, miért kerültek erre a világra. Tudják, mit akarnak, nem törődnek a körülöttük lévő ostobákkal, akik kinevetik meg bántalmazzák is őket.

Megkérdeztem tőle, honnan tudnak annyi mindent, amikor én például semmit sem tudok, s neki kell mindezt a legapróbb részletekig elmagyarázni nekem.

Erre a bácsi hosszan rám nézett, mintha a szavakat keresné. Tűnődésében egy moszkitó zavarta meg, amely az orrára szállt. Megrezzent, majd végigsimította a hajamat.

– Abból a könyvből tudják, ahonnan származnak. S ha – mint te is – nem emlékeznének saját történetükre, akkor addig keresik, míg rá nem akadnak. A könyvekben, az újságokban, az utcákon, a fák koronájában, a szellőkben.

Azon az estén későn tértem aludni. A konyhában a bácsi meg a néni késő éjszakáig beszélgettek. Nem bírtam elaludni, a kortársaim jártak az eszemben, akikkel a városnegyedben naponta találkozgatok. Lelki szemeim előtt láttam vidám, izzadt arcukat. Sosem hitték el, amit mondtam nekik. Kinevettek, ujjukkal a homlokukat ütögették, hogy flúgos vagyok, vagy éppen sajnáltak. Megbocsátottam tudatlanságukat. Boldogan merültem álomba.

                                 

Néhány nap múlva a bácsi rejtélyes mosollyal állt elém. Életem legjobb hírét hozta: nemsokára iskolába megyek. Ilyesmire eddig nem is gondoltam. Örültem, hogy náluk lakhatok, és tudtam azt is, hogy nincs fölösleges pénzük. Ezért alig tudtam elhinni. Hamarosan megtanulok olvasni, s aztán elolvasom a világ minden könyvét! Megtalálom az eredetem!

A tanítónőm meglepően fiatal volt, s amerre elhaladt az utcán, a férfiak megfordultak utána. Én azt hittem, hogy a tanítók csak korosak lehetnek, mert az idősebbek okosabbak. De hát mit tehet az ember fia? Anyámként azonban el tudtam volna képzelni. Rosszabb volt a helyzet az osztálytársaimmal. Butaságukkal kitűntek már az első napon, s én mindig gúnyolódásuk tárgya voltam.

Az osztályban mindenekelőtt kölcsönösen bemutatkoztunk.

– S téged hogy hívnak? – kérdezte a tanítónő, ahogy odaért hozzám az utolsó padhoz.

– Gyerkőc – mondtam, tán kissé hangosan is, s büszke voltam az első feleletemre.

Az osztályban kitört a röhögés. Mindenki nevetett, szinte hajlongtak, visongtak és füzettel verték a padjuk lapját, mintha egészen meghibbantak volna.

A tanítás után bementem a tanító nénihez, hogy megtudakoljam, látogathatom-e majd a missziós könyvtárat. A tanítónő bólintott, és adott egy nyalókát.

– És találok ott könyvet magamról is? – kérdeztem, és az izgalomtól majd kiugrott a szívem.

– Ne aggódj, ott megtalálsz mindent.

                     

Úgy éreztem, sikerült, jó úton járok. Ha ott megtalálható minden, akkor nem lesz nehéz ráakadni az én könyvemre. Még ha az utolsó lenne is. Ezután rengeteg időt töltöttem a Don Bosco missziós könyvtárban. Vártak rám az öreg könyvekkel meg füzetekkel megrakott polcok, amiket Franciaországból meg tán még távolabbi országokból hoztak be. Talán száznál is több. A könyvek lapjai nyirkosak, penészesek voltak, néha még össze is voltak tapadva. Kezdetben sokáig tartott, amíg átrágtam magam a füzetes regények első részén. Óvatosan lapoztam bennük és kerestem a már ismert szavakat. Kerestem önmagamat. A történetet, amely segítségemre lehetne az emlékezésben, és elmondaná az igazat a múltamról.

A tanítás után behúzódtam a könyvtárba és lapozgattam. Fokozatosan elolvastam csaknem az összes könyvet a polcról. S egyszer az egyik vékony könyvecskében egy srácra akadtam, aki pont olyan volt, mint én. Úgy is gondolkodott. Egyedül baktatott a puszta vidéken, és a szüleit kereste. Faltam azokat az oldalakat. Lelkesen és szinte lélegzetvisszafojtva. Ez a könyv rólam szól! Megleltem az Istent, aki teremtett! Megtaláltam a történetemet!

Alig bírtam kivárni, hogy ahhoz a részhez érjek, amikor Doualba kerülök. Ugyan mi vár még rám! Egész bekezdéseket ugortam át. Még este is olvastam a szemközti üzlet neonfényeinél. Végül eljutottam ahhoz az oldalhoz, amelynek végén a mondat a felénél abbamaradt. Utána már csak a borítón lévő reklám következett. Átkutattam minden további kötetet, de olyan füzetre nem akadtam, amelyben az abbamaradt mondat folytatódott volna.

Ez annyira lesújtott, hogy otthon a bácsi köszönésére sem válaszoltam, a vacsora sem kellett. De aztán eljött a reggel, s egyszeriben jobban éreztem magam. Az asztalról elvettem egy fánkot, és kiszaladtam az emberek közé. Keresni a történetemet. Megtudni, ki is vagyok én.