Berlin

Nur Demo már nem emlékezett pontosan, mikor ismerte meg a modellt. Keskeny, ázsiai vonású állára gondolt, a Via Nazionale fölötti ég kékjére, a riadt galambokra, a homlokán kiütköző izzadságra, három rövid telefonhívásra és a félelemre, hogy a fotók nem jelennek meg.

Először hátulról sikerült őt lekapnia. A vakolatlan lakásban eltöltött óra után eljött a pillanat. A lencse keresőjében meglátta a fehér pihékkel teli borotválatlan lábszárát. Ellazította a karizmát, aztán újra megfeszítette. Mély lélegzetet vett. Behunyta a bal szemét. Célzott. A kereső közepén levő kis kört a kinagyított térd töltötte meg. Innen is látszott, hogy még a római forróság ellenére is libabőrős volt. A kioldót automatikusra állította. Összeszorította a fogait. Lassan csúsztatta tovább a karját, hogy le ne maradjon a talpak és a lábszárak által bezárt szög változásairól, az izmok munkájának részleteiről. Már megszokta a lány mozgásának ritmusát, előre látta a következő mozdulatot. Számolt. Háromig. Kifújta a levegőt, és erősen megnyomta a gombot. Ránézett az órájára. 13:38. Az ég a házak felett kék volt, egyetlen felhő nélkül.

Rinaldi fedezte fel őt. Miatta szakította ki a legszebb álmaiból. Negyed egykor, azért, hogy együtt ebédeljenek. Nur Demo szóhoz sem jutott, még azt sem tudta neki megmondani, hogy ma nem ér rá, mert Milánóban várja Mariangela, a menyasszonya, és ez alkalommal már nem késhet. Káromkodását azonban már csak a sípoló hang hallotta.

A lány járását a Via Nazionale kövén ma hihetetlenül gyönyörűnek látta. Milánóra nem is gondolt. Egy rövid időre megpillantotta rövid haját. A budweiseres vörös napernyők alól bukkant ki, ahol a zsúfolásig telt tajvani étterem pincérei hosszadalmasan szolgálták fel az ebédeket. A napszemüveges ázsiai tulajdonos mozdulatlanul állt, és némán pötyögtette be az ételek árát, az idegenek pedig hiába veszekedtek vele a kizsákmányoló számlák miatt. Elengedte füle mellett a sietős olasz felszolgálók kiáltásait, az ideges angolok rendeléseit és a rádióban szóló rappet is. Fülében apró ezüstszínű fülhallgatók voltak. Demo újra és újra lefényképezte őt. Járása alapján úgy ítélte, nem lehet több tizenhat évesnél. Sápadt és nyújtott arcát legelőször egy halakkal teli akvárium zöld vizén keresztül látta meg. A délszláv szakács készségesen kihalászta és megsütötte bármelyiket egyhavi fizetésünk ellenében. A keresőben megmozdult egy pikkelyes hát, majd egy kis farok, aztán végre megláthatta őt teljes valójában. Abban a pillanatban röppent fel egy csapat riadt szürkésfehér galamb.

Amikor jóval később Demo megpróbálta felidézni őt az emlékezetében, szeme előtt először felfelé kunkorodó szájszegletei jelentek meg. Mosolygós telt ajkak. Fehér, széles és egyenes fogak. Keskeny ázsiai vonású áll. Kidomborodó arccsontján sárgás fény csillant meg. Mélyen ülő, kifejezéstelen szemek. Szokatlanul hosszú szempillák. Egyenes nyak. Magas termet apró feszes mellekkel és keskeny csípővel. Eszébe jutott, hogy az egyik nagyon csillogó divatlapban az első látásra fellobbanó szerelemről olvasott. Jól szórakozott akkor ezen. Kikapcsolta a zoomolást. Az objektívre visszatette a lencsevédőt, és vállára akasztotta Nikonját. Elindult a lány után. Haja rómaian fekete volt.

Bár megpróbált koncentrálni, figyelmét egy pillanatra lekötötték az üres gumi esernyőgyűrűk és a rikkancs, aki a Corriera della sera fő híreit kiabálta. Elindult felé, mereven nézte őt, érzékelése furcsán homályossá vált.

