Semmelweis, egy írói életmű nyitánya

Céline-t az Utazás az éjszaka mélyére emelte ki az ismeretlenségből és tette egy csapásra híres íróvá. Az el nem nyert Goncourt-díj és a kárpótlásul megkapott Renaudot-díj szenzációja nyomán tucatnyi újságíró vonult ki a külvárosba, Clichybe, hogy a rendelőintézetben az ott Louis Destouches-ként ismert fiatal orvossal interjút készítsen. Így tett a Pesti Napló párizsi tudósítója, Aigner László is, akinek írását a napilap 1933. május 25-i számában olvashatjuk.

„Cammogva, lomhán bújik ki a kis rendelőből egy hórihorgas fehérköpenyes fiatalember. Feltűnő szép és férfias az arca, jóságosak a szemei, behízelgő a hangja. De miért olyan szomorú? Félórát beszéltem vele, de harapófogóval kellett a szavakat kiszedni belőle. Híres emberben ilyen szerényet még keveset interjúvoltam. Szégyelli magát, hogy törődnek vele, hogy kérdezgetik, hogy felelnie kell…”[1] Aigner cikkében felismerhetjük „a szegények orvosa” toposzát, mellyel a korabeli sajtó Céline imázsát megteremtette: a rossz körülmények között dolgozó, elkötelezett orvosét, aki a szegény emberek gyógyításának szenteli életét. Rövid idő alatt a hagiográfiák hangvételét átvevő cikkekből egy igen szerény környezetben élő nagy ember, egy szent képe bontakozik ki, amint azt Philippe Roussin számos példával bizonyítja.[2]

Ez a „szent” orvos nyolc évvel azelőtt, egyetemi tanulmányai lezárásakor maga is szentté magasztalt egy másik orvost, Semmelweis Ignácot.[3] Nem csoda, hogy a Pesti Napló újságíróját ez a magyar vonatkozás érdekelte a legjobban. Meg is kérdezi, hogyan talált interjúalanya erre a témára. A válasz szerint ebben semmi különös nem volt: „minden orvosnövendék, aki szülészettel foglalkozik, eljut Semmelweishez”, aki „olyan nagy orvos, amilyen kevés volt. És olyan tragikus volt az élete, amilyen kevés orvosé. Érdekelt a drámája. Megírtam.”[4] Meglepő módon azonban Céline így folytatja: „Meg is támadtak érte. Egy nagyon tudós üresfejű nekem jött, hogy nem igazak az adataim. Még arra is fáradságot vett magának ez a kritikusom, hogy franciául cáfolgasson. No bizony. Szegény. Maga nem tudta volna megcsinálni, haragudott hát érte, hogy más valamit alkotott. Megjegyzem, hogy igaza volt. Az adatokban voltak költői szabadságok. Mintha bizony ez fontos lenne….”[5]

A gúnyosan emlegetetett tudós Győry Tibor professzor volt, akinek az íróhoz intézett udvarias levelét a Cahiers Céline 3. kötetében olvashatjuk.[6] Győry azonban nem az 1924-es doktori disszertációra, hanem csak annak kivonatára reflektált, mely 1925-ben „Semmelweis utolsó napjai” címmel egy orvosi szaklapban jelent meg. Ha az egész szöveget ismerte volna, a tudományos hitelesség nevében sokkal több kifogást emelhetett volna a regényes életrajz ellen.

*

Céline nem tagadta, hogy dolgozatában önkényesen bánt az adatokkal, de eljárását a „költői szabadság” megnyilvánulásának tekintette. Alighanem az életrajz minden olvasójának feltűnnek a hihetetlenül eltúlzott mortalitási statisztikák a bécsi klinikán (a rövidített változatban Klin professzornál a szülőnők 96%-a hal meg gyermekágyi lázban!)[7], de az írásban fellelhető összes torzítás csak a magyar tudós tényleges életrajzával való összehasonlításkor fedezhető fel, illetve, pontosabban szólva, akkor, ha összevetjük mindazokkal a forrásokkal, melyek 1924-ben az orvostanhallgató rendelkezésére álltak.

