„Urbánus cserépdarabok”

Berlin inkább világrész, mint város, írta Jean Paul, nagyjából kétszáz évvel ezelőtt. Azóta meg inkább csak nőtt, ha nem is mindig gyarapodott. A magyar (író)ember pedig ma is szereti Berlint, szereti megélni, elveszni benne, aztán vissza-visszajárni. Sejtjük, tudjuk, hogy a város nem egy nagy turistaattrakció, mégis vonzza magához a művészeket, írókat, zenészeket, erősebben, mint sok hasonló kaliberű nagyváros. És közben a Berlinről való írásnak is mintha konjunktúrája volna.

Sausic Attila 1983 óta él a városban, és amellett, hogy tapasztalt (újság)író, hivatásos sétálóember is. Tavaly megjelent könyve, a Berlin utcáin ötvenegy adagban meséli el, mi mindent érzékel, mi mindenre szokott és tud felfigyelni a város utcáin, terein járva. Nem egy lirizált útikalauzról van szó, nem akarja megmondani, feltárni, milyen is ez a hely, mit csinál az ember, ha berlini. Eleve az alcímválasztás – Köztéri sétafirkák – is azt sejteti, hogy inkább valami mesélős-képes naplóféleség ez a könyv.

Az előszóban pedig már ott a programadó kérdés: „Mi a rendkívül vonzó ebben az alapvetően csúnya városban?” Merthogy a szerzőt nem a bevett turistaútvonalak érdeklik (ha vannak egyáltalán ilyenek). A belső borító eligazító térképe (mind az ötvenegy helyszín számmal jelölve) sem egy szokványos Berlin-térkép, hanem a helyi metró- és vasúthálózat tarka, szépen betördelt vázlatrajza. Mintha ez is arról szólna, hogy Sausic Attila a német főváros áramvonalairól, verőereiről, rejtett vagy látható, akár föld alatti struktúráiról akarna mesélni.

És a lilás-rózsaszín S-Bahn-vonalak már rímelnek is a magángyűjtemény egyik legizgalmasabb darabjára, az itt Tolnai-flamingóként rögzített gázvezetékekre, amelyek föld alatti pályájuk közben a város egy-egy pontján a felszínre törnek: és a rózsaszínre festett tekergő csövek tényleg flamingónyakakra emlékeztetnek. Persze kellett ehhez Tolnai Ottó metaforája, no meg Sausic Attila, aki, bármilyen profán dologról van is szó, ír róla, kontextusba helyezi, rafinálja, újraszínezi azt.

A többi ötven kiragadott példa sem mind klasszikus, önmagának való műalkotás. A legtöbbet sohasem szánták annak, hiszen van köztük ilyen-olyan célból emelt(etett) emlékmű, falmaradvány, parkerdőbe installált mozdony, házfal, sírkő, geológiai kuriozitás (őskövület?) és közönséges utcarészlet is (persze mindegyik mellett színes fotó, a szerző felvételei, a háttérben egy-egy szelet Berlin, mindennek utána lehet nézni, mindent meg lehet keresni, tehát ennyiben mégiscsak kalauz). Vagy az Alexanderplatz csúnyán is híres órája. Aztán vannak azért „hamisítatlan” köztéri szobrok, objektek is, nevén nevezhető művésszel, sok közülük akár fehér falú kiállítótermekben is állhatna.

A legkülönfélébb jellegű, hangulatú és művészettörténeti értékű objektumok mellett így helyet kapnak a klasszikus nagyok munkái is (Henry Moore, Claes Oldenburg, Richard Serra, Markus Lüpertz, Stephan Balkenhol, Jeff Koons stb). Akkor is, ha nem éppen szemmagasságba, emberközelbe vannak installálva, vagy ha éppen egy bevásárlóhodály kipucolt átriumában áll az alkotás.

Sausic Attila jegyzetei (kisesszéi?, karcolatai?, tárcái?) hál’ istennek nincsenek túlírva, legtöbbjük nem több, mint egy-két ezer karakter. A szerző nem játssza meg a művészettörténészt, ötletgyűjteménye mégis olyan, akár egy szerethető, jól működő muzeális tér: ilyen-olyan alkotások vagy képződmények kerülnek egymás mellé, lépnek párbeszédbe, erősítik egymást, utalgatnak az (itt és most) szomszédos tárgyakra – egyik a másikra, vagy éppen a szerző személyes, akár régi budapesti emlékeire. Ami ugye egy jobbfajta kiállítás célja, haszna, eredménye is lehet: hogy egy közönséges tárgyat, „haszontalan formát” is vígan tekinthetünk jól megcsinált alkotásnak, saját magunk objet trouvéjának.

Talán csak ebben a könyvben állnak össze párba Eduardo Chillida egymást kóstolgató rozsdás fémnyúlványai a Bundeskanzleramt előtt (Sausic Attilának „Karmok”), valamint Brigitte és Martin Matschinsky-Denninghoff szürkésen tekergő hurkai a Kaiser-Wilhelm emléktemplom mellett („Törzsek”).