– Szia! Remélem, nem zavarok – szólította meg, amikor odaért hozzá. Gyorsan megtörölte egy zsebkendővel izzadt homlokát, és üdvözlésre nyújtotta a kezét. A felkavarodott por és a konyhából szálló bűz keveredett a levegőben. – Divatfotós vagyok. Bár ez a dolgom, de egyáltalán nem tudok ismerkedni – mondta. Nem éppen ez volt a legjobb „közvetlen” bevezető mondat. Nyolc évvel ezelőtt sem volt az, amikor használni kezdte. Azon gondolkodott, milyen benyomást tesz a lányra nagy hasa, bagózástól rekedtes hangja, bárdolatlan mozdulatai és viseltes fényképezőgépe. A lány discmanjén a hangerősség a maximumon volt. Demo hallotta a dobok gyors ritmusát és az elmosódott dallamot. Rinaldi figyelmét Stich hívta fel a lányra, neki pedig a helyi ügynök, Pavio szólt. Demo és Rinaldi modellügynöksége, a Condé Nast kövér bankókkal jutalmazta őket ezért. Nem, köszi, számlát nem kérünk.

– Tessék? – kérdezte csodálkozón csücsörítő szájával, és kivette a füléből a fülhallgatókat. Egyrészes égszínkék Adidas ruha volt rajta, vállán pedig kocka alakú hálós retikül. Edzőfelszerelésként ízléses lett volna. – Mit is mondott?

– Hogy nem tudok ismerkedni, ennek ellenére veled muszáj megismerkednem. Le akarlak fotózni. Modellként. – Körmeit nem festette. Arcán nem volt smink. Nem festette a haját sem. Rinaldi szerint rejtett tehetség. Rinaldi összevissza beszél.

– Mér? Ez amolyan végzetes találkozás, vagy mi? – kérdezte, és a szája helyén egyszer csak egy áttetsző piros buborék jelent meg, amelyik egyre nőtt. Nur Demo a Condé Nast ügynökség igazolványát mutatta fel. Többnyire zsugori ügyfeleknek mutogatta, akik névtelen műszaki cikkek katalógusát akarták vele összeállítatni. Az igazolványképén még nem volt így kikerekedve az arca, és láthatólag röviddel azelőtt borotválkozott.

– Maga… őőő… olyan felfedezőféle? Ilyen… izé… új arcokat keres? Most nem érek rá. Suliba megyek. Dogát írunk. De ha esetleg ki tudna menteni… – Halk pukkanás hallatszott, és a szétpukkant buborék maradványai betakarták arca bal felét és keskeny orrának hegyét is. A ragadós lila anyagot ujjaival összegyúrta, és újra bevette a szájába.

Ilyen durva tájszólást Demo még hajnalban az Archimedes utcában sem hallott. Valószínűleg valahonnan a La Stora külső negyedéből származott. Nem sikerült kihalászni a discmant a retikülje latex belsejéből. A kábel beakadt a cipzárba, a napszemüveg meg a kábelbe. Előrehajolt, erősebbet rántott rajta, és azzal kiszóródott a kézitáska teljes tartalma. Harisnyanadrág, strucctoll, egy noteszlap, ajakrúzs, Dylan Dog képregény, tükör. Demo éles szúrást érzett a vállában, és izzadt a háta. Nem hitte volna, hogy szemek lehetnek ennyire tisztán kékek. Lehajolt, és segített összeszedni a dolgait. Nuova Roma elnevezésű illatot viselt, ez egy volt azon pótillatok közül, melyek majdnem olyanok, mint az eredetiek, viszont nagyságrendekkel jobban viszket tőlük az ember bőre.

– Persze hogy ki tudlak menteni. Ha cserébe eljössz a fotózásra… Egyébként, hogy is hívnak?

– Berlin – válaszolta. – Mint az az óriási város. – Szerette volna azt mondani neki, hogy ez nagyszerű, de nem volt rá képes. Viszont az ebédmeghívás már rutinszámba ment.

A jókedvű délszláv szakáccsal csak akkor sikerült volna megértetnie magát, ha jártas lett volna a horvát nyelvjárások területén, így inkább csak ujjal mutatott rá a halra. A szakács egy másikat horgászott ki, és a mosoly még szélesebbre húzódott a képén. Nur Demo szénsavmentes vízzel teli kancsót vett magához, Berlin mutatóujjával a Blueboy le Bas séker felé bökött.

– Én Nur vagyok. Nur Demo. Mit kérsz?

– Én olyan halat szeretnék, amit úgy hívnak, mint azokat a sárga virágokat, amelyikek a nap felé fordulnak. – Alig akartam elhinni, hogy manapság még élnek ilyen lányok. Sajnálta, hogy nem tudja, hogy mondják horvátul a napraforgót.

Először attól tartott, hogy nem tud majd miről beszélgetni vele, de Berlinnek be sem állt a szája. Azt a soul zenét, amelyik az evőeszközök csengésével és a rikkancs hangjával keveredett, ma már kétszer látta az MTV-n, és nagyon szereti. Az osztálytársai elviselhetetlenek, és a suli is dög unalom. A szappanopera, amit tegnap látott, az is tök szuper.

