Kalligram / Archívum / 2010 / XIX. évf. 2010. december – Opera / A zsír

A zsír

Miki bácsi dohogja – Vittya, vittya, vittya! –, mintha egy kamionsofőr, aki csempészárut szállít, mondjuk, úttörődalba két csámpás kislányt, pufogna az ukrán–román határon, mert a vámos, legyen egy régi jó barát, az egyik szajrét máris lekapcsolta magának, s ott gyömöszöli a melleit, a kislány pedig eszelősen sivalkodik. Vittya! Vittya! – mondja erre a kamionos hosszú tyével, bár ilyen név, lehet, hogy nincsen is. – Hát kiszúrnál velem?

Javít, javít, javít, javít! Fejet hajtok, nincs rosszabb ennél, lógó fejjel ülsz az öltözőben, ej, vittya, vittya, nyakadban a lucskos törülköző, épp a bemelegítő kör után pihegsz, tegnap a reggel hatos edzésen már visszaadtad volna a viking élvédőket, magadba fordulva, vagy magadból ki, bámulsz a reszkető cubákjaidra, ezeken futod nemsokára az újabb köröket, s erre még ott zsibong vagy három ember, az egyik a pótapád, legalábbis szereti így hívatni magát, bajuszáról elég vastagon nyúlik a fokhagymás lángos zaftja, izzítja a serdülő rajtolókat, vittya, vittya, vittya, lássam, hogy beindul az a rozsdás csülköd, nyakamban most és mindig a lucskos törülköző, abba kapaszkodom, ahelyett, hogy bedugnám a fülem. Sze’ az én időm! Megszült. Sze’ van is neki férje! Ez áll majd abban a levélben, amit az evangélikus lelkésznek válaszol a kántor, amikor a lelkész a londoni ösztöndíjából ír valahára egy érdeklődő levelet, a kántor pedig szépen sorjában beszámol a vermelésekről, az őszi tarlótűzről, ami egy gonosz hátszéllel egészen a parókiáig vette be magát, na és többek között arról is, hogy a lelkész ösztöndíjútja alatt, Sárika, a legszebb lány a faluban, a hosszú és fagyos őszi napok után bizony, bizony megszült. Sze’ az én időm! Hogy a fenébe ijedek meg még mindig a rajtlövéstől? Hallod, amit mondok, kispacal, vagy bölcsésznek készülsz megint? Miki bácsi most azt dohogja, kicsit hangosabban, kicsit élesebben is, mint elébb, hogy mi a lószart csinálok. Csülök a jégen, csücsülök. A következő körben még jobban fog üvölteni. Lószar után jön a hogy-devla-kéjes-fasza, ez hosszabb is, jobban neki fog hát futni vele, pláne most, hogy mindenki szeme láttára fel kell kászálódnia. Hosszú start a jó sebesség titka. Koncentrált ijedelem. Sárika megszült, írja a kántor, az egész falu ott szurkolt neki az ablak alatt, koratéli este lehetett, és az asszonyok köményest szürcsölgetve óbégattak, hogy bárcsak mielőbb, de titokban biztos azért is, hogy minimum tyúkmellű gyermeket hozzon a világra, bár a lófej se rossz, mert nem elég, hogy a lelkész távollétében üzekedett, hanem még úgy is maradt. Ezek szerint a lelkész és Sárika közt lennie kell valaminek. Hát ezért kijárna minimum egy tyúkmellű gyerek, ha nem kettő. Tényleg, lehet, hogy ikreket szül Sárika! Lehet, hogy a lelkész szerelmes Sárikába, sőt, legyen szerelmes a kántor is. Szóval ezért írja meg a lelkésznek ezt a kis fülest! Mire a lelkész visszajön a londoni ösztöndíjából, addigra Sárika egy tyúkmellű, továbbá egy lófejű gyermekkel a karján fogja várni, a lelkész meg a kántor pedig dominózás közben döntik el, hogy kié legyen a megesett leány. A seggemben van a kreténje! Na, hogy a devla kéjes fasza! De az is lehet, hogy döntetlen lesz, sem a lelkész, sem a kántor nem fogja tudni megjavítani az időt, a dominózás teljességgel alkalmatlan erre, s akkor szépen be kell érniük azzal, hogy egyikük sem veszi nevére a tyúkmellű, lófejű ikreket. Vagy az egyiket az egyik, a másikat meg a másik veszi a nevére. Vagy az egyik mindkettőt a nevére veszi, a másik meg komáskodik a vasárnapi ebédeken. Sárika pedig szépen el fog hízni, és akkora cubákjai lesznek, mint nekem, csak az övé hájas lesz, és a hája reszketni fog, mint a kocsonya, és ha közben újabb üzekedésre támadna kedve, akkor csak a szoknyája szélét lebbenti fel, hogy se a kántor, se a lelkész meg ne lássa az abálni való, disznótoros cubákokat. De addigra már felcseperedik a következő Sárika-generáció, szép és sudár leánykák fognak énekelni a karzaton, a kántor érezni fogja a bőrük liliomillatát, és kipirulva csitítgatja majd őket kóruspróba előtt, amikor a lánykák még viháncolnak, a lelkész pedig, mert végül is ő veszi nevére az ikreket, irigykedve őrködik a kóruspróbák felett, az istentiszteleten meg egyenesen el fog akadni a szava, az egyik Sárika ugyanis olyan szépen énekel majd, s ő úgy felhangolná a torkát, de úgy, hogy még annál is szebben énekeljen.