A Tolnai-féle rózsaszín vezetékek is kapnak társat, Eduardo Paolozzi „Katasztrófakútjának” köszönhetően, ez a város egyik déli kerületében tör fel a föld alól. Egy tudatosan megkomponált csőgubanc, mint valami félretervezett masina, aminek a sétáló csakis a göcsörtös hurkait és kanyarulatait látja (vagyis egy „tulajdonságok nélküli pumpa”). Még akár az a kérdés is felmerülhet, hogy tényleg „Ugyanazon csövekről lenne szó, amelyek másutt a városban kecses flamingóként álldogálnak?”

Berlinben természetesen mindig ott kísért az emlékezés, az újrakezdés és -feldolgozás kényszere, akarata, így nem csoda, ha az ember úton-útfélen ennek az emlékezéskényszernek a nyomait találja. Sausic Attila persze látja ezeket a nyomokat, akár a Peter Eisenman-féle, a Brandenburgi kaputól nem messze felállított, egész teret betöltő monumentális holokauszt-emlékműről van szó, akár egy alig észrevehető, a macskakövek közé süjjesztett fehér rekeszes kubusról. Annak a húszezer kötetnek az üres helye és nyoma, amit 1933-ban itt vetettek tűzbe a nemzetszocializmus vezérelvein fellelkesült buzgó diákok. Tehát szintén a világháború áldozatairól szól, csak éppen nem egy „látványos, feltűnő gesztus”.

A pop art külön utakon járó nagymesterének, Claes Oldenburgnak „Houseballja” a Betlehemkirchplatzon egy nagyon is túlméretezett batyu, egy zsinegekkel összefogott szőnyeg-gömböc, amiből ki-kikukucskálnak a költözés, a mindig továbbállás kellékei. Egy oldallal utána egy ötventonnás kőtömb, a „Berlini lelenc” fogad és tereli új kontextusokba Oldenburg batyuját, de még Jeff Koons kékesen csillogó, polírozott „Ballon Flowerét” is. Megtudjuk, hogy a kődarab is egy véletlenül Brandenburgba tévedt vándor, merthogy a berlini föld „csupán krumpliban és spárgában gazdag”. A jégkorszakban Skandinávia felől sodródhatott ide, s mióta egy metróépítés során a felszínre került, joggal tekinthető akár kultikus tárgynak, egy gömbszerűvé dagadt, archaikus menhirnek.

Aztán itt van a falmotívum. Richard Serra klausztrofób élményt kínáló térgörbéje, két hajlított és enyhén egymás felé dőlő fémlemeze meg a köztük felkínálkozó folyosószerű rés már csak azért sem szívet melengettető látvány, mert Sausic Attila, ismervén az időbeli előzményeket, elárulja, hogy valahol itt munkálkodtak a nácik az „eutanázia-programon”, kétszázezer fogyatékos ember halálán. Persze ez már csak illusztráció és kötött olvasat, de így is egy gazdagító szemszög. Aztán nem sokkal később látunk igazi, valódi falmaradványt, hirtelen felbukkan egy-két privát emlék is: Mi az, hogy disszidálni, Mici néni és Béla bácsi, Csepel áruház.

Rengeteg párosítást lehetne még találni, Sausic Attila figyelmét nem kerülik el hoppon maradt hősök emlékei sem: Marx és Engels az utókornak meghagyott merev bronzalakja az Alexanderplatzon „a fáraószobrok végérvényességével” néz az S-Bahn felé igyekvőkre („Mint egy állomáson, roppant bizonytalan csatlakozásra várva”). Ugyancsak bronzba öntve, egy picit klasszicizálóbb kontraposztban áll Ludwig Jahn, a németek „tornamesterének”, a német nacionalizmus egyik ősalakjának szobra is, a Hasenheide park fái közé rejtve, meghagyva így, vörös festékkel leöntött, legrafitizett, hajtókás zakóban.

Aki tovább lapoz és olvas (no meg vissza-vissza és keresztül-kasul, mint egy metrótérképet böngészve), annak egy idő után feltűnik, hogy ebben a kötetben – néhány halványabb cezúrától eltekintve – talán minden stáció összefügg, épít egymásra. Mint egy oda-vissza olvasható képregényben.

A könyv talán legfőbb erénye, hogy szemfülessé tesz, kombinációkra, rejtett képi párhuzamokra mutogat rá, látásra, nézelődésre buzdít. Ha helyénvalónak érzi, állást is foglal, hihetetlenül jó jelzőket talál, minisztorikat mesél, helytörténeti sajátosságokat ismertet, aforizmákat illeszt be. Kifogásol is, finoman bár, de nemtetszésnek ad hangot, akkor is, ha egy prominens emlékhelyről vagy nagynevű művész szobráról van szó.

Sausic Attila nagyon ismeri, nagyon szereti ezt a várost. Hosszasan tud nézni, ízlelgetni, valahogy úgy, ahogy – saját maga írja, egy-két mondatban, igen elegánsan – az étlapot szokás forgatni, lassan, megfontoltan, minden tét nélkül, merthogy az is benne van a játékban, hogy a végén nem is akar az ember választani.