Kalligram / Archívum / 2010 / XIX. évf. 2010. április - Céline / Fényképek

Fényképek

Ülni és várni. Néha nem marad más.

Öblös dörrenések Pazony, Sóstó, Oros felől. Meghatározható a forrás, még ha egyszerre is szólalnak meg az ágyuk.

Naménynál látta meg őket először. A várost védő ezred parancsnoka hívta, mert nem tudta eldönteni, ki rejtegetett egy dezertőrt. Mire kiért, az őrnagy lezárta az ügyet: a szökevényt főbe lövette, a három gyanúba keveredett gazda minden jószágát, élelmét lefoglalta. Az őrnagy mentegetőzött a fölösleges fáradságért, s kárpótlásul meghívta mulatozni.

Fiának keresztelőjét ülték egy árjásított vaskereskedés udvarán. Rengeteg pálinka és egyben sült hús volt az asztalon. Szindbád, a nyárligeti detektív megfigyelte, a közelgő megszállás kétféle reakciót vált ki. A gazdák lázasan raktároznak, tepertővel, zsírral, szalonnával teli bödönöket ásnak el a határban, aszalvánnyal, gabonával tömött zsákokat akasztgatnak föl a vizenyős ártér nehezen megközelíthető fűzeinek sűrű ágai közé, pálinkás demizsonokat engednek le a kutakba. A katonák épp ellenkezőleg, igyekeznek mindent felélni, hogy ne maradjon az orosznak.

Az ünnepelt és az anya nem volt jelen. Szerencsére, mert az ivászat tetőpontján egy cigánylányról kezdték leráncigálni a szoknyát.

Szindbád, bár nem ivott sokat, a durva pálinkától fejbe vágva támolygott el szobájába, s még reggel is gyümölcsfától gyümölcsfáig botorkálva tudott eljutni a kert végében lévő árnyékszékhez. Megszorította tarkóját, Sulczert utánozva jobbra-balra rántotta nyakát, s ekkor hasított csak igazán bele a fájdalom. Könnye kicsordult. Megtörölte szemét, s egy tank ágyúcsöve meredt rá. Egy csillagos tanké. Nem volt messzebb száz lépésnél. A torony tetőpáncélzatára katona könyökölt. Az orosz katona őt figyelte. A hernyótalp orrán, vállán géppisztollyal, kezében csillogó fémdobozzal egy másik orosz katona. Az is őt figyelte. Szindbád gyermekléptekkel hátrált, mintha bármilyen határozott mozdulatot golyózáporral vagy páncéltörő lövedékkel büntetnének a monstrum gazdái.

– Ne féljen, reggeliznek – szólalt meg mögötte az őrnagy. – Reggeli, ebéd és vacsora idején nem bántjuk egymást. Ez egy hallgatólagos egyezség. Még húsz percünk van elhagyni Naményt. Az pont elég, már kiadtam a parancsot. Aztán jön az első lövés.

– Az oroszok le fogják rombolni a várost?

– Nem. Van még egy hallgatólagos egyezségünk. Ha ez első belövésükre nem válaszolunk, az azt jelenti, hogy átadjuk a települést. Ezt is tesszük, kivéve, ha a németek a nyakunkon ülnek. Ha nem lövünk vissza, az oroszok lassan bevonulnak, lassan, hogy távozhassunk. Nekik sem jó, ha beleszaladnak egy golyózáporba, féltik az életüket, elvégre ők is csak emberek, még ha vörösök is. És mi sem akarunk az utolsó pillanatban kinyúlni. Dolgunk van még az életben, nekem például fel kell nevelnem a gyermekemet, meg (ravasz mosollyal) Nyárligeten át kell íratnom a negyven hold földemből harmincat a sógoraim nevére, mindenki tudja, a vörösök kolhozt csinálnak a tíz hold feletti birtokokból, nem akarom, hogy a parasztok az enyémen dirigáljanak…

A párkányon szederlevéltea, rég kihűlt, de ennek most nincs jelentősége. A csésze mellett egy doboz keksz, és egy ciános fiola. Az ablakból a megyeháza és a városháza előtti teret is jól belátni. Ami azon történik, határozza majd meg, hogy dönt. Nem vágyik meghalni, mégis szükség lehet a fiolára. Gyógyteába mérget tenni – a detektív elmosolyodik az antagonizmuson. Kekszet harapdál. Divatba jött mazsolaszemekkel, zselédarabokkal, csokoládéforgáccsal (míg a háború miatt le nem állt a kakaóbehozatal) dúsítani a kekszet, amit Szindbád nehezen ért, hiszen a kekszben az igazi újdonság éppen pászkaszerű lisztes nyersessége, ami remekül telítődhet annak az ízével, amibe belemártjuk. (Persze nem szabad elfelejtkezni arról a metamorfózisról sem, mikor a vidáman roppanó kekszdarabkák, egyetlen merítéstől, ínyt simogatóan puhává kövérednek.)

– Úgy tegyék a dolgukat, hogy ha a vörösök győznek, magukat, mint az államhatalom kiszolgálóit, azonnal kivégzik! – figyelmeztetett a minapi állománygyűlésen Szuhár főispán, aki, legalábbis viselkedéséből úgy tűnik, a megye tényleges vezetőjének, vagyis alispánnak képzeli magát. (Ha valaki elkezd játszani egy státushoz tartozó szerepet, és nem állítják le, akkor hamarosan övé lesz a státus.) Szuhár másfél éve is tartott egy állománygyűlést, akkor nyugtatni jött, ugyanis elterjedt, hogy a zsidókat, a rendőrség felhasználásával, deportálni akarják. – Történelmünk sugallta kötelességünk, hogy megszüntessük a hazánkban kialakult faji aránytalanságot, de történelmünk arra is biztosíték, hogy ilyen kegyetlen eszközhöz soha nem fogunk folyamodni… – mondta és szíve fölé emelte bal kezét.

„A vörösök az ördög szövetségesei, és semmi mással nem foglalkoznak, mint hogy embereket éhhalálba, munkatáborba kergetnek, apácákat erőszakolnak meg, papokat akasztanak föl” – folyt a vízcsapból is az elmúlt huszonöt évben. Ennek ellentmondani nem lehetett, és a nem kormánypárti vagy fajvédő lapok is inkább hallgattak. Szindbád zsigerileg nem hitt a propagandának. Inkább szemtanúktól tájékozódott. Ugyanis rendre érkeztek haza 19-es emigránsok, ha az itthoni rokonaik elérték, hogy világháborús hadifogolynak minősítsék őket. (Valóban hadifogolyként kezdték, ott ragadt rájuk a kommün szelleme.) A rendőrség persze rajtuk tartotta a szemét, megérkeztük után azonnal kihallgatták őket, s később is gyakran be kellett menniük a kapitányságra. A többség azt szavalta, amit az újságok írtak. Ezt Szindbád elengedte a füle mellett. Mások öngyilkos merészséggel, akár a nyárligeti bolsevikik röplapjai, csupa jót mondtak a Szovjetről, meg arról a bizonyos Sztálinról.

(Mióta Teleki betiltotta őket, nem lehetnek az országban bolsevikik, de mégis vannak. Az emberek állandóan találgatják, mennyien. És, hogy kik azok. Hívők figyelik a templom előtt keresztvetés nélkül elhaladókat, nagyságos asszonyok, tekintetes urak a cselédeket, tőkepénzes a munkásokat, tisztviselő a jegyellenőröket, vasutasokat, kofákat, tanárokat, utcaseprőket, susztereket, és keresik rajtuk a deformitásnak arra utaló jelét, hogy vörös, vagyis olyan ember, aki – hisz ez köztudomású – ha úgy alakul a helyzet, minden szívfájdalom nélkül kést döf azoknak a hátába, akiktől pedig kenyerét kapta. Vannak ismert bolsevikik. A Friedman-telepen szoktak gyülekezni a Rózsa kocsmában. Nem zavarják őket. Mert nagyon jól van ez így, jobban nem is lehetne, lévén a kocsmáros besúgó. Persze, mióta a németek új kormányt emeltek hatalomra, nem mernek gyülekezni. Röplapokat szórnak. „Békepárt” – olvasható a röplapokon, de mindenki tudja, hogy a bolsevikik azok. Ha módos ember vagy állami alkalmazott elé sodor ilyen röplapot a szél, az úgy érzi, már nyomják is a kést a hátába, széttépi hát nyomban, ha gazda elé sodor, az már látja, amint a vörösök jönnek elrekvirálni a földjét, azonnal szétszaggatja, ha nincstelen parasztember elé, annak eszébe jut, hogy 19-ben milyen rútul rászedték a bolsevikik, mikor azt ígérték, földosztás lesz, s aztán mégis kolhozokat kezdtek szervezni, sűrű káromkodás közben marcangolja szét a röplapot. Néhány munkásember viszont zsebre vágja és hazaviszi megmutatni.)