Demo egyáltalán nem hallotta, miről darál. Nem tudta levenni róla a szemét. Vizet ivott jégkockákkal. Homlokáról törölgette a verejtéket. Azon töprengett, melyik agyonkoptatott kifogás lenne a legmegfelelőbb.

– Tudod, az apjuk, az, ahogy ott ülnek a kanapén, és mindig szexelni akar! Tudod, az, amelyik egészen a szélén ül baloldalt, tudod melyik? – tette fel nekem a kérdést a tegnapi sorozatáról. Demo azon gondolkodott, hány éve is van már annak, hogy tartozásai miatt el kellett adnia a tévéjét. Inkább beszélni kezdett. A lány csak nevetett, gyönyörű arcát félig eltakarta az ellipszis alakban kevert kék ital. Gyorsan kortyolgatott. A száját csücsörítette. Az átlátszó szívószálon ott maradt szájának halvány lenyomata. Szipkával szívta a cigit. A lány körmeit figyelte. Berlin ezt észrevette, ökölbe szorította a kezét, aztán újra kinyitotta. – Na, mi lesz, hol fogsz engem fotózni?

– Még nem tudom – felelte. A görbe késsel sikerült végre leszedni a húst a gerinccsontról. Berlin falánkan evett, Demo azt mondogatta magában, még a csámcsogása is jobb, mint az a nyálas soul a rádióból. – Még nem gondolkodtam rajta.

– Akkor csináljuk meg itt a városban. Megmutatom neked azokat az utcákat, amelyikeket szeretek Rómában. Azt hallottam, hogy így kell csinálni. A modell elmondja az elképzelését, és ha a fotós először elutasítja, de aztán elfogadja, úgy sikerül a legjobban.

Demo a maradék narancsos öntetet kapargatta össze egy kiskanállal. Berlinről annyira lerítt az ostobaság, hogy már maga is kezdett hozzáhülyülni. Magában Rinaldit átkozta, aki nem átallotta még azt is kijelenteni, hogy ezzel a szépséggel végre befutnak. Nem mintha nem lenne rá már nagy szükségük!

Még ma is, mikor már a Berlinnel kapcsolatos élményei teljesen összekuszálódtak az emlékezetében, tisztán fel tudja idézni, hogy a Condé Nast ügynökség megismerkedésük idején úgy működött, hogy… szinte már alig működött. Csődbe jutott az egyik legnagyobb cég a szakmában, a Metropolitan, az sem tudta elkerülni a médiaikonok hosszan tartó krízisét. A Harper’s Bazaar című újság átkerült a Microsoft–Warner Bros. konszern irányítása alá, és egy gyerekeknek szóló képes újsággá transzformálódott át. A Revlon konszern már régen végzett a legendás, több milliós kozmetikai kampányaival, melyekkel a huszadik század nyolcvanas éveiben megkezdődött a szupercsillagok korszaka. Karen Mulder topmodellt népszerűségben már tíz évvel ezelőtt messze megelőzte névrokona, a kétes hírű tévés ügynök. A harmincöt centis sarokra emelt lila cipőt, melyben Naomi Campbell elesett a kifutón Vivian Westwood kollekciójának bemutatóján, kivették a londoni Victoria & Albert múzeum kiállításai tárgyai közül, és visszaadták a modell lányának.

Eszébe jutott, hogy aznap, amikor tizenegy órakor a Fumicino reptéren kifulladva szállt fel az utolsó esti milánói járatra, nem értette, miért válaszolta azt a lánynak, hogy „Jól van. Miért is ne?” Nagyobb ostobaság nem is hagyhatta volna el a száját. Még több kidobott filmtekercs! Annak idején Demo beszámolta az alapanyagot a költségek közé, és leírta az adójából. Annak idején még volt miből adóznia.

Amikor fizetett az ebédért, úgy tett, mintha mi sem lenne természetesebb, mint az ilyen hatalmas számla. A tulaj sötét szemüvegének lencséin duplán és hihetetlenül kicsinek látta magát. Máig tisztán emlékszik rá, hogy fél év után újra taxiba ült. Valamivel fizetnie kellett, mert Berlin hirtelen lóbálni kezdte rongyokkal teli sporttáskáját, és azt állította, hogy a ruhák otthonról vannak.

Még emlékezett az első fotókra a virágüzlet előtt a Monti Pariolin. Berlin bolondos nevetésére az Euklidész téren és a mozdulataira, melyek arról árulkodtak, hogy bár tehetséges, de leginkább az olyan tevékenységekben, mint az asztal mögött ülés, mosolygás és telefonok felkapkodása. Demo későbbi emlékei olyanok, mint az elmosódott mozgóképek, mint a különböző kockákból összevágott film, melyet gyorsítva vetítenek le.

