Vaktérképek az álomhatárról

A könyv címe mögött elsőre Borges kozmikus könyvtárát és Márquez pátriárkájának szellemét sejtem, és talán nem is járok ezzel messze az igazságtól, de sietek azt is leszögezni, hogy Szalay nem epigonja egyiküknek sem. Prózáját a szociografikus igény és a mágikus realizmus hagyományai határolják, és bár Borgesé a mottó, Szalay távol marad az ő absztrakt problémafelvetésétől. Nem idegenek tőle a naturalista részletek, ahogyan a csodák sem, és a reményvesztettség, a tévelygés képei mögött erős, mindent átható életigenlés dolgozik.

Ahhoz képest, hogy Szalay még csak 25 éves, rutinos mesélő. Sőt, talán nem is kellene ez az „ahhoz képest”, mert rutinos mesélő. De akkor is meglepő, hogy ilyen biztos kézzel varrja egymáshoz a különböző rétegeket, precízen kidolgoz, elhallgat, kivár, ha kell. Tapasztalt idegenvezetőként kalauzol minket a zónába, ahol más szabályok működnek, mint a való életben, az ok-okozati összefüggésekkel kapcsolatos elvárásaink felülíródnak, és minden tele van groteszk, bizarr meglepetésekkel. Miközben Palesztina földjén járunk, az idők kezdete előtt, vagy egy orosz kisvárosban az idő végeztével, mitikus történeteiben életünk aktuális problémáit látjuk, ráismerünk a kiskocsmára, a szomszédra, akinek nem indul a Skodája, a csavargókra, a munkanélküliségre, az idegengyűlöletre, a papra és az utcalányra. Az egyszeri alakok archaikus kontextusba kerülve mitológiai jelentőséget kapnak, az apró mozzanatok, ténfergések („a szokásos napi lézengés”) kozmikussá válnak.

Gyakorlott mondatalkotó és precíz megfigyelő hallatszik a részletgazdag, életteli szövegek mögül. (Talán másik szakmájával, a jogászi pályával is szövetkezve születnek ezek a mondatok.) Ugyanakkor néha mintha kissé türelmetlen lenne.

A fiatal szlovákiai magyar írónak ez a harmadik könyve a 2007-es Nyelvjárás című regény és a 2006-ban megjelent, Ártatlanság című elbeszélésgyűjtemény után, melyért a Posonium Irodalmi Díj elsőköteteseknek járó díját kapta. (A kiadási évek nem tükrözik a művek születésének sorrendjét, mert a Nyelvjárás keletkezett előbb. Tóth László elemzésében foglalkozik a felcserélt sorrendből adódó elméleti kérdésekkel [Szophoklész Dosztojevszkij rendezésében, http://epa.oszk.hu/00000/00016/00143/090324.htm]). A kormányzó könyvtára ennek a következetesen, Tóth László szavaival „példaszerű tudatossággal építkező írói plánumnak” a folytatása, néhány helyen továbbfejleszti eszköztárának elemeit, másutt elgondolkodtat róluk.

A könyv elbeszéléseket tartalmaz, a belső borító tanúsága szerint legalábbis, de a fülszöveg, óvatosan kerülve a szövegek műfaji besorolását, megmarad a próza meghatározásnál. Ez a határozatlanság talán annak szól, hogy a könyv történetei között nemcsak klasszikus értelemben vett elbeszélések és novellák találhatók, hanem más típusú szövegek is. Mondhatjuk őket ötletnyi történeteknek vagy filmszerű pillanatképeknek, de többször hagynak maguk után hiányérzetet. Ilyen például a Madárember című szöveg, mely mintha egy lázálom emléke lenne, szereplőinek nyomasztóan szűk perspektíváján keresztül a szorongás adottsága és a szabadság lehetősége közti feszültség rezdüléseit sűríti szuperplánba. A Másnap című írás mikromozzanatainak hangulatteremtő erejével, és az elbeszélő szemszögek váltakozásával egy film kezdő jelenete lehetne – igaz, az alaphelyzeten túl nem is bomlanak ki a szálak. Mindenesetre a filmes eszközökhöz való vonzódás és a filmes idézetek többször visszatérnek műveiben, azok hangulatában, nekem elsősorban Hitchkockot és Greenawayt juttatta eszembe.