A kurva anyját, ez volt a hányadik?! Sárikák jönnek, Sárikák mennek, Miki bácsi pedig zaftos bajusszal kéjeleg. Az én csülkeimről úgy beszél, mint egy miskárolt malacéról, de a nagyok segge előtt zsebkendőbe keni a zsíros tejfelt, s ahogy a máglávájsz a zsebkendőre, úgy dermed rá Miki bácsi szeme a nagyok seggére.

                 

***

               

A dobogó előtt a nevemre várakozva visszagondoltam erre a Sárika-históriára, végtére is ki lehetne bontani belőle egy szép kis történetet, majd felléptem a vászonhuzattal bevont sörösládára, ami valószínűleg az öltözőből kerülhetett elő, és amikor megvetettem a lábam odafenn, a lelátó kék-piros műanyagszéksorai között futtattam a szemem. A bátyámat könnyen megtaláltam, mert legfelül ült egy eléggé foghíjas részen, és hüvelykujjával az ég felé döfködve ütemesen rázta az öklét, éppen büszke volt rám, azt hiszem, olyannyira, hogy még a mellette gubbasztó barátját is jól hátba vágta párszor, aki előbb a vállát tekergetve próbált kitérni az ütései elől, majd az egyik célba ért döng után megelégelhette a dolgot, mert talpra ugrott, és – Gyere, kislány, gyere! – bődült bele a jégtáncosok revüjébe, amelyet egy akadozó, Solvejg dalát sistergő bakelit szolgáltatott, s a táncosok meg-megtoldották a lépéseiket a szünetekben, na meg a bátyám barátjának bőgései alatt, ki jobbra, ki balra csúszkált, a párok ide-oda ráncigálták egymást, és akadt közöttük olyan, nem egy, aki nemcsak megbotlott a partnerében, de maga után is rántotta a másikat, míg végül úgy ültek egymással szemben, széttárt lábakkal a jégen, mint kiszámolóst játszó óvodások a fűben. Teszem azt, évzáró ünnepély után.

Anyám közvetlenül a pályabejárat előtt állt, és szipogott. Apám is ott didergett néhány méterre tőle, de valójában nem volt ott. A dobogóra meredt, a számokra, s az alattam virító kettesről elkapta a tekintetét.

Miki bácsit úgy ismertem meg, hogy anyámat bámulta az egyik felvonuláson, és reszkető kézzel matatott a rapalacsomóra hurkolt karabinerével, ami a felfeslett trapperének a szíjtartójáról lógott, ki-bepattintva a biztosítékot. Anyám elég hosszan rajta felejtette a szemét. Miki bácsi később egy vattacukorral jött oda, és még sokáig hadonászott vele az orrom előtt, mire anyám megszorította a kezem, ebből tudtam, hogy elő kell vájnom magamból egy köööszönöm széééépent, amit én meg is tettem, bár azt nem mondhatni, hogy az elnyúlt magánhangzók túl nagy lelkesedésről árulkodtak volna. Mindenesetre Miki bácsi ravaszdi módon csikarta ki a köszönetet, mert olyan tekervényes hókuszpókuszt rajzolt a vattalabdaccsal a levegőbe, mintha meg akarta volna szaporítani, de mikor láttam, hogy bármerre karistoljon is, egynél nem lesz több belőle, mohón vetettem magam a puffancsba, és a füleimre rátekeredtek az édes ökörnyálak, amelyeknek még nem is volt ott az ideje, lévén, hogy augusztusban nincsen ökörnyál. Anyám megnyalogatta a zsebkendőjét, és letörölte arcomról a ragacsot. A két tornatanárom, akik korábban úgy fogtak kezet Miki bácsival, hogy közben még mindig marakodtak valamin, tehát rá se néztek, a soványabbik pedig, aki állítólag a másiknak a felesége volt, ámbár a köpeteiből ítélve inkább az öccsének tűnt, azt ismételgette köszönés helyett, hüvelyk- és nagyujjával satuban tartva a férje nyakát, hogy – Ez kurva jó, baszd meg, fasza fiú vagy, mondhatom! –, mire a férfi elsírta magát, mindazonáltal nagy összhangban és sebtében cibálták le rólam a tréningruhát, most felkapaszkodtak a kamionra, ami egyre-másra eregette az immár valóban megszaporított és fekete vattacukrokat, majd engem is felcibáltak, és alighogy bepöfögtünk a dísztribün elé, kéz- meg lábfejemnél fogva hídban feszítettek fel az égre. Zsenge diadalív az augusztusi kánikulában ájuldozók tiszteletére. Az utánunk érkező kamionon két másik elsős pingpongozott éppen, de nem meccsre játszottak, láttam, mert az arcom a mögöttünk sorakozó konvoj irányába meredt, mellesleg hallottam is korábban, hogy a labdának nem szabad leesnie. Az aszfalt felolvadt a nagy melegben, a keréknyomok pedig lilásan remegtek ideátról, a fekete vattacukrok mögül, de nem maradtam úgy sokáig, mert a tornatanárok meglendítettek a magasban, ágyterítőt szoktak így srófolás előtt, mikor annyira deged a tisztálóvíztől, hogy kifog két ember erején, s már át is fordultam a tengelyemen, aztán a két tanár megragadta az egyik és másik bokámat, hogy ezúttal spárgában üdvözölhessem a megyei elöljárókat a helyi tornaklub nevében. – Bassza meg, mint egy hurka! Mindjárt szétreped! – hőbörgött a nő, és felsandított rám a jobb bokám alól, majd megvetően köpött egyet. Ez a köpet már eleve korong formában, sercegve távozott a szájából, és szintén korong formájában, valamivel nagyobb kiterjedésben a kamion korlátjához tapadt. Még sose láttam ilyen tökéletes köpetet. Oda is rökönyödtem a korlátra rendesen, és nem tudtam levenni róla a szemem. Zita bácsi viszont, így csúfolták a nagyobbak a nőt, mert nemcsak a melle volt lapos, hanem a kontya is szoros, ami még süvegesebbé tette a holdsarló arcát, mindezt észrevette és belevájt az Achilles-inamba. A hurkából kibuggyant néhány csepp vér. Felszisszentem.

