Kalligram / Archívum / 2010 / XIX. évf. 2010. február / Reggeltől reggelig

Reggeltől reggelig

Végérvényesen rádöbbentem; ébren vagyok. A váltakozás, amit az agyam folyamatosan végrehajtott az elmúlt, igencsak hosszúra nyújtott időben, most nyugvópontjára ért, megfeneklett. Azt hiszem, ez az ébrenlét – bár nem lehetek benne teljesen biztos. Felülök, hogy rendeződjenek a gondolataim, vagy hogy konkrétan egy dologra legyek képes koncentrálni és rászánjam magam a cselekvésre – elkezdjem a feladatomat a mai napra. Azonnal érzem, hogy szorít a belem. S nem is tudom eldönteni, hogy ez azért van-e, mert tegnap délután hat óta nem ehettem semmit, vagy csak egyszerűen a bélbetegségem miatt. Mindenesetre a mai nap, akárhogy is, erről fog szólni, gondolom, és közben kivezetem magam a fürdőszobába, felkapcsolom a villanyt, majd azonnal meg is pillantom a már este odakészített vödörszerű, kétliteres edényt, amit használni fogok. A belek megtisztításához szükséges sós oldat ott pihen egy fehér papírzacskóban az edény mellett – arra vár, hogy felnyissák. Még mielőtt megmosnám a fogam, az arcom és lezuhanyoznék, vizet engedek az edénybe – nem túl hideget és nem is túl meleget –, majd beleszórom a fehér, sós port. Bugyog, s közben látom, ahogy a szemcsék egyre halványodnak, majd kialakul az az elegy, amiről már egy nővér a korábbi napok valamelyikén mesélt nekem.

