Kalligram / Archívum / 2010 / XIX. évf. 2010. február / Gogológia

Gogológia

a harmadik, jelentősen átdolgozott, részben elégetett kiadásból

Imre Anettnek

1. „Annál, mi van, a semmi ősebb,

még énnekem is ismerősebb,

rossz sem lehet, mivel erősebb,

és tartósabb is, mint az élet,

mely vérrel ázott és merő seb.”

„A démoniban projektált tartalom – hívjuk akár indiánnak, akár eretneknek, egyszóval a Másik – szintén belül van.

Lacan ugyanis állandóan tudatában van annak, hogy az én a Másik számára és képére formált konstruktum, és hogy (Greenblatt összefoglalásában) »még a legbensőbb én is egy mindig szükségszerűen kívülről adott nyelvtől, és egy közönség előtt való megjelenéstől függ«.”

(Jonathan Goldberg)

                   

Gogol a legmetafizikusabb orosz író. Legmetafizikusabb, mert legmélyebb. Legmélyebben fejezi ki az orosz modernitás, a modern orosz kultúra kollektív dvojnyikját (hasonmását, alteregóját, Doppelgaengerét), a Semmit. Európa dvojnyikja Oroszország, Oroszország dvojnyikja a Semmi.

Gogolt személyes sorsa, személyiségének tragikomédiája kárhoztatta arra és tüntette ki azzal, hogy az orosz éjszakák mélyére történő utazása során eljusson Szent Oroszország démoni árnyképéhez, a holt lelkek birodalmába. A közönségesség, szürkeség, a „pocsék, náthás, félresikerült, görvélykóros kis ördögfi” metafizikája volt ez. „Gogol elsőként figyelte meg, hogy a láthatatlan, legszörnyűbb, örök rossz nem a tragédiában van, hanem mindennemű tragikum hiányában, nem az erőben, hanem az erőtlenségben, nem az esztelen szélsőségekben, hanem a túlságosan óvatos középszerben, nem az emberi érzések és gondolatok elevenségében és mélységében, hanem tompaságukban, laposságukban és banalitásukban – nem a legnagyobban, hanem a legkisebben” (Merezskovszkij). A gogoli metafizika – a langyosság metafizikája: „Satana sum et nihil humanum a me alienum puto”.

A démoni nála nem valamifajta elkülönült szellemiségben, hanem az egyszerű, primer egzisztálás szellemiségében, helyesebben ebben az egzisztálásban mint szellemiségben, ennek öntranszcendálásában, s ezzel a valódi, az egyénen túli, mert személyes transzcendencia Semmi-sítésében jelentkezik, jön ki a létre.

7.Kelet-európai utak, tévutak

„És mindez elfedi olykor az értelmet. Suksin egyik hőse az első, aki megkérdi: hogy is van az, hogy Oroszhon, a trojka, száguld előre – s benne, a puha-meleg ülések között egy világi nagy szélhámos, Csicsikov robog célja felé?!”

(Papp Ferenc)

„Ily hangulat közt tűnt a csoportozat szemébe a lassú szán, a két rossz gebe, a lábzsák, a farkasbőr bunda, a prémes süveg, a rézszín hosszú orr, szóval Kassai [István] uram minden látható és láthatatlan appertinentiával.

Az első perc soknak eszébe juttatá a vén kancellár régi népszerűtlenségét s a fejedelmi tanácsteremben mondott véleményét.”

(Kemény Zsigmond)

Trojka-Oroszország? „De hisz ebben a trojkában most Csicsikov ül!” (Bakcsi György) A gazember menekül rajta, az őrült reméli tőle szabadulását. Csicsikov trojkája, Popriscsin trojkája, Anyeginé:

„Poros postahintón repülve

Így egy derék ficsúr pörölt.”