A háttérben a Villa Borghese. Ötven milliméteres objektív a részletekhez. Portrék a Marsala utcai kávépörkölő üzemben, nem messze a főpályaudvartól. Forrósággal és fényekkel teli türelmetlen város. Átjáró a Via del Corsónál, ahol Berlin pózolás közben majdnem elütött egy mopedest, aki a Condotti utcából hajtott ki éppen. Mezítelen vállai a Panisperne trafikja előtt. Nekidőlve a fantasztikus metszetekkel díszített nehéz kapunak. A lusta nap égette a hátukat. Felháborodott szitkozódások, amikor úgy döntött, hogy közvetlenül a kertészet előtt öltözik át a Via Appia Anticán. Sablonosabb színhelyeket már nem is választhatott volna! Pedig Demo akkor még csak nem is sejtette, hogy a Szent Péter tér csak ezután következik. Úgy rémlett neki, határozottan elutasította, hogy odamenjenek, arra fogta, hogy nem bír már gyalogolni. Arra viszont már nem emlékezett, hogyan került hozzá az a régi palack bor. Ivott belőle. Végül természetesen vele ment. Megállt a katedrális előtt azon a ponton, ahonnan úgy tűnik, a dupla oszlopsor egybeolvad. A talpuk alatt a kövezetet kékesfekete árnyak borították. Demo ugyan nem akarta, mégis elhasználta az egész tekercs filmet.

Elhaladtak a Szent Pál-kapunál, és Demo csak kattogtatott, amikor Berlin a Tiberis túlsó partján álló régi házakra nézett. Nehézségek árán sikerült csak felidéznie, hogy a lány a vállába kapaszkodott, amint a rakparton sétáltak végig egészen a Cavour térig. Azért nyafogott, mert valamilyen lakásban szeretett volna fotózkodni. Újabb taxi. Demo megint csak rendezte valahogy a számlát. A lány csak annyit mondott széles mosollyal: – Caroncini utca, gyorsan, kérem!

Modern ház travertin homlokzattal, felfedett lépcsőkkel. Fából készült lift, harmadik emelet. Izzadt hálók és penészes manzárdszobák savanyú szaga. Aztán egy szobában állt, ahol szőlőtőkékkel díszített színes tapéták lógtak a falról. Az ablakon túl római tetők látomásszerű alakjai, mintázatuk összeolvadt a nap fényében. A templomok sötét kiszögellései belefolytak az egyöntetű arany sugárba. Még egy kép. Nyállal elöntött ajkak. Sok használattól elkopott kanapé karfákkal. Levetett jobb cipő. Berlin behunyta a szemét.

A reptérre taxival ment. Fejét az ablaknak támasztotta és Róma fényeit nézte. Emlékfoszlányaiban még látta az arcát, ahogy a kanapén rágja a rágóját álmában. Közvetlenül az Aerporti di Roma: Fumicino – Partenze kivetítője előtt szállt ki.

Megvakarta a bőrét, ahol egy pillanattal azelőtt még az ezüstórája volt. A gépen kért egy nagy borítékot, és legnagyobb meglepetésére kapott is egyet. Beletette mind az öt tekercset, leragasztotta és egy kölcsönkért tollal ráírta: D. Rinaldi és a Condé Nast, Via Cassia, Roma címet. A felszálláskor szörnyen megrémült, hogy nem sikerülnek a képek. Rosszul lett. Kért egy üveg bort, és kapott egy pléhdobozt. A márkajelzését nem találta. Kiabált, amikor megtiltották neki a dohányzást. A második felszólításra lecsillapodott. Csak negyvenkét perc múltán gyújtott rá.

A milánói Malpensa reptér reflektorainak arany fényében hullámzott a levegő. Éjjel-nappal nyitva tartó posta a hangár előtt. Átalánydíjas küldemény, tartalma: öt filmtekercs. Kitágult pupillák tükröződnek vissza a telefonfülke üvegén. Röviddel éjfél után megtudta az üzenetrögzítőjétől, hogy már nem jár jegyben. Mariangela elutazott, és nem akarja őt többé látni. Egyenesen a lakása felé vette az irányt, mert jól ismerte őt. Sokáig csengetett. Tizenöt perc után kiderült, hogy mégsem ismerte elég jól. A szomszédasszony kemény észak-olasz tájszólásban szidta. Kijött a házból a Via Gloria utcára, és a koszos vakolatot nézte.

Egy éjszaka is nyitva tartó bankot keresett, hogy pénzt vegyen ki a visszaútra a cég számlájáról. Tíz napig kereste, melyre most nem akart gondolni.

Amikor a tizenegyedik napon részegen belépett a római Leonardo da Vinci reptérre, úgy tűnt, hogy a nyári zápor hullámain keresztül a Berlinről készült képeit látja mindenhol az előcsarnokban. A Szent Péter téren állt a háttérben oszlopsorral.