Szindbád ezekkel a propaganda-szavalatokkal sem foglalkozott.

De néhányan őszintén beszéltek a Szovjetben folyó hétköznapi életről. A detektív figyelemre, bizakodásra méltó dolgokat is hallott tőlük. És sokkal több rémisztőt. Ezek az emberek fáradt csalódottsággal beszéltek.

Robbanás. Egészen közelről. Talán már az a bizonyos első belövés. Szindbádban megvillan a remény, hogy ez véget vethet a harcnak, és nem válik romhalmazzá Nyárliget. Pedig már nem szereti. Mert ez a valamikor barátságos, befogadó város elárulta önnön lényegét, közönyösen elfordult sok gyermekétől.

Az orosz belövésre megszólalnak a védelem aknavetői, erre válaszul újabb orosz nehéztüzérségi robaj. A város tehát nem ússza meg a harcot. Persze, reggel német tankok sorakoztak föl a temetőnél.

Az öblös dörrenés, a visítás, az élesen csattanó becsapódás után recsegést hall, talán a zöldségpiaci standok faburkolata szakad foszlányokra. (Szindbád a naményi harcokban megfigyelte, előbb látja hátravágódni az ágyúcsövet, minthogy elérne füléhez a lövés moraja, és hamarabb látja a fölvágódó földfelszínt, minthogy meghallaná a robbanást. Íme a bizonyíték: a fény gyorsabban terjed a hangnál.) Megmozdul a Takarékpalota, a lépcső nyöszörög, mintha akarna még egyet tekeredni, a villanykapcsolónál, ahol a sűrű fogdosás miatt sokszor kell meszelni, a fal ledob egy vakolatréteget, a tiplik nagy porfelhőt prüszkölve kiugranak a falból, az ablaküvegek megrepednek (nem törnek be, mert a detektív, az utasításnak megfelelően, légypapír kinézetű enyvszalaggal kereszteket ragasztott rá), a szoba berendezési tárgyai pedig táncolni kezdenek. A szekrények, bútorok ritkuló nyekkenésekkel, a tálcákon a csészék, poharak gyorsuló kattogással. A szederlevéltea is kilögybölődik. A forgó ivóeszközök zörgésétől elüt az íróasztal tárgyainak pattogása, kelepelése. És a fényképek kocogása. Szindbád öt vájatos platina fényképtartót helyezett ide, ezek üvegborításaikkal most egymáshoz ütődnek, félő, hogy egy újabb, közelebbi, robbanásban az üveglapocskák elpattannak.

De az ágyúzás abbamarad, géppisztolyok szólalnak meg. Elkezdődött a közelharc.

Szindbád feltörli a földről a teát, visszanyomja a tálaló polcaira a kimerészkedett edényeket, elrendezi íróasztalán a fényképeket.

Apja arca mintha megváltozott volna a fényképen. Aggódóbb. Nem, mindig ilyen volt. Lelkiismeret-furdalással küszködő és gyermeke miatt aggódó. Szégyellte magát Szindbád előtt, amiért az anya nélkül maradt, s amiért, hogy ne jussanak koldusbotra, a bég állásajánlatát követve Bagdadba kellett költözniük, és még azért is, mert Nyárligetre visszatérve nem tudott elszakadni a sok szenvedőtől, s így a tizennégy éves Szindbád nevelése a nagyanyjára maradt, és legfőképp azért szégyellte magát, mert alighogy fia a Rendőrakadémiát befejezve, szépreményű nyárligeti detektívként elkezdte önálló életét, neki azt kellett közölnie vele, hogy szarkómája pár hónapi életet enged még csupán, és mivel közben nagyanyját elvesztették, Szindbádra szakad majd a temetéssel, örökségintézéssel járó sok hercehurca.

Pedig voltak nagyszerű napjaik. Főleg a Folyóközben, ha utaztak, évezredes városokban bolyongtak, vagy mesébe illő mezéken lakomáztak. Valójában sok ilyen napjuk volt, s milyen igazságtalanság, hogy ha ránéz apja fényképére, mégis mindig egy fájdalmas élmény támad fel benne elsőnek.

– Megtisztelő Schiffer effendi, hogy felkereste intézményünket – mondja a bagdadi Mekteb-i Sultanisi, vagyis a császári iskola, közkeletű nevén pedig egyszerűen a „Lisesi” igazgatója, és teát tölt apjának. Szindbádnak nem, mintha észre sem venné jelenlétét, pedig miatta vannak itt. Hosszasan, aprókat kortyol az igazgató, szokás a helyieknél, hogy csak akkor térnek a lényegre, ha már kimerültek a hallgatásban. Szindbád apja sem beszél, fecsegni nem szeret, ami viszont a mindenkit foglalkoztató lényeget illeti, vagyis hogy mibe viszik bele a törökök nyugatimádatukkal Arábiát, nem mer nyilatkozni, mert nem tudja, hányadán áll az igazgatóval: a férfi neve és öltözéke alapján arab, de török állami intézményt vezet. Végül datolyaárakról, lópatkolásról, a sintérek lustaságáról és egyéb létfontosságú ügyekről cserélnek eszmét.

– Ne botránkoztassák meg egymást a tanulók. Ez a fő! – veti közbe hirtelen az igazgató.

Apja bólint, folytatja az előbbi diskurzust, de akadozó mondataiból érzi Szindbád, hogy valójában már a másik szavainak értelmén töpreng.

– Nézze meg rajta ezt a kefiját, ha a bazárban megpillantaná, nem mondaná meg róla, hogy nem bagdadi – válaszol végül.

– Ó, néhány diákunk már olyan zakót visel, mint egy angol lord – hárítja el az igazgató.

– Vallási ügy? Biztosíthatom, hogy a legnagyobb fokú tapintatot fogja tanúsítani a fiam. Ha az imám tart órát, félrevonul egy könyvvel és…

– Olyankor ő bent sem lesz! Természetesen felmentést kap a muzulmán hitoktatás alól.

– Étkezés? Ígérem, nem hoz be tisztátalan ételt. Köszönettel elfogadjuk, ami az iskola konyháján készül.

– Miért ne fogadnák? Maguk mindent megehetnek, amit mi eszünk.

– Akkor nem értem, mi akadály lehet még?

Az igazgató megvizsgál néhány poharat a réztálcán, komótosan megtörli izzadt nyakát, és mintha csak úgy mellékesen vetné oda.

– Nem feltétel a beiratkozáshoz, amit kérek, de megtisztelne, ha teljesítenék. Két keresztény diákunk van, ők is megtették.

– Mi lenne az?

– A muzulmán és a keresztény diákok között van egy olyan különbség, ami… ami leginkább csak az árnyékszéken, pontosabban a vizeléskor mutatkozik meg.

– Beteges hajlamokat feltételez a keresztényekről? –ugrik fel Szindbád apja, pedig ritkán veszti el türelmét.

– Ugyan, dehogy! – áll fel az igazgató is. – Ez egy kényes dolog. Az önök érdekében kérem, hogy végezzék el fián a khitánt. Ha nem, a muzulmán diákok gúnyolódásának céltáblája lesz. Tapasztalatom, hitbéli kérdések, eltérő étkezés, ruházat fölött könnyen napirendre térnek diákjaink, de a khitán fölött nem. Nyilván azért, mert a mi gyermekeink sem örömmel esnek át rajta, azt kell hát sulykolnunk beléjük, hogy e nélkül szennyben él az ember…

Este sózott tököt és lencsepürét kanalaznak. Szindbád fintorog, öreg a tök, szálas, kemény, keserű, sok sót szór rá, amitől még keserűbb lesz. Közben apja elmagyarázza, mi a khitán.

– Apró vágás az egész, nagyon hasznos egészségileg.

– Könnyebb pisilni?

– Nem… – mosolyodik el. – Tisztálkodás szempontjából jó. Ám az arabok nem ezért csinálják. Nem tudom, mért csinálják, de olyan ez náluk, mint nálunk a körömvágás.

– El kell menni az imámhoz?