Az értekezés bibliográfiája húsz tételből áll, melyek közül négy magától Semmelweistől való. A források túlnyomó része német és angol nyelvű, ez azonban elvileg nem zárja ki, hogy Destouches olvasta őket, hiszen szülei nyelvtanulás céljából annak idején hosszabb időre Németországba és Angliába küldték. Más kérdés viszont, hogy ténylegesen mit olvasott a munkája végére illesztett listából. A források nagy része hiányzik a párizsi és a rennes-i egyetemi könyvtárból, és nem találhatók a Nemzeti Könyvtárban sem. Egészen biztosan csak néhány írás kerülhetett a kezébe: Semmelweis Die Aetiologie des Kindbettfiebers című műve, mely a felfedezés történetét írja le, Dr. Alfred Hegar Semmelweis-monográfiája, valamint Adolphe Pinard professzor ünnepi beszéde a Semmelweis-szobor felavatásakor. Olvashatta még a The Lancet című tekintélyes angol orvosi lap cikkeit is, de azokban érdemleges adatokat nem találhatott. A szövegek összevetéséből bizonyosnak látszik, hogy Destouches sokat merített Sir William Sinclair Semmelweis életéről és munkásságáról szóló könyvéből és ismerte Dr. Bruck Jakabét is, aki az első életrajzíróra, Dr. Hegarra támaszkodik. A felsorolt művek jó részét azonban nemhogy nem olvasta, de még csak nem is látta. Bibliográfiájának nagy része ugyanis az Index-Catalogue of the Library of the Surgeon General’s Office című orvosi lexikon 1910-es kiadásából származik. A „Semmelweis” szócikkből másolta ki – figyelmetlenül, sok elírással – listája több mint felét, Sinclairtől Youngig, vagyis tizenegy címet, pontosan a lexikon sorrendjében. Az igazsághoz hozzátartozik azonban, hogy ezek a tételek nem igazán lehetnek jelentősek a kutatás szempontjából: inkább alkalmi beszédek, füzetek, vagy pedig általános szülészeti szakkönyvek, melyek nyilván nem szólnak Semmelweis életének részleteiről. Magától Semmelweistől, Győrytől, Hegartól (és esetleg Brucktól), Sinclairtől (és esetleg Waldheimtől), valamint Pinard-tól Destouches éppen elég információhoz juthatott ahhoz, hogy az életrajzot hitelesen megírhassa.

*          .

Nem kétséges, hogy Louis Destouches irodalmi ambiciókkal látott hozzá orvosi disszertációjának elkészítéséhez, s a mű írásakor Romain Rolland Beethoven-életrajza lebegett a szeme előtt, mely nagy hatással volt rá akkoriban. Céline 1924-es írásaiban (Semmelweis és Semmelweis utolsó napjai) Marie-Christine Bellosta két fő ideológiai és irodalmi hatást állapít meg: Romain Rolland-ét és Barbusse-ét.[8] Maga az a tény is, hogy Destouches egy tiszteletteljes dedikációval ellátott példányt küldött Romain Rolland-nak, azt bizonyítja, hogy ismerte és olvasta a humanista és pacifista író műveit.

A Semmelweis igazi mintáját azonban nemcsak a Beethoven életében kell keresnünk, hanem a fent említett Semmelweis-életrajzokban is. Céline Semmelweise ugyanis olyan hypertextus, mely a többi Semmelweis-életrajzból összeálló hypotextusból táplálkozik, és mely ehhez az alapszöveghez képest számos helyen átírja a történetet. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a hypotextus-korpusz önmagában is tartalmaz olyan elemeket, melyek messze túlmennek a tudományos szövegek szikár tényközlő jellegén. Éppen ezért gyakran a legregényesebbnek tűnő epizódok azok, amelyeknél Céline a legszigorúbban tartja magát forrásaihoz. Az e szövegekkel való összehasonlításból kiderül, hogy a haldoklókhoz siető papot kísérő ministráns csengettyűjének hangja, mely Semmelweist még álmaiban is kísérti, már magánál Semmelweisnél is szerepel, s számos életrajzírója, így Pinard is átveszi. Ugyanilyen valóságos és drámai mozzanat két orvosnak, Kolletschkának és Michaelisnek a halála (mindkét haláleset döntő jelentőséggel bír Semmelweis életútjában), vagy Semmelweis vitája egy ostoba és fukar tanácsnokkal a pesti klinikán száz új lepedő beszerzése tárgyában.