Miki bácsi pont akkor hajolt oda az anyámhoz, és súgott neki valamit. Lentről a férfi zsémbelni kezdett, hogy ne ficánkoljak, – Fejet jobbla! Hükk! Előle nézs! Hükk! – mondta, ráadásul épp úgy szipákolt meg selypegett, mint a bárányfejleveséhez apám, akit sose értettem, és azóta se, hogy miért örül annyira, ha a húsvéti tányérján sóska- vagy tárkonyágyásban egy lemetszett, megfőzött és dülledő szemű bárányfej legel, és ha örül, miért selypeg hozzá olyan keservesen. – Bassza meg és integet! – felelte erre a nő.

Azt már nem tudom, anyám mit válaszolt Miki bácsinak, sőt, azt sem tudom, hogy válaszolt-e egyáltalán. Mert alighogy a jobbommal integetni kezdtem, bal kezemmel továbbra is egyensúlyozva a magasban, valahonnan a bal bokámtól idegen biszergés indult el a testemen, eleinte még csak vánszorgott, aztán megszaladta magát, s egyenesen az orromba tartott, onnan pedig direkte a tarkóm mögé. Egy vájdling frissen reszelt tormát is helyben hagyott volna. Hogy meggyőződjek róla, a bizsergés kívülről is kitapintható, sőt, hogy ahol utoljára érzem, ugyanott kell eltávoznia, kezemet a tarkómhoz kaptam, de elkéstem vele, mert amint a bizsergés célba ért, tüstént meg is fordult, és a kirobbanó tüsszentéstől a lábaim kiszabadultak a két tanár markából, nekem meg annyi időm sem maradt, hogy összezárjam őket. Úgy, ahogy voltam, spárgában értem földet. A bal kezem mintha még egyensúlyozgatott volna zuhanás közben, az integetésről azonban le kellett mondanom.

Ezután annyira felgyorsultak az események, hogy alig-alig dereng belőlük valami, tény, hogy aznap szilvás gombóc volt ebédre, és én mindjárt tizenhárommal gurítottam le belőlük, mert abban az egyben biztos voltam, hogy holnaptól nem fogják heti két alkalommal lemérni a súlyomat. Anyám hol sírt, hol röhögött, s ez a hangulatváltás a családban mindenkire ráragadt, egyedül én maradtam nagyon is nyomott, aminek azonban inkább a sok gombóc volt az oka. Anyám szerint ez az egész nem lett volna annyira vészes, mert lehetett volna a koreográfia része is, ha, teszi azt, a két tanár nem veszejti el önmagát és lelkének jelenlétét, de mert nem így történt, hát mégiscsak vészes volt, szögezte le; vagy, tette hozzá kisvártatva, legalább a törődést el lehetett volna játszani, és akkor nem kell utat törnie magának az olvadt szurokszagtól fuldokló tömegben, sőt, még kevésbé kell ráüvöltenie a két tanárra a kamion elé vetve magát, hogy mondják már meg neki, kéri szépen, ugye nem a fejemre estem, ugye nem. Nagyjából ilyen mondatok váltották egymást, a nagyanyám pedig, mert akkoriban minden nyáron náluk laktunk, méltóságteljesen köpögette a durvábbra darált fahéjdarabokat, míg barnára nem havazta a tányérját teljesen.

