Az erotikus vámpír

Az utóbbi években számos könyv, film és filmsorozat jelent meg vámpíros témában; mondhatni, a vérszívós történetek reneszánszát éljük. Ezeknek a vámpíroknak a többsége már messze nem hasonlít a népek babonás hiedelmeinek ijesztő, halhatatlan rémeire, ők már gyakran erotikusak, sőt, egyenesen romantikusak. Kétségkívül Drakula a legismertebb vámpír, azonban kevesen tudják, hogy a változást nem az ő alakja hozta, hanem az átlagolvasó körében kevésbé ismert John Polidori figurája, Lord Ruthven.

1816 nyarán kisebb társaság gyűlt össze a Villa Diodatiban, a genfi tó partján. Percy Bysshe, Mary Shelley, Dr. John William Polidori és Lord Byron franciára fordított német kísértethistóriákat olvastak fel, majd Byron javaslatára rémtörténetíró versenyt rendeztek. Ez később fontos eseménynek bizonyult, ugyanis ekkor született meg többek között Mary Shelley Frankensteinje és John Polidori A vámpír című novellája, melyek alapműveknek bizonyultak a gótikus irodalom történetében. Polidori Lord Byron utazóorvosa volt, és a byroni hatás erősen érződik a mű főszereplőjének, Lord Ruthvennek alakján, személyiségén. A vámpírfigura először nyert emberi vonásokat, és ezzel erősen meghatározta a későbbi vámpírábrázolásokat. A költőóriás árnyékában élő ambiciózus fiatalember alkotása megalapozta a vámpírkultuszt Angliában és a kontinensen, amely Bram Stoker 1897-ben megjelent Drakulájában kulminált.[1] Maria Janion, lengyel romantikakutató nemrég megjelent A Vámpír: szimbolikus biográfia című könyvében a vámpirizmust mint az emberiség alternatív történetét mutatja be. Jacques Finné La Bibliographie de Dracula (1986) című munkájára hivatkozva hívja fel a figyelmet arra, hogy Polidori elbeszélése, a Byronról mintázott főszereplő változtatja meg a vámpírokról alkotott képet: a csúf élőhalottat felváltja a „romantikus hős démoni szépsége”.[2] A preromantikus időkben a vámpírok ijesztő természetfeletti lényekként éltek az emberek tudatában. Minden ország folklórjában felbukkant a vámpírfigura, alakja és szokásai azonban az adott kultúrához igazodtak. Mikor az irodalomban megjelentek a vérszívók, másfajta ábrázolások is napvilágra kerültek, bővültek a folklorisztikus vámpírhiedelmek: közép- és felsőosztálybeli vámpírok azonban egészen John Polidori alkotásáig nem szerepeltek.[3] Ezúttal azt szeretném megvizsgálni, a byroni minta miként hatott Stoker Drakulájára, valamint hogyan erősítette fel a vámpírok szexualizálását.

Fiona MacCarthy viszonylag új, 2003-ban megjelent Byron-biográfiája a költő magánéletére helyezi a hangsúlyt. Byron nemcsak költészetével, de meglehetősen kicsapongó életével is felhívta magára az emberek figyelmét. Azokhoz a művészekhez tartozott, akik életükben is megtapasztalhatták a népszerűséget, műveik értékét nemcsak haláluk után ismerték el. Sok hölgyrajongója akadt, igazi Don Juan volt, számos szeretőjét a férjétől csábította el, sok esetben pedig ezek a hölgyek önként „ajánlották fel” magukat. Egyike volt az arisztokrata hölgyeknek Lady Caroline Lamb, aki a Byronnal tartó rövid affér végét nem tudta elfogadni, ezért betegesen üldözni kezdte a költőt, s megfenyegette, hogy világgá kürtöli szodomita kapcsolatait és tönkreteszi őt. Lamb végül 1816-ban megjelentette Glenarvon című regényét, melyben gótikus környezetbe helyezte a kapcsolatukat, bár később tagadta, hogy ez egyfajta bosszúállás lett volna a részéről.[4] A regény érdekessége, hogy nemcsak Caroline és Byron jelent meg benne, hanem az arisztokrata baráti körből is mintázott alakokat az írónő, emiatt kiközösítették a társaságból.