Néhány szöveg mintha egy nagyobb történet vázlata vagy később kidolgozandó novella szinopszisa lenne, de az is lehet, hogy születő egyperces novellák (mint az abszurd-ironikus Szentírás és szabóolló, melynek narratívája egy ismétlődő kényszerhelyzetből születik).

Néhol zavarba ejtőek ezek a kibontatlanságok. Egyrészt furcsa kontrasztot alkotnak a terjedelmesebb, kerek egésznek ható novellákkal. (Ilyen a kötet talán legkomplexebb, záró darabja, mely egyben egy Goethe- és egy Izsák-történet csavaros parafrázisa. Hasonlóan összetett történet, lélektanilag kidolgozott montázs A kormányzó könyvtára, melyben egy Drakula-történetnek és a pátriárka alkonyának hangulata találkozik a diktátor halála után maradt űrben. Erős atmoszférájú világot rajzol elénk az élet és halál közötti őrizetlen senkiföldjén, miközben Hitchkock madarai fenyegetnek a háttérből. De kidolgozott a Csontok kegyetlen-naturális világa is, mely archaikus kontextusban tárgyalja az idegenség és az idegengyűlölet, a vallás kérdését, párhuzamosan a hős személyes sorsproblémájával.

Ehhez képest másutt (pl. A szétszóródott méhraj, Vaktérkép) úgy tűnik, mintha a szerző türelmetlenségből hagyta volna ott hőseit az olvasóval együtt a történet közepén, melynek fonalát egy hirtelen ötlettől vezérelve vágja el, maga pedig elfut, ahogyan a Vaktérkép hőse a térképrajzolóval folytatott beszélgetés után.

Másrészt ez az enigmatikusság beilleszthető a könyv világába és egységes, nyugtalanító hangulatába, melynek a titkok, hiátusok és elhallgatások szerves részét alkotják. A fejezetcímek is a hiány és kitöltöttség közti játékra hívják fel a figyelmet, és a bizonytalanság kompozícióalkotó szerepét tükrözik: Kárhozatvázlatok és Vaktérkép. Az olvasónak bizonyos kontúrok és útjelző oszlopok mentén haladva kell kitöltenie az üresen hagyott részeket, kicsit hasonlóan az álomfejtéshez. Olyan ez, mint amikor ébredés után néhány erős kép még kitapintható, és sokáig cipelünk egy nehezen azonosítható hangulatot, de a többi részletet a homályból kell előásnunk. A hősök munkája is hasonló, amikor identitásukért kell megharcolniuk egy számukra érthetetlen helyzetben vagy környezetben.

Mindenesetre megtartom ezt a két irányító-útjelző metaforát, mert akárhogy legyen, tájjá szervezik a szövegvilágot. A fejezetcímek felosztása nem azt jelenti, hogy az egyik részben csak kárhozatváltozatokkal (ahogy a címet többször is félreolvasom), a másikban pedig az útkeresés módozataival találkozunk. A kompozícióban is nyoma van a két fejezet közti átjárhatóságnak, és a hősök életében és tudatában is egymást feltételezik, ok-okozati kölcsönhatásba lépnek a kárhozat és az útkeresés alapvető motívumai.

A szereplők általában hendikeppel indulnak, mely többnyire egyszerre adódik abból, hogy nem értik, mi zajlik körülöttük, és abból, hogy a közösségben peremhelyzetben vannak. A szétszóródott méhraj hősének például fogalma sincs, hová tartanak az erdőben. A Csontok hősei, Ká, Sá, Lá és Vá életük javarészét a kocsmában és a kurvájuk társaságában töltik, mígnem egy napon az unalom sodorja őket végzetes kalandba. Az angolna kamaszhőse nemcsak a felnőttek közösségével szemben van hátrányban, hanem társai közül is kiszorul egy incidens következtében, mely aztán furcsa, lázadásnak is értékelhető tettéhez vezet.

A novellákban a hősök körülményeik alárendeltjei – erős, mindent felülíró társadalmi meghatározottságban mozognak, mely determinálja sorsukat. Ezzel szemben az egyetlen és maximális feladatuk a megértés, de meg nem változtathatják a helyzetüket. Viszont az, hogy véghezviszik-e a feladatukat, hogy egy-egy helyzetre milyen választ adnak, eldönti, megszerzik-e identitásukat.

