Vérző Magyarország

„Régi törvénytábláink összetörtek. Újak még nem akadtak helyettük. […] Azok, akik annak idején látták, hogy hullottak el ártatlan milliók, anélkül hogy utána bármi megtorlás következett volna, aztán látták azt is, hogy üzérkedtek és raboltak a pusztulás élelmesei, anélkül hogy ennek is bármi következménye lett volna, megrendültek hitükben, nem találtak szilárd talajt, melyen megvethették volna lábukat, nem tudták, hogy jobbra forduljanak-e, vagy balra.”

                                                                                                         (Kosztolányi 1978, 2: 216)

Proletárdiktatúra és trianoni békeszerződés

Kosztolányi pályafutásának legkényesebb kérdéseként szokás számon tartani, hogy 1919 második felétől rendszeresen írt cikkeket, sőt rovatot is szerkesztett a szélsőjobboldali Uj Nemzedékben (a lapban eredetileg így szedték a címet). Az irodalmárok egy része igyekezett megkerülni az írónak ezt a tevékenységét, mások mintegy az igazság kiderítésének becsülendő célját a filológusinak nevezett pontosság jegyében próbálták elérni. Ez utóbbiak közül minden bizonnyal Lengyel András bizonyult kezdeményezőnek. Az ő érvelése szerint „a ’politikus’ és az ’esztéta’ Kosztolányi szétválasztása, illetve az előbbi zárójelbe tétele csak ideiglenes érvényű elemzési technika lehet. A valóságban mindkettő ugyanaz az egy ember volt” (Lengyel 2007, 400).

Az említett szembeállítás valóban indokolatlan, de megkockáztatható a föltevés, hogy Kosztolányi soha nem volt politikus a szónak abban az értelmében, amelyet a történettudományban használnak. Az 1919. év augusztus első napjától számítható időszakban a politikai közéletnek sok meghatározó szereplője volt, Kosztolányi nem tartozott közéjük. Eszmei (ideológiai) vetület természetesen az ő tevékenységének is tulajdonítható, ám ennek elemzéséhez a korszak körültekintő, árnyalt vizsgálatára van szükség, ez pedig elsősorban a történettudomány szakavatott művelőire tartozik, mivel nemcsak politika-, de társadalomtörténeti jártasságot, sőt az ország gazdaságára, az üzleti életben szerepet játszó nemzetközi és országon belüli érdekcsoportokra vonatkozó szakszerű ismereteket is igényel. Ilyeneknek hiányában az irodalmár legföljebb műkedvelőként szólhat hozzá történeti kérdésekhez. Az is valószínű, hogy Kosztolányi eszméi, politikai nézetei jelentékeny mértékben megváltoztak a proletárdiktatúra és a Franciaországban kötött békeszerződés hatására. „Mit jelent a nihilizmus? Azt, hogy a legmagasabb értékek leértékelődnek” – állította Nietzsche (Nietzsche 1964, 10). Kosztolányi, ki már a huszadik század első évtizedében is közel érezte magához e bölcselő nézeteit, 1919 után többször is nihilistának vallotta magát.

Montaigne, kit Kosztolányi az általa tisztelt „latin” szellem egyik megtestesítőjének tartott, Esszék címen ismert munkája második könyvét a „Cselekedeteink állhatatlansága” („De l’inconstance de nos actions”) című eszmefuttatással indította, melyben a személyiség egységét vonta kétségbe. Nietzsche és Freud azután különös hangsúllyal írt az emberi én belső ellentmondásairól.

E felfogások nagy hatásától eltekintve is bízvást állítható, hogy 1919–1920 politikai eseményei a magyar értelmiség, sőt általában a lakosság jelentős részében erős megrázkódtatást okoztak. Talán a fajvédőként indult és a németekkel szemben megnyilvánult ellenállás áldozataként meghalt Bajcsy-Zsilinszky Endre példája lehet a legismertebb emlékeztető arra, mennyire nem lehet állandó politikai álláspontot tulajdonítani egyazon személynek, már csak azért sem, mert ugyanaz a vélemény megváltozott helyzetben már nem azonos korábbi önmagával. Nagyon sok ellentmondásosnak nevezhető pályafutásra lehetne utalni. Rátz Kálmán (1888, Komárom – 1951, Svájc), kiről azt hitték, hogy 1915-ben elesett, valójában orosz fogságba került (Ritoók é. n., 1: 101), hazatérése után nehezen egyértelműsíthető tevékenységet folytatott: 1934 körül József Attila barátja lett, később „nyilaskeresztes párti képviselő, majd 1941-ben kilép, 1944-ben egy ellenállási csoport vezetője, részt vesz zsidók mentésében” (Szabolcsi 1998, 258). 1936-ban Bangha Béla azt emeli ki a tevékenységéből, hogy nemcsak a Pesti Napló vezércikkírója, hanem a magyar zsidóság vezető lapjának, az Országos Egyetértésnek is dolgozik (Bangha 1941, 436–437). Ritoók Emma, ki Berlinben végezte egyetemi tanulmányait, a Vasárnapi Kör tagja lett, 1917-ben örömmel fogadta, hogy az orosz nép „megszabadul zsarnokától”, s „a sociálizmus valamilyen formájának kikerülhetetlen megvalósulását valószínűnek” tartotta, 1918 októberében pedig azt kívánta, „jöjjön Károlyi”, ki „összeköttetései útján a legjobbat érheti el” a békekötéskor, 1919 után viszont arra a következtetésre jutott, hogy Fülep Lajos „az ellenforradalmárok kémje” volt, elhatárolta magát „a zsidó internacionalizmustól”, „antiszemitává” lett, megrótta József főherceget és fiát, valamint az Udvarnagyi Hivatal vezetőjét, a távoli atyafiságához tartozott idősb Szegedy-Maszák Aladárt, mert „felesküdött a Nemzeti Tanácsra”, és bírálta Tormay Cécile-t, ki azok közé tartozott, akik a franciákat imádták, az anyai részről zsidó és a kommunistákkal rokonszenvező Anatole France-szal teremtett kapcsolatot, és Hofmannsthal ajánlatára kereste föl Samuel Fischert, „az öreg zsidót és elragadja szépségével és szellemességével”, később pedig „sok kikeresztelkedett zsidó asszony”-t vont be a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségébe (Ritoók, é. n., 1: 152, 118, 187, 121, 12, 87, 219, 98, 249, 4: 57). Móra Ferenc, ki 1911-ben lett a Szeged nevű szabadkőműves páholy tagja (Wolff 1921, 222), majd 1918-ban a Polgári Radikális Párthoz csatlakozott, ugyanakkor maradi szellemű szervezetek tagságát is kereste – 1915-ben a Petőfi, 1931-ben a Kisfaludy Társaság tagja lett –, és olyan jól alkalmazkodott a húszas évek hivatalos politikájához, hogy Gömbös Gyula miniszterelnök és Horthy Miklós kormányzó 1932-ben kelt jóváhagyásának köszönhetően „egyetemi diploma nélküli tiszteletbeli doktor lehetett” a szegedi egyetemen (Péter 2005, 97).

Anélkül, hogy bárkinek is mentegetnők olyan nyilatkozatait, amelyek a holokauszt utáni korszakból visszatekintve súlyos hibáknak minősülhetnek, a Bujdosó könyv és A szellem kalandorai szerzőjének megjelent és (egyelőre?) csak kéziratban olvasható írásai alapján ugyanúgy következetlenségeket, töréseket, tragikus, végzetes tévedéseket lehet megállapítani, mint Az elsodort falu írójánál, Bajcsy-Zsilinszky Endrénél, Rátz Kálmánnál és másoknál. Talán ilyen környezetben, összehasonlítások széles körén belül célszerű mérlegelni Kosztolányinak 1919 augusztusa után végzett tevékenységét.            

Az ő szemléletében először a világháború okozott törést. 1929-ben úgy írt a háborúról, mint „a világ legnagyobb szégyenéről, az emberiség legaljasabb gyávaságáról” (Kosztolányi 1978, 2: 512), egy évvel később egy negyvenéves beszélgetőtársától azt az 1914 előtti létformára vonatkozó megállapítást idézte, mely szerint „Ez a világ megsemmisült”, és 1926-ban egy sírásónak a következő kijelentésére hivatkozott: „mióta orosz fogságba jutottam, mindent elfelejtettem” (Kosztolányi 2002, 183, 155). Tudomására jutott, hogy az általa olyannyira szeretett franciák táborokba zárták azokat a magyarokat – közöttük írókat s művészeket –, akik a háború kitörésekor éppen Franciaországban tartózkodtak, sőt azt is föl kellett ismernie, hogy Párizsban egyoldalúan tájékozódtak a térség helyzetéről. Ahogyan Aurélien Sauvageot elismerte: „1914-ben annak alapján gondolkodtunk Közép-Európáról, amit Prágából, Bukarestből vagy Belgrádból jelentettek” (Sauvageot 1988, 117). Kosztolányi olyasféle következtetésre jutott, mint a szintén Párizs-járó Szabó Dezső, ki „a francia lélek, a francia szellem szerves összeférhetetlenségét az idegen lélekkel, az idegen szellemmel” tette szóvá (Szabó 1996, 809).

Elgondolkoztató az a nyilatkozata, mely szerint „a háborúban töltött évek duplán számítanak, az irodalomnak pedig tízszeresen. Aki 1912-ben harmincéves volt, az ma körülbelül százharminc éves” (Kosztolányi 1978, 2: 769). Az intézményeknek az a rendszere, amelyben ő nagyon sokat dolgozó újságíróként oly sikeresen tevékenykedett, hirtelen összeomlott. A szellemi élet számos képviselője elhagyta az országot. „Nálunk már régóta kipusztultak: megölte őket a háború” – állapította meg Kosztolányi az irodalmi kávéházakról 1926-ban (Kosztolányi 2004b, 461). Némely lapok s folyóiratok hitele kétségessé vált, mert a közvélemény egy része úgy látta, hogy közvetve hozzájárultak a történelmi Magyarország bomlasztásához. Példaként „a marxista alapon megszerveződő Magyarországi Szociáldemokrata Párt” lapja, a Népszava említhető (ifj. Bertényi 2009, 55). Az előző fejezetben esett szó arról, hogy e lapba Kosztolányi is írt, s noha az ő cikkeinek nem volt politikai üzenete, nem lehet kizárni annak a lehetőségét, hogy visszatekintve, úgy vélhette, hogy a szociáldemokraták cikkei is bomlasztó hatásúak lehettek. Annyi bizonyos, hogy 1919-re a sajtótermékek száma óriási mértékben lecsökkent, és az ország területének összezsugorodása az olvasóközönség megcsappanását idézte elő. Nagyon kevés lehetőség kínálkozott arra, hogy valaki munkatárs lehessen valamely lapnál. Kosztolányi egyedül az Uj Nemzedéktől kapott ajánlatot.

Megtagadta-e korábbi felfogását? Nem lehet egyszerű igen a válasz e kérdésre. Egyáltalán nem bizonyos, hogy létezett egységes politikai értékrendje. Ha tágabb tér-, sőt időbeli távlatot veszünk figyelembe, óhatatlanul is megkockáztatható a föltevés, hogy a huszadik század első évtizedeinek történései az egész nyugati világban sokakat pálfordulásra késztettek. Aragon az automatikus írás eszményét a szocialista realizmus jelszavával cserélte föl, Ezra Poundtól Céline-ig egy sor kiváló szerző arra a következtetésre jutott, hogy a jobboldali önkényuralom még mindig kisebb rossz a baloldalinál, Márainál a proletárdiktatúra helyeslését a bolsevizmus elutasítása váltotta fel, a Munkások költője a nemzeti szocializmusról is írt megértőnek tetsző módon, s Németh László Sztálin rendszerének éleslátó elítélése után idősebb korban megbékélni látszott a Sztálin utáni Szovjetunióval. E példák hevenyészettek; mindegyikük árnyalható bővebb kifejtéssel. Annyi bizonyos: a sort sokáig lehetne folytatni.

1929-ben Kosztolányi megtekinti Raszputyin lányának táncszámait, s apa és lánya sorsán töprengve, azt állapítja meg, hogy „a história oly gyorsan, oly átmenet nélkül változik, akár az éjjeli mulatók egyes számai egy szeszélyesen összeábdált műsorban” (Kosztolányi 1978, 2: 598). 1919–1920 hirtelen fordulatai sokak nézeteit gyökeresen változtatták meg. „Ez az ember még lakolni fog” – írta Ady Tisza Istvánról az Enyhe, újévi átokban. 1926-ban Kosztolányi fontosnak tartotta idézni egy rikkancsnak egy néma újságíróra vonatkozó szavait: „Tisza Pista valahányszor arra ment, mindig dobott valamit székére. Aztán hogy meggyilkolták, a családja segélyezte” (Kosztolányi 2002, 82). A két vélemény közötti különbség nem pusztán a két költő eltérő szemléletével magyarázható. Szabó Dezső 1911-ben nyílt levélben támadta meg Tisza Istvánt: „Hazaellenes mindenki, ki öt, tíz, vagy nem tudom hány ezer holdnyi vagyonnal azt mondja a nyomorgóknak: ne gondoljatok az anyagiakkal, éhezzetek a hazáért” (Szabó 1911, I: 811). „De most – írta ugyanő nyolc évvel később – könnyekkel van tele a circumdedérunt, melyet egy nagy magyar hős felett mondok el” (Szabó 1920a, 148).

