Kalligram / Archívum / 2010 / XIX. évf. 2010. december – Opera / Kifelé a kórteremből

Kifelé a kórteremből

Szöllősi Mátyás: Aktív kórterem. Parnasszus, Budapest, 2010

„A betegség az élet sötét oldala, a kínosabbik: a terhesebb állampolgárság” – írja Susan Sontag A betegség mint metafora című könyvének elején. Tehát a betegségről való beszéd talán mégsem azért nehézkes csupán, mert tabutémának számít, hanem mert az élettér egyértelmű leszűkülésével csoportok, közösségek (rosszabb esetben nemzetek) egyre súlyosabb problémájává válik. Az egyén és a társadalom közti űr fokozatosan növekszik, és a betegség, ebből is láthatóan, nemcsak egy nehezék, amit fizikálisan cipelni kell; a betegség elsősorban lelki, metafizikus teher, mely kiemel és hangsúlyosan elkülönít másoktól. És nemcsak hogy elkülönít, de egyértelműen tárgyiasít is. Úgy tűnik – annak ellenére, hogy általa kiszolgáltatott pozícióba kerül az egyén –, nem képes valódi formájában megértetni önmagát, a probléma valódi súlyát közölni; mintha minden egyes cselekedet és mondat csak elcsúszásokról, a megértés pusztán töredékes voltáról adna tanúbizonyságot.

Szöllősi Mátyás Aktív kórterem című kötetének első ciklusában (Gyulladás) nyolc versen keresztül láttatja a beszélő, hogy egy beteg test milyen változásokon megy át, honnan hová jut – vagy éppenséggel nem jut – el. Milyen megaláztatások, tévedések, félreértések nehezítik meg helyzetét. Az első ciklusban helyet foglaló versek narratív jellegűek, egy kerek, önmagába futó történetet mondanak el, ahol lassan, fokozatosan érthető meg mind a beszélő, mind az olvasó számára a szövegekben megképződő világ. És hogy ebből a világból talán nincs is kiút. Ahogy egyre közelebb kerülünk a bemutatott testhez és annak folyamatosan változó helyzetéhez, olyan arányban távolodunk is tőle. Olyan érzések keríthetnek hatalmukba, mintha éppen most történnének ezek az események: „Belépve / az adósságok eltörpülnek hirtelen, / a számlák is megsemmisülnek, / és a parkolóóra se kattog. / Csak a sikeres mozgás érdekli, / fizetne vagy akár ölne is érte.” (Egyénisége nem lehet) A nézőpontváltások – hogy hol egy jelenbeli, hol pedig egy már lezárult eseményként tárgyalja a témát, valamint, hogy hol szubjektív, hol objektív módon nyilatkozik, akár egy versen belül is – mintha több oldalról engednék megközelíteni a betegséget és a test problémáit. Azonban itt nemcsak a test krízishelyzetéről esik szó, ez egyértelmű. Nemcsak arról, hogy valaki fizikai hányattatásokon megy keresztül, mert azzal, hogy a betegségről beszél – miként arra Bánki Éva a hátlapon felhívja a figyelmet –: „láthatóvá teszi a nyelv elárulását, a nyelv akaratlan megrohadását, a szellemi igénytelenséget, a sokféle kudarcot és szégyent, az emberi egzisztencia radikális átértékelését”. Ahogy tehát a probléma komplexitásából kitűnik, itt egzisztenciális problémával állunk szemben. A betegség a létezés minden szegmensére rányomja bélyegét, és minden átértékelődik általa. Átértékelődnek a kapcsolatok, előtérbe kerül az őszinteség kérdése/megkérdőjelezése, a testi érintkezés lehetetlensége és a képmutatás nyilvánvalósága. Így nem is meglepő, hogy minden más megvilágításba kerül, hiszen úgy látszik; egy ilyen szélsőséges állapotba sodródott személyre mindenki önkéntelenül másképp tekint – s nemcsak azok, akikkel véletlenszerűen érintkezik, de még a legközelebbi hozzátartozók is: „Mikor mellém feküdtél, / azt még egyszerűnek éreztem. / Azonban ahogy a semmiből / egyszer csak lejjebb nyúltál / és megfogtad a nemi szervem; / akkor éreztem, hogy nyomorult vagyok. / Mert nem tudlak kielégíteni. / Nincs hozzá erőm.” (Rajzás) A betegégtematikához szorosan hozzákapcsolódik a kötet végén közölt appendix, mely nemcsak hogy jegyzetapparátusként szolgál, illetve más írók (pl. Aragon, Benn, Derrida, Krasznahorkai, Nietzsche stb.) szövegeivel hozza játékba a kötet verseit, hanem – minden bizonnyal – egyben utal magára az alapproblémára, konkrétan a bélbetegségre is.