Számtalan esetben viszont egyes részletek kizárólag az írói fantázia szülöttei. Destouches-Céline szerint Semmelweis zseniális, kompromisszumra nem képes, nehéz természetű férfi, aki rendkívüli módon érzékeny az emberi szenvedésre. Az emberiség megváltására törekszik, de mindenütt csak értetlenséggel, butasággal és gonoszsággal találkozik. Tény, hogy egyik életrajzírója sem tagadja: Semmelweis szenvedélyesen kiállt igaza védelméért és türelmetlen tudott lenni az értetlenekkel szemben. Ugyanakkor nem győzik hangsúlyozni, hogy melegszívű, vidám, szeretetreméltó fiatalember volt a „Semmel-Nazi”. Ezek az emberi vonások Céline tollán elsikkadnak, s marad a missziója teljesítésének érdekében olykor erőszakos, emberi kapcsolataiban gyarló hős: „Tartozunk az igazságnak azzal, hogy elmondjuk Semmelweis egy nagy hibáját: brutális volt mindenben és főleg saját magával szemben.”[9] Se szeri, se száma azoknak az torzításoknak, kihagyásoknak vagy éppen kitalált patetikus jeleneteknek, melyek révén a Semmelweis elhagyja a tudományos biográfia területét és átlép a regény fikcionalitásába. Céline azt állítja, hogy Semmelweis maga is vérmérgezést kap egy őrült pillanatában megkezdett boncolás során (hiteles források szerint egy műtétnél sebezte meg magát), nem említi, hogy Zürichben szülészeti tanszéket ajánlottak neki (hogy ezzel is fokozza hősének meg nem értettségét), viszont azt írja, hogy élete utolsó szakaszában plakátokat függesztett a falakra azzal a szöveggel, hogy a szülészek mind gyilkosok (holott ezt a mondatot Semmelweis a gyermekágyi láz legyőzésének módjáról írt könyvében írja le azokra az orvosokra utalva, akik nem követik módszerét), és még sorolhatnánk regényírói fantáziájának megnyilvánulásait. Egykori pártfogója, Skoda professzor sem utazott Pestre Semmelweisért, nem is volt rá szükség, mert Semmelweist felesége és karon ülő kislánya, Antónia, továbbá Báthory nevű tanársegédje és felesége nagybátyja kísérte végső útjára, a bécsi elmegyógyintézetbe.

A Semmelweisben Céline túlhangsúlyozza a hős elleni összeesküvés, az üldöztetési mánia és a meg nem értettség motívumait. Mindig is hajlamos volt arra, hogy szorongásait másokra, elsősorban a zsidókra vetítse ki, bár regényeiben nem jelenik meg nyíltan a rasszizmus. Antiszemita pamfletjei és hírhedt közszereplése miatt azonban Franciaország felszabadulása után menekülnie kellett hazájából, és ekkor – téveszmésen – maga is ártatlanul üldözöttnek érezte magát. Számos kutató bújtatott önéletrajznak tekinti a Semmelweis-biográfiát, és nem ok nélkül. Céline-ben semmelweisi ambíciók dúltak, és egyéniségében sok olyan vonást találunk, melyet hősének tulajdonít (gyakran saját fantáziája szüleményeként).

Nicholas Hewitt a Győry professzor által kifogásolt hibákat három csoportba osztja: l. A dátumok megváltoztatása. 2. A másodlagos anyag szándékos megváltoztatása (Semmelweis őrülési jelenete, melyben saját magát sebzi meg a bonckéssel, vagy az utolsó út Skodával vissza Bécsbe), és végül 3. A statisztikai adatok vad és valószínűtlen megváltoztatása polemikus célokból, de azért is, hogy dezorientálja az olvasót. Ez utóbbi eljárás lesz majd a pamfletek egyik legfeltűnőbb jellegzetessége. Hewitt szerint ezeknek a csúsztatásoknak az a funkciójuk, hogy a Semmelweis témáját a történelem birodalmából a fikció autonóm világába emeljék át, illetve ahhoz közelítsék.[10] Amikor tehát Céline azt mondja, hogy hőse „pontosan” július 18-án született[11], a hitelességre törekvő krónikás mellé vagy még inkább annak helyébe odaállítja a mesemondót, a narrátort, aki a maga által kitalált történetnek ad tetszése szerinti koordinátákat térben és időben.[12]    

Ugyanezt az elbeszélő pozíciót látjuk Semmelweis édesanyjának jellemzésekor: „Azt mondják, dolgos asszony volt...” – meséli az elbeszélő, mintha személyesen kérdezősködött volna a család ismerőseinél a részletek felől és így fejezi be mondatát: „...és fáradhatatlan, de egy kegyetlen betegség örökre leverte a lábáról 1846 telén”. Később megtudjuk tőle, hogy Semmelweis 1846-ban néhány hetes eltéréssel, majdhogynem egyszerre vesztette el szüleit. Valójában azonban Semmelweis anyja már 1844 márciusa óta halott volt.