Öt óra van. Figyelem az oldódást, de nem akar semmi sem könnyebb lenni. A szúrás a hasfalamon nem enyhül; érzem, hogy az izgalom és az egyébként is folyamatosan jelen lévő fájdalom összevegyül; egy erőként mozgat tovább. Azonban még mindig jobb, ha elfoglalom magam, mint ha beleroskadok az önsajnálatba. Zuhanyt veszek és a többi kötelezőt is magam mögött tudva, még a ruhák felvétele előtt, belekortyolok a most már szinte teljesen fehéren villódzó folyadékba. Iszonyatosan sós. Szinte égeti a torkom, ahogy próbálok minél nagyobb kortyokat magamba erőltetni, hogy későbbre minél kevesebb maradjon. A folyadékot az elkövetkezendő két órában kell elfogyasztanom. A cél az, hogy a beleimet tulajdonképpen átmosva, kiadjak magamból mindent, mielőtt a vizsgálat megkezdődik. Salaktalanítás – valahogy így lehetne definiálni a dolgot. Az orvos is felvilágosított persze, hogy miért szükséges ilyen korán elkezdeni ezt a folyamatot: Mátyás, ha reggel nyolckor kerül sor a tükrözésre, akkor muszáj, hogy öt és hét óra közt elfogyassza ezt a löttyöt, különben semmit sem fogunk látni, maximum turkálhatok az üledékében, melyre egyikünknek sincs szüksége, úgy hiszem… – Igazat adok neki, mikor újra végiggondolom a dolgot. Sűrűn kortyolgatok, de csak nem akar fogyni a folyadék. Érzem, ahogy végighúzódik, egészen lent van már valahol a gyomromban, és nehéz a nyomás, melyet kifejt. Megtelít egy pillanat alatt. És mikor elemelem a számtól az edényt, öklendezni kezdek. A sós keverék annyira idegenül hat, hogy nem is sósnak érzem, mint egy falat húst, hanem csak nehéznek és töménynek, mint egy gumilabdát, ami a belső szerveim között pattog. Biztatom magam, hogy egy idő után majd biztosan jobb lesz, hogy van netán egy holtpont, melyet követően enyhül a szorítás, de persze nem. Az ember néha önkívületi állapotba kerül ilyen alkalmakkor, és csak hajtja magát előre, hogy mégis, hogy kell, muszáj, és néha valamiféle öröm telíti el a szenvedés következménye-, illetve mellékhatásaként. A fele elfogyott, körülbelül. A szünet azzal telik, hogy magamra veszem a ruháimat; inget, nadrágot, pulóvert, és kicsit elhúzom a folyamatot, hogy minél később kelljen visszatérnem a fürdőszobába. Csillog a fehér lötty, én pedig csak bámulom. Újra a számhoz emelem, szép lassan, de megint az öklendezés, így leengedem a kezem. Nem megy. Érzem, hogy képtelen vagyok a második adagot magamba erőltetni. Látom a kezelőtermekhez vezető lépcsőt, a csontszínű ajtót és pontosan tudom, ez most más lesz, mint az eddigiek. Két különböző féle tükrözés létezik, s az enyhébbnek mondható változatot már kiválóan ismerem. Ott csak végigfekszel az ágyon, felhúzod mindkét lábad, oldalra fordulsz, és egyszer csak azon kapod magad, hogy a csutorán keresztül egy csövet nyomkodnak lefelé a torkodban. Érzéketlen vagy a lidokaintól, s a felszínre kívánkozó öklendezések nem fejtik ki hatásukat, hiszen egyrészt üres vagy, mint aki soha nem evett semmit, másrészt a benned feszülő cső nem is engedné, hogy bármi is kicsusszanjon mellette. Ez azonban, ami ma vár rám, egészen más lesz. A másik irány, ahonnan várható a cső behatolása, megfeszíti az izmaimat most is, ahogy a vécé peremén üldögélek. Mikor már lassan egy óra is eltelt azóta, hogy az első kortyokat magamba erőltettem, érzem; a teljes ürülés be fog következni, s hogy mozgolódás indul meg a bensőmben. A szúró, égető lüktetés mellé egy nagy nyomás érkezik, mely, mint a gravitációs erő lefelé húz, és mintha ki akarnának szakadni a beleim, vagy csak levegőért esedeznének a belső szerveim. Lenyomom a torkomon a folyadék utolsó cseppjeit, közben nagy levegőket véve magamban tartom azt a kevés anyagot, ami feltételezéseim szerint még a gyomromban tanyázik. Félreteszem az edény – látni sem akarom –, ráülök a deszkára és várakozom. A figyelem, mely magam irányába hajlik, meglepő módon leköt. Nemcsak azt érzem, hogy a kellemetlen szorítás és az állandóan jelen lévő égés zavar – itt valami másról van szó. A testem reagál az elfogyasztott folyadékra, benne a sós anyaggal, s valamiféle megelégedéssel és talán nyugalommal tölt el, hogy egyáltalán fennáll a kölcsönhatás lehetősége. Az a tény, hogy egy folyamat megindul a szervezetemben, s melynek folyományaként elvégezhetővé válhat a vizsgálat, azt hiszem, mosolyra indít. Aztán persze az is megfogalmazódik bennem, milyen szánalmas, hogy ennek a jelentősége számomra maga a megelégedés. Úgy érzem, csekély öröm ez, és hogy nagyobb és teljesebb örömöknek is oda tudnám adni magam, ha valamilyen körülmény elvonzana ettől, az állandóan rajtam ülő kívánságtól, hogy mindent, csak ezt ne. Mert hiszen amíg jelen van, addig ugyan mindennél jobban vágyódom bármi másra, de csak ezzel vagyok képes foglalkozni, úgy igazán. Lassan fél hétre jár az idő. Nekem legkésőbb háromnegyed nyolcra ott kell lennem a kórházban, hogy időben nekiláthassunk a dolognak. Izgulni kezdek, mert ugyan a mozgolódás megvan, de az eredmény sehol. Összeszorítom szinte az egész testem, amilyen mértékben csak képes vagyok, hogy a beleimre nehezedő nyomás még nagyobb hatásfokkal dolgozzon, és szép lassan kezd kibontakozni, mint egy hosszú folyam, a távozás lehetősége. Érzem, az anyag feltorlódik. A sós íz is felerősödik a számban, újra érzem az égető mellékhatást; végül megindulnak a salakanyagok, melyeknek nem szabad elhomályosítaniuk a kamerát a mai nap folyamán. Úgy húsz percen át folytatom, s néha igazán örülök, mert úgy hiszem, vége. Van, hogy el is végzem az ezt követő tisztálkodási tevékenységeket, de háromszor is megtörténik, hogy visszaülök, mert újra, megint… Hét óra húsz perckor sikerül nagy nehezen