Szabó Dezsőnek a tanárok mostoha sorsát ecsetelő cikkét a Nyugat és a szabadkőművesek napilapja, a Világ is közölte. A Tisza István és Herczeg Ferenc szerkesztette Magyar Figyelőben Alexander Bernát válaszolt, akit a proletárdiktatúra idején tanúsított magatartására hivatkozva 1919. november 24-én kizártak a Magyar Tudományos Akadémia tagjai köréből. Szabó Dezsőt a cikke miatt a közoktatási miniszter el akarta bocsátani tanári állásából, de Tisza kívánságára ez nem történt meg (Szabó 1996, 795). A volt miniszterelnök későbbi megítélésére föltehetően az is hatással volt, hogy amikor 1918. augusztus 6-án „Farkas Pál képviselő – a radikálisokkal rokonszenvező Fényes László helyeslése mellett – határozottan felszólalt a galíciai menekültek árdágító tevékenysége ellen, követelve azonnali kitoloncolásukat”, Tisza másnap országházi felszólalásában „elítélte az antiszemitizmust” (Gyurgyák 2001, 282–282). A helyzet összetettségét bizonyítja, hogy a tervezett megtorlás egyik kezdeményezője a Magyar Figyelő munkatársaként Tisza hívének számított és zsidó származású volt (Erdélyi 1925, 105). Tisza még élete végén sem hitte azt, hogy a háború elveszítéséhez a magyarországi zsidóságnak mint egységes csoportnak köze lett volna. Ezt sejteti Hegedüs Lóránt visszaemlékezése: „Tisza nem sokkal halála előtt, a Nemzeti Tanács megalakulásakor, 1918 október végén fölszaladt hozzám azzal, hogy ’tartsd vissza gyáriparos zsidó barátaidat attól, hogy mindenféle Forradalmi Tanácsban résztvegyenek, mert annak óriási antiszemitizmus lesz a vége’” (Hegedüs 1940, 35).

Jászi Oszkár nézeteinek alakulásában is fölfedezhető ellentmondás. „Hogy mennyire nem volt politikai látása, mutatja, hogy egyszerre fejest ugrott a Neumann [sic!] Közép-Európájának gondolatába, és nem is sejtette: […] milyen impérializmus kegyetlen győzelmét jelentené ez a terv.” Szabó Dezsőnek ez az ítélete (Szabó 1996, 890) elfogult, de nem teljesen alaptalan. Évtizedekkel később Szekfű Gyula azt írta Csécsy Imrének, hogy Jászi „zürzavarban élt” (Szekfű 1940). Noha ez sem tárgyilagos vélemény, annyi elismerhető, hogy a zsidók túlsúlya a proletárdiktatúra vezetésében elég sokakat riasztott. „A közoktatási népbiztosságon […] mind az 5 itt megforduló népbiztos zsidó származású volt […]. Az általuk kinevezett 10 csoportvezető közül 9 volt zsidó származású, s a 27 új osztályvezető közül mindössze 6 nem volt zsidó” (Gyurgyák 2001, 105). Ez magyarázhatja, ha nem is indokolhatja Jászi 1944-ben tett kijelentését: „A magyar forradalmat az tette tönkre, hogy jórészt idegen fajú emberek csinálták” (Litván 1997, 106). Nem elszigetelt nyilatkozatról van szó, hiszen unokatestvérének, Liebermann Pálnak 1936. március 1-jén küldött levelében is található hasonló megnyilatkozás: „általában kételyeim vannak, hogy egy idegen faj emberének szabad-e részt venni a vezető politikai életben? Ebben a véleményemben nincs semmi szerepe a Nazi ideológiának, melyet természetesen mai formulázásaiban ostobaságnak és gonoszságnak tartok” (Jászi 1991, 370).

Azok, akik Jászit azzal vádolták, hogy ábrándjai voltak, némi megerősítést kaphattak, ha figyelmesen elolvasták 1920-ban írt könyvét, amelyben azt állította: „a nemzetiségek épp oly hazafiasan és dinasztikusan éreztek, mint a magyar nép”, „a magyarság vezérszerepe Magyarországon sokkal szilárdabb alapokon nyugszik, mint a németeké Ausztriában”, s „az egész közvélemény meg volt róla győződve, hogy az antant honorálni fogja azt a nagy és önfeláldozó küzdelmet, melyet Károlyi Mihály a német szövetség ellen az egész háború alatt folytatott, és hogy a nemzetiségek az én lojális külpolitikámat megértéssel fogják fogadni”. Sőt, fölvethető a kérdés, vajon a Magyar kálvária – magyar föltámadás szerzője nem esett-e a „casus irrealis” megfogalmazásának kísértésébe, amidőn a következőképpen érvelt: „Ha a Károlyi-kormány kinevezése hat vagy akárcsak négy héttel előbb történt volna meg: a magyar események lényegesen más irányt vettek volna. A legsúlyosabb konvulziók elkerülhetők lettek volna, s bolsevizmus és fehérterror nélkül valósíthattuk volna meg a két forradalom lehető és ésszerű tartalmát” (Jászi 1989, 26, 28, 67, 32). A valóság iránti érzéknek némileg hasonló hiánya jellemezte Hodža cseh miniszterelnökhöz vagy Benešhez 1936-ban, illetve 1945-ben intézett levelét (Jászi 1936 és 1945). A harmincas években Jászi a népi mozgalommal rokonszenvezett. Pályafutásának ellentmondásait tükrözi vissza egy 1948-ban kifejtett gondolatmenet, amelyben az 1918 utáni éveket így jellemezte: „Az a doktrina, hogy Magyarországon nincs más választás, mint proletár diktatura vagy fehér diktatura véelményem [sic!] szerint végzetesen szerencsétlen mely szegény elgyötört zsidó intellektuellek fejében született meg s mely, nagyon félek!, a zsidóság végleges kiirtásához vezethet. Már Károlyi alatt láttam, hogy milyen szomjuság volt igazi népies demokrácia iránt mindaddig míg a Kun Béla bandája és a szociálistákárulása [sic!] nem vezetett orosz diktaturához, melyet persze a népesség 90 százaléka utált és gyülölt s a mi megnyitotta az ajtót a fehér terrorhoz” (Jászi 1948).

Néhány jelzésszerű utalás talán elégséges annak igazolására, hogy Jászi példája nem rendkívüli kivétel. Ignotus Pál így jellemezte a proletárdiktatúra vezetőségét: „Nemcsak csupa pesti, de csupa pesties pesti. S a pestiek közt is több [a] zsidó a kelleténél; a zsidók közt is kevesebb a meggyőződéses szocialista, és kevesebb jó színvonalú intellektus a kelleténél… Áruljam el, hogy néha már-már elfogott az antiszemitizmus kísértése?” (Ignotus 1989, 93–94). Az évszázadok óta helyben élő, illetve a közelmúltban bevándorlott zsidóság társadalmi-politikai szerepének, hatásának megítélése nemcsak Magyarországon bizonyult ellentmondásosnak. Szekfű joggal hozta szóba, hogy a magyar olvasók körében is népszerű Jakob Wassermann „bármennyire sajnálta is a galíciai zsidókat, közösséget nem velük, hanem a németséggel tartott” (Szekű 1923, 173), Karl Popper pedig osztrák vonatkozásban hangoztatta, hogy „a zsidók beözönlése baloldali pártokba hozzájárult e pártok bukásához” (Popper 1982, 106–107).

Az itt röviden vázoltak talán eléggé indokolják a meglehetősen óvatos közelítést Kosztolányi Dezső 1919–20-ban végzett tevékenységéhez. Heller Ágnes egykori könyvével már nem indokolt vitatkozni, hiszen szerzője nem vállalja e korai munkáját – néhány bizonyítatlan állításával másutt bővebben foglalkoztam (Szegedy-Maszák 2007a) –, ezért most legföljebb azt hoznám szóba, hogy egyik föltevését később is fönntartotta, kifogásolván, hogy „Kosztolányi elárulta ’19-et, amelyet szeretett és támogatott” (Heller 1998, 149–150). Ennek a bizonyítatlan tételnek a kisugárzása más szerzőknél is megfigyelhető, akik szerint Kosztolányi „számos cikkében lelkesedik a forradalmi eseményekért” (Kőszeg 1974, 490), „érzelmi alapon csatlakozott a proletárdiktatúrához” (Hima 1994, 70). Az előző fejezet végén említett cikkek azt bizonyítják, hogy „nem árulhatta el 1919-ben a kommünt, mert egy percig sem volt a híve” (Veres 2003, 221).

1919. augusztus 1-je után Kosztolányi egészen más helyzetben volt, mint azok az írók, akik elkötelezték magukat a proletárdiktatúra mellett. Márainak például el kellett hagynia az országot, mert olyan cikkeket jelentetett meg, amelyek egyértelműen helyeselték a Kun Béla irányította rendszert. „Ez a szavazás – írta a Magyarország 1919. május 7-én megjelent számában – öntudatos melléállás a világ második proletárállama életharca mellé – az igazi népszavazás, nem titkos cédulákkal, hanem önmagával, az életével adja le szavazati jegyét az osztályöntudatra ébredt magyar munkás. […] A magyar proletárság ezzel a tettével leszavazott a világ előtt, és fölvette a harcot a tőkével” (Márai 2006, 71). Kosztolányi nem írt ilyen hangnemű cikket, sőt még a nemzetköziséget sem hangoztatta olyan következetesen, mint az Európa Lovagjai nevű társaságnak a kiáltványa, amelynek fogalmazói: Babits, Jászi és Szabó Ervin azt hangoztatták, hogy támogatnak „mindent, ami a nemzetközi érzületet, az emberiség testvériségének gondolatát erősíti, vagy a nemzetek közötti politikai, érzésbeli vagy gazdasági válaszfalakat lerombolni alkalmas” (Babits 1978, 1: 543). Körülbelül egy évvel később készült az a vers, amely több más szöveggel együtt tanúsítja, milyen mélyen megrendíthették Babitsot 1919 eseményei:

Az Eszme drága lobogóját

kezükbe kapták a gazok

Sárral és vérrel mártogatták

s rongy pénzzé tépték szét azok

[…]

Jaj engem is bekentek sárral

hogy fajtám undorodva lát

(Babits 1997b, 574).

Azok a történések, amelyekre az Édes Anna utal, korábban politikailag elkötelezetlen vagy semleges írókat állítottak a jobboldalra. 1918. november 6-án a románok megsemmisítették Tormay Cécile anyai rokonságának az Arad megyei Álgyesten épült kastélyát: „a könyvtár szép ódon könyveit beletaposták az udvar sarába. A régi dolmányos földesurak, a krinolinos dámák képeit fejszével hasogatták be, kiszúrták a szemüket, kivágták a vásznat a szivük helyén […]. A százados öreg bútorokból tüzet raktak dáridójukhoz az udvaron. Az öntöző kút medre pedig, a tuják alatt, szinültig van darabokra zúzott Alt-Wien cseréppel, metszett poharak kristálytörmelékével” (Tormay 1939, 1: 114). Efféle tapasztalatok is okozták a Bujdosó könyv megírását. Noha ez a naplójegyzetek alapján írt beszámoló bő két évtizeddel a holokauszt előtt készült, és szerzője később eltávolodott a zsidóellenességtől, támogatta Szerb Antalt és Halász Gábort, megjelentette Károlyi Mihály vejének, Szabó Zoltánnak, valamint olyan zsidó származású szerzőknek írásait, akikről tudta, hogy kommunisták, természetesen nem lehet mentegetni 1918–19-ről írt könyvének súlyos tévedéseit. „A tévedéseim is tükrök: a kor tévedéseinek a tükrei” – olvasható e könyv élén, a későbbi részekben pedig még az uralkodó osztálynak címzett szemrehányás is található: „Urak, magyar urak, ki hallgatódzott közületek, mi sajog a zsellérkunyhókban, ki kutatta, mit ír az országút porába a kivándorlók nyoma?” (Tormay 1939, 1:7, 2: 189).