El kell mennie orvoshoz, mert alkoholista lett, és látomásai vannak, mondta magában. Arcára fürge cseppekben esett az eső. A reptér területén nagy tócsák álltak, mintha hatalmukba akarnák venni. Máig nem tudta, Rinaldi honnan szerzett tudomást az érkezéséről. Ölelték egymást, és áztak. Arcukon a jelzőtorony narancsszínű fényei villództak. Ekkor vakította el először Nur Demót egy fényképezőgép vakuja. És aztán a következők. Miközben Rinaldi begyömöszölte őt a hátsó ülésre, Demo felismerte kollégáit abból az időkből, amikor még lesifotósként kereste kenyerét.

– Hiányoztál – hallotta maga mellől. Keskeny ázsiai vonalú áll nyomult az arcához. Benntartotta a levegőt, hogy visszafojtsa a csuklást, és már tudta, hogy a butácska Berlinnel most végre esélyük van az áttörésre.

A következő napot át szerette volna aludni, de már kilenckor ott ásítozott egy sajtóértekezleten. Azon a héten még három ilyenen vett részt. Berlin mellette ült. Hallgatott. Amúgy sem tudott egy mukkot sem angolul. Minden kérdésre csak a vállát vonogatta. Rebegtette hosszú szempilláit. Ajkain szélesre húzódó mosoly. A média persze ezt mind benyelte, Demo napi energiaszükségletét tizenkét energiaital is alig bírta fedezni. Két-három órát aludt csak. Berlinre hatalmas szörnyként vetette rá magát a társadalom figyelme. Az előnyös ajánlatok nap mint nap reménytelenül elöntötték Demo elektronikus postafiókját. A média emberei ki nem állhatták, és a csekkeket a legnagyobb undorral töltötték ki. Érvényes csekkeket!

Berlin nem tudott viselkedni a kamerák előtt, de a nézők szó szerint zabálták. Nem tudta kisminkelni magát, de a közvélemény-kutatások szerint az embereknek éppen ez tetszett. Nem szőrtelenítette a lábait és a hónalját sem. A mólón kitörte volna a nyakát, de az haute couture-rel már mindenkinek tele volt a hócipője. A svédasztalokon rúzsfoltos cigarettacsikkeket hagyott. Bárhova mentek Demóval, rögtön összepiszkolta magát. Amikor kiabált vele, csak az ujját rágcsálta és nevetett. Demo a sok-sok nullával teli bankszámlakivonatok felett mosolygott és csókolgatta a lány haját.

De ma hiába próbál bármilyen apró jelre visszaemlékezni, amely csak halványan jelezte volna, mi történik hamarosan. Nem értette, hogy az utolsó percig miért nem sejtett semmit. Nur Demo és Rinaldi máig egyetértésben állítják, hogy Berlinnel teljesen máshogy dolgoztak, mint általában. De hogy valójában hogyan, azt helyettük a Vogue ünnepelt recenziójában az elhíresült harvardi esztéta, Wittgenstein és a korai számítógépes játékok specialistája, így magyarázta:

A Condé Nast ügynökség a krízis évei alatt elsőként értette meg, hogy a modellek tulajdonképpen szervezett vizuális adatok rejtett libidó-tartalommal. A klasszikus szupermodellek irányított imidzsével ellentétben Berlinnél minden egyes néző képzelőereje szerepet kapott. Berlin nemcsak egy személy a médiában, hanem minden pillanatban pontosan annyi alakot ölt, ahány néző éppen látja őt. Olyan irányzat megnyilvánulása ez, melyet a szociológusok a társadalom individualizációjának neveznek, mely valójában az ember akaratának a hiánya arra vonatkozólag, hogy a saját énjének egy részét feladja bármilyen közösség érdekében.

Berlin a különböző élősködők divatos elméleti kicsapongásait a maga tizenhat éves eszével nem fogta fel. Egy évre felfüggesztette tanulmányait.

Aláírattak vele egy nevetséges szerződést, el sem olvasta, csak macskakaparással aláírta.

Ő lett az első olyan modell, akit csak egyetlen ügynökség egyetlen fotósa fényképezhetett. Napokat töltött a céges kanapén való ücsörgéssel. Képes újságokban lapozgatott, de nem úgy tűnt, mintha bármibe is beleolvasott volna. Tollat csak akkor tartott a kezében, amikor teszteket töltött ki, vagy a héten magához vett kalóriákat számolta össze. Nur Demo látta néhányszor, ahogy kék szemével az ő asztalát figyeli, de úgy látszott inkább, mintha valahova mögé nézne.