– Hová gondolsz?! Elvégre orvos vagyok. Elvégzem én, ha… ha beleegyezel… Akár most, azonnal… Az lenne a legjobb!

Szindbád kioldja ágyékkötőjét, és egy szúnyogcsípés-kinyomásnyi fájdalomra számítva, széttárja combját.

Apja tesz-vesz, és karcsú szikével a kezében fordul meg. Feltűri ráncos, szeplős, szőrős karján az inget, s mielőtt fia az iszonyattól ellenállást fejthetne ki, megejti az égetően fájó vágást.

Apja képe mellett anyja portréja. Egymás felé fordulnak. De apja igazából nem néz senkire, szeretne már túl lenni az egészen, valami mulasztás jár a fejében, és a vakura számítva, előre hunyorít. Anyja fejtartása annyira művi, hogy nyilván a fényképész utasítását engedelmesen követve (biztos tetszeni akar neki), annak kinyújtott mutatóujját bámulja. Hiába fordulnak hát egymás felé szülei, elnéznek egymás mellett, mint ahogy a valóságban is tették.

Szindbád nehezen szedte össze nagyanyjától a házasságkötés körülményeit. Nagyanyja szégyellte magát, mert ludas volt a dologban. Habár Pelsőczyék, vagyis a lányos oldal kezdte forszírozni a dolgot, de aztán ő is belelovallta magát. És végül Szindbád apja is engedett, igaz, csak miután elvesztette gyermekkori szerelmét. (A lány, Teodóra, szeretett a Luther ház negyedik emeletén lévő lakásuk ablakában olvasgatni, a belső párkányon kényelmesen elfért. Sokszor figyelmeztették, hogy ez veszélyes, de ha egyedül maradt, mégis kiült. Egy nap eltűnt. Néhány utca felé kitett virágcserép romját meglelték a járdán, ami sejteni engedte a tragédiát, de holttestet nem találtak. Csak hetek múlva. A Mráz-féle szénkereskedés fuvarozott ki árut, harmadosztályú széntörmeléket, s mikor lecsapták a saroglyát, a felső rétegek leszóródása után, irtózatosan bűzlő holttest csúszott le a platóról. Úgy történhetett, hogy a szerencsétlen lány épp az alatta várakozó kocsi rakományára zuhant, s mivel a munkások a megrendelőnél voltak, nem hallották meg a becsapódást. Sokáig pihent a rakomány megmaradó része – mélyén a lánnyal –, mert nyáron kevés a rendelés. A lerakatban éreztek valami kellemetlen szagot, de nem jártak utána, ráfogták a kutyákra. Szegény Teodóra kizuhant – zárta le az ügyet Lónyai nyomozó. Aztán, harminc év elteltével, Szindbád kiderítette, hogy mégsem áll meg Lónyai következtetése.)

A Szindbád anyai nagyszülei és apai nagyanyja által összeerőltetett házasság, a Schiffer és a Pelsőczy család kétes eredménnyel járó összekapcsolódása, kompromisszumos megegyezés volt a felfelé igyekvő, vagy legalább a deklasszálódást elkerülni akaró mindkét fél részéről.

Szindbád anyai nagyapjának nem volt sem földje, sem háza, sem kötvénye, sem részvénye, sem félretett pénze. Nemesi címe volt. Az a törvények szerint nem ért semmit, de a valóságban mégis kinyitott néhány ajtót. És volt jó állami nyugdíja. Meg egy olyan szép lánya, hogy bálkirálynő-választásos ünnepségek előtt mindig egyezkedni kellett az öreggel, hogy ugyan, most ne induljon Ilona, nyerhessen más is végre egyszer. (Pelsőczy Ilona felvette volna a versenyt a nemi erőszak miatt bezárt Horgos enyvfőző nagyanyjával is, akit Wekerle koronázott meg a lőcsei megyebálon.)

Szindbád apai nagyapja teljesen magyarrá vált napkori sváb asztalos dinasztiából származó mester volt. Tanoncként költözött Nyárligetre, elvette egy kútfúró lányát, és garast garasra rakva szerszámokat, műhelyt, belső udvari lakást vett. Nevet szerzett, vele készíttették a megyeháza tanácskozótermének berendezését. (Amit elvittek a románok a 19-es megszálláskor.) Övé volt az első fűrészgép a városban. Ez annyira meggyorsította munkáját, hogy bár egyre nőtt a megrendelés, nem kellett segédet fölvennie. Szerszámai úgy hozzánőttek, hogy csukott szemmel is tudott volna dolgozni velük. Aztán egyszer, egy másodpercre mégis kihagyott benne valami. Két kézfeje bánta. Túlélte. Bánta. Hetekig ült tehetetlenül a műhelyben, majd amilyen kitartással gyűjtötte évekig a garasokat, most olyan módszerességgel hágott a nyakukra. A kocsmáros kiszállította neki a napi adag sört és pálinkát. A sört vödörből, belehajolva, a szilvóriumot üvegből, szalmaszállal itta, nem volt türelme csonka karral ügyetlenkedni. Elúszott a takarékbetét, a műhely felszerelése, a műhely. Fiának diplomája nem úszott el, a tandíjra valót minden évben megkapta Ervin, Szindbád – leendő – apja. Ez megmaradt tőkének.

Schiffer nagyapából csak hosszú, mikszáthos pipája maradt meg Szindbád emlékezetében. Hatéves volt Szindbád, mikor Schiffer nagyapa, nagy megkönnyebbülést szerezve a családnak, meghalt. Másik nagyapjához gyakran elvitte anyja, főképp uzsonnaidőben, hogy addig ő egy kicsit „tudjon magával is törődni végre”. Szalonnázás közben az öreg leküzdhetetlen kényszert érzett, hogy nevelje unokáját. Főleg történelmi előadásokat tartott.

– Az a rebellis Kossuth meg Petőfi rontotta el az ország sorát. Kicsinálták a nemességet, adóval sújtották, pedig nekünk István király óta az a szent kötelességünk, hogy harcoljunk, és az országot vezessük. Legyengültünk, a helyünket meg átvette az idegen. Örményé a bank, zsidóé az üzlet, németé a gyár. Ők dirigálnak az országban, az olyan jó magyarok, mint mi, csak szolgának kellünk. Különösen a németet utálom. Bach alatt szívta a vérünket, most meg veri a mellét, hogy ő is hivatalhoz akar jutni. Ehhh, alávaló fajta, ismertem párat, gazember volt mindegyik… Leszámítva drága jó napkori nagypapádat… – Az öreg Pelsőczy öt évre rá követte nászurát a sírba, s vele együtt el kellett temetni príma nyugdíját is.

Megrettent a két anya és még inkább Szindbád apja. Ügyeletet vállalt nyakra-főre, és sokszor még éjfélkor is kiment hozomra, nehogy egy páciens elpártoljon. Hajtotta magát a három háztartásért, s bűnbánó szemmel nézett fiára és feleségére. Pedig éppen felesége aggódott legkevésbé.

Ó, Schiffer Ervinné, született Pelsőczy Júlia!

Vannak nők, akiket megpillantván átkozzuk a sorsot, hogy keresztezte utunk az övét, mert tudjuk, a rajtunk végigfutó kéjes bizsergés soha nem nyer kielégülést.

A kis Szindbád játékot, ruhácskát kapott bőven anyjától. És ölelést is. De valahogy nem lehetett komolyan venni ezeket az öleléseket. Mintha hajas babáját forgatta volna a nő, becézgette, gyömöszölte, nyakába harapott, fülébe nyalt, aztán váratlanul kijelentette, hogy dolga van, és elküldte Franciskához. Franciska, egy fiatal, szótlan, sápadt teremtés, a szolgálójuk volt, akit anyja állandóan korholt állítólagos rossz erkölcse miatt. Tulajdonképpen ő vezette a háztartást, főzött, mosott, takarított, eligazgatta a szippantós kocsi után az árnyékszéket, postára, piacra, henteshez járt, mert háziasszonyának mindezekre nem volt ideje. Schifferné számára saját személye jelentett állandó elfoglaltságot. Először, hogy jól kialudja magát. Mivel gyakran éjfélig vendégeskedett – férje nélkül is – ez általában 9-ig, 10-ig eltartott. Ilyenkor pisszenni sem volt szabad a házban, ha valaki mégis megtette, számíthatott rá, hogy büntetésben részesül, például megvonja Franciskától a vasárnapi kimenőjét, vagy gyermekétől a piaci édességet. (Kisfia egyáltalán nem szeretette a nyalókát, törökmézet, de anyja ezt nem vette észre.) Nehéz volt tiszteletben tartani a furcsa szilenciumot, mert ahogy mégis letette lábát az ágy mellé, azonnal rohannia kellett Franciskának a kész kávéval és pirítóssal. (Hozatott az anyja mindenféle péksüteményt a Kolomán pékségből, de maradt a gyermekkora óta megszokott pirítósnál, mondván, minden más megterhelné ilyenkor a gyomrát.) Aztán fürdőt vett, és alaposan bekente magát Grassból rendelt méregdrága kókusztejjel. Mivel a kókusztejnek idő kell a felszívódáshoz, délig meztelenül maradt. Ez legkevésbé sem korlátozta. Mászkált a szobákban, rendezgetett, rendelkezgetett, telefonált, de leginkább a szépítkezőtükör előtt vizsgálta, mit kéne megváltoztatnia magán. Nem volt szégyellős, míg ágyéka szőrpamacsát alakítgatta, nyugodtan söprögethetett Franciska, vonatozhatott gyermeke. Aztán elkezdődött a ruhapróbálgatás.

