Ahogy meg van írva
1.
Jobb már az elején tisztázni, a Lajos a hunyó. Pedig én rögtön megmondtam neki, hogy nem kéne forszíroznia. Előadni angolul, az nem az én esetem.
Aztán mégis hagytam rádumálni magam.
„Legfeljebb ha nyolc-tíz lengyel hallgatóra lehet számítani – biztatott Lajos, Pázmány Péter lengyeltanára –, és ők sem olyan jók angolul. Viszont tanulniuk kell valamit a magyar kultúráról.”
Így már más, gondoltam. Már előre kész sikersztori…
Szóval végül összekapartam valami rizsát a magyar népzenéről, meg voltak hozzá filmjeim, lemezeim. – Idáig oké. Ebből nem lehet olyan nagy baj.
Csakhogy majdnem megtelt az előadóterem, és ettől azonnal rosszul lettem. – Na tessék, szépen vagyunk. Kellett ez nekem…
A továbbiakban már nem értek meglepetések, végig halál kínosan éreztem magam. Még szerencse, hogy a gyerekek jól viselték, semmi dobálás vagy kivonulás. Még egy-két kérdés is felmerült.
„De most aztán húzzunk innen – mondtam utána a Lajosnak –, amilyen gyorsan csak lehet!” – És tűztünk is, Piliscsabáról a Stefánia útra, ahol a kedvenc pizzériámban epekedhettem a kedvenc pincérnőm után. Hazai pályán, otthonosan a semmiben.
Igen ám, de amint kiöblítettem a számat, előúsztak a lengyel emlékeim.
Éppen harmincnégy éve, hogy megfogadtam, többé nem teszem be a lábam Lengyelországba. Viszonylag ritkán ragadtatom ilyen súlyos fogadalmakra magam, de akkor nem volt apelláta. Akkor teljesen kész voltam.
Úgy kezdődött az egész, hogy a Pusztai Nyuszi haverommal kihúztunk Wrocławba. Ott lakott a Nyuszi csaja, aki a fogadásunkra azonnal áthívta az ismerőseit bulizni. Sok-sok vodka jött, s hozzá egészen kellemes alakok. Az alsó szomszéd, Jolanta Moniewska is a brancsba tartozott. Történetesen az udvarlóját is hozta. Jolka finom családból való, komoly lány volt, az orvosi egyetemen tanult. Bársonyos hullámok laktak a hajában, és a szeme mélyén ott ragyogott a teljes lengyel romantika. Mintha egy Mickiewicz-költeményből toppant volna be.
Lényegében intelligens lány volt a Nyuszi csaja is, ahogy fogyott a pia, ő találta ki, hogy játsszunk szembekötősdit. Benne volt mindenki, komoly hagyománya lehetett ennek Wrocławban. – Ülsz egy széken, bekötve a szemed, valaki hozzád lép, megcsókol, és megmondod, hogy ki az. Merő ártatlan izgalom.
De Jolkával ezt így nem lehetett kibírni. Pedig előtte már láthattuk egymáson, hogy nem fog menni. Hozzá léptem, hozzám lépett, szem bekötve, csak éppen képtelenek voltunk abbahagyni.
Hogy mondjam, igazán rendes srác volt a Jolka udvarlója, úgy látta jobbnak, ha csendben lelép. Mi is úgy láttuk jobbnak. Végül is mihez kezdett volna, miközben mi veszettül…? Mást pedig nem tehettünk, egy szót sem tudtam lengyelül.
Na nem mintha hiányoztak volna a szavak. Másnap sem. Harmadnap sem.
Most sem hiányoznak, hogy ezt írom.
Valójában soha nem tudtam meg, hogyan lebeghetett velem Jolka olyan magasan, túl az összes fellegemen. Mint aki mindent tud arról, hogy hogyan nem szabad felébredni egy álomból. – Elementárisan nem szabad. Hihetetlenül.
Azon a télen, harmincnégy éve, 1975. február 14-én Jolkával töltöttem a tizenkilencedik születésnapomat. De az is lehet, hogy az elsőt. Születésnapomon még soha nem voltam annyira életben.