elhagynom a lakást, óvatos léptekkel haladok lefelé a lépcsőn, táskám a vállamon, amibe már előre bekészítettem a cuccaimat, melyekre a kórházban szükségem lesz. Azért egy kicsit büszke vagyok rá, hogy sikerült maradéktalanul elvégeznem a rám bízott feladatot, de az, hogy ezzel igazából csak magamnak tartoztam, le is lomboz. Lent a Széna téren, de még a villamoson is, érzem a szorítást és az égést; néha a kétségbeesés kerülget, hogy „Itt, a villamoson össze… magam” – de aztán valahogy mindig rendeződik a dolog. Ismét eszembe jut, amit a nővér mondott; külön kitért erre a részre, hogy ne lepődjek meg, ha a sokszori ürítés után folyamatosan azt érzi, hogy még mindig… hogy állandóan. – Leszállva a villamosról besétálok a kórházhoz, belépek a nagy, kovácsoltvassal díszített kapun és fölmegyek az ambuláns részre. Úgy döntök, hogy inkább állva maradok, nem tenne most jót, ha leülnék. Mindenemet összeszorítva várakozom úgy félórát, míg végre, negyedkilenc tájékán kijön egy nővér, aki, miután meglát, visszafordul, és néhány perc elteltével az orvosommal együtt jelenik meg. Én vagyok a nyolcórás, gondolom magamban, így nyilvánvalóan senki sincs előttem a listán, hiába is várakoznak rengetegen. Az orvos valamit motyog (nyilván köszönt), majd int, hogy kövessem. Miután belépek, balra irányít, kinyitva előttem egy másik ajtót, és biccent, hogy haladjak csak bátran. Ugyanazokat az eszközöket látom a szobában, mint amikhez a már említett tükrözésekkor volt szerencsém; tulajdonképpen szó nélkül vetkőzni kezdek; pulóver, ing, nadrág – még az alsógatyát is. Közben bejön egy nővér, akit még sosem láttam, bár jó ideje járok a kórházba különböző kezelésekre. Megkér, egész kulturált, kimért hangon, hogy feküdjek föl az asztalra, ami fehér és zöld törlőkendőkkel van letakarva, és hogy forduljak a baloldalamra, húzzam fel a lábam, próbáljak meg ellazulni. Gyorsan mennek a dolgok, nincs fölösleges beszéd. Ez bizonyos szempontból megnyugtat, bizonyos szempontból azonban el is bizonytalanít. Amikor már elfoglaltam a megfelelő pozíciót, az orvos, aki közben állítgatott valamit a műszereken és kesztyűt húzott, beszélni kezd; Mátyás, remélem megitta a folyadékot, amit elrendeltünk, mert ismétlem, nem szeretnék az üledékében turkálni… – Közben én csak bólintok, az izgalom leköt, nem vagyok képes beszélni – Nagyon jó, ezt vártam magától. Maga egy rendes fiú. Én és Mariann nővér, akivel, úgy hiszem még nem találkozott, egy csövet fogunk felvezetni a végbelébe, mellyel végigpásztázzuk – illetve a benne lévő kamerával – az Ön belső részeit, hogy megállapítsuk, milyen folyamatok zajlódnak odabent. Előtte azonban kap egy injekciót, mely bizonyos mértékben megkönnyíti a dolgát, amely érzéstelenít. Alig fog valamicskét érezni… No meg, egyébként is, maga már gyakorlott embernek számít a szakmában. – Alig hallom, amiket mond. A falat bámulom, majd egy, az asztalon levő Orvosi segédeszközök című könyv fedőlapját. A nővér fölém hajol, egy enyhe kis szúrást érzékelek a vállamon, majd a feltett kérdésemre, mely engem is meglep, hogy miért oda? azt feleli; igazából teljesen mindegy, hová adja be. Tudom, hogy közeledik a behatolás pillanata, és az egész mellkasomat eltelítő szívdobogás egy afféle tompa nyomással vegyül, mely nyilvánvalóan az injekció hatása. A kép, amit a szemem közvetít, is homályosul valamicskét, azonban a matatást az alsó részen még mindig kiemelkedő figyelemmel veszem tudomásul. Hideget érzek. Valamit a végbelemre kentek. Majd elindul az az elviselhetetlen nyomás, mely milliméterenként nő négyzetesen, és abban a pillanatban, amikor áttör egy általam eddig nem ismert gátat, azt hiszem, felüvöltök – bár én magam sem értem, mit is mondhattam. Nyomul befelé a cső és az égetés, amiről sokáig azt hittem, elviselhetetlen – mikor reggel leültem a vécére üríteni és a sós ízt többször is el kellett viselnem –, csak most lesz igazán értékelhető és értelmezhető. Mindenem megfeszül és tágul, egyre csak tágul, s bármennyire is tisztában vagyok vele és érzem, a síkosító anyag, amit rám kentek, szabad utat biztosít a csőnek, mégis, mintha percenként haladnánk milliméteres sebességgel, s hogy az idő olyan érzékelhetetlenné vált, mint amikor igazán boldog az ember. Igen, mert talán akkor nem érzékeljük az idő múlását, amikor teljesen megfeledkezünk róla, vagy akkor – például ebben az esetben –, ha oly módon figyelünk rá, hogy az az arcunkba köp, megáll, és csak bámul ránk. A hangfoszlányok, melyek a szorítás és az néha belőlem feltörő káromkodások közepette eljutnak hozzám, arra engednek következtetni, hogy valami nincs teljesen rendben, s hogy nem haladunk semerre. Az érzéstelenítés mintha nem is létezne. Mintha nem kaptam volna semmiféle injekciót, én legalábbis úgy vélem, és két jajdulás közben megkérdezem az orvost: „Meddig tart még…?! – Mátyás, maradjon csendben, illetve, kiabálhat, mondhat, amit akar, csak mi most hadd végezzük a feladatunkat, mert még sehol sem tartunk… – Ez a válasz igazán elszomorít, és teljesen kétségbe ejt. Jelen pillanatban úgy vagyok vele, hogy az egyetlen dolog, amit szeretnék: kiszabadulni ebből a szobából. Azt, hogy délután legyen, és nem is érdekelne, fáj még a belem, hogy rosszul vagyok, mert az még mindig jobb, mint ez itt. Még jobban felhúzom a lábam, majd rádöbbenek; ezt nem kellett volna. Ez idáig csak a végbelem tájékán és enyhén befelé éreztem az elviselhetetlen nyomást. Azonban most, hogy megmozdult az egész testem, a beleimben érzem kanyarogni a csövet, mely már ki tudja, milyen hosszan helyezkedik el bennem. Feszít és tágít folyamatosan, éget, és ami a legrosszabb, viszket.