Fiával nem volt ideje foglalkozni. Egy-két utasítást, korholást dobott oda neki.

De néha, nagyon ritkán, váratlanul felkapta csemetéjét, megkuckolta, felborzolta haját, mellbimbójával megcsiklandozta szemét, és megsimogatta arcát. – „Látod, milyen bolond, rossz anyád van!”

És ez a simogatás maradt meg anyjáról legélesebb emléknek. A fényképen látja a fejre simuló, kedvenc cloche kalapja alól kivillanó szemét, de azt képzeli, nem a fotográfus miatti izgalomtól csillog, hanem a könnytől, s nem a fotográfust bátorítja, hanem fiacskáját.

Már mindent bepakoltak a nagy útra, mikor anyja közölte, hogy ő nem tart velük.

Csak azért nem vették észre, hogy gyermekük elájult, mert előtte elvonult a szobájába.

A szülei képe mögötti takarásban három újabb kép. Egy tartóban, úgy, hogy a legfölső hátuljával kifelé fordul, s maga a tartó le van fektetve. Szerelmei. Szindbád ritkán fogad vendégeket, mégis elővigyázatos. Most, mikor úgyis minden mindegy már, kiveszi őket.

Eufró, Teréz és Lili.

Eufró gyűrűs menyasszonya volt. Szindbád megszédült, ha a rá váró boldogságra gondolt. De Eufró megcsalta, maga a detektív leplezte le véletlenül egy panzióban. Ezután fölfordult a gyomra, ha egy ilyen panziót megpillantott, de le kellett győznie viszolygását, mert másik két szerelmével is éppen ilyenekben találkozgatott.

Teréz tizennyolc évvel volt idősebb nála. Egy jótékonysági banketten ismerkedtek meg. A rendőrség időnként eladta a Csehszlovákiához csatolt Kárpátaljáról behozott csempészárut – főleg gumicsizmákat –, és a befolyt összeget szétosztotta a hadiözvegyek között. Szindbád tartotta a díszbeszédet, és átadott Teréznek meg árván maradt négy gyermekének kétszáz pengőt. Szindbád szerette Terézt, Teréz is szerette Szindbádot, de még a halott férjét is. Mikor együttlétükkor elöntötte a fokozhatatlan boldogság, az ő nevét kiáltozta. Szindbád nem orrolt meg ezért, kérte a nőt, hogy egyszer végre vállalják fel egymást a város előtt, vagyis tegyenek egy sétát kéz a kézben. – Elfogadlak az örökké veled maradó halott férjeddel és lányaiddal együtt… – mondta, de Teréz, bár fölragyogott arca az ajánlatra, megrázta a fejét. – Most még lángolsz, mert megtanítottalak szeretni, de idővel csak kibukik az a tizennyolc év. A gyermekeimet meg könnyű távolról kedvelni, de megint más naponta vesződni velük. Hanem tudod, mit, próbálkozz a második lányomnál. Klári már tizennyolc éves. Nagyszájú, de takaros teremtés… – Szindbád úgy érezte, legszívesebben megütné Terézt ezért a kegyetlenségért.

Aztán Terézt a detektívvel egyidős Lili váltotta fel a panziószobákban. Szerette Lilit. Lili azt mondta, egyetlen értelme az életének Szindbád. Könyörgött, hogy vállalja fel, és vegye el. Szindbád nem merte. A férje, a fia és az anyja miatt. Lili volt Teréz legnagyobbik lánya.

Harmincöt éves korában lett vége a viszonynak, és azóta a detektív nem érintett nőt. A város nem fogadta el a húsz-huszonkét évnél idősebb hajadonokat, az ilyen korúaknak pedig Szindbád már öreg volt. Lehetett volna szerencséje egy özveggyel vagy elválttal (ami alatt elhagyottat kell érteni), de nem volt. És így szállt el tíz év.

Most a három nő fényképét sorban egymás mellé teszi, és meg van elégedve ízlésével: gyönyörűek. Eufró klasszikus, hellén arca, hűvös fenségességével vonzó. A detektív látni véli rajta azt az elemi romlottságot, ami új férje mellett is külön utakra vezette, de ez nem csökkenti, csak formálja szépségét. Teréz nem lehetett feltűnő jelenség lány korában, de a sok gond, a nagy veszteség meggyötörte-megszépítette arcát. Madonnává lett, akinek mindenki vágyik az ölébe bújni. Telt, barna arca csak nyomokban hasonlít Lili sápadt, sovány, mindig épp kifakadni készülő tekintetére.

Szindbádnak nagyon tetszett, ha együttlét után Eufró, vagy Teréz, vagy Lili, nem siettek fölöltözni, hanem meztelenül tettek-vettek a szobában. Kérte is őket, hogy először igazítsák meg magukat, púderozzanak, fésülködjenek, csak utána vegyék föl (lassan!) ruháikat.

De azt is szerette, ha felöltözve szeretkeznek, ha ők vannak felül, és szoknyában ülnek ágyékán, vagy akár kabátban. És azt szerette legjobban, ha ilyenkor cloche kalap van rajtuk.

A három nő lefordított fényképe mellett három férfi közös fotója. Középen Szindbád, balról Dávidot, jobbról Dénest karolja át. A fénykép a tokaji Kopasz-hegy tetején készült, a Csuka Csárdában alaposan behalászleveztek, amit a hegy megmászásával jártak le.

Kalapos Dávidot az 1940. augusztusi dicsőséges bevonulás után ismerte meg. Kihallgatás közben. Az volt a bűne, hogy nevét és arcát adta egy román propagandaplakáthoz, melyben az erdélyi magyarokat arról akarták meggyőzni, hogy jobb nekik, ha Erdély román fennhatóság alatt marad. Szindbád egy szomorú romániai „vendégnyomozás” során már megismerhette a szájra folyton mosolyt csaló csíki tájszólást, és most is élvezettel hallgatta a fiút. Azonnal megkedvelte. Egyszerre volt csavaros eszű székely, az a folyton emlegetett „nép gyermeke”, és a világ dolgaiban alaposan tájékozott kortárs. Ismereteit egy Bukarestet és Amerikát megjárt barátja beszámolóiból szerezte, valamint a rádióból. – Sosem szabad egy újságnak vagy rádiónak hinni. Én mindig hallgatom Budapestet, Bukarestet meg Londont és Moszkvát is – mondta a detektívnek, aki azonnal megérezte, hogy a másik szinte érthetetlen bizalommal van iránta, hisz már magáért a külföldi adások hallgatásáért vizsgálati fogságba lehetne vetni, még ha nem is történt egyelőre hadüzenet. Árulásnak minősíthető tettére ezt válaszolta: – Kossuth óta hitegettek minket, hogy majd jobbra fordul a sorsunk, hogy majd elvesznek annak a földjéből, akinek sok van, és adnak annak, akinek semmi. És mindig becsaptak. Maradt a koldusnapszám, a kivándorlás, meg a puliszka pajorral. Mert bizony nálunk még a férget is megették az emberek kínjukban. És amikor bevonultak az oláhok, a király földet adatott nekünk. Nem ingyen, az igaz. Több megváltást kértek, mint Regátban, az is igaz. Nem a sajátjából adta, mert a magyar nagyuraktól vette el, az is igaz. De kaptunk!!! Tudom, hogy Bőgős grófék már készültek arra, hogy visszaszerzik, amit elvettek tőlük. A magyar rádióban azt mondják, nem lesz visszavétel. Miért higgyem el?”

