Megszállott a megszállottaknak

Bíró-Balogh Tamás egyszerre irodalomtörténész és szépíró, filológiai- és prózakötetek szerzője. Ahogy saját magát jellemzi egy helyen, nem kis öniróniával: sztárfilosz és dilettáns író. Mondhatni pofátlanul fiatal, mindösszesen 18 éves volt, amikor – 1993-ban – máris kiadták első, viszonylag jelentős sajtó- és médiavisszhangot kiváltó prózakötetét az AB OVO Kiadónál Egy füzet magánélete címmel, mely jobbára egyperces novellákat tartalmaz. Ennek fülszövegében az áll, hogy az alkotó példaképe Örkény István és Karinthy Frigyes. Megállapítható, hogy Bíró-Balogh érdeklődési területe nagyjából már a pályakezdéskor is ugyanaz volt, mint jelenleg: azóta is leginkább a Nyugat folyóirat köré csoportosult alkotókkal, valamint a tágabb értelemben vett 20. századi magyar irodalommal foglalkozik – mint irodalomtörténész. A rendkívül korainak számító szépírói debütálás után viszont 11 évet kellett várni a Tiszatáj megjelentette újabb prózakötetre, a Nemlétező dolgokra. A szerző ekkor már inkább a tudomány felé fordult, és a második kötete – ahogy egy interjúban fogalmaz – „valójában »csak« azért jelent meg, hogy lenyomata legyen egy múló prózaíró korszaknak”. (Kiss László: Bíró-Balogh Tamást kérdeztük Radnótiról, az elválásról és a szikárságról, www.barkaonline.hu)

Mostanra tehát elmondható, hogy Bíró-Balogh a tudományos pályát részesíti előnyben. Ennek látszólag ellentmondani látszik ugyan, hogy tervez még egy Játszani Kosztolányit című novellagyűjteményt – de ez a munka felfogható a Kosztolányival (is) foglalkozó alkotó filológusi melléktevékenységeként. Beszédes, hogy míg az első tanulmánykötet fülszövege szépíróként is bemutatja a szerzőt, a másodikban már meg sincs említve az Egy füzet magánélete és a Nemlétező dolgok, csak az irodalomtörténészi, filológusi munkák. Önirónia ide vagy oda, tény: irodalomtörténészként jóval nagyobb karriert futott be a Tollvonások szerzője. Mondhatni egészen látványosat, életkorához képest mindenképp. Többek között ő rendezte sajtó alá Kosztolányi Aranysárkányának ifjúsági verzióját, Schöpflin Aladár levelezését, valamint Nemes Nagy Ágnes Az öt fenyő című regényét.

Első, a kritika által egybehangzóan pozitívan fogadott tanulmánykötete, az Álmodozók irkafirkája 2006-ban, a Pont Kiadó gondozásában látott napvilágot. (A prózaköteteket és ezt még Balogh Tamás néven jegyezte, ezt követően kezdett publikálni Bíró-Balogh Tamásként.) Az ebben közölt írások mintegy fele Kosztolányi Dezső személyét érinti (azóta a szerző Kosztolányi-életrajzon dolgozik, és benne van a Kosztolányi kritikai kiadás Szegedy-Maszák Mihály vezette szerkesztői gárdájában), emellett Örley István, Móricz Zsigmond, Fekete István és Nemes Nagy Ágnes elfeledett és/vagy korábban kiadatlan szövegei kerülnek a kutató nagyítója alá. A Tollvonások a második tanulmánykötete, 2001 és 2009 közötti folyóirat-publikációk szerepelnek benne. Az eredeti közlésükhöz képest csak apróságokat változtatott, egy-egy nyelvi javítással, néhány kiegészítéssel látta el a korábban az Ex Symposionban, Forrásban, Holmiban, Irodalomismeretben, Szegedben, Szegedi Műhelyben, Tiszatájban és különböző kötetekben („A barátságot máris viszonzom ezzel a tárcával”. Karinthy és Móra novellaváltása című tanulmány ebben a kiadványban: Irodalom- és művészettörténeti tanulmányok 4. [A Móra Ferenc Múzeum évkönyve.] Szerk.: Lengyel András. Szeged, 2004; a Schöpflin Aladár Ady Endréje az alábbi könyv előszavaként: Schöpflin Aladár: Ady Endre. Kolozsvár, 2005, Polisz Kiadó) megjelent szövegeket a szerző. A kötet igazán sokszínű, ennek alátámasztására elég a Bíró-Balogh által most vizsgált alkotók nevét felsorolni: Ady, Karinthy, Osvát Ernő, Móra, Baróti Dezső, Radnóti, Sík Sándor, Szép Ernő, Márai, Németh László, Ilia Mihály. A 20. századi magyar irodalom mikrotörténetei elevenednek meg a lapokon, úgy, hogy a szerző minduntalan a rejtett összefüggéseket kutatja (legfőképpen az életrajzokét az alkotásokkal), hiányzó adatok után indul el, s ha kell, szakmai tévedéseket vizsgál felül. Nem a nagy összefüggések érdeklik, munkái nélkülözik a hangzatos teóriákat. Csak és kizárólag a témájára koncentrál, azt igyekszik – meglehetős sikerrel – minél alaposabban, konkrétabban körüljárni.