„Ha életútján követni akarjuk Semmelweist, minduntalan olyan szavakhoz kell folyamodnunk, melyek a gyászbeszédek fekete kárpitjához hasonlóak”[13], jegyzi meg az elbeszélő, máskor meg felkiált: „Mily értékes ez a vallomás az életrajzíró számára!”[14] Ezek és a hasonló megjegyzések Destouches-Céline írói és átírói tevékenységét emelik ki, melyet, mint azt olvasóival érezteti, elődeihez méltón, önfeláldozóan és fáradságot nem kímélve végez. Későbbi műveiben rendszeresen kitér majd a szövegkészítés problémáira, s ez talán a háború után született Trilógia legjellemzőbb vonása: az orvos-krónikás az olvasó szeme előtt emlékezik, szelektál, majd mondja a történetet, hogy ismét megállva figyelmeztessen az emlékezés, a szelektálás és megírás körülményeire és hozzáadja a mindebből levonható tanulságot is.

Minden életrajzíró egyetért abban, hogy Semmelweis 19 éves korában ment Bécsbe, hogy ott jogi tanulmányokat folytasson, mert apja azt szerette volna, ha tanulmányai bevégezte után mint hadbíró lép a császári és királyi hadseregbe. Céline még az indulás pontos napját is tudni véli: 1837. november 4. Ezt az adatot azonban sehol nem találni. „Sohasem fogja Bécset megszeretni” – hangzik az elbeszélő próféciája. Ilyen megfogalmazás sem olvasható a Semmelweisről szóló írásokban. Hasonlót találunk azonban, ha nem is jóslatként, hanem ténymegállapításként, Romain Rolland Beethoven-életrajzában. „Beethovennek Bécs sohasem volt rokonszenves ” – írja Rolland[15], mert közismert, hogy a Bonnban született zeneszerző nem érezte jól magát a császárvárosban. A két mondat hasonlósága érdekes összekötő kapocs a két géniusz életrajza között.

*

„Mirabeau akkorát kiáltott, hogy Versailles beléremegett. A római birodalom bukása óta nem zúdult ekkora vihar az emberekre, s a szenvedélyek félelmetes hullámai az égig csaptak. Húsz nép feltörő ereje és lelkesedése dúlta fel Európát. [...] Elszabadult, a lehetetlent hajszoló zavaros és dühödt emberi indulatok száguldottak a világ útjain és kátyúiban. Szétszórt légiói véres tajtékából a halál üvöltött; a Nílustól Stockholmig és Vendée-tól Oroszországig egyszerre száz hadsereg száz okot talált arra, hogy a vadak módjára viselkedjék.” Az emberek a haladást akarják, a haladás pedig emberáldozatot követel. Áldozatul esnek a régi eszmények és a régi istenek is: „Az emberiség unatkozott, elégetett néhány Istent, új ruhát öltött és néhány újabb dicsőséggel fizetett a Történelemnek.”[16]