Másnap hajnalban magához intette anyámat a párt. Személyesen hozta el neki a meghívót, hogy megkérdezze tőle, megéri-e ilyesmire bujtogatnia a gyermekét. Anyám a térdig érő bő piros szoknyájában, amit még az esküvőjén viselt, belépett a gyerekszobába, fel sem kapcsolta a villanyt, pedig még alig pirkadozott, kaptunk egy-egy puszit, én kértem még egy másodikat is, aztán olyan üdén fordult ki az ajtón, hogy mindenáron vele akartam tartani. Nem lehet, mondta. Nekem a pártról egy sokrekeszes nyírfaszekrény jutott eszembe addig, ami lesötétített szobában faltól-falig állva arra vár, hogy valaki kinyissa végre legalább az egyik ajtaját, és a rekeszben talált szavazóurnából szétossza a nyalánkságokat, de a párt, mint később kiderült, kerek-perec közölte anyámmal, hogy ki van rúgva, és örüljön, hogy megúszta ennyivel. Ez a kerek-perec nagyjából tíz órán keresztül tartott, mert a párt biztos akart lenni abban, hogy az anyám öröme eléri a tetőfokát. Továbbá annak is örülnie kellett, hogy a leánykája ekkora galibát okozni nem fog immár, mert őt a helyi tornaklub iktatja ki a soraiból. Mi több, az összes iskola.

Még aznap délután, alig valamivel az anyám érkezése után, bekarikázott hozzánk Miki bácsi egy nagy csokor bíborszínű kardvirággal, már a kapuban leszedte róla a csomagolást, az egyik szálat pedig kikapta a csokorból, és mint egy párbajra ajzott lovag, akinek fröccsentett műanyagból készült megállapíthatatlan színű mását épp előtte való este csórtam el a bátyámtól fájdalomdíj gyanánt, megígérve, hogy ha az én ölemet nem is, de a barátnőmét mindenképpen megmutatom neki, persze kifogtam rajta, mert végül a Zsuzsi baba bugyiját húztam le – és nem is csaltam ezzel túl sokat, hát nem ő volt az egyetlen legjobb barátnőm, aki mindig azt csinálta, amit én akartam? –, mire a bátyám üvölteni kezdett, és feltúrta a játékpolcomat a titokban Had-el-Szarnak keresztelt vitézemért, szóval Miki bácsi épp Had-el-Szarként hadakozott a levegővel, majd egy foghíjas mosoly kíséretében, amikor is a nyelvét felgörgette a szájpadlására, hogy kilátszottak a nyáltengerben úszó kékes-lilás borsószerű hússzigetek, átnyújtotta nekem a szál kardvirágot, mondván:

– Már régóta szerettelek volna megismerni. Nesze! – s a szeretetnek ez a feltételes módja, most, amikor kijelentő módban végre érvényt szerezhetett volna az arcomhoz ily közel, azonnal szét is mállott egy iszonyú bűz kíséretében.

– Tudod, mit kell mondani! – borzolta meg anyám a hajamat, s olyan hideg lucsok ömlött a kezéről, hogy lúdbőrözni kezdett a fejem.

Akkoriban mindenkinek bubifrizurát nyírt a fodrász, a kisóvodásokat kopott falovacskákra ültette – Jásszuk cak, nem jakoznak-e ejje cúna kisz ájjatok! – mondta nekik, s meg-megigazítva orrán a pápaszemét belefúrta arcát a gyéres üstökükbe, engem viszont, miután átugrált a padlót elborító hajdűnéken és sorra felnyalábolta a lovacskákon kapálódzó óvodásokat, a nagyszékbe parancsolt, megtörölgette a kezét egy petróleumszagú elnyűtt atlétában, ami a pulton hevert, aztán levette a pápaszemét, beletúrt a hajamba, én pedig a csattogó, rozsdás olló zajától vacogva lezártam a szemhéjamat, hogy végleg megőrizzem mögötte a visszatérő titkos álmomat, egy óriási halványrózsaszínű masnit, amelyen ciklámen pöttyök lejtenek táncot, és amelynek varázsereje van, mert amint megkötöm vele a derékig érő copfomat, mindenki, az egész világ belém szeret majd, nemcsak az osztálytársaim, de még az unokatestvéreik is, akik a szülinapokon élére vasalt rövidnadrágban tolonganak a fatörzstorta körül, és belekenik a szájukat a kockás vagy csíkos drapériákba, sőt, még Bornemissza Gergő, Jelky András és Old Shatterhand is odalesz értem, ha majd hajamban a rózsaszínű masnival újra előveszem őket, anyám izzadt tenyere azonban, először az álmom elzárása óta, nemcsak kiemelte ezt a szégyenteljes bankaságot, de végérvényesen elejét vette a világméretű hódolatnak is.

– Tuuudom – feleltem erre, de nem siettem megmutatni, hogy valójában mi is az, amit oly nagyon tudok.