A kötetben persze nemcsak a betegséget tematizáló szövegek kaptak helyet, azonban mintha ebből kiindulva vagy ennek kontextusában értelmeződnének viszonyok, kapcsolatok, történések. Hogy egy negatív körülmény mennyire görcsössé, nem természetessé tehet bárkit is. Ilyen „elcsúszásokról” szól a könyv A lágy rész című ciklusa, ahol néha közeledésnek, néha elidegenedésnek lehetünk szemtanúi: „De sosem elég nagy a szerelem. / Legfeljebb unalom vagy megszokás; / sok lelakott vágy, kiásott verem – / nézz körbe, megmondhatja más.” Ugyanakkor rögtön ezután: „Kérlek, hogy tanulj meg mindent elölről. / Nyugodtan hidd el, hogy szeretlek. / Hogy láthassam; négy kemény évetekből / átcsúszol az én emlékezetembe. / Mert itt vagyok, de mozdulatlanul. / Veled, még egyszerűen. / Alkoss meg úgy, ahogy a kéz vonul / egy könnyen megrajzolt betűben.” (Mozdulatlanul. Egyszerűen) A hangsúlyok eltolódása, a figyelem fokozódása, az érzékek kiéleződése a környezet apró rezdüléseinek viszonylag könnyű értelmezésére ad lehetőséget. De az ilyen finom megoldások mellett találkozhatunk olyan szöveggel, amely sokkal nyíltabban beszél a testről, a testi kapcsolatról, és ezen keresztül irányítja a figyelmünket az elidegenedés, a kielégületlenség és kielégíthetetlenség problematikájára, mely természetesen nemcsak a beszélő problémája, nemcsak azé, aki hordozza a betegséget, hanem azé is, aki segíteni próbál, aki támogat vagy éppenséggel eltűr bizonyos szélsőségeket – ezzel helyezve magát is kiszolgáltatott pozícióba.

A kötet második felében a horizont kitágul, és a belső folyamatok helyett a külső tényezőkre helyeződik a hangsúly. A Negatív című ciklus keltheti a legkülönfélébb vagy legellentmondásosabb érzéseket: hiszen a benne szereplő három vers majd’ minden tekintetben elüt egymástól és a kötet egyéb szövegeitől is. Elsőként a cikluscímadó vers játékossága, képszerűsége, nagyon is metaforizáló beszédmódja és a központozás hiánya lehet feloldója az eddigi szigorú verselésnek. Mindez magából a témaválasztásból (is) fakad, hiszen – ahogyan az az appendixből kiderül – fotókhoz készült jegyzetekből áll össze ez a laza szerkezetű, meglehetősen képszerű szöveg, mely mégis szigorúan sűríti össze a lényeget: „a pillanatban benne van hogy értsem / város oldódó rendszereinek / szigorát köti a legszűkebb térben – / hisz úgy igyekszik egy lélegzetért / mindent egy másodpercnyi rendszerért / itt-ott alak és éppenhogy csak árnyak / alásimulva egy könyöknyi tájnak”. Igaz lehet ez a Kerületre nézve is, mely bepillantást enged egy város (éjszakai?, hajnali?) életébe, egy meglehetősen dalszerű formai világgal. Harmadikként pedig a Feloldás című vers, amelyről könnyen megállapítható, hogy egy Petri-parafrázis.

