Adrián az Adrián

Zubi haverjának

„A hullámverés ritmikus zaja zsongító mantra fülemben. Sssss-prrrrr, sssss-prrrr. A horizont fölött égszínkék térfélen pár kis pamacs lazsál, alul a zöldeskék folyadékmező nem is fodrozódik. A kettő közti vonalat csak a két bütykös nagylábujjam töri meg, háton, fektemből picit felkönyökölve méregetem, mi a szitu. Elég laza ez a tengerpart. Tegnap óta lógok itt, előtte még sosem láttam, de pont ilyennek képzeltem”, gondolta. Adrián már akkor is ilyennek képzelte a tengert, amikor a nagytétényi csirkefeldolgozó-telepen a pancsolt, híg vérben bokáig tűnt el a lába. Akkor történt, hogy használatban pillanat alatt rongyosra kopott az összes vörös-tengeres meg jézusos vicc, a gusztustalanság meg a vér- és tetemszag viszont maradt. Reggel hattól délután háromig, óránként nyolcvankét forint ötvenért. Két napig bírta a rendszerezett fejetlenséget. A melót szarul csinálta, és mikor ellőtte a három tekercs filmet, amire pénze volt, nem is erőltette a maradást. Csak azért kezdett bele egyáltalán a csirketelepi szalagmunkába, mert úgyis az összes álláshirdetés egyöntetűen bénának tűnt, és ez – más élőlények tömeghalála – volt a leginkább elütő a saját életétől. „Az ellentétező párhuzamot vágóhíd köti össze a vérfagyasztó hűtőházakkal”, farigcsált most ebből az élményből is szóvirágot. Elképzelt ornamentika a fantáziabot bütykös fején, amellyel a feldolgozó illetékesei akár üthették is volna Adrián nyomát. A valóságban fel sem tűnt, hogy már nincs ott se ő, se a munkaruha. Hármas busszal jött be a Móriczra, a szék alatt összegyűlt a csirkevér.

A kísérletezésről és az egzotikumhajhászásról azóta sem szokott le, csak a város ipari állatvilágát kerüli; vegetáriánus lett, és nem eszi meg a zsírral készült főzeléket sem. Az ilyet rögtön kiszagolja. Tévedhetetlen ítéletét a nyolcadik kerületben fejlesztette ki, egy gangos bérházban. Ez volt első budapesti támaszpontja. Két hónap után száműzte életéből végleg – az álrokon Juszti nénivel együtt, aki folyton nejlonotthonkában sertepertélt a konyhában. Ebben a névleg komfortos tanácsi lakásban ösztönösen soha semmit nem vett a szájába. Utána egy teljes télen át alig győzte kifertőtleníteni magából egy Akácfa utcai szipus squatban a mostoha jusztikás miliőt, ahol előtte – hiába volt az első dolga, amint hazaért álnénjéhez, hogy a sarokba vágja a szimatszatyrot, és vakolatszaggató hangerejű zenefallal válassza le magát fizikai környezetéről – úgy befordult, hogy őszinte, kőkemény rocker lett, sőt: kreatoros.    

Adrián előtte Genfben élt diplomata szüleivel, de egy helikopter ráesett a villájukra, és rajta kívül mindenkit megölt. Ekkor nekrofil aktusban vesztette el a szüzességét anyja csábos ex-szobalányával. Azt szokta mesélni, Marie iránti érzelmei azóta sem hűltek ki, de ez – maga is tudja – inkább csak tanult fogalomhasználat. Mindig is sportot űzött abból, hogy semmihez se ragaszkodjon, a technokol rapidos galerit is prompt otthagyta, egy váratlan pillanatban identitáscsenésre adta fejét, az első keze ügyébe kerülő ótvar sporttáskába szórta lakótársa, Füzi Romárió cédéit, Doors, Velvet Underground, és elstoppolt a fiú nem létező nagyszüleihez Ceglédre. Itt kezdődött élete fos szakasza, amely tegnapelőttig folyamatosan gyarapodott, és már délelőtt mindig gyorsan bekebelezte az aktuális napot is. Adriánból csak egy éhes száj maradt, meg egy minden műveletről lepattanó agy, ami az ébren töltött idő egészét kényszeres viszolygástermelésre fordította. Öngyógyító alkat lévén próbált kijönni a rossz körből, legéletképesebb ötletein még most is jól szórakozik, ahogy eszébe jutnak a szellős tengerparton, ahol minden elfér, és még a gondolatok sem lehetnek zsúfoltak. Egyik hó elsején például úgy döntött, baja és tanácstalansága bizonyára gasztronómiai természetű. Az autodiagnózis lelkesítő felhajtóerejétől ajzottan rögtön kicsattogott Cegléd főterére, és exkluzív, bár hallgatólagos szerződést kötött a zöldségessel.