A mű fő cselekményszála a Calantha/Lady Avondale (Caroline) és Clarence de Ruthven/Lord Glenarvon (Byron) közötti románc köré fonódik. Calantha Lord Avondale (William Lamb) felesége lesz, akivel a kölcsönös szerelem elmúlik, mert Lord Avondale gyakori távolléte miatt elhidegülnek egymástól. Calantha úgy érzi, hogy férje elhanyagolja, és a szenvedélyt végül Glenarvon oldalán találja meg. Clarence de Ruthven egy igazi gothic villain, sötét, „démonikus”, azonban ez csak a jellemében mutatkozik meg, mely ellentétben áll szép és vonzó külsejével. A sármos külsővel könnyen magához vonzza Calanthát, aki gyenge, nem tud ellenállni a kísértésnek, így önkéntes áldozat lesz. Calantha eleinte a passzív gótikus női figura, aki a társadalom pozitívumait testesíti meg, erényes, de később ő is a bűn útjára lép. De nem ő az egyetlen áldozat, több nőalak is felbukkan Glenarvon múltjából. Elinor, az elhagyott kedves többször is megjelenik, felbukkanásában van valami kísértetszerű, sorsa figyelmeztetés Calanthának, aki azonban nem vesz róla tudomást. Calantha egyik barátnője, Alice Mac Allain szintén Glenarvon „áldozata” lesz, az ő históriája – csakúgy, mint Calantháé végül – liebestodban ér véget. A kéjt halállá stilizálva közvetíti Lamb az olvasóinak, a női karakterek szó szerint belehalnak a szerelembe. Glenarvon sem menekül sorsa elől: korábbi szeretőinek kísértetalakjában elragadja az ördög.

Az ún. gótikus irodalom a XVIII. század végén élte a virágkorát. A rémtörténetek diskurzussá formálták a tudatalatti félelmeket, melyeknek egyik képi kifejezése lett a vámpír. Lady Caroline Lamb gótikus történetében a vérszívó csábító még metaforikusan van jelen, viszont tagadhatatlan a hatása az első angol prózai vámpírtörténetre. A bevezetőben már említett Villa Diodatiban zajló eseményen Lord Byron megalkotott egy töredéket a vámpír arisztokrata, Augustus Darvell szereplésével, melynek témáját Polidori gondolta tovább. A fiatal doktor a byroni alapgondolatból írta meg A vámpír című novelláját, mely 1819-ben tévesen Byron neve alatt jelent meg Angliában. Az eset bosszantotta Byront, Polidori pedig perrel fenyegetőzött, míg végül kiderült a félreértés. Nem véletlen, hogy Polidori vámpírját is Ruthvennek hívják. Byron vad szexualitása benne rejlik a vámpírkarakterben, aki nyíltan dönti romlásba női áldozatait, míg egy új elemmel is bővül a byroni karakter: a férfiakkal való kapcsolat tabuként, de sejthetően megjelenik. Kiderül tehát, hogy többek között a homoszexualitás tabutémáját is lehet ábrázolni a vámpír figura segítségével, hiszen a vérszívás metaforikus közösülés. A fog a behatoló szerv (fallikus szimbólum), a nyak a befogadó szerv, az aktus során pedig testnedvek keverednek. Ez a szexuális aktus devianciákat is magában hordoz(hat). A vámpírnak nincs szüksége partnerre ahhoz, hogy utódot hozzon létre, ezért bizonyos értelemben ő az anya és az apa egy személyben. Mivel ezenkívül a szeretője is lesz az áldozatának, igen érdekes vérfertőző viszony lepleződik le. Az incestus – csakúgy, mint a poligámia és a homoszexualitás – régóta expliciten kapcsolódik a vámpírlegendához.[5] Lady Caroline Lamb regényének főhőse, a nőkre veszélyt jelentő Don Juan a vámpírálarcnak köszönhetően vérfertőző és szodomita is.

Polidori Lord Ruthvenje nemesember, aki az estélyek és bálok előszeretettel meghívott vendégei közé tartozik. Arca „gyönyörű”,[6] modora „elbűvölő”,[7] a nők vonzónak találják, s szinte vetélkedni kezdenek érte. Lady Mercer, akinek városszerte ismertek a kicsapongásai, mely „alól nem szabadította föl a házassága sem, sőt…”,[8] nyíltan kokettál a férfival, majd egy idő után „halálsápadtan, zokogva”[9] elfut. Byron érdeklődése a meghódított nők iránt nem tartott sokáig, hasonlóan Ruthvenhez, aki áldozatait hamar elpusztította. Ruthven ellentéte Aubrey, a nyíltszívű fiatalember, aki elkíséri a lordot európai körútjára. Az Aubrey–Ruthven kapcsolat meglehetősen hasonlít a Polidori–Byron kettősre. Polidori Byron európai körutazásához csatlakozott orvosként, és azt is lehet tudni, hogy egy bizonyos Lord Murray, Byron kiadója 500 fontot ajánlott neki a napló jogaiért, melyet a Byronnal való utazásról ír.[10] Ennek tükrében a következő idézet olyan, mintha tényleg róla és a közös utazásaikról szólna:

