Kalligram / Archívum / 2010 / XIX. évf. 2010. február / Near Dark – Director’s Cut; Paranoia: 1.0; Groteszk

Near Dark – Director’s Cut; Paranoia: 1.0; Groteszk

Near Dark – Director’s Cut

                       

Olyan pontosan áll össze.
Minden égető problámám a múltté.

                     
Alkony, ahogy kell.
Pohárfalra száradt eperdzsúsz.
Utak, ahogy kell. Mindenütt,
sehova.

                   

Nem jegyzek fel semmit,
legyen akadálytalan a felejtés.
Nem lehetnek titkaim.

                   
Ráérősen időzöm.
A helyszínek végül tiszták maradnak,
már-már érintetlenek.
Alig élik túl az áldozatokat.
                   

Hogy becsülöm a rám vadászókat.
Valahányszor feltűnnek, csak azt sajnálom,
nem látom őket megint.

                   
A motor úgy búg, mintha elhajtanék.
Ami hozzám tartozik, ott van a hátsóülésen
egy adidas sporttáskában.
               

Nincsenek titkaim: alufólia tekercsek, festék spray.
Hegesztőszemüveg.

             

A rádióból éjszaka szól.

                 

                     

                   

Paranoia: 1.0

                   

Nem könnyű ám kegyetlennek lenni.
                                                 Senki nem vádolhat
elfogultsággal, sérelmeim teljesen elcsépeltek.
Olyanok, amilyenekről mindenki beszél, amilyenekről
jóelőre lehet hallani.

                       

Más dolog, hogy készületlenül ér, szétzúzódás
egy toposz intimitásán.
                                Ahonnan ugyan nincs
kiút, de van tovább, így nem mondható, hogy valami
hely lenne vagy időpontja valaminek.    

               

A felejtés semmiképp nem javallott.
                                                  Be kell érni
azzal, ami bemásoláskor amúgy is kiesik vagy oda se kerül,
de ez a legtöbb.

                 

A pontosság, az állandó kihegyezettség viszont
nem üres frázisok csupán.
                                     Kiszúrható
akár a legkikalkuláhatatlanabb irányváltása is a
mozdulatoknak,

                         

vagy ahogy egyszeriben, mintegy varázsütésre,
mássá állnak össze az arcvonalak.
                                                 És ami fő, anélkül, hogy
szemekbe kellene belenézni, legyenek bárhol.

                     

Mintha, mondjuk, egy filmet egyből másodszor néznél le.
Sőt.
     De hát meddig csökkenthető a reakciódő és hova?
                                                                               És
kitől is védene bárkit?

                 

                     

Groteszk

                   

ha majd évekkel e
sajnálatos
események után
valami forgalmas helyen
összefutunk
csak úgy
mert összefutunk
álarc nélkül
imádni fogom ahogy
szemem találkozik
saját szemeddel
mintha megismernél
akkorra már
áthatolhatatlan lesz
mögötte a mélység
mely bár nem lesz az igazi
de életek tűnhetnek el
benne városok

                 

rutinbeavatkozás
nálam mindenképpen
de ezesetben
a felejtés előidézése
homloklebeny-átszakítással
szóba sem jöhet
oly sok szenvedés van
mögöttünk
költséges újraélesztés
könyörgő grimaszaid
idézetek valahonnan
de nem ugrik be
nincs ennél szomorúbb
értelmetlenebb

                     

most még persze fáj
tudom tudom
ennyit csak túlélni lehet
kibírni azt nem lehet
de vele jár
ha nyelsz ha sóhajtasz
ha hugyozol
mintha gubancot cipelnél
kertes házat
ugye ez az ami először felötlik
ez a múlhatatlánság
poccadtsága a jelenvalónak
hogy soha soha
hogy mindig mindig

                   

       (búcsúdal)
       A varratok még könnyen szakadnak,
       vigyázz az első lépésekre.
       Minden olyan friss még,
       mintha még most is történne.

                 

       Inkább csak csússz. Tényleg csak
       centikkel mozdítsd a lábad,
       bármi kifordulhat ennyi terhelés után.
       Ahogyan a filmekben láttad.

                       

       Bármi, hidd el. Várj, segítek,
       elhúzlak az ajtóig. De azon túl,
       bár meglesz annak is az előnye,
       nélkülem kell, hogy boldogulj.