A betegséggel foglalkozó versek tehát alapvető egzisztenciális problémákat feszegetnek, és ez leszögezhető az Egy hét szimptómái és az Állapotok ciklusokkal kapcsolatban is. A korábbi: egy hét hányattatásait, az egyén térbe zártságát, a külvilágtól való elidegenedést (félelmet), és a külvilág megközelíthetetlenségét mutatja be meglehetősen szikár, már-már minimalista versbeszéddel – s egyben előre utal egy, a kötet záró részében szereplő domináns szövegre. Az Állapotok az a ciklus, amely – olvasatom szerint – közvetlenül kötődik a betegséget tematizáló nyitó részhez. Nemcsak azért, mert egyértelműen visszaidéz annak hangulatából, hanem beemel olyan (társ)témákat, amik bizonyos módon továbbírják/továbbgondolják az első részt: „A kórteremben nyitott redőnyökkel álmodsz, / és nyugodt vagy, akár képzeletedben. / Sókkal dúsítják véredet, miközben / az orvos kérdez; válaszolsz: igen. Nem. / Majd visszavezetnek, lefekszel, és / egy mozdulat nélkül a csöndre vársz. / Szűrődő fény, sötétség váltja egymást, / meg amit félelmedben megtalálsz.” (Mors voluntaria) Ezt támasztja alá, hogy az ebben a ciklusban található – egyébként szintén – nyolc vers címe latinul szerepel, ezzel is kapcsolatot tartva fent az alapproblémával – mélyítve, hűvös, talán rideg kimértséggel bővítve annak tartalmi mondanivalóját.

A kötet záró része a korábbiaktól elütő egészként értelmezhető, azt a látszatot kelti, hogy van kiút a korábban felvázolt labirintusból. Mind a formát tekintve, mind pedig abban az esetben, ha a tartalomra irányítja az olvasó a figyelmét, a korábbiaktól meglehetősen eltérő irányt vesznek fel a szövegek. A látás és az utazás központi szerephez jut ebben az egységben, ahol tulajdonképpen minden szöveg valamilyen külső–belső ellentétre épül. A látás nem feltétlenül biztosítja a megértést, és néha egyértelműnek látszó dolgok maradnak megfejtetlenül – esetleg egy bizonyos útvonal bejárása nem várt dolgokat világíthat meg előttünk, és a részletek, a „semmiségek”, az ismeretlen igazi értékeléséhez, elfogadásához vezetnek. Talán erre is utal az Idegenben összefoglaló cím, mely a kötet záró versének is címe egyben. Az utolsó ciklusból a Vakság című szöveg engedi meg a legtágabb értelmezést. Itt a bensőben megképződő félelmek, az idegentől, az ismeretlentől való rettegés válik külső, a mindennapokra rátelepedő, érezhető, de nem értelmezhető borzalmas valósággá. A látás elvesztése az érzékek teljes átalakulásához vezet, ahol ismerős hangok, formák válnak értelmezhetetlenné és a legközelebbi személyek megközelíthetetlenné. Ennél a szövegnél érdemes talán újra megemlíteni az appendix szerepét, amely mindenféleképpen ráirányíthatja figyelmünket a szövegek egyéb szövegekkel való párbeszédére – ebben az esetben a José Saramago azonos című regényével való kapcsolatra. Ott a vakság maga globális méretű, itt két ember egy héten át tartó folyamatos „próbája”. A két szöveg rokonsága leginkább az emberi kapcsolatok átformálódásának/torzulásának meglehetősen részletező bemutatásában érzékelhető. Az itt olvasható versek, így a Vakság is, szintén történetet mondanak el, azonban az eddigiektől elütő formai világgal. Ezeknél a kifejezetten zárt rendszereknél mindenképpen dominánsnak tűnik a rímek szerepe, melyek feszesen tartják a „történeteket”, keretet adva, hangulati sokszínűséget biztosítva nekik. Az utolsó ciklusban mintha az eddigiekhez képest is áthelyeződnének a súlypontok, és a „probléma” feloldásaként a beszélő másokra irányítaná tekintetét és másokról kezdene el beszélni. Itt már nemcsak az egyén szempontjait/hányattatásait írja meg, hanem a társakét is. Az egyedüllétet, az elhagyatottságot és az ebből következő döntéskényszert kollektív teherként értelmezi, melynek ha van is feloldása, az valahol máshol keresendő.