Anyám keze a tarkómra csúszott, éreztem, ahogyan a nyirkos ujjai bágyadtan ráhurkolódnak a nyakszirtemre, és még csak szorítania sem kellett rajta, az efféle hurkolatok lazán is épp eléggé vészjóslóak, hogy magamtól perdüljek meg, és én húzzam be őt a házba, ahelyett, hogy megvárjam, amíg ő kezd el taszítani.

Bent a nagyszobában ment a tévé, valami aratásról szóló híradásban trikolorral pántlikázták fel a kalászokat, Miki bácsi pedig még át sem lépte a küszöböt, akkorát horkantott, hogy az aranyhalak, amelyek minden nyáron velünk költöztek a nagyanyámhoz, megdermedtek az akváriumban, és felsorakoztak a hínáros üvegfal mögött, de Miki bácsi mindezt nem vette észre, mert épp a hadfelállás pillanatában felszakadt neki valami a mellében, úgyhogy a nadrágja zsebével kezdett el szorgoskodni, és előhalászott egy gombolyagot, amiről csak akkor derült ki, hogy tulajdonképpen egy óriási kék-piros kockás kendő sárga búzakalász-koszorúval a négy sarkában, amikor rázott egyet a gombolyagon, majd eltakarta vele az egész arcát, és a dülledtszürke szeméből, amely vakon svenkelt végig az aranyhal-sorakozón, ki lehetett olvasni, hogy valamin nagyon-nagyon erőlködik.

– Úgy na! – mondta, miután lekapta arcáról a kendőt, amin megint csak rázott egyet, és gombolyaggá gyúrva eltüntette a zsebében. Az aranyhalak még verdestek a farkukkal egy ideig, aztán megtörve a frontegyenest ment a dolgára mindenik.

Miki bácsi helyet foglalt a nagyobbik fotelban, s bár nem kínálta fel neki senki, ő mégis megköszönte szépen anyámnak a helyet meg az időt, majd odaintett magához, anyám és én előre léptünk, anyám a vállamba kapaszkodott, miközben szorosan rám tapadt, Miki bácsi pedig tapogatni kezdte a vádlimat, utána meg a combomat.

Erre ijedten hátrakaptam a fejem, és kérdőn az anyámra néztem, akinek rózsás pír tört elő a pórusain, a halántékához odatapadtak a dauerolt tincsei, de kétszer vagy háromszor lehunyta a szemét, valahogy úgy, mintha hosszan kacsintott volna, ami egy kicsit biztatólag hatott, így hát hagytam, hogy Miki bácsi kedvére gyakorolja rajtam a hétfogást, s én megfeszítettem minden izmomat, nehogy megismétlődjön a tegnapi pokol, mert egyik gyötrelmet a másik után ugyan ki viselné el.

– Remek kis kölyök – szögezte le, és megpaskolta hozzá a fenekemet. – Kemény húsú, épp ilyenek kellenek.

– Eredj szépen játszani! – felelte az anyám, de nem nézett rám, ezért egy pillanatig még fennakadva vártam, hátha Miki bácsi szandokánnak vagy tárzánnak öltözve kivonul az udvarra, holott már abban az egyszem pillanatban tudtam, hogy nem.

Szerettem volna bennmaradni, mert sejtettem, hogy rólam, ezen belül pedig a jövőmről akarnak diskurálni, de időközben a bátyám a fülét hegyezve befészkelte magát a bejárati ajtó mögé, és anyám azonnal felfogta ebből, hogy az apám hazaérkezett, vagy legalábbis hallótávolságon belül van immár, úgyhogy kezét tördelve próbálta nyugalmát megőrizni a Miki-bácsi-a-nagyfotelban, bátyám-az-ajtó-mögött, na meg a szoba közepén általam bezárt háromszög kerületén végigfutkosva, maga sem tudván, melyik szöget is kéne kiradírozni, hogy legalább az az egy meg ne sértse a családi béke érzékeny felületét. Apám ugyanis a háromszög minden csücskében eléggé érintett volt.

A Miki-bácsi-a-nagyfotelban csücsök kétszeresen is súrolta volna ezt az érzékenységet. Elsőként magát a fotelt kell megemlítenem, amely apámnak a vasárnaponkénti János vagy Máté Passióban való elmerülését szolgálta, rendeltetésének megfelelően a szoba akusztikai központjában foglalván helyet, mint egy háromdimenziós mandala epicentruma, s amelynek szentségét még tévénézéssel sem lehetett megbontani, utóbbi azonban nem is jöhetett szóba gyakorta, lévén, hogy a látást akkoriban felváltotta a hallás gyönyöre. Másfelől azonban Miki bácsi személye a fotelfoglalás révén még inkább elmélyítette a családi béke felületén tett karcolást, de lehet, hogy éppen csak érintőleges duplatusnak számított, a szabályok közeli olvasatában viszont így is, úgy is súlyos vereségnek volt mondható. Miki bácsi az apám gimnáziumi osztálytársa volt testnevelés szakon, sőt, együtt hokiztak a szövetségi bajnokságban, több ízben is vállvetve sinkófálva be a pimasz kis korongot, ahogy ők nevezték, az ellenség kapujába, mikor azonban Miki bácsi házassága, de még a fogai is elkezdtek kiázni az alkoholban, apám egy leginkább szimpozioni kijelentéssel maga mögé tudta nemcsak a szövetségi bajnokságokat, hanem a kettejük szövetségét is. A szép testben szép lélek kijelentés, ami a családunkban Miki bácsi fordított jellemrajza kapcsán terjedt el, ha utólag is, de egyszerre érttette meg velem a zanza szó valamennyi jelentéstartamát, a törzsi fejzsugorítást a legyőzött ellenfél elspájzolása érdekében, a foghíjasság ugyanis, horribile visu, zsugorodásként is értelmezhető, továbbá a tömény italok gyűjtőnevesítését, amelybe vodka híján, mintegy elöljárva a foghíjasság kialakulásában, az arcszesz is beletartozott, illetve a híres latin közmondás jelentéscsökkenését, adott pillanatban mindhárom jelentés kiválóan illusztrálva a fotelben ücsörgő Miki bácsi helyzetét, mint a háromszög egyik hegyesszögének legszembeötlőbb tételét.