Történészek feladata eldönteni, a bal- avagy a jobboldali rémuralom volt-e súlyosabb. „A szocializmus álmodói között voltak nagy és önzetlen lelkek, de Magyarországon álmuknak még a nevét is gyűlöltté tette a megvalósulás” (Tormay 1939, 2: 298). Az efféle állítás nyilvánvalóan súlyos előítéletre vezethető vissza, de nem tagadható, hogy valóban megtörténtek azok az események, amelyek alapul szolgáltak e következtetéshez, hiszen a jelenkori történész is utal például az 1919 júniusában Kalocsa környékén kitört felkelésre: „A tiltakozás olyan elementáris erővel robbant ki, hogy elfojtásához a Lenin-fiúk mellett többezernyi katonaságot kellett a térségbe vezényelni, s a megtorlásokat irányító Szamuely Tibor mintegy félszáz résztvevőt akasztatott fel” (Romsics 1989, 130).

A Verstárgyak (1905–6) sorozatnak az előző fejezetben idézett, „A vörös ünnep”-ről szóló részlete egyértelműen bizonyítja, hogy Kosztolányi fiatalkorában sem vonzódott egy esetleges szocialista forradalom gondolatához. Már Négyesy stílusgyakorlatain sem rokonszenvezett Vágó Bélával, aki ott indulatosan kijelentette, hogy „a költészet célja csupán a haladás, a társadalmi jólét előmozdítása”, s akit a proletárdiktatúra idején népbiztosként látott viszont, „bőrövében kézigránátokkal” (Kosztolányi 2004c, 245). Korábbi felfogását nem tagadta meg, bár kétségkívül közelebb került a faji előítélethez, mint bármikor korábban vagy később, amikor 1920 elején így írt Juhász Gyulának: „Vidékről, távolról el se képzelheti, micsoda legendás szenvedésen ment át a magyarság a Balázs Bélák és Lukács Györgyök faji zsarnoksága miatt, hogy rongyolódott le apánk és anyánk, hogy jutott koldusbotra egész fajtánk, míg a másik ’választott’ fajta, mely mártirosdit játszik és jelszókat harsog, milliókat szerzett, és ma is kezében tartja az ország és irodalom sorsát” (Kosztolányi 1996, 433). Az is félrevezető szépítés volna, ha múló indulatként könyvelnénk el 1919–20-ban tanúsított viselkedését, hiszen 1922-ből származik az a Tolnai Vilmosnak tett vallomás, melyben a következőket lehet olvasni: „hajlamomnál fogva egyenesen maradi, reakcionárius vagyok, mert nem hiszek az emberiség gyökeres haladásában, sem a demokráciában, sem a ’világot megváltó’ szocializmusban, amelyet mint pesszimista az újkor legszomorúbb kabaréjának látok” (Lengyel 2009c, 97).

Mindazok az állásfoglalások erősen kifogásolhatók, amelyek a kommunistákat a zsidókkal azonosították, már csak azért is, mert a magyarországi zsidóság erősen megosztott volt. „Azt gondoltam, minden magyarnak egyesülnie kell érzelemben a Szent Korona régi területéhez való ragaszkodásban és a régi királyi család jogainak tiszteletében.” Angyal Dávidnak, a jeles történetírónak ez a kijelentése (Angyal 1971, 144) bizonyítja, hogy az asszimiláltak közül akadtak olyanok, akik ragaszkodtak a történelmi Magyarországhoz és a Habsburg-házhoz. A hazai zsidóságnak az a jelentős része, mely a polgárság középső és felső rétegéhez tartozott, érthetően elutasította a polgárságnak mint társadalmi osztálynak fölszámolására törekvő kommunista eszmeiséget. „Aznap, amikor Budapesten kitört a kommün s minden vagyonát elszedték tőle, levetette magát egyik házának harmadik emeletéről. Szörnyet halt.” Így számol be Kosztolányiné egyik rokonának a haláláról (Kosztolányiné 2003, 82). Ismeretes, hogy Weiss Manfréd öngyilkosságot akart elkövetni azután, hogy államosították a gyárait.

Miért nem rokonszenvezett Kosztolányi a szocializmussal? E kérdésre nyilvánvalóan többféle válasz adható. Csak egyik lehetőség Nietzsche erős hatására hivatkozni. Ennek a szerzőnek a művei döntő hatást tettek a fiatal költőre, s a német bölcselő azt állította, hogy a szocializmus „a legjelentéktelenebbek és legbutábbak zsarnoksága”. „Ellenzem a szocializmust, mert teljes együgyűséggel ’jóról, igazról, szépről’ és egyenlő jogokról álmodik.” Ezek a kitételek elválaszthatatlanok a német bölcselő kereszténységgel szemben fölhozott kifogásaitól: „a kereszténység fölemelkedése nem több tipikusan szocialista tannál” (Nietzsche 1964, 90, 504, 150). A fiatal Kosztolányi elfogadta Nietzsche tételét a két mozgalommá szerveződött eszmerendszer rokonságáról. „Nemhiába látta egykor Cabet a kereszténységben a kommunizmus forrását” (Kosztolányi 2006, 125). Ez az 1908-ban tett kijelentése lényegében összhangban van a Káin üzenetével. Kommunizmus és kereszténység kapcsolatáról Kosztolányi másutt is olvashatott, például Renan Jézus élete (1863) című könyvében, mely sok helyütt, így Magyarországon is széles körben nagy hatást tett a közgondolkozásra (Renan 1893, 102, 106, 110).        

A Kosztolányi munkásságával foglalkozó szakirodalomnak egyik feltűnő hiányossága, hogy – Zágonyi Ervinnek egy futó és kissé pontatlan utalását leszámítva (Zágonyi 1990, 31) – figyelmen kívül hagyta Jules de Gaultier (1858–1942) munkáit, pedig a magyar költő sokat idézett önértelmezése, a Nyugat 1933. január 1-jén megjelent számában közölt Önmagamról, határozottan ennek a szerzőnek az ösztönzésére hivatkozik. Kosztolányi ebben a szövegében nem említi, hogy e francia értekezőnek melyik művét olvasta. Talán a Nyugat „Figyelő” rovatában, 1925. június 15-én Orosz színészeket méltató rövid cikkének első mondata adhat némi eligazítást: „Gondolom, Jules de Gaultier állapította meg, hogy minden dolog kettő: az, ami, és annak ellenkezője (Bovarysme)” (Kosztolányi 1978, 2: 554). Még ez az utalás sem egyértelmű, hiszen a zárójelbe tett szót Jules de Gaultier több művében, sőt címként is kétszer használta. Le Bovarysme, la psychologie dans l’oeuvre de Flaubert című könyve 1892-ben, a Le Bovarysme, essai sur le pouvoir de l’imaginer tíz évvel később jelent meg. Jelenlegi ismereteim alapján nem tudom megmondani, mikor ismerkedett meg Kosztolányi e szerző munkáival. Annyi bizonyos, hogy Remy de Gourmont már 1900-ban hivatkozott rájuk a Mercure de France hasábjain, egy olyan francia költészeti gyűjteményről (Bever–Léautaud 1900) írt méltatásában (Gourmont 1920, 158), amely a Modern költők egyik forrása volt (Rába 1969, 222–223).

Jules de Gaultier elsősorban filozófia- és eszmetörténészként, különösen pedig Nietzsche értelmezőjeként több könyvében is hasonló tételeket fogalmazott meg. De Kant à Nietzsche (1900) című könyvében több szerzőnek – például Schopenhauernak és Carlyle-nak – olyan nézeteit elemezte, amelyekre Kosztolányi is támaszkodott. Egy másik munkájában (Nietzsche et la Réforme philosophique, 1904) „a judeo-keresztény mozgalom és az egyenlőség eszméje Nietzsche által megfogalmazott elítélése”, a német bölcselőnek „a kereszténységgel és a forradalommal szemben megnyilvánult ellenséges érzülete”, valamint a messianizmus és a latin szellem, „a francia lángelme világossága” közötti ellentét (de Gaultier 1904, 149–150, 152) áll a középpontban. „Az antiszemitizmus legyen a civilizáció nevében meghozott következtetés? Egyáltalán nem […]. Egy társadalmi osztályról, nem pedig egy meghatározott népről van szó”, mert „A zsidó messianizmust Izrael népének alsó osztályai hozták létre” (de Gaultier 1926, 169–170, 163).

Ez a megkülönböztetés segíthette Kosztolányit abban, hogy meghaladja szocializmusnak és zsidóságnak azt a szoros összekapcsolását, amely a Juhász Gyulához 1920-ban írt levelének tanúsága szerint őt is megkísértette.

De Gaultier könyveiben más olyan tétel is megfogalmazódott, amelyet Kosztolányi ösztönzésként vagy megerősítésként foghatott fel. Példaként a következő mondat idézhető: „Nem hiszek a mesterséges nyelvekben és hazákban” (Gaultier 1926, 180). Legtöbb tétele olyan fogalmakra vonatkozik, amelyek szerinte csak látszólag ellentétesek, valójában közeli rokonok egymással, mint egyenlőség eszméje és zsarnokság gyakorlata, nemzetköziség hirdetése és parlagi bezárkózás. Ehhez hasonló érvelés vehető észre Kosztolányinak 1921. december 18-án a Pesti Hírlapban a bolsevik Oroszországról közölt tárcájában: „Tragikomédiája ennek az országnak, hogy szellemi élete a nemzetközi cégér alatt kikapcsolódott az emberi közösségből és elszigetelt, korlátolt, kicsinyes lett” (Kosztolányi 1997a, 147). Alig egy évvel később írta a következőket: „Bocsássanak meg a haladottabb világnézet hívei, az emberi egyenlőség apostolai, kik azt tartják, hogy a mosóné ember, ellenben a cárné nem ember. Én nem tartozom közéjük. Az emberi egyenlőtlenséget hirdetem. Ennélfogva azt hiszem, hogy a cárné is csak olyan ember, mint a mosóné” (Kosztolányi 1997a, 151). Talán érdemes arra emlékeztetni, hogy az első világháború idején az orosz uralkodópárt zsarnokként és szellemi fogyatékosként jellemezte. Nem annyira Kosztolányi értékrendje, mint inkább a történelmi helyzet változott. „Reggel a fehérek voltak benn, este a vörösek. A fehérek főbe lövettek húsz embert, a vörösök kétszázat” – nyilatkozta az újságírónak egy orosz nő 1931-ben (Kosztolányi 2002a, 231).

Kosztolányi nem Károlyi Mihályt vagy Kun Bélát okolta a békeszerződésért, de a történelmi Magyarország elvesztését élete legnagyobb csapásaként élte meg. 1931-ben így emlékezett vissza egy olyan levélben, amelynek címzettje tudtommal ismeretlen: „Huszonhat-huszonhét éves lehettem, mikor egy éjszaka, az Andrássy úton sétálva, Isac Emil a román megszállás lehetőségét emlegette előttem – már akkor –, s hangsúlyozta, hogy ők mindenkor tiszteletben fogják tartani, istápolni fogják nyelvünket, műveltségünket. ’Én például – mondotta – önt neveztetem majd ki a kolozsvári magyar színház igazgatójának.’ Elmosolyodtam, mert fiatalos túlzásnak véltem mind ezt az ígéretet, mind ezt a lehetőséget, melyet fölidézett, sőt kétkedtem, hogy ő maga is komolyan hinne benne, de – emlékszem – utána megdöbbentem” (Kosztolányi 1996, 637). Már 1921. szeptember 1-jén arról panaszkodott a Nyugatban, hogy „a magyar író külön tragédiája”, hogy „közönségét négy részre tépték és elzárták tőle olvasóit” (Kosztolányi 2004c, 648), bő félévvel később pedig ezt írta Clevelandbe, Reményi József barátjának: „El se képzeled, hogy a trianoni béke milyen pusztítást visz végbe emberekben, művészetben, irodalomban” (Kosztolányi 1996, 472).

Azok közé a magyar írók közé tartozott, akiket az új határok személyesen is érintettek. Szabadka sorsáról a következőket lehet olvasni Herczeg Ferenc visszaemlékezéseiben: „A gyászmagyarok seregében talán a leghitványabb volt M. honvédezredes, egykori kaszinói társunk. Ki volt M.? Egyike azoknak a bácskai uraknak, akiket a közvélemény éppúgy magyarnak ismert, mint a Vojnitsokat vagy a Latinovitsokat. […] Üdvözölte a szerb hősöket, megköszönte, hogy felszabadították a bunyevác testvérnépet sok évi, lealázó magyar rabságából, becsületbeli kötelességévé tette a délszláv hősöknek, hogy örök időkre tartsák és védjék Suboticát… […] Budapestre telepedett, és itt azon fáradozott, hogy újból folyósítsák neki a m. kir. ezredesi nyugdíját…” (Herczeg 1993, 101–102).

„Magyarország földarabolása után hat esztendeig nem látogathattam meg” – írta Kosztolányi az édesapjáról. „Leköszönt állásáról, ott hagyta lakását, melyben huszonöt évig éltünk, a külvárosba költözött, egy nekem ismeretlen utcácskába” (Kosztolányi 2002, 301). A szülőföldjén maradtak közül egy nála lényegesen fiatalabb író nem egészen jogosan hányta szemére, évtizedekkel Kosztolányi halála után, hogy 1920 után nem volt „semmiféle kapcsolata” a vajdasági irodalommal (Herceg 2003, 255).