Aztán pár nap múlva a Nyuszival tűztünk tovább. Varsóban is volt valami dolga. „Mint a tengerészek” – fűzték hozzá a lányok. „Ahány város, annyi nő.” Jól ment a Nyuszinak akkoriban.
Nekem nem ment jól. És nem kellett sok, miután hazaértünk, egyből belegebedtem a vágyakozásba. Küldtem Jolkának egy súlyos csokrot a virágpostával, interflour. Aztán amikor már nem bírtam tovább, eladtam a lemezeimet, vettem rajta dollárt, és nekivágtam Lengyelországnak. Abban az időben nagyon ment a feketepiacon, száz dollárért annyit adtak, hogy Wrocławban egy hétig lébecolhassak egy jobb szállodában.
1975 áprilisa volt, és Jolkával tovább folytatódott az álom. Mint a mesében. És még mindig duma nélkül. Csak pár szó. „Kohámtye.”
Egy hónap múlva, májusban megint mennem kellett. Naná. Hogyne kellett volna. Otthagytam a munkahelyem, már nem volt több szabadságom. Meg amúgy is. Elszakadtam mindentől, ami a mindennapokat jelentette addig.
De már nem jött össze a harmadik futam. Arra értem ki, hogy nincs tovább. „Lásló, nyi volno!” – Azóta sem tudom, hogy Jolka miért nem akart lebegni tovább.
Azt az érzést ismertem már, amikor hígulni, büdösödni, romlani kezd egy szerelem. Az is épp elég szar. De azt könnyebb elviselni, mint amikor az derül ki, hogy az égiek és a pokol között csak ébredésnyi a távolság. Az iszonyú zuhanás.
Hát ezért a leckéért gyűlöltem meg annyira Lengyelországot tizenkilenc éves koromban. Azóta hozzászoktam, hogy nem tanultam belőle. „Valóságosnak” lenni, úgy csinálni, mint a nagyok, nem megy ez nekem. Nincs mese. Vagy ha úgy tetszik, éppen ellenkezőleg. Csak mese van.
Így aztán, harmincnégy év múltán most már akár vissza is mehetnék. Egy öltést sem számít, hogy valaha mit gondoltam.
A Lajos meg csak hallgatott. Aztán azt kérdezte, van-e valami, ami most izgat Lengyelországban.
„A krakkói zsidó fesztivál” – mondtam. Azt szívesen megnézném.
Ennyiben maradtunk.
„Még egy sör?”
„Persze. Simán.”
2.
Itt most véget ért a bevezetés, jöhet a bonyodalom.
Jött is, ezerrel.
Egy hét sem kellett, és rám telefonáltak a Lengyel Intézetből. Andreának hívták, a sajtóosztályról. „Azt hallottuk, hogy szívesen kimenne a Zsidó Kulturális Fesztiválra. Ha fenntartja még a szándékát, hozzákezdenénk a megszervezéséhez.”
Paff. Csak lestem.
„Hát persze! – mondtam. – Még szép, hogy mennék. Naná.”
Még aznap megkaptam a programot, hogy kiválaszthassam a kedvemre való napokat. Daniel Kahn & The Painted Bird, az jöhet. Az az én bulim. Új klezmerpunk Berlinből. Másnap pedig Emil Zrihan. Őt már vagy tíz éve kiszúrtam. Ha feldobom, profán Marokkó, ha leesik, szakrális Izrael.
Ez már döfi!
Tűz Krakkóba!
Egészen odavoltam.
Úgy egy hétig.
Aztán kibújt az önvád a zsákból.
Mert az odáig oké, hogy eltelt harmincnégy év, meg az is, hogy már a fogadalmaimtól is eltávolodtam, de akkor is, nekem a mai napig a Jolka jelenti Lengyelországot. Most akkor menjek ki Krakkóba jópofizni? Eljátszani a kiküldött tudósítót? És közben ne lássam? Szó nem lehet róla! Ez így nem oké. Megkeresni. Az igen. Nézzük csak. Úgy annyi idős, mint én, körötte férjek, gyerkőcök, unokák, már réges-régen nem emlékszik arra a lángoló csávóra, akinek nyi volnót mondott végül, én pedig most odatolom a képem, és majd nem tudok megszólalni, csak állni az ajtóban, és lesni, hogy megtörténhet-e a csoda, ami már nem történhet meg újra. Tudom.
