Fém

Másnap reggel arra ébredtem, hogy árbocos legény vagyok. Komor ég alatt ringatózunk rejtélyes célunk felé, emlékszem, már hetekkel ezelőtt kihajóztunk, és most nekem kell kurjantanom, hogy a kapitány is meghallja, ha földet látok, ismeretlent vagy ismertet, az innen nézve úgysem számít. Nem is hetek óta, inkább már harminc éve szomjaztunk a hajón, egymás bőréből, nyálából éltünk, a legidősebbeket fel kellett áldoznunk az élelemért. Mostanra alig tucatnyian maradtunk, nem csoda, hogy mind szinte gyerekek, ahogy hétről-hétre csökkent a legénység átlagkora. Az út során mi magunk is holtakká váltunk, fáradtan dőltünk a korlátnak, a kormány mellett rég nem állt senki, a kapitány sem, nem látta értelmét, miért is látta volna. A nap minden órájában és minden percében, minden tekintet rám szegeződött, eleinte várakozva, majd lassan megrovóan, gyűlölködve, később csak megszokásból. Mit látok, ezt tudakolták, és az évek múltán titokzatos és kiismerhetetlen pillantásomat felváltotta üres, sirálymarta, fekete szemgödröm néma, tagadó és kérlelhetetlen válasza. Költői kérdésük, merre a szárazföld, hallgatásom komor prózájába ütközött. Minden hozzám intézett kérdésre ez a végzetes, hangtalan válasz zúgott végig az időközben elnéptelenedett fedélzeten. Akik még éltek a legénységből, már nem reménykedtek, egykori gesztusaik megszokássá váltak. Halottaink még úsztak utánunk a megmaradt lélekvesztőkön, hátha, nyomunkat követve, egyszer ők is partot érnek. Nincs nagyobb balsors a tengerész számára, minthogy szellemként a nyílt vízen marad, és ott bolyong a hullámok közt, mondogatták társaim.

Egy napon, újabb évtizedek után, mikor már nem voltunk gyerekek, s mikor már csak ketten maradtunk a legénységből a kapitánnyal, ő váratlan lendülettel és bizakodással még egyszer megkérdezte, látsz-e földet. Vigyorra húzódott penészes ábrázatom, és hangtalanul, a torkomba szorult jeges levegőtől rekedten azt feleltem, igen, szárazföld a láthatáron! Nem láttam semmit, ám a szaglásom egyre csak finomodott, a holtaknak a szaglása a legfinomabb, a pokol is tele van szagokkal, ezért van erre szükség. Én is képessé váltam rá, hogy egyetlen levegővétellel megérezzek egy kontinenst. Előre mutattam csontos ujjammal, melyről már régen lefoszlott a bőr és a hús, mutattam a ködlepte semmibe, a kapitány is arra fordult, s ő is megérezhetett valamit, mert szintén elvigyorodott. Táncra perdült, és intett, jöjjek le az árbocra szerelt kis kosárkámból. Parancsára lekúsztam, a fedélzeten vonaglottam, dobpergést hallottunk és valóban táncolni kezdtünk, boldogan a közelgő partraszállás örömétől. A nyakába omolva zokogtam, ő is könnyezett, csontjaink zörögtek örömünkben.

Lassan partot ért elkorhadt, ősöreg teknőnk, a szárazföld közelében futottunk zátonyra, a hajó tönkrement, víz tört be a fedélzetre. De ki törődött már ezzel, hiszen innen már úszva vagy akár gyalog sem volt messze a part. Kiszálltunk hát és magunk mentünk tovább, a térdünkig érő, hínár borította, homályos tengeröbölben. Nem sütött a nap, de éjszaka sem volt, mezítláb értük el a partot, és a parton, a szürkeségben ott volt a Faember. Háttal állt nekünk, de mégis, mintha számított volna ránk. Fejét visszafordítva biccenteni próbált, és szája mozgásából olvasva értettem meg, hogy mit akar mondani. Már vártalak benneteket, mondta. Valóban vártak minket, hát igazam volt, gondoltam megkönnyebbülve, és ekkor a hullámok egészen felerősödtek mögöttünk, az egyik le is döntött lábunkról, arccal a homokba buktunk, majd felnéztünk, és ahogy kiráztuk a sarat a szemünkből, a Faember közelebb lépett. Most ott állt egészen közel, kinyújtotta felénk hosszú, erős kezét, már vártalak titeket, mondta, s elmosolyodott, mint aki valóban a segítségünkre érkezett ide, erre a távoli partra.