Anyegin és a trojka, Csicsikov és a trojka, a felesleges ember, a nemesi (utóbb raznocsinyec) entellektüel és a muzsik kocsis – együtt Oroszország. Szán vagy fogat, cséza vagy kibitka és fenn ülő utasa modern kentaurként száguld a sötét, üres és hallgatag Oroszországban. „Lehet, hogy Oroszország Európában van, de nagyobb része Ázsiában. Ázsiába, Ázsiába!” (Dosztojevszkij: Naplójegyzetek). Hisz „Európa népei nem is tudják, milyen drágák nekünk! S hiszem, hogy később valamennyien megértik: igazi orosznak lenni egyet jelent majd azzal, hogy kivívjuk minden nemzet végleges beleegyezését, a krisztusi Evangélium parancsai nevében!” (Dosztojevszkij: Puskin-emlékbeszéd).

Dilettánsok utazása, Isten-gyilkos hídépítő mérnököké („gentilhomme russe et citoyen du monde”, mutatkozik be, vagy inkább ki búcsúlevelében Kirillov), törzsökös nemes kétvilág-polgároké.

Vágtat Anyegin fogata, száguld Csicsikov trojkája. Viszi felesleges terhét Kaukázusba és Szibériába, Genfbe és Teheránba, Londonba és Kamcsatkára. Gyönyörűen szól a csengő, széllé változik és süvölt a darabokra hasított levegő, minden, ami csak a világon van, elmarad mögötte, és sanda tekintettel tér ki az útjából a többi nép, a többi ország… Oroszhon! Oroszhon! hova repülsz? Felelj! De Oroszország nem felel.

„Oroszhont ész nem éri fel,

És puszta rőf hiába méri:

Ő más mértéket érdemel -

Oroszhont hinni kell. Megéri.” (Tyutcsev)

Kentaur-Oroszország? Szfinx-Oroszország! Krisztus-Oroszország? Disznó-Anyácska!

„Utazom. A lovak sebesen rohannak az első havon; a csengettyű szinte nem is csilingel, hanem valósággal zümmög a gyors mozgástól; sűrű, ezüstös porfelhőként száll fel a lópaták által felcsapott hó, s eltakarja a szánt, a benne ülőket, még a lovakat is… Szép kép! Igen, valóban szép kép, csak nem az utas számára, akit az a szerencsétlenség ér, hogy benne szerepel. Ez a porhó, amely távolról ezüst felhőnek tetszik, súlyos kellemetlenségeket okoz. Először, csípi az utas szemét, majd megvakítja; másodszor, teljesen megfosztja attól a gyönyörűségtől, hogy kinyissa a száját, ami sokak számára lényeges szükséglet; harmadszor, általában valami erőszakos rabságban tartja az embert, nem engedi, hogy kinyissa a bundáját, vagy akár kifújja az orrát… Istenem! Mikor érünk már az állomásra?”

(Szaltikov-Scsedrin)

„Scsedrin a Kormányzósági karcolatok zárófejezetében nem véletlenül nyúlt egyértelműen ironikus éllel a Holt lelkeket záró, közismert trojkahasonlathoz.

A Karcolatokat író Scsedrintől s az orosz valóság enciklopédikus feltérképezésére törekvő fiziologizmustól szükségképpen maradt idegen Gogol emelkedett, óriási távlatokat átfogó történelmi lírája. De ami a naturális iskolával soha nem szervesülhetett, ami ott csak a műre rászerelt apológiaként hatott volna, az Gogolnál szervessé és igazzá tudott válni – jelezvén, hogy nem egy leleplező dokumentum élét feloldó záradék, hogy a mű egésze épül gyökeresen más formálóelvek alapján.”

(Tallár Ferenc)

„Alulról egy kocsis kiálta: – Álljanak meg!

Felülről az ő kocsisuk kiálta: – Térjenek ki!

A kiabálás ismételteték kölcsönösen s hévvel.