De vajon miért kell egy 19. századbeli magyar orvosról szóló disszertációt a francia forradalom, a napóleoni háborúk és a restauráció felidézésével kezdeni? Alighanem azért, hogy ezáltal Semmelweis története olyan tágabb összefüggésbe kerüljön, melyben az egyén történetének ismétlődő és körkörös elemei egy nagyobb történelmi koncepciót fejeznek ki.[17] A Semmelweis fergeteges indító képsorából Céline kiábrándult, pesszimista történelemszemlélete tűnik elénk. Mert mi történik a nagy forradalmi áradat elcsendesülése után? Lényegében semmi. Az újdonsült citoyen erényeiben és bűneiben éppolyan kicsinyes, mint régi mivoltában. Az Egyenlőség eszményének ragályában (a pusztító vírusok itt jelennek meg először a szövegben és nem a gyermekágyi láznál!) előbb a királyt ölik meg, majd egymást pusztítják el, mert az emberevő szörny új áldozatokat követel: „Senki sem akarta bevallani, de a Szörny köztünk volt, ott volt a bírói székek lábánál és a guillotine drapériájában, és a száját szélesre tátotta. Munkát kellett neki adni.”[18] Az emberiség színe-javának pusztulását okozó szörny az emberiség halálösztönének és a közös bűn eredményeként lesújtó bajoknak – a forradalom, a háború és a diktatúra – metaforája: a kollektív delíriumban az emberek éppoly örömmel halnak meg, mint ahogyan élnek. Az Utazás így fogalmazza majd meg ezt a gondolatot: „Ölni akarnak, megölni másokat és magukat is...”[19], s Baryton rémálmaiban visszatér az Apokalipszis szörnyetege is: „Az győz, aki a leghamarabb odaadja magát a szörnyetegnek, a szívtelen és szégyentelen állatnak, Ferdinand, mindnyájunkat felfal, ez így van, ez biztos!... A vadállat!... [...] Háborúkat szít, mindenünnen ránk fröcsög a nyála!...”[20]

De térjünk vissza a Semmelweis bevezető képsorához. A forradalom és a háború szörnyűséges éveiben egy férfira van szükség, akinek az uralma alatt a népek haragja és indulata lassacskán lecsillapodik. Ez a férfi: Napóleon. Végre eljön a béke, a romantika és a biedermeier kora. A világ felejteni akar. Az érzelmes kisasszonyok már egy elhervadt virág láttán is könnyekre fakadnak. A lábadozás korában, 1818-ban születik meg Semmelweis Ignác, a fűszeres fia.

A Semmelweis kezdő lapjaiból kibontakozó, schopenhaueri fogantatású történelemszemléletnek személyes háttere a háború pokla, melyből Céline testi-lelki sérültként került ki. Számára a történelem nem lesz más, mint a háborúk és a békék ciklikus változása, melyben a haladás eszméjének csak annyi a szerepe, hogy pusztító konfliktusokat robbantson ki. Az emberek egyformán lelik örömüket az életben (a béke) és a halálban (a háború). S ha a háború iszonyatos, a béke korszaka viszont nevetséges, mert a gyilkos indulatok helyébe a kisszerű érzelgés lép.

Ha alaposabban szemügyre vesszük a Semmelweis eltéréseit, gyakran tapasztaljuk, milyen kiemelkedő szerepet játszik a céline-i konstrukcióban az ismétlődés. Ismétlődő és ugyanoda visszakanyarodó ívet ír le Semmelweis pályája, hiszen Bécsben kezdi szakmai életét és Bécsben fejezi be. Bécsi és pesti konfliktusaiban rengeteg a párhuzamosság, ismétlődnek az utazások, a váratlan, előrevivő mozzanatok, sőt egyes jelenetek is.

Semmelweis történetét Céline úgy adja elő, hogy a Bécsben töltött idő főbb eseményei később, a pesti kórházban, megismétlődjenek. Tudjuk, a véletlen is közrejátszott abban, hogy felfedezze a gyermekágyi láz eredetét: felismerte, hogy összefüggés van a nők halála és szerencsétlen kollégája, Kolletschka tragédiája között, aki egy boncolás során megsértette a kezét, és a sebe elfertőződött. A szimmetria kedvéért Céline a második, Pesten játszódó részbe is belehelyez egy azonos funkciójú jelenetet, melyben Michaelis haláláról van szó. A professzor saját maga vetett véget életének, amikor megtudta, hogy egy boncolás során beszennyezett kezével halálosan megfertőzte betegét, aki ráadásul a rokona is volt.  

Az igencsak irodalminak tűnő fordulatok jó része azonban már magában az életrajzban megtalálható. Ilyen elsősorban Kolletschka halála, mely akkor következett be, amikor Semmelweis két és fél hétig éppen nem foglalkozott a gyermekágyi lázzal. Ugyanilyen jól kiaknázható esemény Semmelweis váratlan hazautazása Bécsből, melyre egy forrás sem tudott magyarázatot adni[21]: Céline jól bele tudja illeszteni a hirtelen távozást hőse kozmikus üldözöttségének képébe, mert a nagybetűs Miniszterrel toloncoltatja vissza hazájába. Michaelis öngyilkossága szintén megtörtént, amint arról maga Semmelweis számol be művében. Céline-nél külön hírnök hozza a gyászos hírt, mely ugyanolyan örvendetes hatással van Semmelweis munkájára, mint Kolletschka halála: mintha az előbbinek a tükörképe lenne.