Másnap a sötétre ébredtem. Valami nem volt rendben a szememmel, ez nem a világ ismerős sötétje, ez valami más. Éjjel valaki alighanem üvegszilánkokat vagy apró gombostűket szórt a szemhéjam alá, a fájdalomtól nem tudtam kinyitni a szemem. Óvatlan mozdulataimmal már így is sikerült összekarcolnom belülről a héjat, ez legalább enyhített valamit a rám boruló homályon, mivel hatására a sötétben vöröslő pontok és vonalak jelentek meg, amolyan redők, a felsebzett hajszálerek egész tájéka bontakozott ki előttem, amely nem csak látványból, hanem egyúttal ízből és színből is állt, különös egységben, folyók, amelyek átszelik a holdsütötte pusztát, a vér valahogy hátraszivárgott az arcüregembe, a számban éreztem. Ahogy önkéntelenül is forgattam szemem, hogy mégis bebarangoljam ezt a vidéket, ha, úgy tűnt, mást már egyébként sem láthatok, a táj e fájdalmas mozgást követve egyre gazdagabbá vált, egyre határozottabban tett szert mélységre és oldalirányú, befoghatatlan kiterjedésre. Kis idő elteltével a vörös szín is új árnyalatokat vett föl, először zöldessé vált, majd kékké, majd ismét vörössé, majd sárgává, végül kibomlott belőle a régről ismert színek összessége, az elém, belém táruló táj lassan egy város képévé változott, folyót láttam kanyarogni, és a folyón túl házakat, üres utcákat láttam, elhagyott udvarok napsütötte kövezetét, egy rosszul vakolt falnak támasztott, ottfelejtett létrát, az egyik ablakon benézve, kiürítetlen hamutartót az asztalon, szétgurult gyümölcsöket a kőpadlón, kiömlött, lassan csordogáló tejet. Hangokat is hallottam, mindeddig csak tompa zúgást, mintha fentről, az emeletről szólt volna, valaminek a lélegzése lehet. Elindultam fölfelé, egy hosszú folyosó, ismét a vörös egyetlen, ismerős színében, csak lassan tudok rajta áthaladni, az út végén résnyire nyitott ajtó, ajtók balra és jobbra is, ám ezek az ajtók mind zárva vannak, a falak megváltoznak, közelebb húzódnak hozzám és mályvaszínűek lesznek. A zaj a folyosó végéről, egyre hangosabb, a légzés már olyan, akár egy üldözött zihálása, benyitok az ajtón és átlépem a küszöböt. Ágy áll a szoba sarkában, összegörnyedt, valamelyest emberi alak fekszik rajta. Zihál, látom emelkedni mellkasát, máskülönben alig mozdul, biztosan azért esett kétségbe, mert mindenki elment ebből a házból, és mert mindenki elhagyta ezeket az utcákat. Körbenézek ismét, minden olyan ismerős, a saját szobámban vagyok, ismerős bútoraim között, ahol régen voltam, mielőtt még minden így megváltozott volna. Közelebb lépek az ágyhoz, ott fekszem, tágra nyitott, fekete, vak és kifejezéstelen üregekkel, oldalra hanyatló kezem valami véres szivacslabdákat tart, összeszorított ujjaim közt valószínűtlenül hosszú kocsányok, idegpályák, drótok, odakint harang szól.