Na jó, de kit érdekel a tudás?
Ha nem lehet belehalni…
Közben elhívott a Lajos a Lengyel Intézetbe. Író-olvasó találkozó Krzysztof Vargával, ő fordította. Többeknek bemutatkoztam, már tudtak rólam. Az intézet igazgatója is előkerült. „Köszönjük, hogy kimegy Lengyelországba!” – mondta.
Andrea is ott volt. A sajtóosztályról.
„Ez a fesztivál engem is érdekelne” – mondta.
„Szívesen kiviszem…” – mondtam.
Egy ilyen nőt? Simán.
Aznap egy kicsivel többet ittam.
3.
Még jó, hogy a Lajos pontosan ért engem.
Lázas kutatómunkába fogott azonnal.
„Kezd izgalmas lenni. Szóval Krakkóból még átmész Wrocławba? Beütöttem a Jolanta Moniewska nevet a google-ba: a 2 közül az egyik alighanem harmadikos barczewói gimnazista, a másik pedig egy Lengyelországban népszerű osztálytárs fórumon szerepel, sőt ő a moderátor (ilyen fórumon már bukott le lengyel katona, aki titkos megbízatással járt Irakban vagy Afganisztánban, de az osztálytársainak küldött róla képeket). Itt nem lehet látni semmit, ha az ember nem regisztrál be, annyit azért elárult magáról, hogy Lengyelországban él. Keresd meg, hátha azzal fogad, hogy ’most már szabad’ – csak nehogy most ő kapja meg, hogy Jolko, nie wolno.”
„Nem érzem magam belerángatva semmibe, teljesen világos, hogy ezt a nőt elő kell keríteni valahonnan. Elég ritka neve van vagy volt, ha Kowalskának vagy Nowaknak hívnák, bajban lennénk. Délután elindultam a férfi ágon, Moniewskiket kezdtem keresni, találtam néhányat. Nem emlékszel, nem emlegetett kisöcsit vagy bátyust? Mondjuk, Piotreket? Mert Lódzban van Piotr Moniewski nevű hidrobiológus, az e-mail címe is ot van az egyetem honlapján. Autókereskedőkre is akadtam ezen a néven. Nem volt valaki, aki autókkal szeretett játszani? Egy Michał Moniewski meg egyenesen alelnöke valaminek.”
„A statisztikai adatokból kiderült, hogy 68 Moniewski és 67 Moniewska él Lengyelországban. Wrocławban 2 Moniewska, Moniewski viszont egy darab sem. Wrocławon és Varsón kívül főleg Gdanskban és a Mazuri-tavaknál élnek, ami arra utal, hogy alighanem Ukrajnából, Belorussziából vagy Litvániából származnak, a háború után jöttek azokra a területekre, ahonnan elűzték a lengyelek a németeket (ahogy őket meg az oroszok keletről). De ha mégsem, akkor tévedtem.
Ha nem jelentkezik vagy nem rokon, akkor egy wrocławi lakossal próbálom kerestetni.”
„Az ulica Jana Głogowczyka ma is ezen a néven szerepel, elég jó környék. Átmehettél sokszor azon a masszív Grunwaldzki hídon.
Ezt a telefonszámot találtam.
Michalina Moniewska, Głogowczyka, TEL 71 4386933. A Michalina elég régies név, az anyját pedig biztos Moniewskának hívják.”
„Fölhívtam az előbb ezt a bizonyos Michalina Moniewskát, de nagyon idős, beteg asszonyság lehet, mert olyan nehezen artikulált, hogy egy szót sem értettem a válaszából, valószínűleg nem értette, mit akarok, le is tette egy idő után. Szóval rajta keresztül nem lehet kideríteni semmit. Próbálok keresni valakit, aki hosszabb időt tölt Wrocławban.”
Kábé idáig értünk a bonyodalmakban, amikor jelentkezett (a sajtóosztályról) Andrea. „Megvan az akkreditáció és a buszjegy. Jövök én is Krakkóba.”
Hát ez isteni…!
Nem lesz könnyű menet, gondoltam.
4.
