Kalligram / Archívum / 2010 / XIX. évf. 2010. február / Kórlapok

Kórlapok

A Szentvíz Kórházban a megszokott délutáni nyugalom uralkodott. Az egész piszkosfehér épület betegsárga napfényben úszott, a kórház kertjében pedig kókadtan lengedeztek a hamuszürke almafák.

– No, ki a következő? – kérdezte Doktor M.

– Nincs következő, ma már mindenkit megműtött, doktor – felelte Lujzácska, a nagydarab ápolónő.

– Mindenkit?! – kapta fel a fejét ingerülten a doktor. A kávé megrezzent az asztalon. – Hát ez a baj mostanság a kórházakkal. Kevés a beteg…

Én már az első nap rosszul éreztem magam. Nehezen vettem a levegőt, végül is egy folyóból húztak ki. Az ápolónők fehér alakja úgy lobogott a napfényben, akár a fáklya. Mintha apró, fehér lángok lettek volna. Aztán gyógyszereztek. Utána injekció, valami gyógyfolyadék, aztán alvás. Egy fél napot aludtam. Nehezen keltem, körülöttem minden homályos volt és nehéz. Ezerféle latin nevű illat szállt a levegőben, a takarítónő pedig köhögött, és robothangja volt. Testes, izzadós asszony. Azt mondta, szentségtelen vagyok, azután kiment. Még az ajtó előtt keresztet is vetett.

Estefele nem vettem be a gyógyszert. Bejött Lujzácska, és adott két pofont. Akkor még nem tudtam, hogy így hívják, de ha tippelnem kellett volna, hogy mi a neve, biztosan Lujzácskát mondtam volna. Szőke, germán típusú asszony volt. Ő is hevesen izzadt, de nem nevezett szentségtelennek, mint a takarítónő. Ő beszarinak hívott.

Hajnalban szétnéztem magam körül. Akkor már tisztult a világ. A kékes esti fényben végigmértem az alvó arcokat. Néhány öregember és egy fiatalabb nő volt. Az ágytámlán lévő kórlap szerint M. Stefánia grófnő. Felébredt, és megkínált egy cigarettával. Cigiztünk. Odakint kutyák ugattak. Nagy, barna őrkutyák. A grófnő szerint – mert csak grófnőnek mertem szólítani – megeszik azt, aki megpróbál megszökni. Megeszik, és a csontjait elkaparják az almafák alá. Attól ilyen betegek a fák, és attól nőnek rajtuk ilyen méregzöld, bűzös almák.

– Olyan az a kert, mint valami Anti-Paradicsom – mondta a grófnő. – Azt mondják, aki harap az almákból, az hullamérgezést kap. Aki egy almát is megeszik, az már áshatja a gödröt a magának.

Megborzongtam a gondolattól. Ezerszer inkább vágnám el a saját torkomat, minthogy egy olyan almát akár a számba is vegyek. Aztán a besütő holdfényben megvizsgáltam a grófnő kórlapját. Súlyos szívelégtelenség – hirdette a kórlap. Szegény kislány. Ránézésre talán tizennyolc, tizenkilenc lehetett. Szegény grófnő. Bár a kékvérűek korán halnak. Beltenyészet, szűk fűzők, kevés napfény, nagy árnyékos csarnokok…

– Téged mikor műtenek? – kérdezte a grófnő.

– Nem tudom. Tegnap még azt hittem, temetnek.

– Tudod, mit utálok? Azt a nagy órát a falon. Tudod, mért?

– Nem.

– Mert jól ketyeg. Nálam néha van egy kis szünet. Olyan ez, mint amikor beállítod nyolcra az órát, aztán kilenckor kelt.

– Én a bohócokat utálom. Ijesztőek.

– Egy nagy cirkusz ez is. Csak senkinek nincs humorérzéke. Egyedül Lujzácskának.

Aztán fél hétkor bejött Lujzácska is. Hozott valami fehér tablettát, meg három sárgát is. Egy öregembert kivittek. Cipőben és kabátban kelt ki az ágyból. – Szökünk, szökünk, apuka?! – gúnyolódott Lujzácska. Utána megkaptuk a reggelit. Gyógykolbász, gyógykenyér, gyógypaprika, gyógytej. – Jó gyógyulást – mondta Lujzácska. – A ketteske készüljön elő két órán belül a műtétre. Ne izguljon, a doktor úr ma jó formában van.

A kettes ágyon egy remegő öregasszony feküdt. Összekuporodott, mint a nyúl. Nagyon félhetett a műtéttől.

– Az öregebbek ritkán jönnek vissza – mondta a grófnő.