Céline-nél Skoda, az agg mester viszi boldogtalan tanítványát az őrültek házába[22]: az a Skoda, akinek előadásai annak idején felkeltették Semmelweis érdeklődését az orvostudomány iránt. A kör bezárul, s lezárul egy pálya. Skoda visszatérése a mű végén kitalálás, hiszen egyik életrajzíró sem említi, hogy jelen lett volna Semmelweis utolsó napjainál. Sinclair, akitől egyébként Céline szemmel láthatólag sok adatot átvett, leírja, hogy Skoda vérig sértődött, amikor Semmelweis búcsú nélkül távozott Bécsből, és ettől kezdve pártfogoltja megszűnt számára létezni. Joggal feltételezhetnénk ezek után, hogy a Skoda-emlékek említése az elmegyógyintézetben teljesen önkényes írói fogás, mint ahogyan személyes megjelenése valóban az. Azonban Sinclairnél ugyanazt olvassuk, amit Céline ír: Skodát ifjú orvos korában az elmegyógyintézetbe küldték dolgozni, mert a Közkórház zsarnok igazgatójának (de nem Klinnek, mint Céline írja azért, hogy a dolgok még jobban összefonódjanak) kifogásai voltak a kopogtatás ellen. Skoda ekkor írt könyvet erről a forradalminak számító új orvosi módszerről, mégpedig Auenbrügger nyomán.

A kör ismét bezárul, most már nemcsak Semmelweis szempontjából, akinek karrierjénél Skoda bábáskodott, és akinek Skoda zárta le a szemeit. Skoda számára is visszakanyarodik a történet: saját sorsát látja megismétlődni Semmelweisében: mindkettőjüket erőszakkal küldték vagy vitték a városszéli elmegyógyintézetbe.

S végül pedig hozzátehetjük, hogy mindketten az osztrák Johann Leopold von Auenbrügger utódai: annak nagy humanista cselekedetét ismételik meg, amikor felfedezést tesznek és könyvet írnak. Auenbrügger – Corvisart – Skoda – Semmelweis: e neveket nem Céline említi először együtt. A négy nagy tudós neve már Sinclair könyvében is összefonódik, abban a részben, ahol a Semmelweist érő bécsi méltánytalanságról van szó. Nem előzmények nélkül való ez az eset a Bécsi Orvosi Iskolában – mondja Sinclair –, hiszen az ő lelkükön szárad az is, hogy megakasztották a kopogtatásos diagnosztika fejlődését, és nem vették tudomásul Auenbrügger munkáját egészen addig, amíg Corvisart francia fordítása Európa figyelmét fel nem keltette. És azt is láttuk – folytatja az angol szerző –, hogyan próbálták meg hivatalos személyek a kopogtató módszer használatát leállítani és Skoda úttörő munkáját a Közkórházban megakadályozni: az elmegyógyintézetbe küldték dolgozni, ahonnan Skoda, hogy viszonylagos szabadsághoz jusson, kénytelen volt rendőrorvosnak elmenni.[23]

Ami viszont a Semmelweis halálát kiváltó esemény átírását illeti, a dramatizálásra valószínűleg azért volt szüksége Céline-nek, hogy a történet körkörösen visszakanyarodjék az elbeszélés központi eleméhez, a boncasztalhoz, vagyis a kezdetekhez.[24]

Tükröződő és ismétlődő jellege folytán Semmelweis küldetésének sémája nemhogy megkérdőjelezné, de teljes mértékben alátámasztja a francia forradalomról szóló bevezetés és a cselekményt kommentáló narrátori megjegyzések schopenhaueri szkepszisét a haladással szemben. Ezt a kiábrándultságot, mely 1924-ben még gyakran csak a sorok mögött lappang, az 1936-os kiadás előszava már nyíltan hirdeti.

Céline ugyanis még egyszer megjelentette értekezését, már az Utazás sikere után. 1937-et írunk, az író időközben egy újabb regényt adott ki, a Halál hitelbe címűt, s megírta első pamfletjét is, a szovjetunióbeli élményeiből született Mea Culpát. Figyelemreméltó döntése, hogy a szentnek ábrázolt Semmelweisről szóló dolgozatát a Mea Culpával egy kötetben publikálta, s egyúttal néhány helyen változtatott is rajta. Először is elhagyta az előszót[25], mely a szokásos dedikációk és köszönetnyilvánítások után tisztelettudóan exponálja a témát, a nagy tudós életének és munkásságának bemutatását.