Az anyám lakásában tele van egy fiók a fiatalságommal. Rettenetes versek, iratok, levelek, fotók. Tudtam, hogy ott lesz az a kép is, amit a Jolkától kaptam.
Te jó ég, ugyanazokkal a szemekkel nézett rám! Sőt még egy csomót szépült is közben!
Magamhoz vettem, hazavittem, kiraktam az asztalra. Volt még egy fél üveg Metaxám.
Már csak egy negyed.
Jolka, szívem, hol a túróban vagy most? Én a padlón. És úgy szeretném, ha megtalálna a Lajos! Ha azt akarod, megtanulok beszélni. Csak szólj, ha hallanod kell. Te voltál az első, akivel élni tudtam volna. Aki soha nem mondott semmi fölöslegeset…
Üljünk le, kössük be a szemünket újra!
Most mire gondolsz?
Abbahagyom az írást, ha kell.
5.
Az egyik wrocławi utamon vettem magamnak egy Michal Urbaniak-lemezt. Ritka hűséges darab, azóta sem tágít mellőlem, pedig vagy ötször kiárusítottam a lemezgyűjteményem. Lehet, hogy álcázta magát. Mintha tudta volna, hogy még dolgunk lesz egymással. De az is lehet, hogy csak nem kellett a kutyának sem.
Hát ő hegedül most, miközben ezeket a sorokat írom. Elhúzza a nótámat, hogy úgy mondjam.
Az én nemzedékem annak idején úgy járt Lengyelországba, hogy Kerouac Útonját használta útikönyv gyanánt. Teljesen jól működött. Krakkóig vonattal, aztán Gdansk vagy Wrocław felé stoppal. És közben csajok és dzsessz és pia, ahogy meg van írva a nagykönyvben. Egy csomag Lengyelország. A lemezjátszón Urbaniak, Namysłowski, Makowicz, a színházban Grotowski, Kantor, Szajna, a könyvespolcon Mrożek, Różewicz, Gombrowicz.
Áj láv Polánd.
Polák-venger dvá brátánki.
De mit tehettem volna, ha le kellett húzni a rolót?! Betegség miatt zárva.
Öt év, tíz év, harmincnégy.
És most ha azt mondod, Lengyelország, csak azt felelhetem, hogy Jolka. Ezen kívül még három szó jut eszembe: „Lásló, nyi volno”.
– Ennyit a kibontakozásról.
6.
Két napom volt még az indulásig. Wrocław elúszni látszott, egyelőre semmi hír. Pedig a Lajos bevetett egy helyi műfordítót is, és egy telefonnal a Lengyel Intézet is próbálkozott. Azzal az idős asszonysággal senki sem boldogult. – Nem megy ez így – láttam be. Ezt a tripet nekem kell végigcsinálnom. Ha végig kell csinálnom. Ha tényleg végig kell csinálnom.
7.
Krakkó zsidónegyedében kaptam szobát. Ahogy kinéztem az ablakán, a teraszon egyből kiszúrtam az öreg Leopold Kozlowskit. Amikor fesztivál van, ő lehet itt az egyik legkeresettebb forrás. Van miről mesélnie. Galícia leghíresebb zenészcsaládjába született, és még kölyök volt, amikor a tábor zenekarában túlélte Auschwitzot. Aztán a varsói Zsidó Színház zenei igazgatója lett, most pedig a Klezmer-Hoisban dolgozik.
Az én faterom Dachaut élte túl, és ugyancsak a vendéglátóiparban kötött ki. Mondhatni, szintén zenész… De ő nem mesélt erről.
A Klezmer-Hois egykor rituális fürdő volt, ma étterem és fogadó, esténként élő klezmerrel. A főnök, Wojtek Ornat mellesleg az Austeria könyvkiadót futtatja, ő adta ki magyarul a Dybukot. Amint találkoztunk, a kezembe nyomta. – Egy zsidó lányt nem ad a szerelméhez az apja, és ebbe belehal a fiú, majd dybukként megszállja a lányt, és magával rántja a halálba. – Közel állnak hozzám az ilyen sztorik.
Ez a haszid dal hallható a végén: „Miért olyan az élet / Hogy a legmagasabb magasról / A legmélyebb mélybe zuhan a lélek? / De nem marad a mélyben, / Felnéz és indul a csillagok felé / A csillagos éjben.”