„A magyar író Trianonba hal bele” – nyilatkozta Márainak, már súlyos betegen (Márai 2002, 57). Amint lehetett, fölkereste az elveszített területeket – 1934. április 8-án például előadóesten vett részt a marosvásárhelyi kollégiumban, a Kemény Zsigmond Társaság rendezésében. Tapasztalatai nem lehettek nagyon szívderítőek. 1930-ban a ludasi elemi iskolában tett látogatása után ezt jegyezte be a naplójába: „Tanyai gyerekek ülnek a padokban, csupa magyarok. Fölkelnek, dalolva köszöntenek. ’Fajen Itus, Ljubim ruke.’ Várady, a tanyai tanító, hihetetlen piszkos, kopott ruhában a dobogón. Ő is színmagyar, de reszket az életéért. (Most bocsátottak el 120 magyar tanítót.) Csak szerbet tanít, a többi tárgyat elhanyagolja” (Kosztolányi 1996, 837–838).

Munkásságára még halála után is rávetítette árnyékát a békeszerződés. Művei évtizedekig megcsonkítva jelentek meg. Egyetlen példára hivatkozva, a Würzburg című úti jegyzet vége ki van pontozva az Európai képeskönyvben (1979). Az Illyés Gyula sajtó alá rendezte sorozat megfelelő kötetében található meg az Amerikából visszatérő kivándorlókra vonatkozó szöveg záradéka: „Sokat és sokáig hallgatnak. Velem szemben egy öregedő magyar ül. Csak néz rám, csak tünődik. Egyszerre a bajusza alól azt kérdezi, a népmesék andalító egyszerűségével: / – Aztán az oláh még mindig nem akarja visszaadni Erdélyt?” (Kosztolányi 1943, 217). Amikor névtelen cikkeket igyekszünk több-kevesebb joggal Kosztolányi nyakába varrni, vajon ki gondol arra, micsoda kárt okozott, hogy művei oly sokáig hiányos kiadásokban hatottak?

Az elmondottak után talán érthető, miért vállalkozott Kosztolányi 1920-ban a Vérző Magyarország című kiadvány szerkesztésére, amelyet ma már nem igazán volna célszerű egyszerűen „képtelen gyűjtemény”-ként (Levendel 1985, 126) elkönyvelni. Az előző fejezetben idéztem olyan cikkét, mely tanúsította, hogy Kosztolányinak már 1915-ben voltak rossz előérzetei. A háború vége felé növekvő aggodalommal jegyezte meg, hogy „az erőszak által tollba mondott béke nem béke, hanem háború uszítója” (Kosztolányi 1970, 411). A Vérző Magyarország számára készített elbeszélése, az Égi jogász, nagy megrendülés hatása alatt készült példázat, melynek művészi értéke igen csekély. Fűzfapoéta főszereplőjét „önkép”-nek nevezni (Lengyel 2007, 420) több, mint túlzás.

A kötet egésze a magyar szellemi élet képviselőinek elkeseredését fejezte ki. Az értelmiségnek erősen különböző felfogású tagjai körében hozott létre közmegegyezést egy rövid időre. Herczeg Ferenc, Rákosi Jenő, Gárdonyi Géza és Tormay Cécile így kerülhetett egy kötetbe Schöpflin Aladárral, Krúdy Gyulával, Vészi Józseffel, Babits Mihállyal, Hevesi Sándorral, Karinthy Frigyessel, Pethő Sándorral, Tóth Árpáddal és Oláh Gáborral, a főrendek közül Apponyi Albert és ifjabb Andrássy Gyula Erdélyi Józseffel, aki apai részről román parasztcsaládból származott és 1919 első felében a Vörös Hadseregben harcolt.

Nem igazán szerencsés arra hivatkozni, hogy „Kosztolányi semmi esetre sem saját szakállára dolgozott […]: mögötte volt a ’kurzus’” (Lengyel 2007, 402), amennyiben nem mondjuk meg, mit is jelöl az utolsó szó. Ha még Bethlen István és Teleki Pál felfogása is lényegesen eltért egymástól (Ablonczy 2009), kockázatos olyan egységet föltételezni, amely nehezen azonosítható. Kosztolányi indulata elég erős volt ahhoz, hogy sajátmaga döntsön az említett kiadvány létrehozása mellett. Nehéz volna a korszak szellemi életének olyan jelentős képviselőjét találni, aki ne lett volna elkeseredve 1920-ban. A gyűjtemény egyik munkatársa, a Nyugat jelentős értekezője, a Nyitra megyei Manigán született, következetesen szabadelvű Schöpflin Aladár, 1937-ben megjelent irodalomtörténetében ezt írja: „Magyarország fennmaradása történelmi határai között valamennyiünk tudatában olyan volt, mint változhatatlan természeti tény. […] A forradalom kitörése pillanatában azok, akik addig a vezetést kezükben tartották, […] riadtan visszavonultak, Tisza István meggyilkoltatása teljessé tette rémületüket. Átengedték a tért azoknak, akik addig ki voltak zárva a hatalomból. Ezek pedig kivétel nélkül gyönge minőségű emberek voltak” (Schöpflin 1937, 261). Megkérdőjelezhető az állítás, mely szerint a Vérző Magyarország szerzői „között – Vészi Józsefet és Miklós Jenőt leszámítva – nincs zsidó (pláne ’zsidó’) szerző” (Lengyel 2007, 408). Noha a jelző záró- s idézőjelbe tett változatának jelentése meghatározatlan, s talán nem is igazán szerencsés, ha szerzők származását állítjuk előtérbe, de az tény, hogy Hevesi Sándor és Karinthy is szerepel a kötetben, sőt ez utóbbinak néhány szava, „valami fáj, ami nincs” (Kosztolányi [1920], 198), szinte szállóigévé vált a korban. Mi több, azok között a külföldi s magyar szerzők között is akad zsidó származású, akiktől rövid, a magyarokat jellemző idézetek szerepelnek a könyvben, például Heine vagy Karl Beck (Kosztolányi [1920], 173, 138).            

A kötetben alig található művészileg jelentős szöveg, de túlzás volna a szerkesztőt azért bírálni, mert „Vargha Gyula fölkérését […] csak irodalmon és művészeten kívüli, ’társadalmi’ szempontok igazolhatják” (Lengyel 2007, 403), hiszen e költő a századforduló kismesterei közül nem éppen a legjelentéktelenebb, verseit nemcsak Horváth János, de Kosztolányi is méltatta. Lehet, hogy a pár soros előszót nem maga a kormányzó írta, de ez nem bizonyítható azzal az érvvel, hogy „meglepően mérsékelt tónusú” (Lengyel 2007, 409), hiszen a kormányzónak ekkor már egyértelműen a fehér rémuralom berekesztése szolgálta az érdekét. „Az államrend hatályosabb védelméről szóló 1920. évi III. törvénycikk […] nem csupán a baloldali, hanem a jobboldali radikálisok, felforgatók ellen is használható volt” (Paksa 2007, 68). Annak fényében, hogy 1920-ban még a legjelentősebb magyar államférfiak sem igazán tudták, mit is tehet Magyarország az új helyzetben, aligha kárhoztatható Kosztolányi azon az alapon, hogy a Vérző Magyarország „a lehetséges és követendő optimális ’nemzetstratégia’ kialakításával maradt adós” (Lengyel 2007, 424).

Noha az új határokba hihetőleg sosem tudott belenyugodni, nem tartozott azok közé, akik a történelmi határok védelmezését a szomszéd államok kultúrájának mellőzésével próbálták összeegyeztetni. 1924. január 16-án mutatta be a Vígszínház Karel Čapek R. U. R. című négyfelvonásosát, Jób Dániel rendezésében, Hegedüs Gyula szereplésével. „21 polgári ruhás és 50 egyenruhás rendőr tartózkodott a Čapek-premier alatt az épületben. […] Kiáltások hallatszanak a második emeletről: / – Nem tűrjük, hogy cseh darabot adjanak elő! / Gyalázat! / Árulás a magyarság ellen! / Elrabolták a felvidéket!” Két műegyetemi, három közgazdasági egyetemi hallgatót bekísértek a rendőrségre, majd négy diákot fejenként hatvanezer korona pénzbüntetésre ítéltek. A Színházi Élet március elején körkérdéssel fordult néhány kiválósághoz. „Capek Károly darabját nem láttam, így arról nem is nyilatkozhatom. A kulturában azonban testvér mindenki.” Így szólt Babits nyilatkozata. „A művészet internacionális” – mondta Hubay Jenő, a Kosztolányihoz közel álló Ódry Árpád viszont a következőképpen összegezte a véleményét: „– Az R. U. R. Budapesten való színrehozatalát nem helyeslem.” A cseh darab végül is huszonkilenc előadást ért meg (M. G. P. 1979, 12), ami mérsékelt sikernek tekinthető. A magyar értelmiség megosztottnak bizonyult, ám Kosztolányi határozottan megvédte az általa fordított mű eredetiségét: „Kalauz egy érdekes darabhoz” címmel párbeszédes formájú méltatást közölt a Színházi Életben (Kosztolányi 1978, 2: 181–183).

Az utókor azt állapíthatja meg, hogy megjelenésekor a Vérző Magyarország a szerkesztőnek s a magyar közvélemény számottevő részének őszinte véleményét tükrözte. Az ország területi vesztesége állt előtérben, a proletárdiktatúra bírálata ehhez képest másodlagos szerepet játszott, zsidóellenes nézetek pedig nem jutottak szóhoz. Más a helyzet az Uj Nemzedék „Pardon” rovatának névtelen cikkeivel. Mérlegelésüket erősen nehezíti, hogy erről a korszakról nincs sajtótörténeti áttekintés. Ezért itt csak tétova jelzésekre lehet mód.

Kosztolányi és az Uj Nemzedék

Az előzmények a tízes évek több sajtótermékében megtalálhatók. Közéjük tartozik az 1910-ben A Cél címmel indított „társadalmi, közgazdasági, szépirodalmi és sport folyóirat”. Eleinte Dr. Barbul Jenő, utána Kállay Ubul és Dr. Dobák Emil, majd előbb báró Nyáry Antal dr., utóbb Farkas Zoltán szerkesztette. Közölt zsidóellenes cikkeket, de ezek száma sokkal kisebb volt, mint az olyan közleményeké, amelyek a nemzetiségi törekvésekről, például a „cseh-tót egység” tervezetéről tudósítottak. 1920-ból visszatekintve el lehet ismerni, hogy a Scotus Viator (R. W. Seton-Watson) magyarellenes tevékenységéről vagy a szabadkőművesek Monarchiával kapcsolatos állásfoglalásáról közölt tudósítások nem bizonyultak alaptalan rémhíreknek. Vitának is helyt adott a folyóirat, például a nőmozgalomról, a nők választójogáról egymással ellentétes vélemények is szóhoz jutottak. A szerzők között a szabadelvű Kárpáti Aurél éppúgy megtalálható, mint Prohászka Ottokár püspök, Móricz Zsigmond és a Krúdy által nagyon tisztelt Szemere Miklós, valamint Cholnoky Jenő, két jelentős prózaíró testvére, aki utóbb a Vérző Magyarországnak is munkatársa lett, miután a románok kiutasították Erdélyből, ahol a kolozsvári egyetem földrajzi intézetét igazgatta. Művészetekkel A Cél ritkán foglalkozott, bár közölte Bányai Kornél költeményeit, szemlecikket szentelt Kemény Zsigmond regényeinek és méltatta Bayreuth Ünnepi Játékainak előadásait.

Az 1913-ban indult Uj Nemzedék több vonatkozásban hasonló irányt képviselt. Eleinte Milotay István szerkesztette. A proletárdiktatúra alatt betiltott lap 1919. szeptember 28. napján indult újra. A következő év novemberében a jezsuita Bangha Bélával támadt nézeteltérése miatt Milotay új, következetesebben szélsőjobboldali lapot indított, Magyarság címmel. Ők mind a ketten politikusok voltak – Kosztolányival ellentétben. A korszakban tájékozódást erősen nehezíti, hogy tudomásom szerint egyikükről sincs korszerű monográfia, ahogyan egyébként az Uj Nemzedékről sincs.