Az 1936-os kiadás jóval rövidebb előszava sötétebb tónusú („Íme Semmelweis Fülöp Ignác szörnyű története” – az első mondata[26]), és arról beszél, hogy Semmelweis meg nem értettsége és tragikus sorsa ma is előfordulhat: aki jót akar az emberiségnek, keményen megfizet érte. Céline azt írja, hogy a régi írás azért aktuális tizenkét évvel később is, mert bebizonyítja, milyen veszélyes jót akarni az embereknek.[27]

S hogy teljesen egyértelmű legyen az örök visszatérés gondolata, még hozzáteszi: „Tegyük fel, hogy ma éppígy feltűnik egy másik jámbor lélek, aki a rákot akarja gyógyítani. Még nem is sejti, hogy fogják megtáncoltatni!... [...] Jobban tenné, ha rögtön akár az Idegenlégióba állna be! Semmit sem adnak ingyen ebben az aljas világban. Mindenért bűnhődni kell: a jóért és a rosszért előbb-utóbb meg kell fizetni. A jóért, természetesen, sokkal többet.”[28]

Maga az a tény, hogy Céline Semmelweis történetét egy pamflettel kapcsolja össze, új megvilágításba helyezi fiatalkori írását és politikai színezetet ad az olvasatának. Semmelweis „szörnyű történetének” zárófejezete elől elhagyja a bíztató Romain Rolland-idézetet is: „A világ éjszakáját isteni fények világítják meg.”[29] Nem vállal már közösséget azzal az íróval, akinek pacifizmusát és optimizmusát a húszas években még mélységesen tisztelte, mert időközben Rolland a kommunizmushoz közeledett.

Romain Rolland és Barbusse hatása, mely az önfeláldozó cselekedet szépségét hirdeti a Semmelweis-életrajzban, még ellensúlyozni tudja az élet és a halál közötti harc tombolását, a hatalomvágy és a halálösztön pusztítását. A későbbi művekben a rolland-i humanista történelemfelfogás azonban háttérbe szorul a schopenhaueri-nietzschei örök visszatérés gondolata mögött, és eltűnik az a tiszta hős, akinek szívjósága még orvosi géniuszánál is nagyobb.

De a Semmelweis utolsó sorainak hangvétele még nem a pesszimizmusé. Az elhunyt tudós tanainak győzelméről szóló jóslat magának a hősnek a feltámadását is jelenti: „Ötven évvel később Pasteur erősebb fénnyel, megcáfolhatatlanul és végleg rá fog világítani a mikróbák igazságára.”[30] Ezzel a vallásos jellegű próféciával zárul Semmelweis, a tudós, a szent, a mártír, a modern Perceval és mesebeli hős archetipikus struktúrájú története. A Semmelweis Corvisart-ral kezdődik (Napóleon orvosa Austerlitznél is Auenbrügger könyvét fordítja) és Pasteurrel fejeződik be: a két francia orvostudós dicsősége mintegy keretbe foglalja Semmelweis portréját, az ő kiválóságuk szolgál mércéül az ismeretlen magyar orvos megítéléséhez.

[1] Aigner László, „’Kujon vagyok és csirkefogó’ – mondja Céline, a legnagyobb idei könyvsiker szerzője”, PESTI NAPLÓ, 1933. május 25, 10.

[2] Philippe Roussin, Misère de la littérature, terreur de l’histoire. Céline et la littérature contemporaine, Paris, Gallimard, 2005, 29–31.

[3] Roussin Céline Semmelweis-életrajzában számos hagiográfiai elemre mutat rá: az elhivatottságra, a rituális cselekedetekre, a csodára (Semmelweis intuicióval és nem pozitivista kisérletezéssel jut el felfedezéséig), az átmeneti megtorpanásra, a vallásos hangvételre és a mártiriumra. Uo., 51–54.