Aztán megint este lett. Vagy lehet, hogy csak én éreztem estének. Pedig a reggel és az este között még kellett volna lennie egy délelőttnek, egy délnek, és egy délutánnak is. Hát azok hova lettek? Talán csak a gyógyszerek miatt sötétült el minden. Erős nyugtatókat kaptam. A reggelibe is tehettek valamit. Egy darabig még hallottam a grófnő lágy hangját, azután álomba merültem. Álmomban feltettek egy hordágyra, és bevittek a műtőbe. Aztán turkáltak bennem. A doktor nagyon élvezte a turkálást, mosolygott, és hangosan kacagott. Lujzácska is mosolygott. Aztán amikor kértem, hogy érzéstelenítsenek, beszarinak hívott. Mikor a doktor úr végzett velem, széthajigálta a szerszámait, mint egy rossz gyerek a játékát, és kiviharzott. – Nem elég, nem elég! – ordította. Lujzácska felpofozott. – Látja, mit művelt?! – ordibálta. Aztán kirohant a doktor után. Engem két ápoló átemelt a műtőasztalról egy hordágyra, majd kivittek. Két fehér ruhás izomkolosszus volt. A bőrük és az arcuk is fehér volt, és erős gyógyszerszagot árasztottak. Kivittek a kertbe, ott pedig ledobtak a legnagyobb almafa alá. Odakint már este volt, a nagy barna kutyák pedig éhesen másztak elő föld alatti üregeikből. Olyanok voltak, mint a medvék. Nagydarab, bundás állatok, sötétséghez szokott apró, villódzó sárga szemekkel. Azonnal felfaltak, a csontjaimat pedig elásták a fa alá. Nagy, romlottszürke gyümölcsök nőttek a fa ágain. Én is közöttük voltam.

Ekkor felébredtem.

– Rosszat álmodtál? – kérdezte a grófnő.

– Itt lehet jót is? – kérdeztem. A grófnő elmosolyodott.

Délután volt, valamelyik nap. A délutánok itt elviselhetetlenül hosszúnak tűntek. Jobb volt, amikor este jött a reggel után – gondoltam.

– Kimehetne sétálni – jött be Lujzácska.

– Fél, hogy megeszik a kutyák – nevetett egy fogatlan öregember. Fröccsszagú, régi piás volt. Rum bácsinak hívták.

– Maga ne nevessen, vén fröccsöntő! – kiabált rá Lujzácska, majd behívta az ápolókat. Olyanok voltak, mint álmomban. Óriási, fehér, gyógyszerillatú alakok, hasonlóan fehér ápolóköpenyben. Lekötözték az öreget, és beadtak neki egy nyugtatót.

– Ne izguljon, két nap múlva csippentünk a májából – mondta Lujzácska, majd megragadt a karomat, és kiráncigált a folyosóra.

– Séta, hopp! – mondta, majd az udvar felé mutatott. – Jó levegőzést, beszari.

A kert ajtaja előtt a takarítónő keresztet vetett. Ez egy fiatalabb takarítónő volt. Hogy van az, hogy a takarítónők mind vallásosak? – gondoltam. Persze lehet, hogy nem vallásosak, csak nem láttak még öngyilkost. Ha belegondolunk, még teljes értékű öngyilkos se voltam. Beugrottam a folyóba, aztán kihalásztak. Nevetséges… – mosolyogtam magamban. Persze egyszer hallottam egy kamikaze pilótáról, aki mind a húsz bevetésén eltévedt, és kilencvenéves korában halt meg. Akkor talán ő se volt igazi kamikaze. Azért fogadok, hogy előtte nem vetettek keresztet, és nem hívták beszarinak…

Belélegeztem a levegőt. A levegő szürke volt és büdös. Cigiztek az öregek. Fiatalabbak is voltak ott, és nagyrészt azok is cigiztek. Aki nagyon sznob volt, az szivarozott vagy pipázott. Azokat ki is nézték, ülőhely sem jutott nekik a padokon. Én egyiket sem csináltam. Sokan keresztet vetettek, közben pedig hallottam a nehezen működő szervek és pacemakerek kattogó, hibás hangját. Mintha csak egy óragyárban lennék – gondoltam.

Leültem. Leült mellém egy öreg vívó. A grófnő már egyszer mesélt róla. Dús, fehér körszakálla volt. Majdnem elfedte az arcát, mint egy vívómaszk. – Nem szúrna le? – kérdezte. – Senki nem tudja meg. Csak tudja, nagyon szeretném, ha leszúrna valaki. Most műtenek. Tudja, valami gond van a lépemmel. Igazából az se tudom, hogy mit csinál a lép… nem vagyok egy nagy biológus. De hát sokat kérek én? Nem kell ide Neuver-vágás, vagy valami túlspilázott Zorro-trükk, csak egy egyszerű ledöfés. Egy egyszerű, rohadt, mellékutcai beszólós-késelős ledöfés! – mondta és előhúzott egy kis almahámozó kést.