A második csücsök, azaz a bátyám-az-ajtó-mögött, ha szembe nem is, de a test egyéb érzékeny pontjaiba még inkább ötlött, mivel a kiskamasz éveit élő hímtestvérem, s hogy irigységből-e, vagy egész egyszerűen a kíváncsiságtól hajszolva feszegette nemcsak a saját határait, de mindkettejük fizikai integritását is, azt még az akkoriban zöldségesként dolgozó sztárpszichológus sem tudta megfejteni, akivel az anyám minden szülői értekezlet másnapján elcsevegett, tény, hogy kasztrációs hadjáratot indított az apám ellen, amely hadjárat csatakiáltására a bejárati ajtó mögött hangolta fel a torkát, s amint nemzőnk az ajtón belépett, a bátyám fejjel rontott neki az apám sliccének. Érthető volt tehát az anyám félelme ebben is.

A harmadik csücsök azért lehettem én magam, mert a ritmikus gimnasztika felpántlikázott, karikás és egyéb cifra, de gyötrelmes testszépítő hercehurcái után, épp ott és akkor készültem ágazatot váltani, ehhez pedig a biztos és szilárd talajról, amelyet apám létfontosságúnak tartott, és amelyen őt magát elég gyakran elgáncsolták, át kellett csúsznom egy halmazállapotára nézve ugyan szilárd, de ilyen vagy olyan fizikai hatás következtében mégiscsak rianó pályára.

Persze, a váltásról hiába is faggatott volna, az előző napon okká híresült tényt leszámítva semmi mást nem tudtam volna felhozni mentségemül, bár a kék-piros testhez álló mez, amelyet Miki bácsi megmutatott, ugyancsak felkeltette az érdeklődésemet, a pókemberes kapucni nem különben, abban viszont mindmáig biztos vagyok, hogy a kisvártatva elcsattanó pofont igazságtalanul mérte rám a sors, és általa az apám keze.

Az történt ugyanis, hogy még mielőtt apám becsukta volna maga mögött a bejárati ajtót, megérezhetett valamit abból, ami a nagyszobában zajlott éppen, így pillanatnyi tétovázás után meg is indult lassan a szemközti szobaajtó felé, a bátyámnak pedig még a megszokott csatakiáltásra sem maradt ideje, kasztrálási kísérletét azonban, a munkanap végét szemléltetendő, némán és gyorsan végrehajtotta, majd kiegyenesedett derékkal a legjobb rajtot produkálta, amit valaha is láttam, és beiszkolt a nagyszobába, megbújt az anyám mögött, aki még mindig a köldöke előtt tördelve a kezét sopánkodott. Apám a bátyámét majdnem megközelítő gyorsasággal ugrott el a helyéről, hogy örök, ám a bábáskodás értelmében minősíthetetlen tanulságképpen egy ollózó rúgással viszonozza a fájdalmat, de szerencsétlenségemre megcsúszott, és éppen azt a három métert szántotta fel az előszoba végétől a szoba közepéig elterülő futószőnyegen, amelynek a végében még mindig én álltam, szemben a háromszög legkirívóbb csücskével, azaz Miki bácsival. Apám felpattant, meglendítette a tenyerét, és a szoba falai úgy borultak egymásra, mint a kártyavár.

– Na, de Zsiga! – röffent egyet Miki bácsi, és méltóságteljesen felcihelődött a nagyfotelból. A rosszallás mellett mintha nagyvonalúan be is tessékelte volna az imént még békés állóképbe.

Apám nem válaszolt neki, mert apám soha senkinek nem válaszol. Régebben, mikor a bátyám meg én még jóban voltunk, gyakran játszottunk édesapásdit: leültünk egymással szemben a szőnyegre, összeérintettük a talpunkat, és amikor a konyhából anyám valamelyik hosszabb monológját vagy kérdésáradatát követően besistergett a csend, heves, de fojtott vitába fogtunk:

– Tömá teveri márát cürú! – sziszegte a bátyám.