Másnap megint nála voltam. Az örömről beszélgettünk, és a redőkről, az arc és a föld különféle gyűrődéseiről. Az öröm barázdált. A jövő viszont egyenes volt, amikor végigsimítottam, alig éreztem valamit. Ebben egész biztos vagyok, ehhez ragaszkodom, mondtam neki, és ezt egyébként is mindenki tudja, még az enyhén vérző, sebzett ujjaim is. Az öröm barázdált, a gyönyör érdes és éles, kimeredő szünetjel az idő sima, egyenletes hangzavarában. A jövő sima, akár a csiszolt fém. Azt is mondtam neki, szeretném végre érezni, amit anyám érzett, mikor először meglátott. Sok nedvesség volt ott, nyirkosság, víz a fémes tárgyakon. Más, ami a színfalak mögött zajlik, az ilyenkor már nem számít, vagy mást jelent, mint addig gondoltam. Most például, ahogy a vér hangokká gőzösödik, ahogy piszkálom az ujjaim, és nyögdécselek közben, ahogy az orvosom felém fordítja a tekintetét, és ahogy figyelme, puszta tekintete hatására testem mindeddig hiányos szótagjai mondatokká merevednek, most tehát ő segít beszélnem. Semmi volnék enélkül.

Már régóta meg akartam kérdezni tőled, John, vajon mit mondott anyád, mikor először meglátott? Nem emlékszel rá? Ugyan már, hiszen mindenre emlékszel, ez a te bajod. Mondd el szépen, mi volt az, mit mondott, miért ijedtél meg tőle annyira. Ezek a mi hiányzó szótagjaink. És most valami, John, egy sejtés, növekedni kezd benned, bennünk, közénk szorul, elválaszt és összeköt bennünket. Erre gondolok, máskülönben a ma éjszakám is örömtelen marad, hiábavaló lesz, kicsi keze hiába keresi majd érdes, örömteli kezem, a reggel sem lesz más, mint az egyszeri gyönyör fakó fénye, hazakullogok majd, hamuesőben, elbotlok valami gépben, alkatrészek mindenütt az úton, aztán csak felmegyek azokon a túlságosan magas és hosszú lépcsőkön, otthon majd eszem még valamit, tejet iszom a műanyag flakonokból, majd lefekszem aludni, remélem, ezúttal álomtalanul, mélyen. Áruld el, John, hogyan hangzottak azok a szavak.

Másnap találkozóm volt valakivel a városban. Egy sarkon állok, megcsörren a telefonom, fölveszem. Fél órája, ahogy idefelé jöttem, elhaladtam egy alak mellett, akit mintha ismertem volna. Ő hív, a nevére nem emlékszem, most sem mutatkozik be. Nehezen veszi a levegőt, azt kérdezi, miért nem köszöntem, amikor elhaladtam mellette. Miért, miért? Elsírja magát. Csak annyit felelek, hogy sajnálom, majd kikapcsolom a telefont.

Bemegyek az egyik házba, dolgom van a legfelső emeleten, de nem jutok fel odáig, mert rengetegen állnak a lépcsőházban. Mindenütt sokan vannak, nagy a tülekedés a lépcső aljában és a földszintről nyíló szobák ajtajaiban is. Mintha egy kollégiumban volnék, fiatalok beszélgetnek, cigarettáznak, papírok és ruhák hevernek szanaszét a földön. Egyszer csak nagy kavarodás támad. Híre kel, hogy valaki érkezik, egy nő az, ő a vezető, valaminek a vezetője, hogy minek, azt nem tudom. A többiek arckifejezése nem sok jót ígér, most nagyon kell figyelni, óvatosnak kell lenni. A legjobb lett volna még időben menekülni, mondja nekem valaki együtt érzően, de, sajnos, a kijárat már bezárult. Bemegyek a hozzám legközelebb eső szobába, igyekszem kiutat találni, ököllel próbálom kiverni a laza téglákat a helyükről, és nagy nehézségek árán sikerül is, de a lyuk nem elég széles ahhoz, hogy átférjek rajta. Nincs már idő, megérkezik a nő, mindenki mozdulatlanná dermed, sokan a földön fekszenek, mintha aludnának, én csak állok, tanácstalanul. A nő lassú léptekkel körbejár a folyosón, bekukkant a szobákba, majd mikor meglát, egyenesen hozzám jön. Alig észrevehetően bólint. Magával akar vinni, és magával is fog vinni, ellenkezésnek itt nincs helye. Nem tudom, miért engem választott. Sorsom ezzel megpecsételődött. Így kerültem a Társaságba.