Nekihajtottak, egyik föl, másik le. Majdnem bizonyos volt, hogy a küllők összecsapnak, s a gyöngébb kocsi kereke széttörik. Melyik fél dől fel? E kérdés érdekesnek látszott Juditra nézve is, ki hetykeségéért a kocsit hévvel dorgálá, s csodálkozott, hogy a legényt helyettesítő kulcsár nem kötött kereket.

Az alsó kocsi személyzete, a hallgatásból ítélve, nem látszott a kimenetelen aggódni. S nem is volt miért. Mert a jármű, melyet a lesiető finom hintócska öklözésre hívott föl, széles, nehéz és jól vasalt szerkezetű vala.

Egy szegét sem lehetett félteni.

Judit iszonyodva hunyta be szemeit, de utazó társa kinyitja karjait, hogy a kocsinak a visszatartásában segítsen.

– Hisz ez Haller Péter!- hangzott a zömök szekérből, melynek kocsisa most vissza kezdett farolni, hogy a kedvetlen összekoccanás valahogy mellőztessék.

– Hisz ez Tarnóczyné húgom! – kiálta Haller.

– Jézus Mária! – sikoltott Judit a hintóba mélyen behúzva magát.

Mi most dicséretet érdemlő kiegyenlítési kísérlet közt hagyjuk a két fél kocsisait, meggyőződvén, miként a feldűlési veszélyről már alig lehet szó.”

(Kemény Zsigmond)

„A duzzogók méltatlankodásának nemsokára egy teljességgel váratlan esemény vetett véget. Mindnyájan – maga Szelifan is – csak akkor tértek magukhoz és ámultak el, amikor egy száguldva közeledő hatlovas fogat egyenesen nekik rohant, s ők csaknem a fejük fölött hallották a hintóban ülő dámák sikoltozását meg az idegen kocsis szidalmait és fenyegetéseit:

– Hé, te semmirekellő! Hiszen kiabáltam torkomszakadtából: »Jobbra hajts, te málé!« Berúgtál vagy mi!

Szelifan érezte, hogy ő a ludas, de mivel az orosz ember nem szereti mások előtt beismerni a hibáját, hát feszesen kihúzta magát, és hetykén vetette oda:

– Te meg mit vágtatsz olyan bolondul? Tán zálogban hagytad a szemed a kocsmárosnál, vagy mi?

Ezután kezdte csézáját visszakoztatni, hogy ily módon kiszabaduljon az idegen kocsi szerszámai közül: csakhogy az nem volt olyan egyszerű, és még jobban összegabalyodtak.”

(Gogol)

16. „– Ilics [Iván] úr regényhős – folytatta Louise asszony, mert láthatólag kedvelte ezt a témát. – Orosz regényből választottam a nevét. Húsz esztendeje asztaltársam ebédnél, s kártyapartneren délután. Isten mentsen egy rekontrát megnyerni! Nyomban belém döfné a bicskát! – Ilics, vén disznó! Megint részegeskedtünk az éjszaka?”

(Krúdy Gyula)

Mindnyájan Tolsztoj-hősök vagyunk, akik Dosztojevszkij-hősök szeretnénk lenni, miközben egyre attól rettegünk: csak nehogy kiderüljön, valójában Gogol-hősök lennénk.

21. „A temetésrendező akkor észrevette saját magát egy kerítés mellett, némileg eltávolodva az utcai lampionoktól, farsangi lármától. Ott állt ő saját maga a sötétségben, ruházata, arca, kalapja ugyanaz, és ez időtől fogva elválhatatlanok lettek az ismeretlennel, az idegennel, akit még eddig sohasem látott… Ő volt az, aki rákiáltott. Az ő parancsoló hangjának nem tudott ellenállni. Czifra János állt a kerítés mellett, és várt, amíg Czifra János aprókat lépkedve hozzá közelített.”

(Krúdy Gyula)

„Ilyen meghasonlott, megosztott személyiség Dosztojevszkij összes hőse. A meghasonlottság végső fokán törvényszerűen elkülönül és ördögként személyesül meg az ember másik énje, belső gonoszsága.”