– Nárim. Nárim. Tömá cürú márát túragör! – feleltem én.

– Múcsügeri? Tömá cürú tökatplú várákér!

– Hutopluk! Megötger vészisár kerimbör cürú! – és ez így ment hosszú percekig, talán fél óráig, majd hanyatt dőltünk és a levegőben lebicikliztük a hiányos édesapa-szótár másik felét. De most, amikor még Had-el-Szart is elcsórtam tőle, ha csak magunk lettünk volna, se számíthattam rá. Ezt a bátyám éreztette is, mert az anyám háta mögül olyan hosszúra öltötte ki a nyelvét, mint aki a cipőjét akarja megtisztítani vele. Eközben Miki bácsi odalépett apámhoz, és lepallta a lisztfoltot a fenekéről.

– Mikor hagyod ott azt a rohadt malmot, Zsigám? – kedélyeskedett – Hát már sose szégyelled, hogy minden nap hóembernek jársz haza? – és rám kacsintott, majd szorosan magához húzott, épp a derekáig értem, a karabiner belefúródott az arcomba, a trappere poloskaszagától pedig majdnem összehánytam magam. De apám életében először felszegte a fejét.

– Tulajdonképpen mit keresel itt? – csattant fel, bár a hangjábban több volt a félelem, mint a felháborodás.

– Ne butáskodj, Zsigám, csak nem gondolod, hogy Zara meg én! Fényes nappal, ráadásul a gyerekek előtt!

Apám erre hallgatott egy sort, de látni lehetett, hogy megremeg.

– Ej, Zsiga, Zsiga, hogy neked még mindig nyomja a begyed! – folytatta Miki bácsi.

– Miklós! – szólalt meg apám kisvártatva, de inkább kérdezte, vagy talán rimánkodott.

– Zsigám! – válaszolta Miki bácsi, s ahogy kiejtette az apám nevét, leginkább egy ámenre emlékeztetett.

A bátyám abbahagyta a nyelvöltögetést, összenéztünk, majd lesütötte a szemét, mintha cipőpucoláshoz a nyelvénél hatékonyabb volna a tekintete.

– Ennek semmi köze hozzá! – felelte apám, és a hangja kicsit öblösebben, kicsit tágasabban tört fel, mint elébb. – Azt kérdeztem, miért jöttél. Csak van valami oka.

– Fiúk! – vetette közbe anyám – Fiúk! Ennek semmi értelme.

– Jól beszéltél, Zara! – és Miki bácsi ellépett mellőlem, hogy ezúttal az anyám vállát lapogassa meg.

Apám elnevette magát. Vagyis rövidke hangot hallatva kifújta a levegőt. Akkor még úgy hittem, ez nevetés. Csak később, amikor már letisztultak előttem az emberi hangok, és az érzések szerre elfoglalták a maguk frekvenciáját, jöttem rá, hogy a dühnek van a legalattomosabb kiterjedése, hogy lihegéstől vinnyogásig képes végigszáguldani az emberi fül számára még felfogható, de valójában egy végtelen pálya etapjait, sőt, hogy a dühök nem különbözőek, s nem feleltethető meg egy-egy bizonyos hang nekik, hanem egyetlen nagy düh létezik csupán, ami az említett hangpályát pillanatok alatt járja be.

– Talán üljünk le, Zsiga, és hallgasd meg Mikit. Jót akar! – majd még hozzáfűzte: – Most az egyszer.

Ebben a pillanatban belépett a nagyanyám. A temetőből jött, a verandán előbb lepakolta az öntözőkannát és a kiskapát, majd futott, már amennyire a visszerei hagyták, hogy megnézze, hazajött-e végre anyám.

– Mikor engedtek el? – kérdezte suttogva, és csak én meg a bátyám láttuk rajta, hogy ideges, mert ilyenkor mindig kilöki valami a szájából a protézisét. Nagyanyám rutinosan visszatolta a fogait.

– Úgy egy órája.

– Nem főztem.

– Nem baj.

– S a gyerek?

– Ehetünk zsíros kenyeret – mondta anyám a halántékáig emelve a mutatóujját, majd lejjebb csúsztatva az arcán a szája szögletéig, én pedig felvillanyozódtam, mert a zsíros kenyér elengedhetetlen kelléke volt a hirtelen jött szabadnapoknak, amelyeknek bármi legyen is az oka, mondjuk a bátyám kiesik az ablakból és bezúzza a fejét, vagy apámat elengedik végre a malomból két nap után, ahol túlóra miatt tartották vissza, ámbár most az egyszer sem a szvettere, sem a nadrágja nem lisztes, de lényeg, hogy hazajött, szóval ilyenkor együtt a család, a nagyapám is előjön a fészerből, s a hirtelen jött szabadnapok örömére a nagyanyám estére csinál nekünk angyalbögyörőt. – Ti maradjatok, és beszéljétek meg! – suttogta anyám egyenesen az apám szemébe, és kiterelt minket a nagyszobából, mi pedig követtük nagyanyámat a konyhába. Anyám lehuppant egy hokedlire, és rágyújtott.