– Mindened meg van, Berlin? – kérdezte tőle. Csak kacagott, és azt kérte, vegyenek egy televíziót. Az irodában egész nap csak szitkomokat bámult. Demo mögül háttérnevetés hallatszott. Vett neki egy hordozható játékkonzolt, és Berlin beleszeretett a Candy Cosmos nevű játékba, ahol a repülő tányérjára minden irányból cukorkarakéták zúdultak.

Ha éppen nem fotóztak, képes volt órákig a monitort bámulni. Ekkor vetődött fel Demo fejében először a gondolat, hogy talán drogozik. Aztán eszébe jutott, hogy amilyen ostoba, képtelen lenne bármit is szerezni, és ez egyébként sem illik össze az ő tévés álomvilágba illő vidámságával.

A befolyásos médiák egymást megelőzve próbálták elemezni Berlin sikerét a modellipar hosszú krízise után:

Berlinnek hála a szexizmus újra és újra felbukkanó vádja végre elcsendesedett. A modellszakma manapság a kor életstílusát képviselő ikonok óriási gyáraként működik, mely a kollektív tapasztalás szervezetét gyártja, és megteremti a „csúnyaságtól” való félelem újkori metaforáját. Berlin a médiák ikonjává vált, mely a jelenlegi életstílust képviseli a politikával, az általános fogyasztással, a popkultúra fohászkodásával és az életörömmel ellentétes teljes érdektelenséggel szemben.

A Condé Nast ügynökség kreatív részlege megalapította a nevét viselő lapot. Az első olyan periodikumot, amely egyetlen ikonra épül. A reklámokon kívül helyet kapott benne néhány rövidebb cikk is.

A következő év Demo emlékezetében alkotóelemeire esett szét, de kiélesedtek az érzékei. Az ügynökség égisze alatt megjelent a piacon Berlin saját illatszere a testalkatát formáló flakonban. Demo fizette az angol és francia nyelvtanfolyamait, de már annak is örült volna, ha legalább az irodalmi olaszt beszéli. Berlin imádta a zenét – ezzel a szóval illette azokat a hangokat, melyeket kedvenc zenekarai produkáltak.

A megfelelő fényviszonyokra való várakozás óráit fülhallgatókkal felszerelkezve töltötte. A legújabb fiúzenekarért rajongott, mentolos cigit füstölt, és Demo meg Rinaldi eddig hihetetlen összegeket keresett rajta. A Condé Nast alkalmazottainak száma átlépte a százötvenet.

Csakhogy Demo ebből az időszakból felgyorsult szívverésére is emlékezett. A fülzúgásra. Tompa szenvedésre. Ami eddig hajtotta előre Berlinnel, egyre inkább kifújt. Eleinte úgy tűnt, hogy személyiségének vizuális variációi kimeríthetetlenek egyetlen élet keretein belül. Berlin szimbólummá vált kifelé, de egyúttal saját maga szimbólumává is. Minden emberben, férfiban és nőben képes volt az ő személyes kulturális tapasztalataiknak megfelelően betölteni az üres helyeket identitásuk azon részében, mely az álombeli szexualitásért felelős. Az emberi képzelet duális rendszerben működik, és Demónak sikerült Berlin mediális képét folyamatosan variálni, szimbolikus világok egész sorozatát tükrözni és megalkotni a nézők számára, melyek az érzékelés során nem ütköztek egymásnak.

Azonban még mindez együtt sem tudta elfedtetni azt az egyre világosabbá váló tényt a közvélemény-kutatásokban, hogy Berlin az egész jelenlegi életérzésével együtt kezd rendkívül unalmasnak hatni. Demo és Rinaldi megváltoztatták a marketingstratégiát. Berlinnel együtt átköltöztek reptéri hotelekbe, és minden héten a világ más és más pontján fotóztak és forgattak. Minden nap találkoztak, és már egyáltalán nem volt mondanivalójuk egymásnak. Berlin rendezvényeken lépett fel, interjúkat adott, két saját tévés műsora volt, saját internetes oldalaira fotózták. Csakhogy mindez már kevésnek bizonyult.

Az ügynökség bevételei az egekig nőttek, Demo mégis aggódott. Nem akart megelégedni a túlszárnyalhatatlan csúccsal. Az értékük az adott helyzetben már nem emelkedett följebb. És amikor a római irodában megjelentek az adóellenőrök, minden széthullani látszott. Demo máig úgy gondolta, hogy az ellenőrzés idején feleslegesen pánikolt. Már nem érzékelte a fontosabb dolgokat. Az állami ellenőrök a Condé Nast Holding könyvelésének szövevényes hálójában kutakodtak, Demónak már étvágya sem volt. Még többet dohányzott, bár senki sem gondolta volna, hogy ez még lehetséges.