Dávid után nem nyomozott Szindbád, nem is tudták, hogy egy erdélyi szökevény nyárligeti rokonainál húzódott meg. A fiú, a bujdosást elunva, feladta magát. A detektív kihallgatta, és azon gondolkodott, viheti-e szokásos útján az ügyet, vagy inkább át kell adni azonnal az elhárításnak. Ekkor jött a leirat az amnesztiáról. Állítólag Teleki szégyellte, hogy az erdélyi bevonulásakor a Honvédség részéről történt néhány „atrocitás”, és kompenzálásképp megbocsátott azoknak, akik csak szóban álltak ellen. Szindbád másnap véletlenül futott össze Dáviddal a Vesszős-féle étteremben. A fiú hálából az emberséges bánásmódért meghívta egy pohár borra. Szindbád visszahívta. Összebarátkoztak.

Dávid szenvedélye a solymászat volt, elhozta otthonról Ráró nevezetű kedvenc madarát, és Sóstón bemutatókat tartott. Nagy sikere volt. Megkapta a várostól a strand mögötti tölgyesben lévő elhagyatott bódésort (díjszedő bódék voltak, mikor még útvámot kellett fizetni a Nyárligetre behajtóknak), és sólyomházat, majd még másféle madárházakat csinált belőlük. Megfogant benne a nagy terv: állatokat hozni az erdő tisztásaira, de nem olyan embertelen – vagy inkább állattalan körülmények közé, mint ahogy a nagyvárosok állatkertjeiben van, hanem tágas teret hagyva nekik, megteremtve az ország első állatparkját.

A nagy terv megfeneklett, mert bár Dávid tévedett, sem Bőgős grófék, sem az állam nem vitte el keservesen megváltott földjüket, őt magát viszont igen. 42-ben besorozták. A Don mellé vitték. Nincs hír felőle.

Dávidot egy bemutatón ismertette össze a detektív Dénessel. Utána már hárman korzóztak, kirándultak, solymásztak.

Schiffer Dénes Szindbád másod-unokaöccse, s egyszersmind egyetlen rokona, akivel kapcsolatot tart. Anyja belehalt a szülésbe, apja beteges, elzárkózó, mogorva típus volt, nem tellett tőle többre, minthogy bólintott, esetleg vakkantott pár szót, ha a Pázmány téren összefutott a detektívvel.

Szindbád 32-ben beszélgethetett el először alaposabban Dénessel. A fiú segítséget jött kérni, tizennyolc évesen végleg egyedül maradt, s képtelen volt megbirkózni a temetéssel járó felfordulással, meg a rá szakadt háztartás vezetésével, ráadásul épp véget ért ezüstműves tanoncsága, de állást sehol nem ajánlottak. Szindbád kézbe vette sorsát. Váratlan örömöt okozott neki nem az egész emberiségért, hanem egy emberért felelősséget vállalni. Dénes értelmes fiúnak bizonyult, a segítséggel tudott élni, megállt a lábán, pár év múlva mesteri oklevelet szerzett. A detektív becsülte benne, hogy minden szívességet kertelés nélkül elfogadott, de – pláne, hogy anyagilag konszolidálta magát – mindet meghálálta. Húszévesen elvitte magával Szindbádot Hévízre nyaralni, egy farsangra pedig selyemcilindert vett neki. Kedvelte még, mert soha nem mesélt el valamit kétszer, ha korábban már kifejtett dolog került terítékre, csak utalt rá, nem lopta a másik idejét, és mert tisztességesen bánt a lányokkal, távollétükben sem tett rájuk illetlen megjegyzést.

Maga is csodálkozott az élményen, de néha úgy érezte, Dénes a fia. Mosolygott, zavart és vidám lett ilyenkor. Ábrándozott. Hogy Dénes engedi beleszólni a párválasztásába, netán őt ülteti az esküvőn az apa helyére. Aztán meg egy házban fognak lakni, vagy legalábbis egymáshoz nagyon közel, hogy a kis utódok könnyen meglátogathassák. „Ááá, marhaság, negyven vagyok, még lehet gyermekem is, nem csak unokám…” – korholta magát, de ábrándozott tovább.

A dolgok Dávid távoztával változtak meg. Dénes rettegett a behívóparancstól, s közben állandóan a „szent háborúról” szónokolt. Szindbádnak, majd minden ismerősének, végül az egész városnak, ugyanis a ’44. augusztus 20-ai ünnepségen a főispán után, mint a Hátországi Front egyesület helyi elnöke mikrofonhoz léphetett. – Változzon hát harctérré az egész ország, fogjon mindenki fegyvert képletesen és ténylegesen, mert még egy milliónyi akarattal megtámogatott rohammal feltartóztathatjuk az ellent! Meg kell állítanunk a rablótőke által pénzelt vörös veszedelmet, meg kell védenünk ezeréves határainkat! És nekünk, nekünk kell a had élére állnunk és magasra emelnünk a zászlót, mert ha nem tesszük, kiveszik azt kezünkből a nyilaskeresztes fölforgatók… – ordibált, hadonászott.

Szeptember végén felkereste Szindbádot. A detektív látta az ablakból, hogy közeledik, s a puha, maszatolásszerű koppanásokból már megérezte, nagy változás következett be.

– Végem van – mondja köszönés nélkül, és a tálaló előtti sámlira roskad.

Teát tölt neki, amit észre sem vesz. Egy pillanatra megfordul Szindbád fejében, hogy meg kellene simogatnia.

– Síboltam. Az egyesület kasszáját. Olajos bíztatott, hogy úgyis veszve minden, váltsuk át aranyra, jó lesz a háború után. Feleztünk. Tízezret vitt ő, tízezret én. Beváltottam Hauptmannál. És az átkozott… Átvert. A fele hamisítvány. Ócska, silány hamisítvány. És én nem vettem észre, én az ékszerész! Úgy izgultam, hogy a fogam kocogott, az is igaz…

– Hauptmann hol van?

– Lelépett, persze… Bárcsak vitték volna el őt is a vagonok… Megúszta, állítólag echte sziléziai lutheránus árják az ősei. Szerintem hazudik, ilyen gazemberségre…

– És Olajos?

– Igen (hevesen), gondoltam én is, hogy rá kéne kenni az egészet… (Szindbád nem erre gondolt, keserűséget érez, hogy a másik igen.) De fogalmam sincs, hol van. Nyilván ő is lelépett, vagy ha nem, majd ő ken mindent énrám. Mindenki azt mondja, jönnek a nyilasok. Így lesz, sorakoznak mögéjük az emberek, hiába hogy megint be vannak tiltva, már átállt az egyesület nagy része, tegnap voltak nálam, hogy vegyem ki a bankból a pénzt, mert kell a végső küzdelemre. Ha a nyilasok hatalomra kerülnek, azonnal kivégeznek. Viszont, ha maradnak a mostaniak…

Szindbád lehajtja a fejét, nem akarja, hogy a másik lássa az arcán, amit maga is tud: a sikkasztás ilyenkor hazaárulás, amiért nincs kegyelem.

– Ha viszont a vörösök jönnek, ők meg a 20-i beszédem miatt… – s elhúzza mutatóujját a nyakán.

Szindbád sóhajt, és legszívesebben megrázná magát, a fiút, az egész világot, és hívná Dénest, hogy menjenek Dávidhoz solymászni. De csak sóhajt és pálinkát tölt. A fiú mohón issza.

– Tud erről rajtam kívül valaki? Vagyis rajtam meg Olajoson kívül.

– Attól függ, Olajos beszélt-e. És hogy mit.

– Itt van négyszáz pengő. Elmész Újszőlősre a kisvasúttal, ha már nem közlekedik, kigyalogolsz. A kótaji úton, ne az erdőn keresztül, mert minden gyanús alakra lőnek. Felkeresed Varjas kocsmárost. Vicces, barátkozós alak, de mindenki tudja, hogy numerákra közvetít, és zárás után a raktárban dolgoztatja a lányokat. Van megrendelője fentről is, nem engedik, hogy felszámoljuk a kócerájt. Azt viszont nem tudják, hogy a kert végében épített egy első osztályú bunkert. Légszűrővel, vízellátással, árnyékszékkel. Gyanítom, hogy eredetileg fiatalkorú ügyletekhez. Elmondod Varjasnak, hogy én küldtelek, és hogy négyszáz pengőt kap, ha beenged a bunkerba. Ha elzavar, nem tudom, mit csinálj, ha beenged, csak a pénz felét add oda… nem, jobb, ha naponta 20 pengőt adsz neki… Ha ezt nem fogadja el, inkább ne is…

– Biztonságos hely?