– Kérsz egy kis pirosat? – így hívta a meggylikőrt nyilvánosan a nagyanyám, nekünk viszont, amikor a szeszt párolta hozzá, azt mondta, krámkrámpulit csinál.

Anyám kért pirosat is, meg zsíros kenyeret, sőt, úgy tűnt, hogy anyám most mindent kér, ami a házban és a házon kívül létezik. A cigarettájának a gyűrűs- és a kisujja között találta meg a hatékony, tehát ideális helyet, s minden falat zsíros kenyérhez felhajtott egy kupicával. Nagyanyám a fejét csóválta, nem lesz ez így jó, valami ilyesmit gondolhatott, és többször is nagy levegőt vett, míg végül kimondta:

– Jó lesz minden, meglátod.

Anyám ránézett, furamód nem küldött ki játszani, és csak annyit felelt:

– Zsigán múlik.

A bátyám öt szelet kenyeret majszolt el, én pedig hetet, egyiket hagymával, a másikat mustárral, a harmadikat kovászos uborkával, a negyediket pirospaprikával, a többit meg már csupaszon, mire apám és Miki bácsi kijöttek a nagyszobából. Miki bácsi dudorászott és pittyegett közben, csillagok, csillagok, szépen ragyog – eddig dúdolta, a jatokat pedig pittyegte hozzá. Apám nem énekelt. Nagyanyám kínálta őket zsíros kenyérrel, de Miki bácsinak haza kellett mennie, mert az egyik cimborája tegnap nyulat lőtt, és várta őt egy igazi, békebeli nyúlpörkölt, aminek a receptjét még az a rohadt ribanc hagyta rá, ó, pardon, ezer bocsánat, tette hozzá és rám villantotta a fogínyét. Apám ezúttal is nevetett egyet, vagyis ugyanúgy, mint korábban, hangosan kifújta a levegőt.

Amikor magunkra maradtunk, a szüleim kiküldtek minket játszani.

A bátyám viszont nem játszani, hanem kiegyezni akart velem, és háromszor üvöltötte el, sőt, harmadszor még le is köpött, hogy ha becsületszóra visszaadom Had-el-Szart, az új nevével együtt, természetesen, akkor bemászik a verandán, és kihallgatja őket.

– De előbb add ide.

– Nem, majd utána.

– Akkor nem ér.

– Jó.

– Mit jó?

– Nem ér.

– Hülye vagy.

– Te vagy hülye.

Erre megtépte a hajam. Én nekiestem, ő belém rúgott, én visszarúgtam, ő fellökött, én hanyatt vágódtam, és a zsebemből kirepült Had-el-Szar. A bátyám gyorsan felszedte, és elrohant a kert végébe. Utána mentem. Kérlelni kezdtem, hogy most rajta a sor.

– Nem ér. Már nem.

– Kérlek! – akartam mondani, de hang helyett nyál és takony bugyborékolt belőlem, olyan zokogás fogott el hirtelen. A bátyám az orromba dugta az ujját, hogy kiszúrja a bugyborékokat, én viszont belekapaszkodtam a csuklójába, és a tenyerébe ejtettem az arcomat. Ő tűrte egy ideig, aztán ellökött magától és visszaszaladt a házba. A verandán mászott be az ablakon. Még sokáig sírtam. Már sötétedett, mire én is visszamentem, de még mindig sírtam, most már azért, mert senki nem keresett egész idő alatt.

Elalvás előtt azt mondta a bátyám, hogy holnaptól korcsolyázni fogok. Hogy apám aggódik, mert attól zömök leszek. – Vaskos lesz a kicsi segge! – azt mondta a bátyám, hogy ezt mondta apám. És anyám azt felelte rá, hogy nem baj, legalább folytathatom az iskolát, Miki majd bajnokot csinál belőlem, a családot pedig békén hagyják, és zongorázni fogok, és nyelveket tanulni, és olvasni sokat, úgyis szeretem a könyveket, és hátha mire odakerülök, minden megváltozik. – Hátha – mondta a bátyám, hogy ezt mondta apám, és olyan hangot hallatott, mintha nevetne, de ezúttal nem kifújta, hanem jó mélyre szippantotta a levegőt.

Még sípolt is, mondta a bátyám, mint egy tehervonat.

Azóta eltelt tizenöt év. A minden és semmi együtt változott. A csülkeim valóban hatalmasra nőttek, de a filológiafelvételit minden évben lekésem, mert egybeesik a nyári edzőtáborokkal, amikre már csak megszokásból is elmegyek, hogy második lehessek a szövetségi, netán tizedik az országos bajnokságokon. Amikor épp nem edzek, gyerekkórházakban zenebohóckodom, és sárikás történetekkel szórakoztatom magam a versenyeken. Eddig még soha egyetlenegyet sem bontottam ki teljesen, sőt, még szusszanásnyi időt sem adok magamnak arra, hátha valamelyik történet önerőből kibontja magát.