Mindaddig Aubrey csupán távolról figyelhette Lord Ruthven életét. Többnyire annyit tudott róla, amennyit Londonban beszéltek az előkelő társaságok. Most azonban, hogy együtt utazott vele, egyre több mindent tapasztalt meg mellette.[11]

Ruthven utazásai során a „paráznaság és a bujaság folyamatosan diadalmaskodik”.[12] Aubrey megdöbben, mikor megtudja, hogy a lord félreismerhetetlen szándékkal titkos találkát szervez egy hajadonnal. Mire kérdőre vonja, hogy feleségül veszi-e a hölgyet, Ruthven csak kacag. S bár Aubrey szakít utazótársával, a lord nem hagy fel a nők üldözésével. Aubrey szerelme, Ianthe és húga, Miss Aubrey szintén a vámpír áldozatául esik.

Byronnak számos szerelmi kalandja volt Görögországban nőkkel és fiúkkal egyaránt. Talán nem véletlen, hogy Lord Ruthven Aubrey szerelmét, Ianthet is Görögországban öli meg, majd újbóli közös utazásaik során, mielőtt a lord belehal a sérüléseibe, amit az útonállók ejtettek rajta, Aubreynek meg kell esküdnie, hogy senkinek nem beszél Ruthven haláláról. A Görögországban közösen eltöltött idő, az eskü, azaz a vámpirizmus eltitkolása a homoszexualitás elhallgatása lesz.[13] Később, mikor a feltámadt vámpír Aubrey húgát veszélyezteti, Lord Ruthven a kétségbeesett Aubreyt az esküszegéssel járó negatív következményekre figyelmezteti: „Emlékezz az esküdre, és ne feledd azt se, hogy ha nem veszem ma feleségül a húgodat, a becsülete oda van!”[14] A moralitás transzgressziója vámpíri alaptevékenység. A Glenarvon és A vámpír nőkarakterei között laza erkölcsű és az erényesekből frivollá változó nőket találhatunk, olyanokat, akik önként partnerek lesznek a metamorfózisban, míg Stoker regényében megjelenik egy olyan nőalak is Mina személyében, aki nehezen bár, de ellenáll a vámpír kísértésének. Ezt azonban csak erkölcsös, erényes lényének köszönheti, míg Lucy, a másik áldozat a frivol, vagy legalábbis a morálisan gyenge[15] nőt testesíti meg. Úgy tűnik, a moralitás princípiuma redukálódik Lamb és Polidori művében, ellentétben velük Stoker vámpírtörténetének egyik főmotívuma – Mina révén – az erkölcsiség diadala.

Drakula gróf promiszkuitása korlátozott a kevés női szereplőnek köszönhetően, azonban a három vámpírhölgy az erdélyi kastélyban utal Drakula „hódításaira”. Mialatt Lamb és Polidori jóképű Lord Ruthvenjeinél a külső szépség a csábítás első számú apparátusa, addig Stoker Drakulája paradox módon zord külseje ellenére is vonzó. A vértől megfiatalodott grófról Mina naplójában találunk feljegyzést: „Arcát nem nevezném jó arcnak, inkább kemény metszésűnek és kegyetlennek, akár kéjsóvárnak a vörös szája szélére kiülő hegyes fehér fogai miatt”[16] – írja Mina és később is „fogas kéjvadászként”[17] említi Drakulát. „A legszörnyűbb, hogy nem is ellenkeztem”[18] – sír Mina a vámpírral való találkozás után, és viselkedése Seward számára, mint naplójából megtudhatjuk, olyan, „[m]intha ugyan házasságtörésen kaptuk volna!”[19] Mina és Jonathan házassága idealizált, spirituális és – a viktoriánus korabeli eszményeknek megfelelően – aszexuális. A vámpír a szexualitással kapcsolatos félelmek kivetítődése, ez esetben a meg nem élt szexualitásé. Mina tisztában van vele, hogy Drakula erőszakos közeledése veszélyezteti az ideális feleség mintaképét, ám ennek ellenére, megmagyarázhatatlan módon, nem tud ellenállni a csábításnak. Ez azonban csak akkor igaz, ha a gróf jelen van, hiszen visszaemlékezéseiben Mina mindig borzalmas alakként tekint rá.

