Vádirat a butaság ellen

Az 56-os forradalom kapcsán szinte minden családnak, kisebb közösségnek megvan a maga hagyománya arról, hogy miről kell hallgatni. Az utókor így kénytelen volt félszavakra, utalásokra hagyatkozni. Így bár mindenki ismer személyes 56-os történeteket, a forradalom és az azt követő megtorlás társadalmi megítélése mind a mai napig meglehetősen vegyes. 1989 óta egyre több adatbázisban gyűlnek a kutatható anyagok, jelennek meg történeti forrásmunkák és feldolgozások, forgattak szép és kevésbé szép filmeket, a téma megfelelő súlyú irodalmi feldolgozása még várat magára. Spiró Györgynek, talán színházi múltjából következően, pedig remek szimata van, időnként valahogy ráérez bizonyos társadalmi megrendelésekre. Most elérkezettnek látta az időt, hogy megírjon egy igazi történelmi regényt, nem is annyira 1956-ról, mint inkább a forradalmat követő megtorlásokról. Nyilvánvalóan nem lektűrre gondolok, vagy didaktikus és erkölcsnemesítő ifjúsági regényre, másfajta történelmi regény ez, mint amit a magyar irodalomban idáig megszokhattunk. A történelem bizonyos mozzanatainak felidézése és értelmezése a mi mostani létkérdéseinkre reagál, a régi ügyek kapcsán mai problémákra szeretne válaszolni, de úgy, hogy közben nem lép ki az adott történet kulisszái mögül, magát a történetet dokumentumszerű hűséggel próbálja bemutatni, és szigorúan a saját maga által teremtett, de tényeken alapuló történet keretein belül magyarázza az eseményeket. A konklúziót már magunknak kell levonni, a kapcsolatot a saját korunkkal már nekünk kell megtalálni.

A regény egyfelől tehát ügyes csapda: gond nélkül olvasható egy kordokumentumokon alapuló 56-os (vagy inkább 57-es) történetnek, ez is a befogadás egy szintje. Ezért kell a színleg egyszerű nyelvezet, a sok párbeszéd. Ha akarjuk, akkor ennél jóval többet is olvashatunk: szó van itt, legfőképpen arról, hogy jut-e ez az ország az egyről kettőre bármikor is, hogy van-e remény a felemelkedésre, hogy van-e kitörés ebből a ká-európai őrületből, vagy ez már mindig ilyen marad. 56 kérdését tehát Spiró egy sokkal egyetemesebb szinten fogalmazza meg, a magyarság létkérdésének szimbólumává emeli, ezért és ettől válik ma érdekessé és fogyaszthatóvá. Nem csoda, hogy máris készül a második kiadás, úgy tűnik, veszik az emberek, de nem azért, mert lektűr, hanem olyan problémákkal találkoznak, amelyek nekik a saját életükben is megoldandó, vagy legalább felmerülő kérdések. Mert azt már láttuk, hogy milyen, ha elpusztul minden. Tudjuk, ez olyan táj, ahol kő kövön nem marad. De nem ez az érdekes, megszoktuk már, hogy itt nem túl jó. Ennél sokkal izgalmasabb kérdés, hogy milyen az újjáépülés? A konszolidáció? Ha lehet, akkor ez még borzalmasabb. Az egykor volt Horthy-pribékek vidáman tépték a körmöket ávósként, de valahogy ők dolgoznak a forradalom vélt és valós vezetőinek a testén is. Kitudódott, hogy valakit feljelentettek, szépen elfordulnak a szomszédok, az ismerősök, a kollégák. Épp azok, akiktől segítséget remélünk. De hányszor hallottuk ezt a magyar történelemben?! És hányszor mentünk a többséggel felvonulni 1957. május elsejéjén?! Szépen ismétlődik minden. Ismerjük az összes történetet. Mesélték vagy éppen velünk esett meg. Spiró szerint az a legvérlázítóbb, hogy az emberek tényleg olyan ostobák, hogy nem tanulnak semmiből soha semmit. Megeshetnek ezek a dolgok akárhányszor, a következő balek mindig zöldfülűként fog belesétálni ugyanabba a csapdába, ugyanúgy meghal értelmetlenül. Szép volt az az illúzió, mondja Spiró, hogy lehet és érdemes tanítani az embereket, mert okulnak belőle, tisztábbak, nemesebbek lesznek. Csakhogy ez nem igaz. Nekünk szerencsénk van, mi még tudunk olvasni, ez egy ilyen generáció.