– A hely igen, Varjas kevésbé, de nem jut más eszembe. Ott kihúzhatod a harcok végét. (Feláll, megragadja Dénes vállát, és a szemébe meredve, szuggerálva mondja.) A háborút megnyerik az oroszok. Ezzel kell számolni.

– Nekem az jobb?

– Meglátjuk. Most időt kell nyernünk, és mást nem is tehetünk.

Kiisszák még a pálinkát, aztán Szindbád tuszkolja ki Dénest. Gondolatban keresztet vet rá, s érzi, hogy ezzel a képzeletbeli aktussal nemcsak a fiúról, hanem valahogy önmagáról is lemondott.

Dénes elvesztette józan ítélőképességét, mikor segítséget kérve kitálalt Szindbádnak, hisz tudhatta, a detektív képtelen felfedezett bűnt titokban tartani.

Utoljára Csonkánál érzett erre kísértést. Övé az utolsó kép az asztalon.

Mikor a Vígadóban elment telefonálni és klubszendvicset venni, felötlött benne, hogy az lenne a legjobb megoldás, ha halva találná helyettesét. Nem szenvedne tovább, és nem kéne átélnie tragikus melléfogása miatt a megszégyenítést. (Két bandavezért találkára hívott, hogy lehallgassa őket, s emberhalál lett a nagy tervből.)

De a halálra mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy szeret az emberek kedvében járni.

Három napig várt a detektív, utána átadta a jelentést a főkapitánynak. Ő három hétig húzta, míg a vádemelési javaslatot elküldte az ügyészségre. Az ügyész nem húzta az időt, de nem is sietett, a bíró két napig tudta magánál tartani az iratokat, anélkül, hogy kijelölte volna a tárgyalás napját. S ez elég volt.

Csonka hadnagy 1944. augusztus 20-án, mikor az egész város a Pázmány téren volt, hogy meghallják a nagy fordulatot, arra kérte Szindbádot, vigye ki a kórház platánjai alá.

(Mindenki nagy fordulatra várt. A szakszervezetisek, a szocdemek és a – maradék – zsidók arra, hogy a kormányzó bejelenti a háborúból való kilépést, a kommunisták arra, hogy a kormányzó bejelenti lemondását, s előtte még ráadásul az oroszokhoz való átállást, a nyilasok arra, hogy bejelenti Szálasi miniszterelnöki kinevezését, az Erdélyből – már másodszor – elmenekült tisztviselők arra, hogy bejelentenek valami minden elsöprő hadmozdulatot, mellyel mégis kiragadják szülőhelyüket az oroszok és románok karmából, a várost – a kommünt leszámítva – mindig is szolgáló, de leginkább uraló dinasztiák pedig arra, hogy valami – egyelőre elképzelhetetlen – nagy húzás folytán, rendeződnek a dolgok, eltakarodnak a németek is, meg az oroszok is, a gyárra meg lakásra ácsingózó munkások és a földre ácsingózó parasztok lehuppannak fenekükre, és visszajönnek azok az áldott Bethlen alatti nyugodalmas idők.)

Ülnek hát a platánok alatt, Szindbád kigombolja ingnyakát, Csonka széthajtja köpenyét, és a már nem perzselő napban sütkéreznek. Aztán Csonka nagyot sóhajt, letörli szájáról a nyálat és megszólal.

– Azt hittem, úgy halok meg, hogy szép lassan elgyengülök. De nem ilyen egyszerű. Sokáig keserves és egész tűrhető napok váltogatták egymást, aztán már csak rossz napok jöttek, de még akadtak benne jó órák. És már fogynak ezek az órák is. Úgy gondolom, pár napnál nincs többem hátra. Benne vagyok a jelentésedben?

– Nem tehettem mást.

– Mennyi még?

– Stalker tegnap azt mondta, hétfőn továbbítja, vagyis…

– Még egy hét, vagy akár több is…

Csonka nagyot sóhajt, mintha egy kedvező röntgenlelet eredményéről értesült volna. Aztán csendben bámulja a földet, és elfintorodik. Szindbád érzi, hiába nem szennyeződik be helyettese neve a város előtt, az, hogy az osztállyal közvetlen kapcsolatban állók tudomást szereznek bűnös melléfogásáról, épp elég kín neki.

– Jó ez így. Köszönöm – mondja, és Szindbád azóta töpreng, ez vajon megvetés volt-e, s ha igen, önmaga, a sors vagy Szindbád iránt, vagy tényleg köszönet, szomorú köszönet.

Aknabecsapódás nincs, géppisztoly-kalapálás és -visítás annál inkább.

Kiles az ablakon, itt vannak-e már a oroszok a téren, de csak a Sárkányölő-szobor alatt szuronyos puskába kapaszkodva üldögélő magyar bakákat lát. Úgy látszik, a géppisztolynak aránytalanul nagy rikoltása van, tapasztalatlanoknak nem bemérhető belőle a forrás.

Legalábbis a bakák nem idegesek. Vagy talán már minden mindegy nekik?

Szindbád kézbe veszi a ciánkapszulát és szolgálati fegyverét. A browning csövét szájába dugja, és elképzeli, hová fröccsenne az agyveleje. Nincs kedve meghalni továbbra sem, mégis lehetségesnek tartja, hogy meghúzza a ravaszt. Párszor az életében érezte már így, de míg korábban egy nő nélküli év után társtalanul eltöltött szilveszter, most a külső körülmények fatális megváltozása terelte ilyen sötét vizekre gondolatait. Nincs benne semmi személyes. De igen, végül nagyon is személyes minden. Teát iszik, belelapoz egy aktalbumba, pálinkát iszik (csak pár cseppet, mert megfájdul a feje), és integet az eseményeket a városháza sarka mögül ki-kilesve követő Szőnyi Sanyinak. Az nem veszi észre Szindbádot.

Szőnyi derék fiú, negyven találmányára jegyeztek be pátenst a Szabadalmi Hivatalban

Újdonsült férj. Tegnap nősült. A detektív olvasta a szerencsekívánatokat az újságban, de azt gondolta, a front váratlan megérkeztével lefújják az esküvőt. Nem tették. Szindbádnak eszébe jut, milyen, családokat évekre elszegényítő ételhegyet szokás felmutatni a Korona presztízs-lakodalmain, s hogy annak kikerekítése, most különösen, milyen sokba kerülhetett. „Nem mehet kárba, persze, hogy nem… Az élet furcsa dolog, amíg nincs a halál, százszázalékosan van az élet, viszont, ha halál van, akkor mindegy, mennyi élet volt előtte…” – bölcselkedett, rá egyáltalán nem jellemző módon.

Hiányérzete van. Nincs meg minden díszlet a nagy Apokalipszishez. Persze van géppuskaropogás, és nyilván lesznek halottak is, de olyan mechanikus az egész. Az emberek még gépiesen élnek, aztán a pusztulás gépiesen ledarálja őket. Szindbád nem tudja, mi lenne az a nagy valami, ami fájdalmas méltóságot kölcsönözne az eljövendőnek. Az ágy mögötti ablakhoz lép. Innen jól látszik a Samsai-templom. Az építészeti bedekker az ország legsilányabb neoromán templomaként említi. Pedig formáját tekintve nincs vele semmi baja Szindbádnak, nyers, dísztelen téglafelülete ellensúlyozza a mögötte lévő Régikáptalan rokokó cirádáját. Csak túlméretezett, s minden monumentalitás idegen, taszító, átélés helyett felületes csodálatot kínáló. És ha mégsem taszít, akkor csak úgy vonz, mint a szikla szélén állót a mélység.

Szindbádnak soha nem volt bizodalma a nyárligeti templomokhoz. „Talán kár. Túl szigorúan ítélkezem. Mert én mindent más, a bűn nézőpontjából ismerek és szemlélek. De hiszen ők is…” És harminc év után kedve támad egyszer templomban mondani el napi imáját.

Kopognak. Látja az alakot, mert üvegezett a bejárati ajtó, és a függöny el van húzva, ha már nem lehet elbújni a rettenettől, jobb szembenézni vele, konkrét értelemben is. A házmester hívja a pincébe. A detektív olvasta a nyárligeti légóparancsnokság felmérésében, hogy a város bérházainak pincéi a leggyengébb fajtából valók, könnyen beszakadhatnak. Int, hogy majd megy.