(Bergyajev)

„És még nagy előnyömnek tartom, hogy azt olvashatom, amihez kedvem van. Szeretem a modern írókat is, de például egy Gogolt, egy Jacobsent, egy Jókait nem adnék oda senkiért sem. Lefeküdni az ágyba, és együtt utazni Csicsikov tarantászával…”

(Krúdy Gyula)

„Ez az uraskodás már olyan sem lehet, mint Mikszáth sárosi nemeseinél: Krúdy dzsentrifigurái a teljes felbomlásra ítélt, megzavarodó, begubózó félhalottakra hasonlítanak. Ne tévesszen meg bennünket a lírai hang: az író bonckése csontig hasít!

Ez hát a nyíri csend. Ezek a »fosztóka-hangulatú«, álmatag elbeszélések! Halálcsend, halálhangulat – nem idill, nem álom.”

(Szabó Ede)

„Mert Gogol [Holt lelkekének] humora nem vált ki az olvasóból igazi jókedvet; de erkölcsi felháborodást sem; hanem egyrészt megnyugodva vesszük tudomásul, hogy igen, ilyen az ember – és másrészt valami kísérteties borzongást érzünk. Ez a kettősség az orosz realizmus.”

(Szerb Antal)

„– Ma este – kezdte az öreg Wart, kezében tartva éjjeli mécsesét, amelynek társaságában már éppen hálószobája felé volt menendő, s csupán egy pillanatra látszott itt maradni, mert valami eszébe jutott –, amikor hazafelé jövet, az esti félhomályban, a régi barátkolostor mellett befordultam abba a kis szűk utcácskába, amelyben talán már ötven esztendeje jönni szoktam, és ahol ötven év alatt legfeljebb három-négy emberrel találkoztam ebben az időben, valakivel találkoztam… illetőleg saját magamat láttam meg… Mintha én, vagy egy hozzám hasonló már várt volna reám ott, a sötét utcácskában, és midőn botomat kopogni hallotta, előlépett valamelyik sarok mellől. Ugyancsak botocska volt kezében és rajta szárnyas, rézgombos kabát. Csatos vén cipőben csónakázott harisnyás lábaival, és a botocska mellette kopogott. Csak a fején volt másféle kalap, mint az enyémen… Azaz, az én régi, fekete nagy kalapom volt a fején, amelyet Kavaczky fiam biztatására felcseréltem ebben az esztendőben másikkal.

Mentünk, mentünk a szűk sikátorban. Ő elöl, a falhoz, lapulva, én mögötte. Csak akkor vettem észre, hogy magam is a falhoz szoktam lapulni esti időben, hogy valami támasztékot leljek, ha szemeim nem látják bizonyosan az utat. Csodálkozva és nem minden félelem nélkül láttam önmagamat a régi kolostor falai mellett bandukolni. Bort nem ittam, fejem nem zúgott, és a szemüvegem is mintha tisztább, világosabb lett volna, mint egyébkor.”

(Krúdy Gyula)

„S [Krúdy] birtokba vette az alteregó lehetőségét is: a novellák (és regények) hőse valódi alakja egészen háttérben maradhat, nem is kell vele különösképpen törődnie – csak alakmásával, Szindbáddal. A podolini kísértet írása közben meglelt megoldási módnak (az öreg Wart találkozása önmagával az utcán) kamatoztatásáról volt szó, mint ugyanebben az időben Babits Mihálynál is, aki A gólyakalifát írta.”

(Bori Imre)

                     

                     

73.Egy város (N. székhely) története

„Nekünk szovjet gogolokra és scsedrinekre van szükségünk!”