Ettől kezdve negyven napon át programszerűen csak banánt evett, és az árus standja mellett ült két élére állított rekeszen. Naponta kábé húsz gyümölccsel verte el az éhét, plusz-mínusz három darab, és a zöldséges rájött, hogy ehhez a nettó ökörséghez az idő és a türelmes szem reklámértéket társít, úgyhogy a harmadik héttől már speciális tarifacsomagot hozott létre, külön Adriánnak. A fiú a banánkúra alatt közszemlére téve sokat vakargatta a fejét, hogy mit csináljon, és a gyerekek kedvéért három különféle majmot is megtanult utánozni. Végül fizikailag helyrebillenve, és pozitív gondolkodásban megerősödve munkát kapott a standdal szemközti pincében működő Közép-alföldi Egyesült Zokni- és Kötöttárudiszkontban. A kissé penészes alagútrendszerben érző szívű ügyvezető lába dobogott nyitástól zárásig, aki a zöldséges törzsvásárlójaként eleget diskurált lelkiismeretes helytállásról és szakadatlan gürcölésről a lábát lógató Adriánnal ahhoz, hogy ne csináljon zsákbamacskát az alkalmazottfelvételnél. Bejelentett melóhely! Adrián lelkesedése tovább tartott mint öt perc, a munkaviszony a diszkonttal élete eddigi leghosszabb társadalmilag hasznos kötöttségévé vált. Nagyon élvezte. Na persze nem magát a zokni- és harisnyaeladói pozíciót, hanem ahogyan megideologizálta magának a dolgot. A gyümölcsös ládák élén ülve ugyanis azt az elméletet kezdte vallani, hogy mindegy, min keresztül állítja elő az ember saját világmagyarázatát, ugyanolyan érvényes lesz, mint bármelyik másik. A zoknik világa éppoly gazdag, mint a kvantummechanikáé vagy a tengerbiológiáé. Főleg, ha általa bonyolult rendszerekre, a nüánszok ágasbogas rendjeire, nemzetségeire és osztályaira lát rá. „És ez itt megvan”, nézett végig a lábravalók végtelen hadseregén Adrián. Hosszú időre meggyőződése lett, hogy az univerzumban, de legalábbis Kelet-Közép-Európában itt található a legtöbb zokni.

Kisebb művészeti jellegű kitérő életében, mikor barátot választ az egyik polcról, a tulaj bizalmával visszaélve kilopózik vele az üzletből, hazatér, és felrak a zokninak két öntapadós szemet, majd Félpár Gáspár néven regisztrálja testi-lelki cimboráját a WIW-en. Kétezer ismerőst jelöl be még az első éjjel, az eredeti  és nonprofit médiakampány mégis zátonyra fut, mert az origó hatalmasságainak ráérő és túlzottan éber őr-balkeze másnap reggel törli a regisztrációt. Adrián a bánat elől egy hétre italba és drogba menekül. Az érzékpukkasztó kicsapongástömb nem korlátozódik Ceglédre. A vonaton is zavartalanul vedel tovább, aztán Budapesten egy belvárosi kiskocsmában ismerkedik meg Nyinyával, a tágra nyílt szemű gimis lánykával, akinek keresetlen stílusban meséli el élete történetét. Nyinya később szándéka ellenére Zsizsunak is bemutatja Adriánt, mert összefutnak a Vörösmarty téri H&M előtt, pillepalackos fröccsborral a kézben.

„Sirály ez a tengerpart”, merengett a fiú. Tegnap Nyinyával és Zsizsuval stoppolt el ilyen lendületesen idáig, egy húzóra, de aztán valahol elhagyta őket, talán szóváltásba is keveredtek, most nem emlékszik pontosan. Adriánnak negyvenhat percbe telt, hogy ilyen részletesen végiggondolja eddigi életét. Kicsit le is fáradt tőle, és – ssss-prrrrr, ssss-prrrr – hamarosan bealudt a langyos homokon.  

Félálomban valószerűtlen, éteri színezetű hangok jutottak el hozzá. Talán épp Zsizsu és Nyinya beszélgetett valahol odébb a parton. Adrián lusta volt megmozdítani a fejét. Tudta, a víz rettentő messziről képes elhozni bármit, így aztán megelégedett azzal, hogy csak hallgassa a tömött metrókocsikként egymáshoz csatlakozó mondatokat.    

– Adj egy cigit! Minek van értelme az életben?

– Élj hited szerint. Szofi jó?

– Persze.

– Tessék.

– Kösz.

– Tedd meg, amit senki más nem tenne meg helyetted.

– Segíteni csak fasiszta módon lehet, vagy legalábbis beleavatkozva mások életébe. Ha pedig már beleavatkozol, miért ne szabályozhatnád a tömegeket is hasonló formában?

– Jogos. Tüzed sincs? Tessék.

– Kösz.

– És te milyen szabályokat fogadtatnál el?