Másnap Janusz Makuchhal hozott össze Andrea. Ő a fesztivál guruja. Elmondtam neki, hogy 1992-ben tőle, Krakkóból érkezett a Klezmatics Magyarországra. Azon a koncerten éltem meg először, hogy jó is lehet zsidónak lenni. Azóta másképp hallgatok zenét.
Janusz meg ezt mondta:
„A hetvenes években még tabunak számított a zsidóság az iskolában. Ha az auschwitzi áldozatokról tanultunk, akkor azok lengyelként jelentek meg. Arról senki nem beszélt, hogy ezeket a táborokat a zsidók kiírtására hozták létre.
A nyolcvanas években, amikor a krakkói egyetemre jártam, már sok mindent tudtam. De mindenekelőtt ide, Kazimierzbe jöttem. Akkor persze még nem így nézett ki. Elhagyatott, üres, szürke, lepusztult volt. Teljesen élettelen. Aztán megismertem embereket, akik hasonlóan érdeklődtek a zsidóság iránt. Volt köztük zsidó, félzsidó, nem zsidó, de ezt senki nem kérdezte a másiktól. Az volt a lényeg, hogy mindannyian el voltunk bűvölve ettől a világtól.
Azt mondja a Talmud, hogy a jövőnk, a holnapunk ma kezdődik el. Ez a fesztivál szimbolikusan Auschwitz árnyékában zajlik, ezzel tisztában vagyok. De Hitleré lenne a győzelem, ha még mindig csak sírnánk. A haszidok szerint három útja van, hogy megszenteljük a halottak emlékét. Az első a siratás. Ezen már túl vagyunk. A második a hallgatás. Ezen is túl vagyunk. A harmadik és a legnehezebb: az ének, a dal. Én haszidnak vallom magam.
Krakkóban éltek zsidók, lengyelek, oroszok, ukránok, németek, erdélyiek, magyarok, szefárdok, ez egy olyan város volt, ahol a kereskedelmi útvonalak találkoztak. Ennek a pluralitásnak az értékrendjét szeretném visszahozni. És ha az emberek kilenc napon keresztül pulzáló életet látnak, és utána ez az élet elenyészik és újra az üresség lép a helyébe, akkor felmerül bennük a kérdés: mit vesztettünk, miért kellett ezt elvesztenünk? És hogyan lehet visszaszerezni, és hogyan tudjuk elkerülni, hogy még egyszer elveszítsük?”
Az első koncertet askenázi és szefárd kántorok adták a Tempel zsinagógában. Moshe Schulhof és Yaacov Lemmer az USA-ból, Emil Zrihan meg Izraelből érkezett, de nem ők tehettek arról, hogy kínosan éreztem magam. Még bele sem kezdtek, már kiakadtam. – A túróba, hogy kerültem ide? – Eltelt már vagy negyven perc, s még mindig csak a vendégeket szólongatták, azok meg csak mondták a tósztjaikat… Aztán a zongorakísérettel volt bajom. Tökre úgy szólt, mintha felhígított operaáriákat játszottak volna. És nagyon úgy tűnt, hogy az Úr sem vevő erre, aznap legalábbis nem kukkantott be a zsinagógába.
Na de másnap, amikor Zrihan a zenekarát is hozta, befutott. Zrihant eddig csak lemezről ismertem, és a Lamoledet Shouvi Roni című számáról ezt írtam egyszer: „Egy pacákról szól, aki nem mozdul ki a szobájából, csak lemezeket hallgat, és már maga sem tudja, hogy miként alakult az élete így, aztán egyszer csak meghall egy dalt, amitől elárasztja a ragyogás...”
Hát elénekelte ezt most nekem. És elárasztott a ragyogás, az Úr pedig arra gondolt, hogy ha ez így megy, akkor letelepszik Krakkóban.
Már csak azért is, hogy el ne szalassza Daniel Kahnt.
Úgy fél éve lehetett, hogy Kahn Partisans & Parasites című lemezétől padlót fogtam. Végre egy új hang a klezmerben: punkos, vitriolos, kabarés. Tisztában van a múltjával, de ez már a XXI. század klezmere. Nem pöcsölünk, kérem.