Spirónak egyébiránt van megőrzött személyes élménye is 56-ról, ez egy pároldalas történet Nagymikulás címmel az Álmodtam neked novelláskötetben. Megrendítő írás, mondatai és hangulata visszaköszön a mostani regényben is. Miután újraolvastam most ezt a novellát, érteni vélem azt az indulatot, ami végigkíséri az elbeszélőt és a főhőst, akik gyakran nem is válnak ketté, vagy nem is mindig különíthetők el. Mintegy kiegészítik, folytatják egymás gondolatait. Az elbeszélő időnként azonban terhesnek érzi ezt a túlságosan közeli kapcsolatot a főhőssel, és iróniával próbál szabadulni tőle, nem nevén nevezi, nem utal rá, hogy ő beszél, hanem „hősünk”-nek titulálja, ami nekem nagyon lekezelőnek tűnt, ráadásul megakadályozta, hogy olvasóként azonosulni tudjak Fátrayval. És bár a magyarban nem könnyen kezelhető probléma ez, nem tűnik szerencsés megoldásnak az állandó „hősünk”-özés.

Spiró kitűnő esszéíró, zsidóságról, magyarságról, kultúrpesszimizmusról írt dolgozatai helyenként megjelennek a regényben, bár ezek a szövegek nem feltétlenül újak, mégis helyük van a regényben, a történelmi regény műfajának kellő elmélyítését szolgálják. És mint látjuk, bizonyos dolgokat, nem lehet elégszer mondani.

A regényben leírt helyzetek, sorsok, (sőt sok esetben) emberek a végletekig megfelelnek a fellelhető tényeknek. A szerző komoly kutatómunkát végzett, a fikciót a lehető legkisebb szerepre akarta szorítani. Talán azért, mert a valóság mindig annyira meglepő, hogy ilyesfajta abszurdokat rendes regényíró aligha képes kitalálni. Ennek a rendszerező, gyűjtögető, tényfeltáró alkotási módnak azonban megvan a maga hátulütője is, vétlen olvasóként hosszadalmas idézeteket kell elszenvednünk, vagy túlzott részletességgel kell meghallgatnunk egy bolsevik vitát. A regény arányaival különben máshol is éreztem problémákat, a történet nem 56-ról és a forradalomról szól elsősorban, hanem a forradalom leverését követő megtorlásról. Az 56-ot taglaló bevezető rész valahogy hosszadalmas.

A regény legélvezetesebb rétegét az abszurdabbnál abszurdabb történetek alkotják, talán valóban azért ragaszkodott a  szerző egyébként a valósághoz, hogy elhiggyük ezeket a képtelen történeteket. Itt van például az alaptörténet: Fátray nem csinál semmit a forradalom alatt, nem is csinálhat: kórházban van, mégis felelősségre vonják. Vagy a főhős neve: Kleinból akart Tátraira magyarosítani, csak valahogy elírták… A regény voltaképpen ilyen anekdotákra épül, minden történetnek megvan a maga íve, cselekménye és csattanója, érződik is a szerző színházi rutinja: minden lehetőséget kihasznál, minden poént szigorúan levadászik. A legócskább helyzetkomikum mellett sem tud elmenni. („Hősünk” ti. aranyeres, természetesen hallunk a székelési kudarcairól, részeredményeiről és sikereiről.) Minden helyzetet demitizál és profanizál. Ráadásul a történéseknek éppen úgy van előjelük, ahogy a nagy drámai kifejleteknek, pl. a konyhában kikötött tyúk sorsa mintegy előképe Fátray vélt sorsának és az ország nagyon is valós jövőjének. El is kezd az ember feszengeni, éppen úgy, mint amikor Örkényt olvasunk: ami történik, az tragédia, de maga történet annyira komikus, hogy senki nem állja meg nevetés vagy legalább mosolygás nélkül. Ahol a szöveg párbeszédre vált, az szinte kész színpadi szöveg, lehetne játszani. Ezek a párbeszédek nem csak a színpadszerűség miatt fontosak, hanem az olvasmányosság, a figyelem fenntartása miatt is.