Miről tudósított ez a lap? Mindenekelőtt érdemes megállapítani, hogy 1919-ben nagyon sok üres hellyel, fehér folttal jelent meg, s ez a „Pardon” rovatra is vonatkozik. Föltehetően a román cenzúra miatt, amiből az sejthető, hogy a közlemények jelentős része vagy a megszállásra, vagy Erdélyre vonatkozhatott. A kilenc halálos ítélet december 21-ei bejelentését december 30-án a kivégzéseké követte. November 15. napján említi a lap a nemzeti hadsereg bevonulását, némileg hasonló módon, mint ahogy ez az Édes Annában szerepel, de már november 7-én szó esik Horthy és Bethlen tárgyalásáról, azaz esnék, mert ez az első cikk is fehér folttal kezdődik. December 3. napján a Városi Színházban matinét tartott az Uj Nemzedék, a Horthy-házaspár védnökségével. Talán már ez is jelezte, hogy a szerkesztésért felelős munkatársak nem kívánták jobbról bírálni a kormányzót. Annyi bizonyos, hogy nem szabad változatlan jelleget tulajdonítani a lapnak. Milotay kiválása részint következménye, részben oka lehetett némi változásnak.

Kiket támadott a lap? A „Pardon” cikkei „forradalmi romantiká”-ja miatt erősen bírálták a Népszavát. A Világ kiszerkesztése aligha származhat Kosztolányitól, hiszen róla a szerkesztő tudta legjobban, hogy korábban e szabadkőműves lap munkatársa volt. A galíciai bevándorlók eltávolítását nem a szóban forgó rovat cikke javasolta, ami szintén érthető, hiszen sokan emlékezhettek arra, hogy Kosztolányi korábban a védelmükre kelt. Az „iparlovagok” ellen a „Pardon” is síkra szállt, de nem kifejezetten származási alapon, hiszen 1919 októbere és decembere között Hegedüs Lóránt szolgált fő céltáblául. Nincs kizárva, egyes esetekben Kosztolányi részvétele akár mérséklő hatású is lehetett, így „valószínűleg Kosztolányi jelenlétével magyarázható, hogy a Pardon rovat, mely egymás után vette célba az emigráció irodalmi és politikai személyiségeit, egyetlen alkalommal sem említette Kassák nevét” (Csaplár 1993, 45).

„A rovat cikkeit a kortársak emlékezete szerint négyen írták: Kállay Miklós, Lendvai István, Bangha Béla páter – és Kosztolányi Dezső” – írta Réz Pál 1969-ben (Kosztolányi 1969, 22). Lengyel András azt sugallja, hogy e föltevésnek nem lehet hitelt adni: „Az […], hogy a kávéházi folklór mit terjesztett négy évtizede, igen korlátozottan vehető figyelembe” (Lengyel 2009c, 94). Réz Pál még jól ismert olyan kortársakat – Füst Milántól Gyergyai Albertig és Kálnoky Lászlóig –, akik elég sokat tudhattak az első világháború utáni magyar sajtóról. Kálnokynak például megbízható ismeretei lehettek nagybátyjának, Kállay Miklósnak ekkori tevékenységéről. Ettől függetlenül legalábbis elgondolkoztató, hogy a „Pardon” gúnyos szösszenetei messzemenő rokonságot mutatnak olyan írásokkal, amelyek Bangha Béla, Lendvai István vagy akár Kádár Lehel nevével jelentek meg, viszont egyetlen Kosztolányi Dezső nevével megjelent cikket nem találtam, mely ilyen közeli hasonlóságot árulna el. Mindhárman, sőt Kállay Miklós is bizonyíthatóan dolgozott az Uj Nemzedéknek abban a bő másfél évben, amikor Kosztolányi e lap rovatvezetője volt.

Milyen névtelen cikkeknek lehetett szerzője vagy társszerzője Kosztolányi ebben az időszakban? Legföljebb azután lehet ezt eldönteni, ha bővebb ismereteink lesznek a többi lehetséges munkatársról. Ehhez életrajzi és történeti alapkutatásra van szükség. Egyelőre csakis tétova és esendő észrevételekhez, a többiek tevékenységének igencsak rövid jellemzéséhez lehet folyamodni.

Bangha Béla (Nyitra, 1880. november 16. – Budapest, 1940. április 29.) 1895-ben lépett be a jezsuita rendbe, s 1909-ben szentelték pappá. 1913 és 1923 között az általa vallott katolikus értékrend szellemében irányította a Magyar Kultúra című folyóiratot, majd 1923–26 között Rómában a Mária-Kongregációk központi lapját szerkesztette. Az újkonzervatív politikai katolicizmus elkötelezett képviselőjeként élesen bírálta a marxista szocializmus eszméit, ezért már 1919 februárjában rendőri megfigyelés alá helyezték (Romsics 1989, 120). Könyvei közül a Magyarország újjáépítése és a kereszténység (1920) hozható közvetlenül kapcsolatba a „Pardon” rovatban megjelentekkel, melyben a szocializmus és a szabadelvűség (liberalizmus) keresztény bírálatát igyekezett körvonalazni, némileg Eötvös József nyomán, szabadság és egyenlőség feszültségére hivatkozva. Nem volt egyedül, amidőn fölvetette „a nemzetközi szabadkőmívességnek” a felelősségét a közép-európai határok megváltoztatásában, és mély megdöbbenéssel vette tudomásul a békeszerződést: „Két évvel, öt évvel ezelőtt kinevettük volna, megbotoztuk volna, aki azt jósolja, hogy 1920-ban Magyarország 14-20 megyéből fog állni, hogy Kassa, Pozsony, Temesvár s Arad külföldön fognak feküdni s a Nagyalföldön vetőmag sem lesz elég!” (Bangha 1920, 6). Lehet e kijelentést politikai vakság megnyilvánulásaként értelmezni, de bajosan tagadható, hogy a magyar lakosság jelentős része osztozott e vakságban.

Bangha „egyházgyülölő, keresztényellenes” mozgalomként ítélte el a szabadkőművességet (Bangha 1920, 141–142), és élesen támadta a Világ című lapot, melyben Kosztolányi rendszeresen közölt a tízes években. Lehetséges, hogy félelem késztette a költőt arra, hogy rövid ideig együttműködjék e jezsuita atyával, vagy esetleg felelősnek érezte magát azért, hogy Magyarország 1919 második felére meglehetősen kilátástalan helyzetbe került? A tárgyilagosság azt igényli, hogy elismerjük, Kosztolányi találhatott olyan elemeket Bangha Béla okfejtésében, amelyeket 1919–1920-ban közel érezhetett saját felfogásához. Mindenekelőtt meg lehet állapítani, hogy a jezsuita páter érvelésének nem minden részlete azonosítható puszta elvakultsággal. „Nem tartozunk azok közé, akik mindenütt és mindenben a szabadkőművesség kísértetét vélik felfedezhetni” – állította, és véleményének megfogalmazása során Karl Krausra, Nordau Miksára, Max Schlerre, sőt a zsidó vallású szabadkőműves Bihari Mórnak a Budai Napló 1919. március 2-án megjelent számában közölt cikkére is elismeréssel hivatkozott (Bangha 1920, 57, 55, 41, 104, 149–150). A szabadelvűséget némileg Szekfű Gyulához, a reformációt Babits Mihályhoz hasonlóan bírálta. Arra igyekezett ösztönözni kortársait, hogy „tanulnunk kell a bolsevizmustól”, és gúnnyal illette „az úgynevezett keresztény kurzus”-t, mely „néhány hazafias vagy antiszemita szólammal” próbál megválaszolni nehéz kérdéseket, s „a bunkós antiszemitizmusnak” ad teret (Bangha 1920, 6, 3, 158). Figyelmeztetett arra, hogy „a zsidóság erőszakos félretolásával a nemzet egész kulturális és gazdasági életéből nemzeti életünk helyrepótolhatatlan hiányokat szenvedne s katasztrofális zökkenéseknek nézne elébe”, s általában arra emlékeztetett, hogy amennyiben a magyar politika „éretlen, céltalan, káros sovinizmussá” válik, rossz hagyományt folytat, „azt a hazug, önző, tartalmatlan sovinizmust, mellyel nemzetiségeinket olyan alaposan elidegenítettük magunktól” (Bangha 1920, 159, 52, 133). „A kultúra legértékesebb javai nemzetköziek.” Ez az elismerés némileg árnyalta a nemzet vélt érdekeinek hangoztatását, és a következő tétel megfogalmazásához vezetett: „A keresztény nemzeti gondolat nem jelenti más nemzetek sajátlagos értékeinek lebecsülését, sem a magunk erejének és nagyságának értelmetlen túlbecsülését” (134–135). A keresztény értékrendet azokkal igyekezett szembeállítani, akik hallgatnak „a nagytőke szerepéről a háború felidézésében”, nem próbálják fékezni a társadalmi különbségek kiéleződését, mely arra vezethető vissza, hogy „a pénz mindig több pénzt hódít meg s a pénztelen szegénység mindig nagyobb nyomorba sülyed”, és „a munkástömegek szellemi életének emelését” vélte a legfontosabb föladatnak, ezért a következő végkövetkezetést fogalmazta meg: „nemcsak a munkásjólétnek kell a következő társadalomalakulásoknál sokkal nagyobb figyelmet szentelnünk, mint valaha a multban, hanem a közel jövő társadalmi reformpolitikáját legelső sorban valósággal munkás- és középosztálypolitikává avatnunk” (Bangha 1920, 14, 30, 65, 115).

Az idézettek előzményei megtalálhatók A Cél némely közleményeiben, sőt a zsidóság és a szabadkőművesség elleni támadást már a tizenkilencedik század utolsó két évtizedében egymáshoz kapcsolta Komlóssy Ferenc pápai prelátus és pozsonyi prépost-kanonok, valamint Zimándy Ignác törökbálinti plébános (Gyurgyák 2001, 333–336). A „Pardon” cikkeinek jelentős része folytonosságot mutat Bangha korábbi tevékenységével, olyan megnyilvánulásaival, amelyekkel a Világ, a Friss Újság, a Népszava, sőt A Hét és a Nyugat olyan közleményeit támadta, amelyek az egyházat a haladás kerékkötőjének minősítették, a Pesti Hírlapnak az egyház tanításait vagy kifejezetten a pápát elítélő, az egyházi vagyon elkobzását sürgető, papok női kapcsolatát fölhánytorgató szerzőit ítélte el, vagy a Hatvany Lajos tulajdonában levő Pesti Naplónak katolikus nagygyűlést kicsúfoló cikkét kárhoztatta.

Egy ízben azt sérelmezte, hogy Az Est védelmébe vette a „szabadkai 21 szerelmes diákot”, akik „csapatostul jártak nyilvános házakba”, 1917-ben pedig Lenin tevékenységének a veszélyeire próbálta fölhívni a figyelmet, és a háborúban egymással szemben álló feleknek fegyvert szállító Weiss Manfrédról állapította meg, hogy általános ínség közepette „19 millió tiszta jövedelmet vallott be az első háborús esztendő eredményeképpen” (Bangha 1941, 45, 176–177, 149). A helyzet megváltozását tanúsítja, hogy 1919 után már jobbról is bírálták az ő felfogását; A Cél egyik álnevet használó szerzője azzal az indokkal támadta, hogy nem a faji antiszemitizmust képviseli (Lemur 1921). A jezsuita vezető későbbi magatartása alapján indokolt a történész jellemzése: „A katolikus egyháznak Bangha szerint kötelessége a faji antiszemitizmus ellen küzdenie, s a zsidók személyi és vagyonbiztonságát még akkor is biztosítani, ha ezzel szembekerülnek a társadalom nagy részével” (Gyurgyák 2001, 300).

A főként színműíróként, fordítóként és értekezőként sikeres Kállay Miklós (Eger, 1885. október 7. – Budapest, 1955?) 1917-től az Alkotmány, 1920-tól a Nemzeti Újság színibírálatait írta, 1921 és 1923 között a Halmay Elemér szerkesztette Kelet Népe című, részben idegen nyelvű folyóiratban rendszeresen közölt szakszerű bírálatokat a magyar képzőművészetről és színházról, 1928 és 1931 között a Nemzeti Szalont a zsidó származású Surányi Miklóssal együtt, majd 1937 és 1940 között a Napkeletet, végül 1940 s 1944 között a Híd című folyóiratot szerkesztette. Sem szerkesztői, sem fordítói munkájában, sem színműveiben, sem A mai világ képe című több kötetes vállalkozásba a kortárs irodalomról készített, sokoldalú tájékozottságra valló értekezésében (Kállay é. n.) nem találtam nyomát faji előítéletnek, de hangsúlyozni kell, hogy Kállay tevékenységével szinte senki sem foglalkozott a legutóbbi évtizedekben. Tudtommal Ferenczi László az egyedüli kivétel (Ferenczi 1996). Jellemző, hogy még halálának időpontjáról sincs megbízható forrás. Ami Kosztolányiról megállapítható, az Kállayra is vonatkozhat: névvel közölt cikkei kevéssé emlékeztetnek arra, ami a „Pardon” rovatban megjelent.