Telik, de nem múlik – ez jár a fejemben, s hogy milyen rövid időintervallumba tud belesűrűsödni a látszólagos örökkévalóság, s hogy üvöltök, hogy szidok valakit, nem is tudom kit, a lüktetés csak nem múlik, erősödik, feszül, nyom és nyom.

Majd hirtelen megszűnik.

A cső, ahogy enyhén elfordítom a fejem, látom, a testemen kívülre került. Olyan megnyugvás kerít egy pillanat alatt hatalmába, mintha egyszerre több nő kényeztetne, simogatná az arcom, kenné olajjal a testem – pedig semmi egyébről nincs szó, minthogy egy orvosi ágyon fekszem pucéran, szarosan.

Mátyás, ez így nem fog menni. Nem kételkedem benne, hogy elfogyasztotta afolyadékot, de mégsem látunk tulajdonképpen semmit. Várnunk kell egy kicsit, hogy kitisztuljon a kép! – Azt hiszem, riadt tekintettel fordulok az orvos és a nővér irányába, akinek kezében ott a cső, amiről csöpög valami – nem látom tisztán, milyen – folyadék; feltehetőleg vagy a síkosító vagy az azzal összevegyült ürülékem.

Ismét a sós íz és az égetés.

Az a frusztráció, mely az ilyen és ehhez hasonló kijelentéseknél formálódik bennem, szinte minden esetben visszahoz egyéb, rossz ízeket, érzéseket és félelmeket. Lehet, hogy nincs is jelen már a torkomban, a gégém tájékán és a számban a reggeli lötty valódi íze, én mégis tiszta teljességében érzem, s újra öklendezni kezdek. Az orvos megkérdezi, jól vagyok-e, én csak bólintok, s mire – úgy ahogy – összeszedem magam, ismét csak a behatolás kezdetét érzem. A figyelmezetés is elhangzik, de valahogy nem nyugtat meg az orvos hangja. Behunyom a szemem. Rászorítok minden létező izmomra és nem érdekel, hogy rám szólnak, ne tegyem, nem vagyok képes máshogy létezni ebben a pillanatban. Szikrázik a szemem, a fejemet is nehéznek, súlyosnak érzem, és hideg hullámok áramlanak végig a végbelem felől végig a testemen; a nyakam is elmerevedik, görcsöl és tudom: még egyetlen másodperc és kirobbanok innen. Aztán egyszer csak vége. Megszűnik a nyomás, elenged mindenem és megnyugszom. Azt is csak nagyon halványan érzékelem, hogy alul törölgetnek, s hogy a sűrű nedvesség még mindig intenzíven csordogál belőlem.