[4] „Valószínű, hogy egész életemben Semmelweis figurájának megtestesüléseit fogom elbeszélni végtelen számú változatban” – nyilatkozza Céline 1934-ben egy körkérdésre válaszolva. Tény, hogy a Semmelweis után Céline minduntalan ugyanazt a drámát variálja, mindig a meg nem értett rendkívüli személyiség hányattatásait adja elő. De Semmelweis, a feltaláló és az orvos nagy tisztelettel és együttérzéssel megrajzolt alakja darabokra hullik majd Céline regényeiben: nemcsak méltatlan orvos-utódai, hanem nevetséges feltaláló-utódai is vannak. Az Utazás az éjszaka mélyére orvos- és feltaláló mellékfigurái – Bestombes, Parapine, Baryton – Semmelweis köpenyéből bújtak ki, mint a magyar orvos elfajzott utódai. Céline alteregója Bardamu lesz, a se nem jó, se nem rossz külvárosi orvos.

[5] Aigner, uo.

[6] Tiberius de Györy, „ Remarques sur ’Les derniers jours de Semmelweis’”, Cahiers Céline 3. Semmelweis et autres écrits médicaux, textes réunis et présentés par Jean-Pierre Dauphin et Henri Godard, Paris, Gallimard, 1977, 94–96.

[7] Győry után elsőként Elisabeth Roudinesco foglalkozott a torzításokkal. In: „Céline et Semmelweis: la médecine, le délire et la mort”, Des psychanalystes vous parlent de la mort, Paris, Tchou, 1979, 86–129.

[8] Marie-Christine Bellosta, Céline ou l'art de la contradiction. Lecture de Voyage au bout de la nuit, Paris, Presses Universitaires de France, 1990, 80.

[9] Louis-Ferdinand Céline, La vie et l’œuvre de Philippe Ignace Semmelweis (1818–1865), Cahiers Céline 3, i. m., 30–31.

[10] Nicholas Hewitt, The Golden Age of Louis-Ferdinand Céline, Leamington Spa/Hamburg/New York, Oswald Wolff Books, Berg Publishers, 1987, 39.

[11] Semmelweis 18l8-ban született, a nyár közepén, pontosan (exactement) július l8-án. Legalábbis Céline szerint, mert az életrajzírók ugyan különböző dátumokat említenek, de 18-át egyik sem (Waldheim és Pinard július elsejét, és ez a tényleges születésnap, Hegar csak júliust ír, Sinclair július közepét, Bruck július 17-ét). A július 18. a születési évre, az 18l8-ra rímel: talán ez az oka Céline választásának.

[12] Hewitt hibatipológiájához hozzá kell még tennünk Céline hihetetlen nemtörődömségét a nevek helyesírása terén, de alighanem ez is a történetmondó autonómiájának része.

[13]Semmelweis, i. m., 39.

[14] Uo., 53.

[15] Romain Rolland, Vie de Beethoven, Paris, Librairie Hachette, 1903, 45.

[16]Semmelweis, i. m., 19.

[17] Ld. Hewitt, i. m., 51.

[18]Semmelweis, i. m., 20.

[19] Louis-Ferdinand Céline, Utazás az éjszaka mélyére. Fordította Szávai János, Budapest, Európa, 2003, 261.

[20] Uo., 401.

[21] Benedek István azt írja, hogy Semmelweisnek már semmi keresnivalója nem volt Bécsben. Mindössze arról van szó, hogy bécsi magántanárként akart hazatérni, hogy otthon tekintélye legyen, s az ezt igazoló papírra várt 1850 októberéig. Hazatérése egyáltalán nem tekinthető váratlannak. In: Benedek István, Semmelweis, Budapest, Gondolat, 1980, 111.

[22] Nicolas Hewitt szerint Céline itt Nietzsche életéből transzportált a Semmelweisbe egy jól ismert epizódot: a Genovában megőrült mestert Frantz Overbeck nevű kollégája vitte vissza vonaton Baselbe. Nietzschére utal a tánc szerepe is (Semmelweis féktelenül táncol), és elsősorban a történet ciklikus jellege, melyet Hewitt Schopenhauer említése nélkül a nietzschei örök visszatérés gondolatából eredeztet. Hewitt, i. m., 53–54.

[23] Sinclair (Sir William J., M. A., M. D.), Semmelweis. His Life and his Doctrine, Manchester, At the University Press, 1909. 114.

[24] Hewitt, i. m., 43.

[25]Semmelweis, i. m., 17–18.

[26]Semmelweis, i. m., 96.

[27] Uo.

[28] Uo.

[29] Uo., 75.

[30] Uo, 78.