E rovat föltételezett munkatársai közül egyedül Lendvai (eredeti nevén Lehner) István (Budapest, 1888. július 5. – Szombathely, 1945. március?) volt hosszabb ideig, már 1914-től az Uj Nemzedék munkatársa, s ő vállalt nyíltan politikai szerepet a közéletben: 1923-ban Cegléden képviselővé választották, szélsőjobboldali nézetei alapján. Az egész pályafutást azonban még az ő esetében sem könnyű egyértelműsíteni. Kolosváry-Borcsa Mihály Bajcsy-Zsilinszkyvel és Banghával együtt „hitehagyása”, vagyis a fajvédő felfogás elutasítása miatt ítélte el (Gyurgyák 2001, 410). E megrovást föltehetően az indokolta, hogy Lendvai 1937-ben A kereszténység a horogkereszt árnyékában címmel a nemzeti szocializmust elítélő könyvet jelentetett meg s Nomád néven ugyanilyen szellemű cikkeket közölt a Magyar Nemzetben, ezért 1944-ben a nyilasok letartóztatták, „először Tapolcára, majd Zalaegerszegre, s végül is a szombathelyi börtönbe zárták.” 1945 februárjában „még alkalma volt kijuttatni egy verset a börtönből Géfin Gyula katolikus kanonoknak. A vers címe Jégvirágok, és így kezdődik: ’Cellám egyetlen ablakára / az éjjel jégvirág fagyott, / Most, hogy rátűz a Nap sugára, / cellám már nem olyan elhagyott.’ Lendvait vagy kivégezték, vagy csak ’egyszerűen’ elpusztult” (Antal 1989). Lengyel András azt állította, hogy Lendvai „túlélte a német megszállást” (Lengyel 2009c, 94). Kérésemre Csorba László ellenőriztette a szombathelyi börtön iratanyagát, és arról tájékoztatott: „jelenleg is ugyanannyit tudunk, mint eddig 64 éve: eltűnt 45 márciusában.”

Bármi legyen is az igazság Lendvai haláláról, nyilvánvaló, hogy az Uj Nemzedékben névvel megjelent cikkei mutatnak párhuzamosságot névtelen közleményekkel, éspedig nemcsak a „Pardon” rovatbeliekkel, hanem az irodalomtörténeti tárgyúakkal is. Ezek olykor Szabó Dezső ilyen jellegű előadásainak a hatását is mutatják, melyekről a lap rendszeresen tudósított. Lendvainak eredetileg Lehner volt a neve, s ő már 1920-ban is inkább elkötelezettségként, mintsem származásként közelített a magyarság mibenlétéhez. Szabó Dezsőnek ajánlott verseskötetét Petőfi szelleméhez című versével indította:

gyönyörü szláv, kibe lobogni szállt

magyar szentlélek, ülj meg a tépett

versfaragónál. Őt is a sorsok vincellérje

másizü tőkéről oltotta magyarrá

(Lendvai 1920, 7).

Ezt a versnyelvet éppoly távolság választja el A bús férfi panaszaitól, mint Lendvai fellengzős cikkeit Kosztolányi értekező nyelvétől. Példaként Az elsodort faluról írt dicshimnusz s a Szabó Dezső beszédmódjának idegenszerű modorosságait kipellengérező szellemes bírálat említhető. Mindkettő az Uj Nemzedékben jelent meg, egyikük 1919. december 7-én, másikuk 1920. november 3-án. Ez utóbbi bizonyos mértékig válasz volt Szabó Dezsőnek a Nemzeti Újság 1920. október 31-i számában közölt cikkére, mely Kosztolányit azzal vádolta, hogy következetlenül viselkedik a zsidókkal szemben és Rilke utánzója. A vitában Babits költőtársa mellé állt: Az Est 1920. november 20-án megjelent számában arra hivatkozott, hogy Kosztolányit Szabó Dezső „ugyanazzal vádolja és gyanúsítja, amit maga is elkövetett” (Babits 1997a, 56).

Kosztolányi és Szabó Dezső vitájára nyilvánvalóan erősen rányomta bélyegét a különbség a két író alkata között, de kapcsolatukra az 1918 és 1920 között lejátszódó történelmi események okozta értékzavar is hatott. Viszonyuk megítélése szempontjából jellemző adalék az a jelenet, melyet egy kortárs jegyzett föl arról, miként fogta fel Szabó Dezső a művéről írt kemény bírálatot. Az elsodort falu szerzője barátaival üldögélt egy vendéglőben. „Megjelent két fiatal híve, odaültek az asztalukhoz, s biztatták Szabó Dezsőt, hogy a dolgot ne hagyja annyiban, végezze ki végképp Kosztolányit.

– Miért végezzem ki? – kérdezte az író.

– Mert Kosztolányi megérdemli.

– Nem mondaná meg, miért érdemli meg?

– Csak azért, mesterem, mert tehetségtelen.

Szabó Dezsőt elöntötte a düh, a szék is ropogott alatta. Magából kikelten kiabálta:

– Maga tehetségtelen, hülye, fogja be a száját és kotródjon azonnal!

Amikor elmentek, Szabó Dezső még megjegyezte:

– Engemet megbántott Kosztolányi, de ha én azt is írom, hogy Rilkénél rilkébb verseket gyárt, azért tudom, hogy nemcsak a legműveltebb, de talán ő a legtehetségesebb magyar író” (Gombos 1989, 269–270).

Négy évvel később Szabó Dezsőtől Kosztolányinak címzett nyílt levelet közölt a nem éppen jobboldali Világ, mely a következő szavakkal kezdődött: „Kedves Barátom! Mikor az elsőfokú Bíróság egy, a magyar tisztviselőség érdekében írt cikkemért kétévi börtönre ítélt, hallottam, hogy Te a magyar írók és művészek körében pertörlési kérvényt köröztettél érdekemben. Kezdeményezésed annál szebb volt, mert Te voltál az egyetlenegy a magyar írók között, aki iránt igazságtalan voltam” (Szabó 1924). Kosztolányi valóban „pertörlési kérvényt körözött az írók között, amit a kormányzónak akart átadni, az azonban nem fogadta” (Nagy 1964, 361). Ebből arra lehet következtetni: 1923-ban Kosztolányi nem állt közel a politikai hatalomhoz. Ugyanezt sejteti az a levele, amelyben ugyanennek az évnek februárjában a következőket írta Tormay Cécile-nek: „Méltóságos Asszonyom, / Nilnek, a magyar költőnőnek érdekében írom ezeket a sorokat. Mi, kik aláírtuk ezt az ívet ösmerjük, nagyrabecsüljük őt s tudjuk, hogy soha semmi módon nem vétett a magyarság ellen. Egy kicsinyes és csúf vidéki ármánykodás áldozatává akarják tenni. Kérjük önt mindnyájan, ne engedje ezt. Hódolattal csókolja kezét igaz híve és tisztelője: Kosztolányi Dezső” (Kosztolányi 1923). A verseit és elbeszéléseit „Nil” néven közlő Rozsnyay Kálmánné Dapsy Gizella (1885–1940) a proletárdiktatúra idején községi és járási direktórium tagja volt, s ezért a román megszállás alatt börtönbe zárták. Az a tény, hogy csakis Tormay Cécile segítségével lehetett elérni, hogy a kormányzó utasítására kiengedjék a börtönből a baloldali nőmozgalom szervezőjét, aki 1919-ben kifejtett tevékenysége után olyan versekben ítélte el a jobboldali önkényt, mint a Brassói zsidónők (1920), a Zsidópapnék (1921) vagy a Kaddis (1922) (Peremiczky 2008), megerősítheti azt a föltevést, hogy Kosztolányinak nem volt kapcsolata a politikai vezetőkkel. 1926-ban is a kormányhoz közelebb álló személyre volt szükség annak eléréséhez, hogy Kassák az ellene fölhozott vádakkal szemben „szabadlábon védekezhessék”. Ezúttal Teleki Sándor grófné született Kende Júlia (1864–1937), Bethlen Istvánné közeli barátnője intézte Pesthy Pál igazságügy miniszterhez a Kosztolányi mellett Vikár Béla, Harsányi Zsolt, Heltai Jenő, Lányi Viktor, Lengyel Menyhért, Dánielné Lengyel Laura és mások által is aláírt levelet (Markovits–Tóbiás 1966, 191–192). A „Szikra” néven irodalmi tevékenységet is kifejtő grófnéval Kosztolányi továbbra is kapcsolatban maradt, hiszen 1927-ben az ő budai szalonjában találkozott Jules Romains-nel (Kosztolányi 1996, 594).    

Az 1919 utáni évek eseményeinek hatása is érezhető abban, hogy egyes magyar írók magatartása s a közöttük fönnálló viszony sokszor döntően megváltozott. Feltűnő, hogy Szabó Dezső élete végén írt s befejezetlenül maradt visszaemlékezéseiben rokonszenvvel jellemezte Kosztolányit: „Sokkal inkább költő volt, mint Babits, szép tehetsége volt és nagy irodalmi műveltsége. Általános intelligenciája is meglehetős széles horizontú volt” (Szabó 1996, 872). Persze, ezek a szavak már abból az időszakból származnak, amelyből visszatekintve az egykori zsidóellenes kijelentéseiről ismert író így jellemezte az 1920 körüli világot: „a kitermelő osztályok s a hódító germán akarat minden szociális megújhodást és igazságtételt, minden becsületes szándékot egy igazi demokrácia felé […]: úgy tüntethették fel, mint zsidó huncutságot, zsidó taktikát a magyarság végső meghódítására. […] Egészen könnyű volt minden bajt, a magyar tragédia minden tényét zsidó felelősségnek, zsidó bűnnek feltüntetni. Így aztán a múlt bűnösei, a világháború és Trianon igazi felelősei nemzeti hősökké és mártírokká, tragikus Széchenyiekké mosdathattattak” (Szabó é. n., 2: 269–270).

Mivel a Szabó Dezső tevékenységére jellemző következetlenség az 1920 körüli időkből általában nem hiányzott, aligha meglepő, hogy ha végigtekintünk az Uj Nemzedék szerzőinek jegyzékén, korántsem lehet töretlenül egységes szemléletre következtetni. Tisza Istvánról nemcsak Prohászka Ottokár, de Pethő Sándor, a Magyar Nemzet későbbi alapító szerkesztője is írt méltatást, s 1919-ben ő mutatta be Horthy kormányzót, mérsékelt hangnemben. Az 1921. augusztus 3-án megjelent szám Irodalompolitika és szellemi hitel címmel Horváth Jánostól közölt vezércikket. Bethlen Margit meséket jelentetett meg, s a költők vagy elbeszélők egy része, Dutka Ákos, Bársony István vagy Komáromi János, valamint a tudós Eckhardt Sándor, Gombocz Zoltán, Kastner Jenő, Lenhossék Mihály vagy Zolnai Gyula politikai semlegességet képviselt. Kosztolányi 1919 decemberében „a magyarrá vált idegen” eszményét állította a lap olvasói elé (Kosztolányi 2001, 85). Zsidó származású szerzők is szerepeltek a lapban: Miklós Jenő rendszeresen közölt különböző műfajú írásokat, és Lajtha László már 1919 decemberében itt értekezett a magyar zene jövőjéről. A színházi rovatnak sem volt következetesen zsidóellenes éle: az 1919. november 18-án megjelent szám például arról tudósított, hogy az Operaház karmesteri állására Széll György lehet a legalkalmasabb jelölt.

Maga Kosztolányi feltűnően gyakran dicsért zsidó származású színházi szakembereket, színészeket s fordítókat, például Hevesi Sándort vagy Heltai Jenőt. 1919. november 19-én a Góth házaspár, azaz Kertész Ella (1878–1936) és Góth Sándor (1869–1946) játékáról közölt méltatást. Az esetleg neki tulajdonítható közlemények közül a Gárdonyi Gézával folytatott és 1919. október 7-én közölt beszélgetésben az Egri csillagok szerzője tesz egyértelműen zsidóellenes kijelentést, a cikk többes első személyt használó, névtelen szerzője óvatosan ellentmond az idős írónak. Kosztolányi névvel ellátott nyilatkozatai közül legföljebb a békeszerződésre vonatkozóknak lehet egyértelmű politikai jelentést tulajdonítani. „Karácsonyi álmom mindössze ez: Pozsony, Kassa, Kolozsvár, Nagyvárad, Temesvár, Szabadka” – olvasható az 1919. december 27-iki szám első lapján. A Ványa bácsi 1920. május 9-én tartott bemutatójának méltatásáról jegyezte meg Kosztolányi világirodalmi érdeklődésének kiváló szakértője, hogy ez a cikk „nem méltatlan Kosztolányihoz”, sőt Csehovról „itt fogalmazza meg talán leglényegesebb észrevételeit. […] A mű cselekményét hat sorban vázolja, fájó, az Alföldi porra vissza- és a Pacsirta Sárszegére előreutaló metaforákkal érzékeltetve a megoldatlanságot” (Zágonyi 1984, 310–311).        