Nem hiszem, hogy megbántanám azzal, ha azt állítom: elsősorban is amolyan megszállott olvasó ő, aki mániákusan kutat minden apró részlet után. Ahogy az egy tisztességes filológushoz illik, általában a szerzői biográfia a kiindulási alapja. (Szerencsére mára irodalomelmélet és filológia egymás feleslegességét hirdető, kölcsönösen szemellenzős harca elcsendesülni látszik, így remélem, nem kell azon semmit magyarázni, hogy egy irodalmi mű életrajzi szempontú megközelítése is egyike lehet az érvényes olvasatoknak, mely sem nem magasabb, sem nem alacsonyabb rendű a többinél, egyszerűen egyenrangú azokkal. Ma már az elméleti szakemberek is visszafordultak a korábban szitokszónak számító ’szerző’ és ’valóság’ fogalmai felé, így talán még akkor sem húzná ki a gyufát náluk a Tollvonások alkotója, mikor azt fejtegeti, egy valóságos történés hogyan hatott egy mű megszületésére, vagy amikor egy könyvben szereplő aláírásból von le következtetéseket az író és a dedikáltató viszonyára.) Az életrajzokat mikroszkóp alá véve kutat Bíró-Balogh. Ezzel a módszerrel mi is élhetünk, annál is inkább, mert ha a filológus biográfiájára tekintünk, abból igazán könnyű megmagyarázni, miért éppen az említett írókkal foglalkozik tanulmányaiban. Nyugatosokkal azért, mert köztudomásúan ez a legkedveltebb korszaka. A gyomai Kner Imrével, hiszen maga is gyomai származású. „[M]egkülönböztetett érdeklődéssel kísérte azok útját, akik valamilyen úton-módon kapcsolódtak Szegedhez” – idézi Füzi László Ilia Mihályról lejegyzett sorait. Nos, a Szegeden élő Bíró-Baloghról is elmondható, ami mesteréről, Iliáról: a tanulmányok jelentős részében a dél-alföldi város és a hozzá kötődő írók (pl. Radnóti, Sík Sándor, Németh László) kapcsolatát vizsgálja.

A Tollvonások a feldolgozott „dokumentumok” tekintetében is sokszínű. Hol egy levél a kiindulási alap (Kritika Sík Sándornak – levélben; „Szíves figyelmébe ajánlom ezt a könyvecskét”. Szép Ernő levele az ismeretlen vevőhöz), hol fénykép (Pótvizsga La Fontaine-ből. Egy Karinthy-rögtönzés) vagy dedikáció („Hogy a regény végét is elolvashassák”. Németh László-dedikációk Szegeden; Baróti Dezső és Buday György dedikációja Kner Imrének), de a szerző az ex librisekkel is foglalkozik, s adalékként szóbeli közléseket is figyelembe vesz. Kapcsolat- („A barátságot máris viszonzom ezzel a tárcával”…; Schöpflin Aladár Ady Endréje; Kritika Sík Sándornak – levélben; „Hogy a regény végét is elolvashassák”…), keletkezés- („Körülbelül elég lesz egy füzetre”. Egy Ady-novelláskötet keletkezéstörténetéhez) és hatástörténeti (Karinthy és Nietzsche. Adalékok egy hatástörténethez) írásokat is olvashatunk, de alkotói portrét úgyszintén (a Schöpflin Aladár Ady Endréje és a „Körülbelül elég lesz egy füzetre”… kiváló Schöpflin-portréval is szolgál). Remekbeszabott könyv ez. Csak a művekben mindenáron hibát találni szándékozó, rosszmájú kritikus mondatja velem, hogy az Ilia-tanulmány elejéről el lehetett volna hagyni az évfordulóra való fél oldalas utalást – melynek az eredeti folyóiratközlésben nyilvánvalóan megvolt a maga funkciója, itt viszont feleslegesen szerepel. Vagy egy-egy helyen nem ártott volna a nyelvi korrigálás, elkerülendő az olyan, zsurnalisztikai jellegű fordulatokat, mint a „tragikusan rövid életű Kordé Imre” vagy „Ilia Mihály ötven dolgos éve” (kiemelések tőlem – D. F.).