Bram Stoker műve formailag igen érdekes: naplójegyzetekből, levelekből, emlékiratokból és újságcikkekből áll össze Drakula története. A metanarratív vonulatnak köszönhetően a karakterek „szemüvegén” keresztül szubjektív képet kapunk a grófról. Jonathan Harker, a fiatal ügyvéd naplófeljegyzéseiben találkozunk először Drakulával. Az Erdélybe megérkező Jonathan babonás helybeliekkel találkozik, akik – bár ő még nem sejti – előrevetítik Drakula valódi, baljós énjét. Ennek tükrében meglehetősen ironikus, mikor lejegyzi a vámpírokra utaló gyakran elhangzott szavakat (Eordog, prikolics, stregoica stb.), és figyelmeztetést ír magának, nehogy elfelejtsen a gróftól bővebb információt kérni ezekről a lényekről, illetve a babonás hiedelmekről, melyek megtestesítője épp ő maga, Drakula. A szláv vámpírhiedelmek ismert elemei (a vámpír vért iszik, koporsóban alszik, fél a kereszttől, az ostyától, a szenteltvíztől stb.) megmaradtak, de az arisztokrata rang, az emberi külső még könnyebbé tette az élőhalottak közelkerülését az élő áldozatokhoz.

Állítólag Stoker Henry Irvingről, a híres színészről mintázta Drakula gróf külsejét, akivel akkor ismerkedett meg, mikor színikritikusként dolgozott. Később Stoker intézte Irving londoni színházának, a Lyceumnak az üzleti ügyeit, és (mai kifejezéssel) menedzselte a színészt. Érdekes módon azonban az irodalomkritikusok nem vontak párhuzamot kettejük között a regény megjelenésének idején.[20] Habár nincs dokumentált bizonyíték, a feltételezés, hogy Irving a vámpír gróf fizikai modellje, a Drakula-legenda része lett. David J. Skal megemlíti, hogy kettejük kapcsolata akár a Polidori–Byron kettőshöz, a „vérszívó”, önkényeskedő munkaadó és „áldozata” kapcsolatához is hasonlítható.[21] Ez azonban nem egészen helytálló, hiszen Stoker és Irving kapcsolata, ellentétben a Byron és Polidori közti viszonnyal, nem romlott meg, hiszen közöttük életen át tartó barátságról volt szó. Mindenesetre vitathatatlan, hogy a vámpirizmust, a vérszívást mint metaforát társadalmi, politikai, szexuális és sok más egyéb értelemben egyaránt remekül (fel) lehet használni.

A Byronról mintázott vámpírfigura erősen összekapcsolódott a szexualitással, amit aztán a Drakuláról/vámpírokról szóló filmekben igyekeztek kiaknázni. A Drakula-filmek evolúciójában jól megfigyelhető egyfajta humanizálódási folyamat, és a cenzúra enyhülésének köszönhetően egyre nyíltabb szexuális ábrázolások. A filmtörténetben az első fennmaradt Drakula-adaptáció Friedrich Wilhelm Murnau osztrák rendező nevéhez fűződik. Murnau nem kapta meg a filmesítési jogokat Stoker feleségétől, ezért a személy- és a helyneveket megváltoztatta, de ennek és más apróbb változásoknak ellenére a film még így is az egyik leghűbb variációja Bram Stoker rémregényének. A bírósági ítélet értelmében el kellett volna pusztítani a film összes kópiáját, szerencsére azonban néhány tekercs megmenekült. Az 1922-es némafilmben megjelenő vámpír gróf szinte megegyezik Stoker leírásával; ijesztő, hegyes karmai és fülei vannak, sápadt az arca, két hosszú foga közel ül egymáshoz. Az egyetlen különbség, hogy Murnau Drakulája (Orlock gróf) teljesen kopasz. Külsőre a borzalom megtestesítője, és vérszívása sem erotikus, hanem inkább erőszakos fellatio. A cenzúrának köszönhetően azonban még a fogak és a nyak érintkezése sem látszik, nagy mértékben dekódolták a szexualitásra utaló megnyilvánulásokat. Az első változás a Tod Browning által rendezett 1931-es Drakulában következett be, mely igazi horror klasszikussá vált, egyben világhírűvé téve Lugosi Bélát, a magyar származású főszereplőt. A Lugosi-féle vámpír külsőleg és modorában egyaránt vonzó, ám az elegáns arisztokrata veszélyesebb Murnau rémjénél, hiszen külseje leplezi gonosz lényét. Az 1992-es Francis Ford Coppola által rendezett Drakula filmig elég sok adaptáció elkészült, melyekben közös, hogy a kéj és a kegyetlenség alapvető motívumként szolgált a vámpír gróf karakteréhez. Coppola filmjében a vámpír és áldozata közötti kapcsolat a Szépség és a Szörnyeteg mítoszát eleveníti fel. A vámpír, aki szuper- és szubhumán teremtmény egyszerre, hiszen képes életet kreálni, ugyanakkor az alapvető (állati) ösztönöket testesíti meg, egyre inkább emberi, az emberi természet sötét részét képviseli, mely konfrontálódásra késztet. Ebben a filmben már nyíltabb utalásokat láthatunk a szexuális pozitúrákra és nemcsak a vérszívás metaforáját használják fel, míg a vámpír Lussier Drakula 2000 című mozijában már teljesen emberi módon közösül.