Ihlete elszállt. Szenet dob a kályhába, derekára teker egy sálat, pedig nincs nagyon hideg, könyvet, pálinkát szagolgat, s közben feléled benne egy sejtelem, mely alattomosan, gyilkos rettegéssé dagadva terjeszkedik: úgy érzi, meg fog bolondulni, mire eljön a nagy pillanat. És valóban, ettől már jobban fél, mint magától a pusztulástól, az elpusztulástól.

Krumplit, zöldséget vesz a kezébe, letörli a konyhaasztalt.

A szűkülésben megmerevedett időben egyre fogy a levegő. Fuldoklik.

Kopognak. Az előbb sok kicsit kopogtak, most két nagyot.

Választ nem várva belép Dénes, utána Varjas, végül egy Csibész becenevű fiú, aki Nyárliget első országosan ismert futballista sztárja, mivel pályára lépett Pesten a magyar–olasz ifjúsági válogatott mérkőzésen. (Rúgott két kapufát.) Csibész benne van Dénes egyesületében.

Csibésznél és Dénesnél revolver. Mindhármójukon fekete zakó és karszalag.

Ez megállítja Szindbádot, pedig már emelné kezét, hogy bepótolja a múltkor elmaradt ölelést. Varjas mászkál a szobában, kotor egyet az íróasztalon, a három nő fotója láttán füttyent, aztán kezébe veszi a párkányról a browningot, így már nála is van pisztoly. Csibész megszólal.

– Sorsdöntő napokat élünk, detektív úr. Talán már holnap, vagy azután beveti szövetségesünk a csodafegyvert. De addig ki kell tartanunk!

Szünet. Szindbád úgy érzi, elvárja, hogy legalább motyogjon valami helyeslőt. Megkapja.

– Hős honvédeink ezrei vívnak élethalálharcot a vörös veszedelemmel.

Ismét motyog.

– Mert tudják, hogy felgyújtott templomok, megerőszakolt gyermeklányok, kifosztott pajták, boltok és műhelyek jelzik a muszkák hódításának nyomát.

Megint motyognia kell.

– Élelemre és anyagiakra nekünk is szükségünk van, de a nemzetvezető testvér soha nem folyamodna kegyetlen módszerekhez. Ő kéri, hogy mindenki, módjához mérten, támogassa szent küzdelmünket.

– Kétszáznyolcvan pengőm van itthon, azt fel tudom ajánlani – mondja gyorsan, de észbe kap, hogy ezzel aláhúzza kiszolgáltatottságát, ezért még hozzáteszi. – Ez hadikölcsön vagy…

– Természetesen kölcsön – mondja Csibész, és már veszi is elő a nyugtatömböt. Akkurátusan tölti ki a szelvényt.

– Hálásan köszönjük a harcolók nevében. A nemzetvezető testvér becsületbeli ügynek tartja, hogy a végső győzelem után minden nagylelkű nemzettárs kamatostul visszakapja adományát.

Szindbád megint hümmög, nem tud elnyomni egy megkönnyebbült sóhajt, s nyúlna a pálinkás üveg után, hogy barátságosan tegyenek pontot az ügyre.

– Van egy másik küldetésünk is – szólal meg Dénes. Csibész gyermeki falánksággal beszélt, Dénes reszelős, mesterségesen mély hangjától kiveri a detektívet a víz.

– Bizonyára tudja, hogy a zsidóbérenc kormányzó leállította a nemzettestre veszélyes elemek deportálását. (Szindbád elfordítja fejét a kíntól.) Ráadásul, a Német Birodalommal kötött szövetségi szerződésünket elárulva, bejelentette, hogy fegyverszünetet köt a bolsevikokkal. És nem egyedül övé a gyalázat. A koronatanács, a rádió, sőt egyes főtisztek is közreműködtek aljas tettében. Ez pedig ezért történhetett meg, mert az állam és a hadsereg vezetésében számtalan kriptoizraelita elem van, akik színleg felvállalták nemzetünk ügyét, még fajtájuk ellen is szónokoltak, de a zsidóbáb Bethlen, az erélytelen Teleki és a kétkulacsos Kállay alatt megszerzett pozícióikat arra használták föl, hogy a kritikus pillanatban tőrt döfjenek hátunkba… (Közelebb megy a detektívhez.) Kérem, igazolja magát faji szempontból.

A detektív nem mozdul. Pedig minden szót pontosan ért, s nincs kétsége afelől, hogy mindez valóban megtörténik, s hogy ez az ember előtte Dénes, akit fiaként szeretett. Azért nem mozdul, mert nem bírja megemelni a lábát. Bagdadban egyszer lóhátról szállt le, s egy furcsa, alattomos fájás hasított vádlijába. Elterült a földön a váratlan élménytől. A ló közben ágaskodott, nyerített, rázta a fejét, és Szindbád nem bírta arrébb tenni a lábát, felállni, hogy elkapja a kantárt. Mintha féreg rágta volna bele magát a csontjába. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire apja kijött paciensétől, és lecsillapította az állatot. Csak meghúzódott a lába, de majdnem belehalt. Most becsukja szemét, összpontosít, elképzeli talpát, sarkát, vádliját, combját, de nem érzi. Kinyitja a szemét. Egy pisztolycső mered a homlokára. Kattan a kakas, és ez végre feloldja a bénultságot. Az íróasztal fiókjából előveszi keresztlevelét, elemista bizonyítványát, érettségi bizonyítványát, diplomáját, személyi igazolványát. Dénes visszamegy az iratokkal a másik kettőhöz, kézről-kézre adva áttanulmányozzák őket, fontoskodva bólogatnak, mutogatnak, majd Dénes újra összegyűjti mindet.

– Lószart sem érnek – mondja átnyújtván. – Lehetnek hamisítványok, lehetnek valódiak.

Szindbád visszateszi mindet a fiókba, mintha lenne jelentősége.

– Egyetlen lehetőség van, hogy minden kételyt kizáróan meggyőződjünk árja származásáról. Amit fővárosi testvéreink csinálnak a Nyugati Pályaudvaron… Húzza le a nadrágját! Az alsónadrágját is!

***

– Menjünk hát! – mondja a detektív. Varjas arcán kirobbanó öröm, Csibészén csodálkozás, Dénesén semmi. De mégis, egy nagyon-nagyon halvány mosoly.

– Mit vigyek magammal?

– Egy kézitáskányi… – mondaná Csibész, de Dénes közbekiált.

– Semmit! (halkabban) Semmire nem lesz szükség…

Elindulnak. A hátsó kettő már a küszöbön áll, mikor Szindbád Déneshez fordul.

– Szeretnék veled… Önnel négyszemközt…

Csibész int Dénesnek, hogy nyugodtan, és kelletlenül, de Varjas is csatlakozik hozzá.

Szemtől szemben.

Szindbád beszélne arról, hogy egy utcában akart vele élni, hogy gyermekeit gondozhassa, hogy milyen jó volt, mikor Dénes bemutatta neki szerelmét, hogy mennyire fájdalmasan jó volt, mikor egymás nyakába borulva kisírhatták magukat Dávid eltűnése miatt, s hogy ugye ez az egész csak egy rossz tréfa. De erre nincs idő.

– Nagyon hiányoznak a solymászások, és…

Dénes ismét megmarkolja és felemeli a pisztolyt.

– Azt hiszed, elárulnám valakinek… – teszi még hozzá gyorsan a detektív.

Megint homlokára mered a pisztoly csöve.

Szindbád leszegi fejét, s a megaláztatásban ledob magáról egy bőrt. Civilből detektívvé vedlik. Dénes, éppen a leszegett fej miatt, ezt nem veheti észre. A detektívnek kockáztatnia kell, a földet bámulva kell megtennie négy lépést. Megteszi a négy lépést, és akkor felpillant. Igen! Dénes lemondásnak értékelte tartását, és megfeledkezett a legfontosabb szabályról: elindult az ajtó felé, mielőtt a másik megelőzte volna őt.