A Condé Nast Berlinnel kötött ügyletei adófizetés nélküli millióktól bűzlöttek, eközben Berlin saját parfümjétől illatozott, játszotta játékát a kis figurájával és csak nevetett. Demót ez már olyan szinten dühítette, hogy az őrület határán járt. Ha nem lenne ennyire ostoba, egész más lenne a helyzet. Tanulhatna, aztán kedve szerint újíthatna, és – ahogy valahol olvasta – „személyiséggé válna, melynek aktualizálható az identitásstruktúrája”.

Nem bírt belenyugodni abba, hogy a lány erre nem képes. Emlékezett rá, nagyjából ekkor jutott először eszébe, hogy mégis létezik lehetőség arra, hogyan kereshetnének még ennél is többet.

A telefonból buborékoló hang hallatszott. Nur Demo még mindig nem tanulta meg, hogyan kell kikapcsolni a csengés fajtájának véletlenszerű kiválasztását, így telefonja a 202 speciális effektus közül mindig más hangon szólalt meg, egyszer mint űrbéli zúgás, majd rajzfilmfigurák csókjának cuppanása vagy akár egy begerjedt nő sóhajai.

Meztelen karjával a kagyló után matatott. A sárga készüléket csak akkor találta meg, amikor már derékig kinyújtózott. Megnyomta a gombot, és a kijelző világítani kezdett. Csobbanás hallatszott. Demo kinyitotta a szemét, és rögtön el is takarta tenyerével az erős római napsugarak elől. Nyakán izzadságot érzett. A szatén csillogott a sárgás-fehér fényben. Az órája 12.12-t mutatott.

– Megvan. A Nazionale utcában lesz. Fél kettő körül. Elsőre elkapod.

Most sem sikerült üdvözölnie Rinaldit, de az először fordult elő, hogy elköszönni sem volt ideje. Kattanás hallatszott a kis hangszóróból. Aztán már csak a felszabadult vonal sípolása. Demo már csak a mobilját szidhatta.

Először nyolckor ébredt fel. Fáradtan. Elfüstölt egy marihuánás cigit, és átlapozott néhány képes újságot. Három címlapon Berlin szerepelt. Kitöltötte a 18 évnél fiatalabb lányoknak szóló tesztet, amely arról szólt, hogyan tudják felgyorsítani a maguk orgazmusát, és késleltetni a partnerükét. Elolvasta a híres szuperfodrászok, Julien d’Yse és Oribe történetérő szóló cikket, majd a retro stílusú tupírozás rövid történetét. Megtudta, melyek most a menő geometrikus stílusú frizurák, és tisztázta, mit jelent a frufru-robbanás.

Majd elaludt.

Másodszor már sokkal frissebben ébredt. Gyorsan felöltözött. Bepakolta az objektíveket a táskájába, és bele tette a lövésztávcsövet is. A rövid csövű puskát a Nikon mellé rakta. A levehető cső 22 milliméteres. A hangtompító ellentétes irányú menettel csavarodik a helyére. 12.29-kor hagyta el a lakást. Leengedte a redőnyöket, hogy visszatértekor ne főjön majd meg a saját levében. Lent már várta egy Fiat taxi.

– A Via Nazionaléra, gyorsan!

Az emlékezetében látta magát, ahogy 12.40-kor a zajos tér fölött ül, negyvenhárom méterre a tajvani étteremtől. Sejtelme sem volt róla, mennyibe kerülhetett Rinaldinak a lepusztult lakás kitakaríttatása. Katonai távcsővel végigpásztázta a Budweiser-napernyőkkel teli területet.

Tudta, hogy a szakácsuk egy vendégmunkás valahonnan Boszniából, és épp elég baja van saját magával, sem mint hogy mással foglalkozzék. A kínai pénztáros nem hívná a rendőrséget, nehogy véletlenül kérdéseket tegyenek fel neki munkavállalói engedélyével kapcsolatban. Idős római hölgyek etették a szürke galambokat. Demo emlékszik, hogy korgott a gyomra. De nem engedte, hogy abban a pillanatban az éhségre gondoljon. Szomjas is volt. A pocsolyák a járdákon gyorsan zsugorodtak és párologtak a melegben. Megragadta a puskáját. A keresőben járókelők remegtek, besötétített lakásaikba igyekeztek mindennapi sziesztájukra.

Amikor felbukkant, kétségei sem voltak afelől, hogy ő az. Rinaldinak érzéke volt a lábakhoz. A lány nem borotválta őket. Mozdulatai ritmusában helyezte mindig át a puskacsövet. Emlékeiben pontosan elraktározta, ahogy számolni kezdett. Háromig. Azt azonban már nem tudta felidézni, ki ugrott először a lövéskor. Ma már tisztában van vele, hogy valószínűleg mindenkit lefizetett. Valakinek kis kamera volt a kezében. Emlékképei már összekeveredtek a felvétel kockáival, melyet később a nyomozás során látott. A kihallgatás alatt körbe-körbe vetítették neki a letartóztatását, és ellentétben vele, ők még nem fáradtak bele.      