„Vajon mi vezette Kosztolányit, hogy szerződjön az Új Nemzedékhez, hogy asszisztáljon legközelebbi barátai, például az emigrációba kényszerült írótársai megtámadásához?” – tette föl a kérdést Levendel Júlia népszerűsítő igényű életrajzában (Levendel 1985, 125). Munkája negyedszázada jelent meg, amidőn a korszakról kevés megbízható történeti elemzés volt hozzáférhető. Nem világos, kikre is vonatkozik a „legközelebbi barátai” megjelölés. Lukács György vagy Balázs Béla semmiképpen nem sorolható közéjük. További alapkutatások elvégzéséig csakis annyit lehet megjegyezni, hogy Kosztolányi feltűnően keveset írt 1919 első felében. A proletárdiktatúra távol állt tőle, s valószínűleg úgy érezte, hogy annak vezetői is felelősek voltak az ország összeomlásáért. A román csapatok jelenléte a magyar fővárosban megerősítette balsejtelmét, hogy az ország nem tarthatja meg történelmi határait. Nem ő volt az egyetlen a magyar értelmiségben, ki elkeseredésében a jobboldalhoz közeledett.

Névtelenül közölt cikkek

A zsidóellenes cikkeket is tartalmazó „Pardon” rovat szerkesztéséért az utókor nem mentheti föl a felelősség alól, de névtelen cikkeket csakis bizonyítékok alapján lehet neki tulajdonítani. „Eddig egyetlen esetben sikerült bizonyítani Kosztolányi szerzőségét” (Veres 2009, 95). Ez a megállapítás az Uj Nemzedék 1920. szeptember 12-i számában név nélkül megjelent Apostol – felülfizetéssel című cikkre vonatkozik, melynek szerzőségét a költő elismerte (Lengyel 2006). A cikk valóban durva hangnemben kifogásolta, hogy két főrabbi, Hevesi Simon és Kiss Arnold fölhívással fordult a közönséghez, melyben azt kérte: adakozással támogassák azt a könyvet, amelyet Várossy Gyula volt római katolikus plébános és országgyűlési képviselő, a Ferencz József-rend lovagja a magyarországi zsidóság védelmében írt. A könyv szerzője sajtóperrel fenyegetőzött. 1922. május 10-én az Uj Nemzedék bocsánatot kért Várossy Gyulától, mire ő visszavonta a sajtópert. A lap nem nevezte meg a cikk szerzőjét, csak annyit, hogy már nem tagja a szerkesztőségnek. Kosztolányi kétségkívül elismerte, hogy ő támadta meg az előfizetési fölhívást, hiszen Móra Ferencet kérte meg közvetítésre.

Más alapon nehéz eldönteni névtelenül megjelent hírlapi cikkek szerzőségét. Nemcsak a „Pardon” rovatról van szó. A legutóbbi másfél évtizedben gyűjtemények és tanulmányok egyértelműen Kosztolányinak tulajdonítottak olyan szövegeket, amelyeknek szerzősége bizonyításra vár. Tekintettel arra, hogy elbeszélések esetében még Kosztolányi aláírással közölt szövegeknél sem lehetünk teljesen bizonyosak a szerző azonosságában – Réz Pál a Temesvári Hírlap 1927. június 24-i számában Az írónő s a Prágai Magyar Hírlap 1930. évi naptárában A zebra címmel közölt szövegről állítja, hogy „színvonala, jellege nem valószínűsíti Kosztolányi szerzőségét” (Kosztolányi 2007, 2: 606) –, nagyobb óvatosságra volna szükség.

A névtelen cikkeket közreadó kötetek általában egyenetlen szerkesztői munkával készültek. A 2001-ben megjelent kötet is közöl cikket szögletes zárójelbe tett három ponttal, s anélkül, hogy magyarázatot adna (Kosztolányi 2001, 133). Néhány esetben a következetlen szerkesztői munka is elárulja, mennyire kockázatos Kosztolányi munkájaként feltüntetni némely szöveget. Az egyik kötet sajtó alá rendezője „Bizonytalan eredetű írások”-ként különít el a függelékben a cikkeket, miközben a törzsanyaghoz fűzött jegyzetei olykor kétségeket ébreszthetnek az olvasóban, például amikor ezt fűzi hozzá egy hitelesnek elkönyvelt közleményhez: „Némileg eltér a megszokott Kosztolányi hangütéstől, ezért nem kizárt az idegen eredet sem” (Kosztolányi 1997a, 278). Egy másik gyűjtemény szerkesztője előbb azzal érvel, hogy „a stílusjegyek egykezűségre vallanak”, majd hozzáteszi: „Nem kevésbé vall Kosztolányira az írások tárgyválasztása.” Később azután mintha visszakoznék a közreadó, mintegy beismerő vallomást tesz: „Természetesen tisztában vagyok az efféle eljárás támadható voltával, a kritikai kiadás szerkesztői e tekintetben is felülbírálhatnak majd. […] Meglehet, egy-két írás szerzőségének megítélésekor tévedtem” (Zeke 2008b, 12, 16, 21, 19). Kérdés, vajon megengedhető-e így nyilatkoznunk olyan kötet esetében, amelynek címlapja egyértelműen Kosztolányi munkáit ígéri. Különösen akkor nehéz e kérdésre válaszolni, ha az olvasóknak átnyújtott anyag egy részében az „autóbusz”, másutt a „gépszekér” vagy a „társaskocsi” szó szerepel (Zeke 2008b, 34, 80; 114, 151; 203, 242, 254), hiszen e legutóbbit Kosztolányi maga nevezi meg általa helyesnek tartott változatként a szóban forgó cikkeket is közreadó cég számára általa szerkesztett nyelvőrben (Kosztolányi [1932b], 108). Leírt-e valaha Kosztolányi, az idegenszerű vonzatok heves bírálója olyan szerkezetet, mint például: „akkoriban Ausztriához is sokkal messzebb volt Budapest és Magyarország, mint ma” (Zeke 2008b, 24)? A választ egy másik sajtó alá rendező így adja meg: „sajnos nem autentikus szövegekkel állunk szemben” (Kosztolányi 2004b, 17). Szépséghiba, hogy e szavakkal saját gyűjteményére utal, mégpedig joggal, hiszen abban néhány soron belül olyan szavak találhatók, melyeket Kosztolányi nem használt: „leader” és „interjúvoló” (Kosztolányi 2004b, 67).

Nyelvi sajátosságok alapján nem könnyű azonosítani valamely szerzőt, hiszen a szedő is változtathat egy szövegen, és más szerző is fogalmazhat hasonlóan – Kállay Miklós, sőt Márai Sándor is átvette Kosztolányi némely nyelvtisztító „fogását”. Bármennyire elképzelhető is, hogy ugyanaz az író következetlen, ajánlatos Kosztolányi nyelvszemléletét alaposan tanulmányozni, mielőtt neki tulajdonítunk egy szöveget. Egyetlen példára hivatkoznék. 1933-ban a következőket írta: „Ha valaki unos-untalan hangulatkeltő három ponttal él, valószínű, hogy hamarosan az érzelgősségbe fullad, s ha valaki unos-untalan két fölkiáltójelet használ, valószínű, hogy a könyve közepén már bereked” (Kosztolányi 2006, 431). Az egyik Kosztolányi nevével megjelent kötet cikkeiben hemzsegnek a három pontok, olykor egyetlen rövid szövegben kétszer, sőt háromszor is így fejeződik be a mondat (Kosztolányi 2004b, 467, 470, 471, 473, 474, 481).

Az elmondottak vonatkoztathatók az Uj Nemzedék névtelen cikkeire is. Kosztolányi egy első világháború előtti levelében azzal dicsekszik, hogy „vezércikket sohasem ollóztunk, mióta segédszerkesztő vagyok” (Kosztolányi 1996, 82–83). E szavakból az sejthető, milyen általános volt, hogy a névtelenül közölt cikkbe belenyúlt a szerkesztőségnek egy vagy akár több tagja. Magától értetődik, hogy a névtelen közleményt is meg kell írnia valakinek, de a névtelenség azt is jelentheti: nem egy személy vállalja érte a felelősséget, s akkor már nem biztos a válasz a kérdésre, vajon nem módosította-e a szöveget második vagy akár harmadik személy. Milotay vagy Bangha elég erős egyéniség volt ahhoz, hogy csakis olyan politikai vonatkozású cikket engedjen megjelentetni az általa irányított lapnál, amely legalábbis jórészt megfelelt az ő elképzelésének. Kosztolányi ezt megelégelhette, s ez is indokolhatta döntését, amelyet 1921. szeptember 17-én így közölt a kiadójával: „múlt hónapban kiléptem az Új Nemzedék szerkesztőségéből” (Kosztolányi 1996, 460).

Természetesen azt sem lehet bizonyossággal állítani, hogy a szóban forgó lap névtelen közleményeinek egy részéhez nem volt köze Kosztolányinak. Azt volna nehéz igazolni, hogy némely cikkeket ő egyedül írt. Egyetlen példaként az Ocsúdás című eszmefuttatást említeném, melynek egy részlete összefüggésbe hozható az Édes Anna egy fejezetével. Az egész eszmefuttatás idézése aránytalanságot idézne elő ebben a fejezetben, de úgy sejtem, a következő néhány mondat kellő fogalmat adhat a lap olyan név nélküli közleményeinek hangneméről, amelyek szerzősége bizonytalannak mondható: „Hiába írt a gyűlölködő pesti sajtó a fajtánkról oly hangon, melyet az ellenség sem hallatott soha, hiába köpte arcul, mocskolta és szennyezte szinte naponta azt a ’kártyázó és ivó dzsentrit’, mely angyali anyákat, tisztes matrónákat adott családjainknak s tudósokat, festőket, alkotó lángelméket az emberiségnek, nem tanultunk. […] A krisztinavárosi ellenforradalom után, mely csatasorba állította a bátor budai aggastyánokat, kik zsebkendőt rázva énekelték a Himnuszt a Lenin-fiúk gépfegyvereivel és páncélos autóival szemben, immár mást és többet jelent a magyarság is, a kereszténység is, és nincs az a boszorkamester, aki ezeket a tényeket véka alá rejtse.”

A Vérző Magyarország szerzőinek és a „Pardon” rovat föltételezett munkatársainak általam csak igen vázlatosan jelzett pályafutása arra emlékeztethet, hogy nem helyes egész életeket egyszer s mindenkorra megbélyegezni 1920 körüli magatartásuk alapján. Maga Kosztolányi 1913-ban a Világ hasábjain olyan „új barbarizmus”-ként ítélte el a zsidóellenességet, melyben „az ősi butaság vigyorgó maszkja jelenik meg” (Kosztolányi 1969, 654, 656), majd három évvel később együttérzését fejezte ki az Egyenlőségben a huszonötezer galíciai zsidó menekült iránt. 1917-ben azzal érvelt, hogy Arthur Schnitzlernek a zsidó azonosság tudata révén sikerült pótolnia egy hiányt: „megoldotta – irodalmi értelemben – az ausztriai nemzetiségi kérdést” (Kosztolányi 2006, 230), 1921 után pedig tudomásom szerint nem hirdetett zsidóellenes nézeteket. Noha véleményei erősen megváltoztak a proletárdiktatúra és a békeszerződés hatására, torzító túlzás volna száznyolcvan fokos fordulatról beszélni. Az Egyenlőség szerkesztője a tizenkilencedik századi szabadelvűség és Magyarország történelmi határainak föltétlen híve volt, ki a zsidóságnak a magyarságba beolvadását hirdette. Emlékirataiban „ezért is heves a támadás a polgári radikálisok, s mindenekelőtt Jászi Oszkár ellen […], s ezért is igyekszik ismételten meggyőzni olvasóját arról, hogy a Tanácsköztársaság voltaképpen zsidóellenes volt, s hogy a ’szegedi gondolat’ bölcsőjénél viszont ott voltak a zsidók […]; ugyanilyen élesen foglal állást az ’utódállamok’ ellen, határozottan fordul szembe a cionizmussal” (Szabolcsi 1993, 18). Szabolcsi Lajos így idézte föl kapcsolatát Kosztolányival: „A Hét-beli barátaimat, elsősorban Kosztolányi Dezsőt és Karinthy Frigyest bekapcsoltam az Egyenlőség irodalmi munkatársai közé. Kosztolányi cikkíró és publicista lett, azonkívül csodálatos szépségű és tisztaságú műfordításokat adott a lapnak. Régi és új héber költőket tolmácsoltam neki, ő felvette gyorsírásban a magyar szöveget és klasszikus hűséggel költötte versbe. Így készült el Jehuda Halévi Cionidájának egyedülálló magyar fordítása tollából, ahol a hatalmas költemény, akár a héber eredetiben, egyetlen rímre van ráhangolva. Gordon, Frug és Bialik így szólaltak meg bűvös hárfáján, valamint Rilke zsidó tárgyú fordításai” (Szabolcsi 1992, 183).