A Cheder kávéházban csíptem el, ahol smúzolni lehetett a fellépőkkel.
„Hello – kezdtem –, ez és ez Magyarországról…”
Egyből megörült nekem.
„Ismered Wahorn Simont és Gryllus Dorkát?”
„Hogyne – fontoskodtam. – Velük szoktál játszani a berlini Rotfrontban.”
Aztán bekapcsoltam a magnót.
Kahn Detroitban született, a michigani egyetemen tanult. Kiadták a verseit, zenét írt a Koldusoperához, és mielőtt Berlinbe költözött, bejárta Amerikát. Négy éve már megfordult Krakkóban, akkor döntötte el, hogy összehoz egy klezmerzenekart.
Nagyjából ennyi.
A többit majd a koncerteken – az Alchemiában meg a zsinagógában.
Kezdjük a zsinagógával, mert attól jobban tartottam. – Mégiscsak, hogyan veszi ott ki magát egy ilyen elborult zenekar…? De semmi megilletődöttség. Éppen úgy zúzott, mint lemezen. És imádták a népek. Ez a Kahn abszolút kóser frontember.
Az Alchemia pedig a legkúlabb hely Kazimierzben, felül kocsma, alul koncertterem. A fesztivál alatt DJ-szetteket és dzsesszt nyomattak benne. Az utóbbi Paul Brody dolga volt, aki ugyancsak Amerikából keveredett Berlinbe, hogy többet pezseghessen. Esténként maga köré gyűjtött pár zenészt – az én kedvencem az a pszichedelikus éjszaka volt, amikor Frank London, Daniel Kahn, Matt Darrieu és Mark Rubin társaságában a klezmerdzsessz Beatles-adaptációkba fordult… Akkor ott elég sok vodkát megittunk Andreával. Ha Jolkának hívják, simán ráhajtok. Az volt az utolsó éjszakánk.
Hajnali négyet írtunk, amikor a Klezmer-Hoisban kitapogattam a villanykapcsolót. Velem szemben egy bazi nagy tükör. Elég ótvarul festett. Mint egy lestrapált dybuk.
„Na mondd szépen, ki vagy?!”
Azt felelte, hogy „nem tudom”.
8.
Most már mindegy, biztattam magam. Csak azért is el fogok menni Wrocławba! Előbb-utóbb. De ha már itt vagyok, legalább eszem valami lengyel kaját.
Választottam hozzá egy szolid vendéglőt, és azt mondtam ott a kisasszonynak, hogy govombek, z szoszem borovikovim. – Egyszer élünk, nem?
A káposzta is így gondolta. A hús is. Csak a mártás viselkedett gyanúsan. Az egyik gomba meg úgy nézett ki, mint egy kifordult szem. És le nem vette rólam… Gyorsan kértem egy sört. De így sem bírtam hozzányúlni, csak stíröltük egymást mélyen.
Aztán nekidurálta magát.
„Mi az istent akarsz ezzel a Jolkázással? De tényleg, halál komolyan.”
„Úgy érted, hogy bediliztem volna? Mert az könnyen lehet.”
Egy kanálnyit mindenesetre elkülönítettem belőle, és megforgattam a számban. – Mégiscsak jobban járok, ha lenyelem.
De csak folytatta.
„Nem. Azt kérdeztem, hogy mit vársz.”
„Honnan tudjam? – mondtam. – Elég ritka az ilyen. Bár mostanában volt néhány gyengébb pillanatom. Mintha egy orosz filmbe csöppentem volna. Azt játszottam, hogy megtalálni egymást újra. Teljesen beleéltem magam.”
„Kéne egy nő, mi, akivel csendben lehet maradni?”
„Kéne” – mondtam.
Aztán benyomtam még egy kanállal. Már alig volt a tányérban.
„Csak az a baj – másztam bele újra –, hogy az ilyen filmek a kedvenceim. Csak az izgat, ami lehetetlen.”
Ennyiben maradtunk.
Kértem még egy sört. Gyorsan.
9.
Krakkó óta csak úgy folytak a hetek, ez a nyár is kicsúszott alólam. És nem mozdult semmi. Lajos felvette a kapcsolatot a wrocławi orvosi kamarával, annak is átvizslatta az adatbázisát. De hiába. Jolkának hűlt helye.