– Ki lopta el az én kis hámozómat?! – rohant ki a kertbe Lujzácska. Hatalmas tepsi arca meggyvörösen lángolt. – Ó, hát maga! Maga, maga félfullánkos darázs! Maga leszerepelt hőscincér?! Hát mit keres magánál az én 1933-as svájci gránátalma-hámozó késem? Tudja, hogy ez családi darab?!

– Itt van, csak szúrjon már le! – mondta sírva a vívó. Lujzácska fölpofozta, majd a fülénél fogva becibálta. A többiek nevettek rajta. Hangosan, sírva, köhögve, nyáladzva röhögtek. Az itteniek nagyon szerettek nevetni. Néha csak úgy elnevették magukat. Volt egy levágott karú ember. Ő nagyon jól szórakozott. Aztán félrenyelte a cigijét, leesett a földre, és bevitték. A grófnő később elmondta, hogy látta az ablakon át, amint kiviszik az almafához.

– Jót tett a séta? – kérdezte a grófnő, mikor visszatértem. Azt hiszem, még reggel volt.

– Nem túlzottan. Szerintem romlott a tüdőm. Olyan gázfelhők vannak itt, mint egy első világháborús frontvonalon.

Stefánia grófnő felnevetett. Hallottam, amint kettőt félrever a szíve. Aztán megint magához tért. Aztán összecsuklott. Kiabálni kezdtem. Bejöttek. Én kaptam két pofont Lujzácskától. – Mit ordibál, nem látja, hogy rosszul van?! Ez semmiség. Ezért fellármázni ennyi embert…

Aztán Rum bácsi nevetett. Nevetett, és rágta a vizespohár sarkát. Valami különös elvonási tünet lehetett nála…

– És különben is, maga már hozzászokhatott volna a halálhoz… Bár még magával se tud végezni. Ne féljen, kiírom nemsokára! Ráfér magára egy jó kis műtét, beszarikám…

Aztán a grófnőt egy kis idő múlva visszakísérte az orvos. Nyolc, kilenc, tíz óra múlva. Doktor M. nagyon mérges volt. – Azért, mert túl sokat nevettette! Hát mi ez itt, bolondok háza?!

Rum bácsi hangosan kacagott.

– Magának csönd, vagy csippentünk még egy részt a májából! – ordított rá a doktor. – Maga pedig jegyezze meg, az arisztokraták nem nevetnek! A szívbeteg arisztokratáknak pedig egyenesen tilos. Mondja, maga látta már Mária Teréziát mosolyogni?! Vagy I. Erzsébet királynőt?! Idióta… – fordult felém, majd kiment. Becsapta az ajtót, Rum bácsi arcát pedig ellepte a vakolat. Egy darabig csak az öreg piás nevetése hallatszott, majd a nevetés sírásba fulladt. A grófnő aludt. Aztán kinyitotta a szemét. Aztán megint visszaaludt. Öt-hat óra telt el. Gyógyszert hoztak, és mindkettőnknek beadtak valamit. Nehéz éjszakánk volt. Erősen sütött a Hold. Néha nevetést, néha ugatást hallottam. Néha sírást is. Néha mindhármat egyszerre. Az volt a legrosszabb. Mintha valami gonosz, rosszindulatú nyelv lett volna, amit ősi rituálék sámánjai használnak az ellenséges törzs megátkozására. Aztán délután fele jött a nagy némaság. Csak szagok voltak. Gyógyszer, vér, vizelet. Gyógyszer-vér-vizelet szag, majd vér, gyógyszer, vizelet, végül csak vizelet, vér, és gyógyszer. Aztán semmi nem volt. Felébredtünk.

– Jól aludtál? – kérdeztem a grófnőt.

– Itt olyat is lehet? – kérdezte, és mindketten kacagtunk. Utána bejött két ápoló, és kiráncigáltak. Nem tiltakoztam. Végigrángattak a folyosón, és bevittek Doktor M. irodájába. A doktor kifürkészhetetlen arccal ült az asztalnál. Lujzácska szótlanul állt mellette. Mindenhol könyvek, csontok és nagy üvegedényben konzervált testrészek voltak. A szobában olyan nehéz, tüdőt próbáló levegő volt, mint egy hegy tetején.

– Mégis mit képzel? Halljam, mit? – kérdezte hidegen az orvos. Az ujjaival dobolt néhány percig az asztalon, majd folytatta. – Azt hiszi, elme, és szíve még vágyat érlel, nem kartotékadat?! Folytassa az idézetet! – parancsolt rám a doktor.