(Georgij Malenkov, 1952)

„A dél-oroszországi Belgorod városa első abban, hogy itt állították fel a tisztességes közlekedési rendőr szobrát. Három évtizede élt a városban Pavel Grecsihin, aki a köznéphez tartozó szabálytalankodók mellett megbírságolta a saját főnökét, valamint az akkor teljhatalmú SZKP körzeti titkárát is. A tisztakezű és -lelkű rendőr áldozatai között volt saját fia és felesége is. A fáma szerint amikor – a néhány éve idősek otthonában meghalt – Grecsihin egyszer maga is szabálytalankodott járművével, a vétséget rögtön meg is torolta önmaga megbírságolásával.”

(Heti Világgazdaság, 2004. X. 30.)

„AMMOSZ FJODOROVICS (belép és megáll, maga elé mormolva) Istenkém, Istenkém! Csak ezt segítsd megúszni! Tessék, a térdeim is rogyadoznak! (fennhangon, kihúzva magát és kardját az oldalához szorítva) Van szerencsém bemutatkozni, Ljapkin-Tyapkin törvényszéki tanácsos, a helybeli járási törvényszék bírája.

HLESZTAKOV Foglaljon helyet, kérem. Szóval ön itt a bíró? […] Mi az ott a kezében?

AMMOSZ FJODOROVICS (megzavarodva kiejti kezéből a bankókat) Semmi, kérem szépen.

HLESZTAKOV Dehogy semmi. Ha jól látom, leesett a pénze.

AMMOSZ FJODOROVICS (egész testében reszket) Á, az ki van zárva, kérem! (félre) Jaj, Istenem, mindjárt visznek a bíróság elé, már a kocsi is itt van, mindjárt feltuszkolnak…

HLESZTAKOV (felemeli) Úgy van, ez pénz.

AMMOSZ FJODOROVICS (félre) Kész, mindennek befellegzett! Végem van! Végem van!

HLESZTAKOV Tudja mit, adja kölcsön nekem!

AMMOSZ FJODOROVICS (sietve) Hát persze, kérem, persze, hogy adom… a legnagyobb örömmel. (félre) Rajta, csak több kurázsi, több kurázsi! Csak most segíts rajtam, Szentséges Szűzanya!”

(Gogol)

„Woland, gyere vissza!”

(Falfirka Bulgakov egykori moszkvai lakásának lépcsőházában, 1992)

„A gazdasági kémkedés legújabb vívmányaként az APEH munkatársainak adták ki magukat ismeretlenek, így akarván gazdasági és adózási adatokra szert tenni nagyobb cégektől. Az ál-APEH-osok telefonon keresték meg a társaságokat. Az adóhivatal közleményében felhívta a figyelmet arra, hogy a revizorok sosem telefonon intézik az ellenőrzéseket, ráadásul csak a fényképes szolgálati igazolvánnyal és megbízólevéllel felszerelt revizor az igazi revizor. Nemrégen arra is volt példa, hogy komoly adótartozást felhalmozott cégekhez csengettek be bizonyos személyek magukat revizoroknak kiadva, s úgy tettek, mintha megvesztegethetőek lennének.”

(Magyar Hírlap, 2005. VI. 17.)

„Az orosz légideszant-erők parancsnoka, Samanov altábornagy két kommandós egységet küldött ki, hogy akadályozzák meg egy vállalat irodájának átkutatását és fogják le az ott vizsgálódó ügyészségi nyomozót. A vállalat a tábornok lányának férjéé, aki egy maffiabanda főnöke, és nemzetközi körözést adtak ki ellene, miután egyik üzleti konkurensét megpróbálta meggyilkolni. A deszantosok által védett cégben dolgozik az altábornagy fia is, sőt ő a feltehetőleg külföldön rejtőzködő maffiafőnök meghatalmazottja. A most nyilvánosságra került katonai akciót még augusztusban rendelte el a tábornok, de egyelőre semmi jele, hogy bármilyen eljárás indult volna ellene. A légi deszantosok az orosz hadsereg elitjének számítanak, és az állam számára különösen fontos stratégiai feladatok megoldására képezik ki őket.”

(Magyar Rádió, 2009. IX. 21.)

Nekünk posztszovjet gogolokra van égető szükségünk?