Bal könyökkel bordán vágja a fiút, jobb marokkal elkapja pisztolyt tartó csuklóját. Dénes felordít, és a bejárati ajtó üvegén keresztül egy másodpercig egymásra merednek ők ketten és a kintiek. Robbanás. Lehetne akna is, de Dénes pisztolya sült el. Meghúzta a ravaszt a pánikban. A fiú megremeg az újabb váratlan eseménytől, Szindbád annál inkább összeszedi magát a fordulattól. Még csörögnek a szilánkok a földön, mikor Dénes kezét gazdája fejéhez vágja. A pisztoly nem sül el, de agya a fiú orrához csapódik. Itt már behozhatatlan a detektív előnye. Kicsavarja a fegyvert a kezéből, gáncsot vet neki, s ahogy a padlónak csapódik a másik feje, egy hatalmas lendítéssel bevezetett ütést már a fegyver nyelével annak arcára, de még ugyanezzel a lendülettel le is válik róla és a bejárati ajtó melletti falrészhez ugrik. Nincs reakció. Kirúgja a bejárati ajtót. Erre sincs. Kidugja lábát. Erre sincs. Kilép. A folyosó üres.

Rápillant Dénesre. A földön nyöszörög. A pisztolyt feléje tartva eloldalaz az ablakhoz. Látni mindkét támadóját. Varjas a Sárkányölő-szobor felé rohan, ügyet sem vet a bakákra, csak rohan, rohan…

Csibész a bejáratnál lévő, már lombja vesztett japánakácnál áll. Mintha vizelni akarna. De megbicsaklik a lába. Térdre hull. Ömlik szájából a vér. Bugyborékolva. Kapaszkodik a fa kérgébe, egyre kapaszkodik, a talpra állástól várva a megváltást.

Szindbád ráugrik Dénesre, szétfeszíti a fiú kezét, és felöltőjének ujjával törölni kezdi arcát. Végigtapogatja az arcot, a felső fogak lötyögnek, az orrnyereg belapult, az állkapcson, az arccsonton nem érez törést. De a vér ömlik. Lepedőt hoz. Pillanatok alatt véres felmosórongy lesz belőle. A másodikból is. Alig tisztítja meg az arcot, már megint alaktalan véres golyóvá válik. S egy újabb törlésnél észreveszi, hogy a vérzés főforrása nem az orr, hanem a száj. Dénes is bugyborékolva vérzik. Széttépi a fiún az inget, és a szív meg a bal váll között bemeneti nyílást talál. Behunyja szemét és lefordul a fiúról.

És ekkor önkéntelenül, még egyszer átéli a letámadást, a tüzelést, az üvegzuhatagot, és most már a befelé robbanó üvegből is megérti: két lövés dördült egyszerre.

Kárpáti doktor lakásához rohan. A főorvost elvitték, névtáblája még kinn van, nincs tehát új tulajdonos. Teljes erőből belerúg a zárba és bezuhan a lakásba. Bent a fosztogatás képe, ami nagy segítség, mert azonnal felfedez egy szekrényt, melyből gézpólyák lógnak ki. Kitárja. Orvosi táska is van benne van.

Dénes már nem jajgat. Üvegesen néz, de szempillája még mozog, ujja is ráng. Szindbád egy húsz évvel ezelőtti nyomozás során megtanulta, hogy bizonyos vérzéseknél már nem segít a géz tekergetése. Anélkül, hogy pontosan tudná, hogyan kell a műtéti vérzéselállítást végezni, megragad egy fogót, melyről el lehet képzelni, hogy ércsipesz, és egy szikével vágást ejt a golyó ütötte lyuk mellet. A vágásból még egy utolsó nagyot spriccel a vér.

***

Dénes feje az ölében. Haját simogatja és vár. Néha nem marad más. Várni. A világ végére.

Mert ebben a világban az egyetlen jó, hogy véget fog érni. És az oroszok, akikről azt híresztelik, hogy Istent büszkén káromolják, valójában talán a Mindenható szolgái, lándzsás, öldöklő angyalai, akik lezárják ezt az Istenre hivatkozva folytatott gyalázatos komédiát.

Erre gondol Szindbád.

Ezt már nem lehet félrehallani, a géppuskaropogás a ház elől jön. Már a kapuban visszhangzik. Már a Pázmány térről. Hiszen akkor megtörtént! Futkosás a lépcsőházban, csizmadöngés, sikoly, átkozódás, és egy lentebbről jövő másik, gerincbe fúródó női sikoly. Amikor úgy érezni, megszakad a hangszál, elölről kezdődik. Szindbád nem bírja elviselni, befogja a fülét. Ez is kevés. Hüvelykujját nyomja a fülébe. Már dobhártyáját sérti a körme. És akkor nyöszörgésbe fordul át a sikoltás. Felnéz. Vendége van. Jóravaló fiatalember. Még Dénesre is hasonlít. Egymást szemlélik. Nyilván jár ennyi, mielőtt meghúzza a ravaszt. És a másik hirtelen tényleg felkapja géppisztolyát. Furcsa fegyvere van, olyan tölténytár van rajta, mint a horgászbotok orsója.

– Pisztolet! Pisztolet! – kiáltja, s a detektív félrelöki Dénes revolverét. A másik leengedi fegyverét, leguggol Dénes mellé, óvatosan megérinti a nyakát. Hasonlítanak egymásra tényleg, mintha testvér simogatná és gyászolná a testvért. Felemeli csuklóját, mintha reménykedne, hátha van még egy kis pulzus. Dénes csuklójáról lecsatolja a karórát, és zsebre vágja. Szindbádnak is oda kell adnia az övét. A vendég járkál a szobában, nézelődik. Közben zsebre vág egy platina névkártyatartót, egy érdemérmet, egy töltőtollat. Felemeli a fényképeket. Alaposan megszemléli őket. A nők képét a leghosszabb ideig. Mosolyog, és nagy levegőt vesz. Óvatosan helyezi vissza őket. Körbenéz.

– Vracs – kiáltja.

Szindbád széttárja a karját.

– Vracs – kiáltja, és az orvosi táska felé bök.

Szindbád a fejét rázva mutatja, hogy nem orvos, de rögtön homlokához fordul a géppisztoly csöve. A detektív bólint.

A Sárkányölő-szoborhoz mennek. Itt ismét bakák vannak, csak már orosz bakák. Az ellenfél által otthagyott gulyást eszik, és majd szétcsattannak az örömtől, annyira ízlik nekik. Fogva tartója szót vált valakivel, és Szindbád meglepődik: érti nagyjából a beszédüket. Egyrészt tele van ez a nyelv nyugati szóval, másrészt nagyon hasonlít ahhoz a nyárligeti nyelvhez, amit a tirpákok beszélnek, s melyből a huszonöt év során sok ráragadt a detektívre. Valami Szokol hadnagyot keresnek. Elindulnak a Hunyadi utca irányába. A kereszteződésnél kisebb csődület. Riadt tehénkét állnak körbe az oroszok. Az állat tőgyénél anyóka. Felismeri, Garamvölgyi házmesterasszony az, aki normális körülmények között úgy üvölt, hogy ő is meghallja az ablakban, és olyan nyakleveseket ad a kölyköknek, hogy hasra vágódnak tőle. Most összement, és még az állatkánál is riadtabb. Egy csajkába tejet fej. Nehezen halad, összevissza spriccel a tej. Megunja egy orosz, félrehúzza, befekszik a tehén alá, s mintha kisborjú lenne, szopni kezd. Hatalmas kacagás a válasz. Még egy harmonika is megszólal. A csajka körbejár, és kísérője neki is odanyújtja. Szindbád meglepetten forgatja kezében a zsíros, koszos edényt, és belekortyol. Finom, habos, meleg tej.

A Bujtosnál vannak. A kárpitos üzem betonkerítésének tövében három hulla. Vérnyomok rajtuk is, és a betonkerítésen is. Kivégzés. Az egyik hulla Varjas, a másik egy ismeretlen, szintén karszalagos. A harmadik egy nő, ismeri látásból, a piacon ő szedte a kofáktól a helypénzt. A város azért adta neki ezt a kivételezett állást, mert 42-ban elesett a férje, és kilenc gyerekkel maradt özvegyen.

– Megnézik a kivégzetteket. Aztán egymást.

– Nye bojszjá! – bátorítja végül az orosz, s még hátba is vágja.

A kárpitos üzem katonai bázissá változhatott, mert fegyveres őr áll a bejáratánál. A két orosz beszédbe elegyedik, és kiderül, hogy Szokol hadnagy nincs, de Ahmedovics hadnagy van. Káromkodnak, büdös cigarettát sodornak, aztán az övé úgy dönt, benéz.

– Nye bojszjá! – mondja megint Szindbádnak. Majd a kapuból még annyit:

– Tolko málenkij robot.