– Disznóból, tehénből, semmilyen háziállatból ne élhessen túl sok egy fedél alatt. Senkinek ne lehessen több mint öt vagy tíz állata, és mindenkinek muszáj legyen külön életteret biztosítania számukra. Ne lehessen mondjuk úgy megkerülni a dolgot, hogy itt ennek az ötven embernek az állatai laknak együtt. Ezzel meg is szűnne az embertelen állattartás, senki nem hozna létre lelkeket ezerszámra, csak hogy pár hónap múlva elvegye az életüket...

Adrián füléből az álom ezen a ponton elsodorta az érvelés fonalát. Visszaaludt, és a friss, sós levegőben szuszogva most magát látta maga előtt, mintha biztonsági kamerán keresztül nézné a saját hátát. Tudta, hogy a Kodály köröndön áll a kisföldalatti peronján. A szokásos csattogás és zakatolás elmaradt, némán siklott be a szeme elé a szerelvény, és pont a lába ujja előtt nyílt ki az ajtó. Ahogy belépett, elkezdődött az iPodján az Astronomy Domine, és megérkezett a másik szerelvény is az ellenkező irányból. Látta magát, amint leül az első üres ülőhelyre, és önkéntelenül átpillant a másik járműbe. Nem volt betéve a fülhallgató a fülébe. Megértette, hogy a Kodály körönd biztonsági őrének nézőpontjából látja magát, aki egy hangszigetelt kaszniban zenét hallgatva figyeli a forgalmat, de erről szinte egyből elfeledkezett. Négy megállót utazott hazáig. Nem tudná megmondani, miről ugrott be neki, de mire feljött a mozgólépcsőn, már tudta, mit akar. Bement az Ápiszba, két öntapadós szemet vett hatvan forintért. Otthon egyből a konyhába vezetett az útja, és szimmetrikusan felragasztotta a jópofa, átlátszó műanyag burában lötyögő fekete szemeket a fosszínű zokni, név szerint Gáspár orr-részére.

Újra végigsöpört a testén a langyos tengeri szél, a víz csendesen fröcskölt, és a fiú tudata horizontálisan tágulva fogadta be az előbbi beszélgetés folytatását.

– Egy bizonyos jövedelem fölött mindenkinek kötelező lenne minimum évi negyvenöt napot a harmadik világban töltenie. Ezzel óhatatlanul pénzt vinne oda, hiszen jóval többet költ magára, mint egy átlagos ottani, és ismereteket szerezne, hiszen ki lenne téve annak a világnak.

– Jó ötlet! Van még cigid?

– Ez az utolsó. Szívjuk el együtt!

– Jó. Azzal, hogy megsokszoroznánk a vezető piacok, illetve a fejlődő országok közötti felületet és érintkezést, a szolidaritást is fokoznánk, hiszen mindenki nehezebben mond nemet arra a kérésre, ami közvetlen közelből érkezik, mint arra, amit meg sem hall.

– Ma ráadásul senki sem tud arról, mi is Afrika, India, Latin-Amerika valójában, szánalmasan kevés sztereotípia foglalja el további ismereteink helyét. A világ gazdagabb egyhetede csak azokat a területeket és kultúrákat ismeri, ahol máris létezik fizetőképes kereslet. Ami gazdaságilag elhanyagolt, annak megismerése is el van mosva, vagyis ravasz módon össze van zsugorítva. Afrika helyett például csak a Szaharát képzeljük el, vagy valami más cégérszerűen működő emblémát, nem látjuk be, hogy valójában nem lehet akkora: sokkal nagyobbnak, s ezért szükségszerűen jóval sokszínűbbnek kell lennie.

– Rendben, de akkor kössük ki, hogy nem szabad növelni a repülőutak számát, vagyis érdemes volna megszabni az utazások minimális időtartamát.  

Adrián boldog volt. Tudta, hogy Zsizsu és Nyinya sosem állhatott volna elő ilyen talpraesett ötletekkel a társadalmi változást illetően, ha nem hozza el őket a tengerpartra, amely tulajdonképp víz, föld és ég közös, végtelen hosszú, egyenetlen éle. „Ki látott még ilyen egyenetlen élet?” – tört bele csúfondáros nyelvsanyargató szokásának bicskája élete utolsó szóviccébe, amiből nyomban meg is értette, hogy a magasztosságban nincs semmi komoly, épp ezért lényegében kifigurázhatatlan. Eszébe jutott Gáspár, és melegség támadt alvó szívében, mert megértette: barátját kétségtelenül és maradéktalanul boldoggá tette azzal, hogy – ha csak egy éjszakára is – bevezette a virtuális társaságba. „Mi többet kívánhat egy zokni az élettől?” – inspirált puha, költői kérdést a tenger Adrián agyában, aki úgy érezte, az éltető elem békés locsogását egy örökkévalóságon át hallgatta, hallgatja és fogja hallgatni. „Ssss-prrrrr.”