De ezek jelentéktelen apróságok a könyv erényeihez képest. Bíró-Balogh mindenhol ott van, mindent lát, pontosít, helyesbít. „[A]z irodalomtörténet lehetséges forrásainak körét már-már detektívi képességeket latba vetve bővíti, például elfeledett (vagy figyelmen kívül hagyott) folyóiratközlések után nyomoz. Fő vadászterülete azonban nem a folyóirattár, hanem az antikváriumi aukciók világa, ahol rendre dedikációk, könyvekben megbúvó kísérőcédulák, vagy (látszólag) ismeretleneknek szóló levelek bukkannak fel. Csupa olyan »irodalmi tény«, amikre mások talán csak legyintenének, vagy legföljebb félmondattal és lábjegyzettel utalnának. Bíró-Balogh Tamás azonban alapos irodalomtörténészi munkát végez: a leletekről igyekszik a legapróbb részletekig mindent kideríteni, majd tüzetesen elemzi, s végül az érintett szerző bio-bibliográfiájának ismert részletei között helyezi el őket.” (Végh Dániel: Irodalomtörténeti mozaik. Bíró-Balogh Tamás: Tollvonások, www.litera.hu)

Rossz datálásból, figyelmetlenségből, a szövegellenőrzés hiányából eredő hibákat, félreszedést, átírást, szövegromlást, sőt, egy ízben (az Egy sorozat hiányzó elemei. Karinthy Frigyes A feleségem beszéli ciklusának ismeretlen darabjai című munkában) szöveghamisítást leplez le: a „részletnek [ti. A feleségem beszéli egy darabjának] a vége hiányzik – azonban a[z Urbán László összeállította] kötetben ez nem látszik. A szerkesztő ugyanis tudatosan helyesre (egésznek tűnőre) javította (rontotta) a szöveget. (…) [A] kötetben közölt kismonológ a Pesti Napló 1918. február 5-i számának 6. oldalán jelent meg – azonban a Pesti Naplóban az írás nem ér véget a lap alján, átnyúlik a következő oldalra. Ezt a kötet szerkesztője nyilván nem vette észre (hiszen akkor nem hiányozna a befejező rész), a hibát azonban érzékelte s »javította«, mert a kötetben mégsem hat csonkának a szöveg. A szerkesztő új véget kanyarított neki: a Pesti Naplóban a 6. oldalon vesszővel ér véget a szöveg (s folytatódik a túloldalon), a kötetben a vessző (és a folytatás) helyett egy kérdőjel zárja a szövegrészt, az eredetitől teljesen eltérő jelentést adva nemcsak a (fél)mondatnak, de az egész monológnak is.” (25.) Bíró-Balogh ha kell, nem átall a tipográfia rejtelmeiről írni, esetleg egy-egy szóról – például a Karinthy Frigyes írta A lótetű és a ló. Pótvizsga Lafontaineből kapcsán a lótetűről – hosszas etimológiai vagy biológiai-rendszertani elemzéssel szolgálni. Közben a filológia alapelveinek ésszerű és nem dogmatikus használata mellett érvel: a Schöpflin Aladár Ady Endréje című tanulmányban meggyőzően bizonyítja, hogy bizonyos esetekben – ha például egy könyv újabb kiadásában a korábbi megjelenéshez képest eszközölt változások nem a szerzői szándékot tükrözik – nem lehet mást tenni, mint „eltekinteni a szövegkiadás gyakorlatát általánosan meghatározó ultima manus elvétől” (84.).

Nem kétséges, hogy a Tollvonások főként a szűk szakmának és az irodalom (nem feltétlenül pályatárs) megszállottainak szól – nekik viszont nyugodt szívvel ajánlható.