Ez a nézőpont a közösség szerepét hangsúlyozza az individuummal szemben, és az odatartozás legalább olyan fontos kérdés, mint a saját identitás, mely arra az archaikus berendezkedésre emlékeztet, melyben a kiközösítés súlya egyenértékű a halálos büntetéssel. Épp ezért paradox a Szentírás és szabóolló hősének helyzete, akinél a két dolog: a családhoz és a közösséghez tartozás kizárja egymást.

A Nyelvjárás című regényben is megfigyelhető az a szociografikus igény, mely a társadalmi vagy pszichológiai szempontból, de mindenképp a közösség viszonylatában „elkárhozottak” sorsára fókuszál. Jellemzően a vidéki lét attribútumai között jelentek meg ezek a sorsok, ahol a kárhozat elsősorban az elzártság, a lehetőségek hiánya és a kirekesztés mentén értelmeződik. Ezek az adottságok, alaphelyzetek a mostani novellákban is visszaköszönnek, de itt legalább ugyanekkora hangsúly esik a kárhozat vallásos értelmezésére. Ennek magja az Istentől elszakadtság – a katolikus lexikon alapján: a kárhozat „az Istentől végleg és visszafordíthatatlanul elszakadt teremtmény állapota” (http://lexikon.katolikus.hu/K/k%C3%A1rhozat.html). Erre rímelnek a Palesztinában játszódó, Csontok című novella hősének mondatai: „Marduk, a fenséges isten az összes alattvalójával együtt ott maradt Babilonban, ide, ebbe a pokoli országba ő már nem látott el.” (47) De a vallás motívumai több helyen felbukkannak. Például a Montenegro függetlenségében, ahol a Sziget elzártságában, szó szerint sötétségben élők fullasztóan kilátástalan hétköznapjait váratlan csoda szakítja meg, és a pap az egyetlen hiteles forrás, aki magyarázatot adhat a csodára, mert kezében van „a könyv”. A Szentírás és szabóollóban a szentírás/könyv a mesterséget jelölő szabóollóval együtt tölti be a védelmező talizmán szerepét, az Izsák-parafrázis pedig a Biblia egyik legtöbbet vitatott helyének meglepő értelmezése.

Ezek a motívumok kitágítják a vallásos kontextus hatáskörét, vagyis a tradíció mint értelmezési keret szerepét hangsúlyozzák és ehhez hozzájárul az, hogy A kormányzó könyvtárában vagy a Valamilyen Huba című novellában a földi hatalom képviselőit övezi vallásos, már-már transzcendens tisztelet.

Míg a Nyelvjárás helyszíne az azonosíthatóan közép-európai vidék, itt a helyszínek inkább egzotikusak, mitológiaiak vagy megnevezetlenek, bármelyik „átoksújtotta Sziget (…) a maga számtalan nyomorúságos őrültségével és őrültjével” (12). Ebben a mitikus álomtérben tapogatóznak, igyekeznek eligazodni a figurák, hogy meg- vagy visszaszerezzék a nekik járó helyet. Ehhez hol az kell, hogy választ találjanak egy életbevágó kérdésre (a Montenegro függetlenségében vagy A kormányzó könyvtárában), hol az, hogy galagonyabokrokat irtva vágjanak ösvényt az erdőben (A szétszóródott méhraj), hol a városokon keresztül emlékeikben tévedjenek el (Elterelés), több órásra tágítva az egyébként félórás utat.

Szalay, úgy tűnik, átgondolt és határozott szerző, aki biztos jelzőpóznák mentén alkot, annak ellenére, hogy hőseinek nézőpontja akár egyes szám első, akár harmadik személyű, néhány kivételtől eltekintve egy olyan fiatalé, aki az orientálódás stabil pontjait keresi. Annak ellenére, hogy néhány szöveg töredékesnek hat – ami azért furcsa, mert az erő jelen van, hogy végigvigye őket. Nyelvi megoldásait nem a játékok, hanem a plasztikusság határozza meg, mely nemcsak a kifejezés pontosságának, hanem a klasszikus mesélés jellemzőinek rendeli magát alá, melyek közt a beavatás struktúrái is jelen vannak. Szabadon válogat a rendelkezésére álló eszközökből, kultúrtörténeti motívumokból olyan palimpszesztlapokat hozva létre, ahol a legfölső réteg alatt kikerülhetetlen ősi emlékek nyomait sejtjük.