Ilyenkor csak egy valamit lehet tenni. Kezdeni elölről. Átpörgetni újra.
Úgyhogy elbaktattam szépen a Stefániába. Hál’ isten, ott volt a kedvenc pincérnőm. Végre egy biztos pont. Ő évek óta ugyanúgy ragyog, és épp olyan elérhetetlen. Egyből beugrott Mickiewicz.
„Mit parancsol, Uram?”
Legszívesebben azt mondtam volna, hogy govombek, z szoszem borovikovim, de megembereltem magam.
Az első sör.
A második.
„Parancsoljon, Uram!”
Biztosan látja, ahogy nézem. Mint a moziban…
Egy némafilm, mondhatni. Szótlansággal és mozdulatlansággal tele. Állókép. Az lehetne a címe, hogy Vége.
Hát így. Ennek a napnak is annyi, gondoltam.
Kezdett már fülledni az alja. Nem a legjobb befejezés, de azért kiittam.
Majd legközelebb…
Már csak egyet kell aludni, hogy holnap legyen. És akkor talán új életet kezdek. Csak attól félek, hogy nagyon fog hasonlítani a harminc évvel ezelőttire…
Másnap arra ébredtem, hogy minden maradt a régiben, és ez nem dobott fel különösebben. Semmi új élet. Harmadnap sem. Már épp kezdtem begyulladni, amikor a Lajos levelet kapott egy wrocławi tanítványától.
„Kedves tanár úr, Jolanta Moniewskát Dornhofernek hívják, Németországban él, és a telefonszáma: 0049 364185717. Ennél többet nem akartak elárulni róla.”
„Ha beszélsz vele, ismeretlenül is üdvözlöm” – fűzte hozzá (a Lajos).
Át fogom adni, gondoltam.
Már csak a címe kell.
És rögvest írtam Krasznahorkai László barátomnak Berlinbe. „Kedves Laci, ha van olyan telefonkönyved, amiből postacím is kideríthető, akkor nagyon kérnélek a következőre…”
– Jól nézünk ki, lassan Jolkára vadászik a nemzetközi írószövetség…
Pillanatokon belül válaszolt:
„A keresett személy Bertold Dornhofer néven rejtőzik a Friesenstr. 1 alatt 76829 Landauban.
Telefonszám stimmel: 0049 364185717”
Na, kérem. Megvagyunk.
Az lesz a legjobb, ha először is írok neki.
10.
Levéltitok is van a világon…
A következőt írtam:
„Jolka, szívem, úgy örülök, hogy végre a nyomodra akadtam! Már az se piskóta, hogy harmincnégy éve nem láttalak, de most, hogy majdnem köddé váltál, teljesen betojtam. Ám innentől nyert ügyünk van! Az a lényeg, hogy ne veszítsünk több időt. Gyorsan rendezd le a családodat meg a melód! Aztán spuri! Már nagyon várlak, szörnyen hiányzol! És addig is küldj egy fotót!”
Na jó, nem ezt írtam.
Pontosabban: ezt a füzetembe írtam.
Jolkának meg csak annyit, hogy úgy hozta a sors, hogy sokat gondolok rá megint. És jó lenne hallani felőle.
Vagy valami ilyet.
11.
Jolka még aznap, hogy megkapta, válaszolt.
„Kedves László, ma érkezett meg a leveled. Úgy megleptél vele! Kicsordult a könnyem. Olyan jó, hogy nem felejtettél el! Nagyon köszönöm, hogy megtaláltál! 1978 óta Németországban élek, van három lányom (tizennyolc, huszonöt és harmincévesek), férjem és három kutyám. Küldenél magadról egy fotót? És kérlek, írj valamit az életedről!”
Véletlenül volt otthon egy kis szilvapálinkám. Beleáztattam az összes szavát. Aztán elölről. Aztán megint.
Látod, tudtam, hogy meglesz, mondtam nekem.
Pedig dehogy tudtam.
Éppen ellenkezőleg.