Figyelte a délszláv szakácsot, ahogy BBC-s angolsággal kiabál valamit, és Demo ablakára mutogat. A kínai pénztárkezelés közben egy adóvevőbe beszélt. A vendégek felálltak székükről. Körbevették a lányt, aki térdre ereszkedett és zokogott. Ekkor még mindig célzott. Aztán a keresőben meglátta, hányan céloznak őrá.

Leengedte a puskacsövet. A szürkésfehér galambok ijedten röppentek fel. A római tér egy levegővel pukkanásig teli lufihoz hasonlított, mely csupán a szürkület tűhegyére várt. Felzúgott a rendőrségi sziréna. Demo hideglelést kapott. Nem emlékezett rá, hogyan vitték őt el a lakásból, és arra sem, hogyan került a cellájába. Memóriájából a nyomozók első kérdései is törlődtek. Rémlett neki, hogy amikor a rendőrautóba tuszkolták őt be, az ég a házak fölött kék volt, felhők nélkül. Aztán meglátta a Regina Coeli első hosszú, nyomasztó épületét a sok apró rácsos ablakkal. Émelyegett, de a gyomra üres volt. Nézte Berlin legendássá vált sajtótájékoztatóját a kék, uniformisszerű öltönyt viselő férfiakkal együtt, és nem is sejtette, hogy a korporatív kapitalizmus történetének egyik mérföldkövéhez értek. A lány kitűnő angolsággal, londoni akcentussal beszélt.

– Berlinnek hívnak, és modellként dolgozom. Feljelentést szeretnék tenni a Condé Nast cég tulajdonosai, név szerint Nur Demo és Rinaldi, valamint a modellügynökség többi alkalmazottja ellen. Tulajdonomban vannak olyan bizonyítékok, melyek igazolják a produkciós tevékenységük során elkövetett gazdasági bűntettet. De mindenekelőtt tudom, és be is bizonyítom, hogy meg akartak ölni, és bár hihetetlenül hangzik, de eladtak abszolút mindent, ami kapcsolatban állt volna a halálommal. A temetés élő tévés közvetítésének jogát. Elsődleges szerzői jogokat az ismétlésekre, valamint egy dokumentum- és játékfilm témájának az ötletét. A történetemet egy könyv kiadásához. Az utolsó fotókat képeslapokhoz és naptárakhoz. Gyászdalt a tiszteletemre, mely slágerré vált volna.

Ahogy beszélt, két szemében könnycseppek csillogtak. Demo most hallott a lány szájából először hosszabb összetett mondatot. Azon gondolkozott, mikor beszélt ezekről Rinaldinak, mert Berlin abszolút pontosan idézett. Demo lecsúszott a székről, és elvesztette az eszméletét.

Amikor összeszedte magát, Berlin az újságíróknak válaszolt, folyékonyan öt nyelven. Emlékezetének hiányos fiókjait máig nem sikerült feltöltenie. Nem tudta, hány nappal később, az ügyvédje lassan és érthetően elmagyarázta, hogy Berlin konzolán számítógépes játékok előre felvett hangeffektusai szóltak, ő pedig közben a könyvelési anyagokat töltötte le. A szitkomokat videóról autoreverz funkcióval nézte, és ezalatt az ellopott bankszámlakivonatokat olvasta. Ismerte a számokat, címeket, jelszavakat. Észrevette, hogy meglopjátok. Érvénytelenítette a számláitokat, és a saját vagyonát gyarapította. Valaki rengeteg pénzért hallgatott, míg más néhány százalékért cserébe biztosította az átutalásokat. A minimális tőkebiztosíték összegének bemutatásakor elkészítette a könyvviteli számlarendszert és a refinanszírozási programot. Hat leány-részvénytársaságot alapított, melyek közt szétosztotta minden anyagi bevételének 51 százalékát. A központi Berlin NuForm Ltd.-t a Kajmán-szigeteken jegyeztette be, és összekapcsolta a vadúzi székhelyű Coopers Bankkal. Ez az egyik olyan bank, ahova soha nem látsz embereket bemenni, és ha mégis valaki megpróbál bejutni, azt hihetetlenül udvariasan kidobják.

Demo kirúgta az ügyvédjét. A tárgyalásra való várakozás hosszú forró napjait a felhőtlen kék ég alatt ágaskodó tetők megfigyelésével töltötte. A város dombjai mintha támadói kedvéért magasodnának. Igyekezett nem gondolni Berlinre. Gondolataiban azonban állandóan megjelent az arca. Csak nevetett felfelé kunkorodó szájszegletekkel.