Az sem felejthető, hogy az Uj Nemzedékben 1919. november 25-én jelentette meg Nagy Balogh János művészetének a méltatását, mely a szegény sorsú festő alkotásainak hatástörténetében döntő fontosságú. Az a megfigyelése, mely szerint Nagy Balogh „minden munkája valami végzetes kiszakadás a semmiből, mely környékez bennünket”, elárulja, mennyire közel érezte magához e művész képeit, melyeket elsősorban a megszerkesztettségük miatt becsült. Önjellemzésként is olvasható az önarcképekből, csendéletekből és szobabelsőt megjelenítő alkotásokból levont következtetés: „a lángész nem a mindent megértés, mint ahogy sokan hiszik, nem a tág befogadás, hanem inkább a korlátoltság, a magába záruló, magába futó kerekdedség” (Kosztolányi 1977, 134, 136).

Színibírálatot leszámítva, 1921 első napján közölte utolsó névvel feltüntetett érdemi cikkét az Uj Nemzedékben. Az Egy pohár víz című vallomásban meghaladta a másfél év ingadozásait, és olyan álláspontot foglalt el, mely nemcsak az Édes Anna üzenetét vetítette előre, de egyúttal kiindulópontot jelölt meg pályafutása hátralevő részéhez. Határozottan elutasítván az egyéneknek a proletárdiktatúrában irányelvként hirdetett osztályokba sorolását, a következő tanulságot fogalmazta meg: „Természetellenesnek tartom, hogy kiszolgáljanak. […] De tudom, hogy a kérdésnek – a nagy pörnek – nincs megoldása és orvossága, csak az a mélység, bibliai pesszimizmus, hogy mindnyájan siralomvölgyben vagyunk, és aszerint kell cselekednünk, annak is, aki vizet kér, és annak is, aki vizet hoz. A siralomvölgyet kicsinosíthatják, föl is parcellázhatják, de azért siralomvölgy marad. Ezt az igazságot homályosították el utóbb az ostoba gazdagok, kik arannyal áttört brokátjukkal páválkodnak, és ma is rabszolgákat akarnának tartani, de az ostoba szegények is, kik nemesi címert csinálnak abból, hogy nincs nemesi címerük, és tüntetnek arisztokratikus rongyaikkal” (Kosztolányi 1970, 537).

A világháború, 1919 s 1920 eseményeiből Kosztolányi azt a következtetést vonta le a maga számára, hogy a hatalomnak sem birtokosaihoz, sem ellenzőihez nem szabad tartoznia. Lehet e felfogást helyteleníteni, de azt nehéz volna kétségbe vonni, hogy az Esti Kornélról írt történetek vagy az Ének a semmiről elválaszthatatlanok az evilági megváltás lehetőségének a tagadásától.

Hivatkozások

Ablonczy Balázs (2009) „Bethlen István és Teleki Pál konzervativizmusa”, in Romsics Ignác (szerk.) A magyar jobboldali hagyomány 1900–1945. Budapest: Osiris, 167–185.

Babits Mihály (1978) Esszék, tanulmányok. Összegyűjtötte, a szöveget gondozta, az utószót és a jegyzeteket írta Belia György. Budapest: Szépirodalmi.

Babits Mihály (1997a) „Itt a halk és komoly beszéd ideje”: Interjúk, nyilatkozatok, vallomások. Szerkesztette, válogatta, a szöveget gondozta és a jegyzeteket írta Téglás János. Celldömölk: Pauz–Westermann.

Babits Mihály (1997b) Összegyűjtött versei. A szöveggondozás Kelevéz Ágnes munkája. Budapest: Osiris.

Bangha Béla S. J. (1920) Magyarország újjáépítése és a kereszténység. 2. kiad. Budapest: Szent István Társulat.

Bangha Béla S. J. (1941) A katolikus sajtó szolgálatában (Összegyűjtött munkái. Sajtó alá rendezte Dr. Biró Bertalan, 25). Budapest: Szent István Társulat.

Ifj. Bertényi Iván (2009) „A századelő politikai irányzatai és Tisza István”, in Romsics Ignác (szerk.) A magyar jobboldali hagyomány 1900–1948. Budapest: Osiris, 34–72.

Gyurgyák János (2001) A zsidókérdés Magyarországon: Politikai eszmetörténet. Budapest: Osiris.

Csaplár Ferenc (1993) „Kassák és Kosztolányi”, Irodalomtörténeti Közlemények, 97, 39–51.

Erdélyi Árpád (1925) „Zsidók a magyar irodalomban”, in Márkus Aladár (szerk.) Magyar zsidó diák családi naptár 5686. (1925–26) évre. Budapest: Magyar Zsidó Ifjak Egyesülete, 105–108.

Ferenczi László (1996) „Kállay Miklósról…”, Jel, 8: 153–154.

Gaultier, Jules de (1926) Nietzsche. Paris: Éditions du Siècle.

Gautier, Théophile (1966) Mademoiselle de Maupin. Chronologie et introduction par Geneviève van den Bogaert. Paris: Garnier–Flammarion.

Gombos Gyula (1989) Szabó Dezső. Budapest: Püski.

Hegedüs Loránt (1940) Ady és Tisza. Budapest: Nyugat.

Heller Ágnes – Kőbányai János (1998) Bicikliző majom. Budapest: Múlt és Jövő.

Herceg János (2003) Összegyűjtött esszék, tanulmányok: Harmadik kötet. Beograd: Zavod za udžbenike i nastavna sredstva.

Hima Gabriella (1994) Szövegek párbeszéde. Kosztolányi: Nero, a véres költő – Albert Camus: Caligula. Budapest: Széphalom Könyvműhely.

Jászi Oszkár (1991) Válogatott levelei. A kötetet összeállította, jegyzetekkel ellátta Litván György, Varga F. János. Budapest: Magvető.

Jászi Oszkár (1989) Magyar kálvária – magyar föltámadás: A két forradalom értelme, jelentősége és tanulságai. Szerkesztette, a szöveget gondozta és a jegyzeteket írta Veres András. Budapest: Magyar Hírlap Könyvek.

Kállay Miklós (é. n.) „Irodalom”, in Kornis Gyula (szerk.) Szellemi élet. Budapest: Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, 383–446.

Kosztolányi Dezső (szerk.) [1920] Vérző Magyarország: Magyar írók Magyarország területéért. Budapest: Pallas részvénytársaság nyomdája.

Kosztolányi Dezső (1923) „Levél Tormay Cécile-hez” (kézirat, magántulajdon).

Kosztolányi Dezső (szerk.) [1932b] A Pesti Hírlap Nyelvőre. Budapest.

Kosztolányi Dezső (1943) Elsüllyedt Európa. Sajtó alá rendezte és bevezetőt írta Illyés Gyula. Budapest: Nyugat.

Kosztolányi Dezső (1969) Álom és ólom. Az írásokat összegyűjtötte és a bevezető tanulmányt írta Réz Pál. Budapest: Szépirodalmi.

Kosztolányi Dezső (1970) Füst. Az írásokat összegyűjtötte és a szöveget gondozta Réz Pál. Budapest: Szépirodalmi.

Kosztolányi Dezső (1978) Színházi esték. A kötet anyagát összeggyűjtötte, a szöveget gondozta, és a jegyzeteket írta Réz Pál. Budapest: Szépirodalmi.

Kosztolányi Dezső (1996) Levelek – Naplók. Egybegyűjtötte, sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta Réz Pál. Az 1933–1934-es naplót sajtó alá rendezte Kelevéz Ágnes és Kovács Ida. Budapest: Osiris.

Kosztolányi Dezső (1997a) Az élet primadonnái. Gyűjtötte, sajtó alá rendezte és az utószót írta Urbán László. Budapest: Palatinus–Intera.

Kosztolányi Dezső (2001) Gyémántgöröngyök: Versek, műfordítások, publicisztikai írások, nyilatkozatok, riportok, melyek először jelennek meg kötetben! Szerk. Urbán László. Budapest: Magyar Könyvklub.

Kosztolányi Dezső (2002) Bölcsőtől a koporsóig. Szerk. Réz Pál. Budapest: Noran.

Kosztolányi Dezső (2004b) Tere-fere: Írásai a a Bácsmegyei Naplóból 1923–1926. Sajtó alá rendezte Botka Ferenc. Budapest–Újvidék: Balassi–Forum.

Kosztolányi Dezső (2004c) Tükörfolyosó: Magyar írókról. Szerk. és a jegyzeteket készítette Réz Pál. Budapest: Osiris.

Kosztolányi Dezső (2006) Szabadkikötő: Esszék a világirodalomról. Szerk. és a jegyzeteket készítette Réz Pál. Budapest: Osiris.

Kosztolányi Dezső (2007) Összes novellái. A szöveggondozás és a jegyzet Réz Pál munkája. Budapest: Osiris.

Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona (2003) Burokban születtem. Budapest: Noran.

Kőszeg Ferenc (1974) „A csendtől a kiáltásig”, in Kosztolányi Dezső Nero, a véres költő. Édes Anna. Budapest: Szépirodalmi.

Lendvai István (1920) Köszöntő 1918–1919. Budapest: Táltos.

Lengyel András (2006) „Az Apostol-ügy: Egy 1920. őszi Kosztolányi cikk sorsa”, Holmi, 17: 1511–1520.

Lengyel András (2007) „A ’Vérző Magyarország’ – Kosztolányi Dezső irredenta antológiájáról –”, Literatura, 33: 399–424.

Lengyel András (2009c) „Kosztolányiról, avagy ’művészet, érdek, politika’ viszonyáról: Válasz Szegedy-Maszák Mihálynak”, Kalligram, 18. 4: 92–97.

Levendel Júlia (1985) Így élt Kosztolányi Dezső. Budapest: Móra.

Márai Sándor (2006) Március: Márai Sándor összegyűjtött írásai. A kötetet szerk., a szöveget gondozta, és a bevezető tanulmányt írta Kakuszi B. Péter. Szeged: Lazi.

Markovits Györgyi – Tóbiás Áron (szerk.) (1966) A cenzúra árnyékában. Budapest: Magvető.

M(olnár) G(ál) P(éter) (1979) „Egy békebeli botrány”, Kritika, 5: 12–13.

Nietzsche, Friedrich (1964) Der Wille zur Macht: Versuch einer Umwertung aller Werte. Ausgewählt und geordnet von Peter Gast unter Mitwirkung von Elisabeth Forster-Nietzsche. Stuttgart: Alfred Kröner.

Péter László (2005) „Lengyel András: A ’másik’ Móra”, Tiszatáj, 29. 12: 94–99.

Popper, Karl (1982) Unended Quest: An Intellectual Autobiography. Sixth impression, with extended bibliography. London: Fontana/Collins.

Rába György (1969) A szép hűtlenek (Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád versfordításai).

Budapest: Akadémiai.

Renan, Ernest (1893) Vie de Jésus (Édition populaire). Cinquante-cinquième édition. Paris: Calmann Lévy.

Ritoók Emma (é. n.) Évek és Emberek (OSZK kézirattár, fond 473).

Romsics Ignác (1989) Bethlen István: Politikai életrajz. Budapest: Magyarságkutató Intézet.

Sauvageot, Aurélien (1988) Souvenirs de la vie hongroise. Budapest: Corvina.

Schöpflin Aladár (1937) A magyar irodalom története a XX. században. Budapest: Grill Károly.

Szabó Dezső (1911) „Válasz nagyméltóságú gróf Tisza István volt miniszterelnök, nagybirtokos úrnak”, Nyugat, I: 809–812.

Szabó Dezső (1920a) Egyenes úton: Tanulmányok. Budapest: Táltos.

Szabó Dezső (1996) Életeim: Születéseim, halálaim, feltámadásaim. Budapest: Püski.

Szabó Dezső (é. n.) Az egész látóhatár. Budapest: Magyar Élet.

Szabolcsi Miklós (1998) Kész a leltár: József Attila élete és pályája 1930–1937. Budapest: Akadémiai.

Szekfű Gyula (1923) „Két önvallomás (Wassermann és Biró Lajos)”, Napkelet, 172–175.

Szekfű Gyula (1940) „Csécsy Imréhez”, 1940. dec. 15., kéziratos levél gépiratos másolata. (OSZK Kézirattár, fond 419.)

Szegedy-Maszák, Mihály (2007a) „Agnes Heller on Literature”, in János Boros – Mihály Vajda (eds.) Ethics and Heritage: Essays on the Philosophy of Agnes Heller. Pécs: Brambauer, 163–174.

Tormay Cécile (1939) Bujdosó könyv. Budapest: Singer és Wolfner.

Veres András (2003b) „Világképek dialógusa: József Attila Kosztolányi bírálatáról”, in Tverdota György – Veres András (szerk.) Testet öltött elv: Az értekező József Attila. Budapest: Balassi, 64–77.

Zágonyi Ervin (1984) „Kosztolányi Csehov-élménye nyomában”, Irodalomtörténet, 65: 304–334.

Zeke Gyula (szerk.) (2008b) Kosztolányi Dezső: Pesti utca, BudaPesti Negyed, 16. 4.