– Elnézést, doktor úr, én egyébként sokat olvasok, de most valahogy nehezen emlékezem.

– Tudja mi a maga bűne? Mi itt a betegek bűne?! A komolytalanság. Maga pedig különös kegyetlenséggel komolytalan; jegyezze, Lujzácska, kérem jegyezze! – mondta a doktor, Lujzácska pedig szaporán jegyzetelt. – Itt nem veszik komolyan az embert! – fakadt ki a doktor. – Maga egyszerűen rossz időközönként nevet! A többieknek még elnézzük, mert jó időközönként nevetnek – mondta, majd Lujzácskához fordult. – Ugye helyes, hogy többes számban mondtam? Így, hogy „elnézzük”?

– Helyes, doktor úr, helyes! – bólogatott szaporán Lujzácska.

– Nos, most magát komolyan kell, hogy vegyük! Miután majdnem megölte egy betegünket. Miután majdnem megölte a leggazdagabb betegünket, az egyetlen komolyabb tőkével rendelkező emberi sallankot, átalakításra való húsdarabot, amit valaha erre a szemétdombra vetettek! – csapott a doktor az asztalra.

– Nem igazán értem, Doktor. M. Maga gyilkossági kísérlettel vádol? De hát annyira be vagyok nyugtatózva, hogy egy légynek se tudnék ártani. Pláne nem egy arisztokratának. Hiszen maga is tudja, hogy az arisztokratákat csak terroristák vagy katonatisztek tudják megölni… Hát látta már maga Ferenc Jóskát, amint leszúrja egy szabóinas?! Próbálkoztak ugyan, de hiába… Mellesleg van egy festmény, amin I. Erzsébet királynő mosolyog. És Sissy is mosolygott, és a királyok különösen szeretnek festményeken mosolyogni!

A doktor nagyot sóhajtott. – Látom, nem értjük egymást. Kedves páciens, magát meg kell, hangsúlyozom: meg kell műtenünk! Ugye helyes megint a többes szám?

– Kifejezetten helyénvaló, doktor úr – mondta Lujzácska mosolyogva.

– Mégis mimet akarja megműteni? – kérdeztem.

– Nem mindegy?! Maga úgyis meg akar halni! – ordított rám a doktor. – Az ember nem kér sokat, csak néha egy kis műtétet. Nyisz-nyiszt. Tudja, én már kisfiú koromban is szerszámokkal játszottam, egereket operáltam, szervátültetésekről ábrándoztam, szóval teljesen átlaggyerek voltam. Aztán én kemény vagdalkozással, meg bemetszésekkel vittem is valamire, nem csak úgy álmodoztam, meg hídról leugráltam, mint maga! Nézzenek oda, aztán az embert nem hagyják kibontakozni! A maguk fajták! – ordított rám a doktor, és könnyes lett a szeme.

Végül is, igaza van – gondoltam. – Inkább menjen a fenébe! – mondtam a doktornak. – Látta már maga Werthert, amint valaki más lövi fejbe? Idióta…

Nehéz műtét volt. Nagyon sok szerszám volt, a csontok is zörögtek, és a szikék is sokat dolgoztak. Valami halkan csöpögött. Talán rosszul tettek fel egy érfogót. De nem, Doktor M. ilyeneket nem hibázik. Egy érfogás neki gyerekjáték…

Műtét közben sok mindenre gondoltam. A grófnő is eszembe jutott. Az ölemben ült, és mosolygott. Cigarettát szívtunk és csókolóztunk. Halkan zakatolt a kis hibás szíve. Olyan volt, mint egy apró vonat.

Rum bácsi is eszembe jutott. Az ő műtéte talán kevésbé volt fárasztó. Egy szeszlepárlással meg lehetett oldani a baját…

Minden embert a kórlapjáról lehet megítélni – hallottam egyszer valami doktoros filmben. A film teljesen pocsék volt, de ez az egy mondat megragadt bennem.

Éjjel ébredtem. Megdörzsöltem a szemeimet. Nagyon fáradt voltam, és a testrészeimet is ólomnehéznek éreztem. Kicsit hideg is volt. Körbenéztem. Odakint voltam. Felnéztem. Lombok voltak felettem, sűrű, fekete lombok. Hirtelen valami a fejemre hullott. Egy alma volt. Nyálkás tapintású, és undorítóan büdös, ezért eldobtam. Ugatást hallottam a távolból. Egyre közeledő ugatást. Megpróbáltam felállni, de nagyon nehezek voltak a végtagjaim.

Becsuktam a szemem, és megint a grófnőre gondoltam. Finom női cigarettaszagot éreztem, és halk zakatolást hallottam.