Csak lestem…
A túróba, mi ez a nagy dübörgés a szívemben?! – Majd kiszakadt. Ott kavargott, tülekedett az összes elcseszett vágy, amit már rég eltemettem. Gondolom, ezt hívják feltámadásnak. Éjszaka úgy aludtam, mint aki él.
Aztán másnap összeszedtem magam. Kiküldtem két képet, egy viszonylag újat, meg hogy ne legyen olyan drámai a helyzet, egy hetvenötöset. És írtam hozzá pár sort.
Kedves Jolka, nekem is van lányom, és kutyám is van, de csak egy-egy. Egy éve, hogy elváltam. Koncerteket szervezek, meg van egy rádióműsorom. Az utolsó találkozásunk óta nem jártam Wrocławban. Akkor azt akartam mondani, hogy legyél a feleségem. De nem adódott rá alkalom.
Valahogy így.
Kedves László – válaszolta rá –, annyi mindent kell most tisztáznom magamban. Miért úgy ért véget a kapcsolatunk, és miért okoztam olyan csalódást, hogy többé ne gyere? Hidd el, nem akartalak megbántani. Nem tudtam, hogy ilyen komolyan gondolod. És elszomorított, hogy már nem jössz. Azt hittem, hogy már nem szeretsz.
Egymás mellé raktam most a régi képeinket, és rögtön kitűnt, hogy milyen gyönyörű pár lehettünk. Talán túl korán találkoztunk. Még annyira fiatalok és tapasztalatlanok voltunk. Nézem a képedet, és közben az időn tűnődöm. Úgy érzem, hogy az idő csak valami emberi kreálmány. Nem hiszem, hogy megöregedtünk volna. Legfeljebb a tapasztalatunk több.
Csütörtökön meghallgattam a műsorodat. Milyen szerencse, hogy hallhatom a hangod! Mélyen megérintett a zenéd.
Nemrég kiakasztottam egy úgynevezett „álomfogót” a szobámba. Nagy szükségem volt rá. Néha segíteni tud a gondolatok átvitelében. Talán ez segített abban is, hogy mindezt most leírhattam neked. Mintha egy befejezetlen könyv lenne a kezemben, aminek most érek a végére.
És így tovább.
Jönnek, mennek a levelek. Jönnek, mennek a napok.
Lassan összeáll a kép.
Jolka még hetvennyolcban lelépett Lengyelországból, amint befejezte az egyetemet. Egy wrocławi srác várta Frankfurtban. Annak idején pár háznyira lakott. Kilenc évig éltek együtt, az első két lány ebből a házasságból született. Aztán újra férjhez ment; utána jött a harmadik. Kilencvenötben költöztek Landauba, Jolka most ott dolgozik a rendelőben, és közben ápolónőket tanít.
Írt a húgáról is. A gyönyörű Wiesiát ugyanazon a bulin ismertem meg, mint őt.
Őrzök róluk egy fotót, amin egymásba karolnak. – Wiesia meghalt. Kilencvenháromban vérmérgezést kapott egy műtét után. Aztán Jolka elvesztette az édesapját is. Az édesanyja egyedül maradt Wrocławban – ő volt az, akit nem tudott szóra bírni a Lajos.
Jönnek, mennek a levelek.
Remélem, boldog vagy, írta az egyikben.
De erre nem reagáltam.
El tudod képzelni, hogy újra találkozzunk? – kérdeztem én.
Ezt meg Jolka kerülte el.
Jönnek, mennek a napok.
Bizonyára igaza van Jolkának, az idő tényleg csak emberi kreálmány.
Én ebben profi vagyok, ezt pontosan tudom.
Háromféle idő van. Van a „még korán” és a „már későn”. Így telnek a napjaink. De egyszer-egyszer, vagy még ritkábban, megeshet, hogy ez a rend felborul valami „pillanattól”. Arra mondják, hogy „kizökkent az idő”. Ez persze az angyalok műve, nem a miénk. Olyankor suhognak a szárnyak, és magukhoz emelnek, és mindent látni, és minden más, és minden mindegy, mert abban a pillanatban minden benne van, abban megolvad minden fájdalom és gyönyör.
Az ilyen pillanatokért érdemes élni.
Mint amikor azt írta Jolka, hogy „kicsordult a könnyem”, és éreztem az ízét a nyelvemen.