A Társaság különleges képességű emberek csoportja, akik testi erejüket és technikai felszereltségüket felhasználva véletlenszerűen vadásznak emberekre az utcán, éjjel vagy fényes nappal, nem számít. Foglyaikat nem egyszerűen meggyilkolják, hanem a legvadabb fantáziájukat kiélve különféle kínzásokhoz is folyamodnak. Mielőtt teljes jogú taggá váltam, nekem is be kellett mutatnom egy efféle, új és kellőképpen ötletes kínzási technikát. Ez volt a belépőm, amelynek nem pusztán formális jelentősége volt. Mindenekelőtt az volt vele a célom, hogy kivívjam a nő elismerését.

Hónapokig készültem rá, imponálni akartam neki, a Társaság vezetőjének, aki néha idősödő asszonynak tűnt, néha pedig fiatal, tizenéves lánynak, kacér volt és bölcs, végtelenül kegyetlen, és láthatóan szerelmes lett belém. Én is vonzódtam hozzá, miközben rettegtem is tőle, hol ezt, hol azt próbáltam jobban leplezni. Hónapokig készültem a vizsgámra. Először is foglyul ejtettem egy kamasz fiút, és sötét, ablaktalan kamrába zártam. Hosszú ideig élt ott fény és hangok nélkül. Lelkileg is meg akartam nyomorítani, s hogy a testével milyen terveim voltak, azt meglepetésnek szántam. A műveletet már pár napja elvégeztem, de szerelmem még nem tudott róla. A kamra előtt várakoztam, a helyiség túl volt fűtve, folyt rólam az izzadtság. Még egyszer újra végignéztem a mellettem heverő biomechanikai szakkönyveken, melyeknek az előkészületek során némi hasznát vettem. Végül megérkezett a nő, és alig leplezte rendkívüli kíváncsiságát. Nem akartam megváratni, egy gombnyomásra zajosan felemelkedett a nagy, súlyos ajtó. Sötét volt odabenn, még kívülről is alig szűrődött be fény. Én akartam ezt a teljes fénytelenséget. Belülről először gyenge, majd egyre erősödő zajok keltek életre, és a zajok forrása felénk tartott.

Csendben álltunk. A hangok erősebbé váltak. Mint amikor egy evőeszközt húznak végig a porcelánon, kellemetlen csikorgás támadt, majd váratlanul egy dörrenés hallatszott, és még egy. Valami tompán puffant a padlón. A büszkeség közelgő érzésétől kihúztam magam, és elmosolyodtam. Lassan odaért elénk áldozatom. Meztelen volt, négykézláb, pontosabban, négy lábon kúszott felénk. Csuklónál és bokánál lefűrészeltem a végtagjait, és acélhuzalok, majd forrasztópákák segítségével egy lóról leoperált patákat illesztettem a helyükre. A beavatkozás tizenkét óráig tartott, a veszteség miatt rengeteg vért kellett beadnom neki, és mindvégig ügyeltem arra is, hogy egész idő alatt tudatánál maradjon. Pár napja még nem volt olyan állapotban, hogy mozoghatott volna, de most megbizonyosodhattam felőle, hogy végül minden remekül sikerült. Az acélveretes paták adták ki ezt a nehéz, fémes hangot. A szerencsétlen kimászott elénk, nehezen és lassan mozgott, de úgy tűnt, már nincsenek nagy fájdalmai, és jó eséllyel túléli a beavatkozást. Felnézett, kifejezéstelen és haragtalan szemét rám meresztette, majd céltalanul forgatni kezdte a fejét.

Kedvesem apró sikollyal tudatta velem elégedettséget. Szorosan egymás mellett álltunk. Remegtem az izgalomtól és a büszkeségtől. Ő megfogta a kezem, átkarolt, vággyal telt hangon azt súgta a fülembe, nevezzük Bucephalusnak! Majd anélkül, hogy egy pillanatra is levette volna szemét új kedvencünkről, megcsókolt.