Az angol romantikus költő, Lord Byron nagy szerepet játszott az irodalmi vámpírkép megformálásában. A folklórörökségből származó irodalmi vámpír Byron hatásának köszönhetően „emelkedett rangra”: a temetőkből felbukkanó élőhalottak egyre inkább emberi vonásokat nyertek, sőt, az arisztokrácia körébe kerülve látszólag a társadalom részeivé lettek. A romantika korában erősödött fel a vámpírfigura erotikus töltése, és a Byronról mintázott Polidori-főhős, Lord Ruthven is gótikus gonosztevő, aki elsősorban a vámpír szexualizálását erősítette fel. Polidorinak köszönhetően a vámpírnarratíva része lett a pusztán élvezeteket hajszoló libertinus, a csábító arisztokrata, az emberi gonosz, akihez vonzódnak az áldozatai. A később felbukkanó nemes vámpírok – Drakulával az élen – mind sokat köszönhetnek a byroni színezetű vámpírfigurának, mely a posztmodern hagyományfelfogásnak köszönhetően számos posztstrukturalista, posztkolonista, feminista és pszichoanalitikus kritika szereplőjeként tekint vissza. A vámpírok birtokba vették a mozivásznat is, ahol az irodalmi ábrázolásokhoz hasonlóan előtérbe kerültek az erotikus vonások, kiegészítve a folklórhiedelmek vámpírjainak kegyetlen megjelenítését.

[1] Fiona MacCarthy, Byron. Life and Legend (England: Faber and Faber Ltd. 2003) 294.

[2] Maria Janion, A vámpír. Szimbolikus biográfia (Budapest: Európa könyvkiadó, 2006) 162. Janion J. Finné La bibliographie…. című munkájának 53. oldalára hivatkozik

[3] Donna Heiland, Gothic and Gender. An Introduction (Oxford:Blackwell Publishing Ltd. 2004) 106.

[4] Lady Caroline Lamb, „The Whole Disgraceful Truth: Selected Letters of Lady Caroline Lamb”, ed. Paul Douglass (New York: Palgrave Macmillan, 2006) 152.

[5] David J. Skal, Hollywood Gothic: The Tangled Web of Dracula from Novel to Stage to Screen. (New York: Faber and Faber, Inc., 2004) 13.

[6] John Polidori, „A Vámpír.” A vámpír. Szimbolikus biográfia. Maria Janion (Budapest: Európa Könyvkiadó 2006.) 230.

[7] Uo. 231.

[8] Uo. 230.

[9] Uo. 231.

[10] MacCarthy, 285.

[11] Polidori, 232.

[12] Uo. 233.

[13] Janion, 163. Flocke: Vampirinnen… című tanulmányára hivatkozik, melyben a 71–75. oldalon idézi Kene Gelder Reading the Vampire (London, 1994) című munkáját.

[14] Polidori, 247.

[15] A moralitás kérdése itt a viktoriánus korabeli morálkódra vonatkozik.

[16] Bram Stoker, Drakula ford. Bartos Tibor (Budapest: Árkádia, 1985) 161.

[17] Uo. 162.

[18] Uo. 239.

[19] Uo.

[20] Skal, 46.

[21] Uo. 41.