Az állandóan jelenlévő abszurditás eredménye, hogy a figurák statikusak, jellemekről nem beszélhetünk, valódi profilja csak a főszereplő Fátraynak és feleségének van. Külön figyelmet érdemel kettejük kapcsolata, ami a férfi és nő kapcsolatának általános ábrázolása is. Ez a férfi–nő kapcsolat különben fontos melléktémának növi ki magát, több kapcsolatban is ráismerhetünk ugyanerre a kiüresedett borzalomra, ami egyik félnek sem jó, de még csak nem is elviselhető. Különben ez szinén a drámai szerkesztésmód eleme, hogy kisebb és nagyobb körökben a melléktémák is visszatérnek ciklusosan. Esetleg hihetnénk azt, hogy ez a szerencsétlen Fátray legalább a fiában talál boldogságot, de őt is utálja, először is azért, mert ez a hitvány figura köti egy életre gyűlölt feleségéhez, másfelől mert buta, lusta és hanyag. A feleségéről sincs különben jobb véleménnyel Fátray, úgy gondolja, hogy a nő a szakmájához nem ért, és állandóan attól fél, hogy emiatt lelepleződik. Semmiféle meghittség nincs a kapcsolatukban, érzékiség meg aztán végképp nincs. Ha érez is Fátray valamiféle vonzalmat a női test iránt, akkor ez csak idegen nők testére irányulhat. Az emberek, az emberi kapcsolatok egyébként is borzalmasnak vannak beállítva az egész regényben. Mindenki végletesen torz, gyenge, és ezért szükségképpen nevetséges is. Spiró gyakorlott kézzel rántja le a leplet mindenkiről: kineveti a zsidókat, akik minden látogatáskor elmondják, hogy kitől nem kapták vissza az étkészlet melyik elemét, az inkompetens, ejtőernyős párttitkárt, a munkásokat, a parasztokat, az úgymond értelmiséget, a művészeket, úgyis mint absztraktokat és formalistákat, giccsfestőket és sztálinistákat. Mindenkit. Nincs menekvés.

Ahogy minden jó drámában, végül itt is minden egy pontban, egy eseményben sűrűsödik össze. Ez 57 nagyszombatja, és hogy ne feledkezzünk meg a történelem ciklikusságáról, mindig minden eseménynél vissza kell utalni a nácikra: ez történetesen Hitler születésnapja. Ez „hősünk” vesszőfutásának a kezdőnapja, és ezen a napon nyílik meg a regénynek is címet adó Tavaszi Tárlat, ennek előkészítésén dolgozik Kati, Fátray felesége. Kati életén keresztül bepillantást nyerünk a művészek világába, ha voltak is velük kapcsolatban illúzióink, ezek gyorsan szertefoszlanak.

A magánéleti szálnak talán azért kell olyan feketének lennie, hogy a közéleti kilátástalanság még elfogadhatatlanabb legyen, hogy Fátray helyzete még borzalmasabbnak tűnjön. A magánélet és közélet ugyanis kétségkívül konvergál: Fátray a regény végén eladdig utált, megvetett feleségét magához húzza, szinte kedves és emberi, valahogy megbékél vele, ahogy a társadalom is a Kádár-rendszerrel. Mert a legborzalmasabb nem az, hogy leverték a forradalmat, és még csak nem is a forradalmat követő mégoly véres leszámolás, hanem az ezt követő béke: a konszolidáció, ez a megalkuvást parancsoló, mindent elfojtó és magába szippantó mocsár. A belenyugvás a megköthetetlen kompromisszumokba.

Spiró látszólag könnyed hangvételben ír, látszólag olyan dolgokat mond, amiken – normális körülmények között – érdemes volna derülnünk. Csakhogy itt még sem nevetünk, mert időben kiderül, hogy ezúttal az életünk a tét, bármilyen nevetséges is ez. Ebben a humorban, ebben az iróniában nincs szeretet, csak kegyetlenség: talán ezzel is fel akar ébreszteni, riadót akar fújni. Olykor inkább már vádirat ez a butaság ellen. Azért ilyen keserű, mert tudja, hogy hiába, menthetetlenek vagyunk. Pedig számos mankót ad nekünk, hogy megértsük a dolgokat. Talán nem kell vájt fülűnek lenni, hogy megértsük az efféle mondatokat: „Akkor változik a rendszer, amikor mások kezdenek hazudni, mint akiket megszoktunk.”