Az ágy szélén ülök és fázom. Tompa nyomás ül az egész alsórészemen, mely nem szűnik – egyenletesen van jelen. A nővér a csövet tisztítja, törölgeti, fertőtlenít. Én már felöltözve várakozom, s az elmúlt néhány perc, miután felkeltem és megtöröltem én is magam, majd felvettem a ruháimat, mintha meg sem történt volna. Csak a vonaglás és a jajdulás bizonyos pillanatait vagyok képes felidézni, néha tisztán hallom, miket üvöltöttem, és a szégyen, ami majdnem oly módon éget, ahogy a cső égetett, csöndben is tart. Az orvos belép, majd beszélni kezd hozzám – nekem pedig koncentrálnom kell, hogy megértsem, miket is mond. Mátyás. Végül is, hosszú vajúdás után sikerült bele-belepillantanom oda, ahová akartam, és biopsziát is sikerült vennünk, ami nagyon fontos abból a szempontból, hogy pontosan megállapítsuk, mi is a baj a beleivel. A gyulladás jelenléte nyilvánvaló, de emellett szükség lesz még selectiv enterographiára is, hogy biztosak legyünk. – Ezután még persze sok mindent mond, de képtelen vagyok koncentrálni. Előre unom, és bosszant, hogy a mai napot a kórházban kell eltöltenem, s hogy az éjszakát is ki kell bírjam valahogy. Erről is felvilágosít az orvos; melyik kórterembe kell mennem, melyik nővért kell megkeresnem, mert neki muszáj még itt maradnia az ambulancián. Később természetesen majd megkeresem, ha már berendezkedett – mondja még. Elköszönnék a vizsgálatot végző nővértől, de mire felpillantok, már nincs a szobában. Így, fogom a táskám, a kabátom, és kibotorkálok a folyosóra.

A Belgyógyászat a második emeleten van. Lifttel megyek föl. Úgy érzem, ezt a kényelmet most kivételesen megengedhetem magamnak. A 4-es kórteremben kapok ágyat, az ablak mellett, miután konzultálok kábán a nővérrel, aki – ahogy figyelem – jót virul azon, mennyire csapzott vagyok. Rajtam kívül ketten vannak a szobában. Mindketten a László névre hallgatnak, és miután bemutatkoznak egymás után, újra jót nevetnek ezen az érdekességen, bár kétségkívül elég gyakori név ez minálunk, így – gondolom – nem is olyan meglepő. Fáradt vagyok, tompa. Semmi kedvem, energiám hallgatni az egyik László kézi rádióját, melynek belsejéből valami vitaműsor foszlányai jutnak el hozzám, miközben viszonylagos kényelembe helyezkedem és elterülök az ágyamon. Lassan telik az idő, se olvasni, se felkelni nincs kedvem. Aztán bejön egy nővér, akit látásból már ismerek. Ismét csak gondolkodom rajta, hogy milyen nemzetiségű lehet, honnan is származhat, mivel eléggé töri a magyart, néha nem is értem, miket kérdez, de olyan kedves, hogy talán ő az egyetlen, akit képes vagyok most elviselni. Miután felvezette a már tucatszor megadott adataimat egy űrlapra, közli velem, hogy EKG-ra kell mennem, majd a kezembe nyom egy beutalót.

Kicsit több mint egy órát várakozom a vizsgálatra. Mellettem egy Irgalmasrendi szerzetes ül, úgy hatvanéves lehet. Nem szól, pedig ahogy leültem, szinte azonnal fel voltam készülve a szóáradatra, ami azonban csak nem akar megérkezni. Miután félreteszi a könyvét, rám néz, de nem szól. Egy órán át csöndben ülünk egymás mellett.

Az egész délután, de még a koraeste is félálomban telik. Néha kezembe veszem a magammal hozott könyvet, de néhány oldal elolvasása után érzem, hogy igazából semmit sem fogok fel az egymás után következő szavakból, és amikor megteszem, hogy visszalapozok, rádöbbenek: egy olyan burok vesz körül, melyen semmi sem képes, úgy tűnik, áthatolni. Öt óra felé már sötétedik. Kezdettől fogva az estét várom, hogy aludhassak, hogy végre azután reggel legyen és mehessek végre. Hat után valamivel, mert éppen az órámra pillantok, betolnak egy idős urat a mentők, infúzió van a karjába vezetve, és annyira sovány szegény, hogy szinte teljesen eltűnik az ágyban, melynek támlája állítható magasságú. Az orvosom, aki a délután folyamán kétszer is fent járt nálam, újra elmondta, hogy ezt az éjszakát ki kell, hogy bírjam, bent tartanak megfigyelésre, s hogyha netán bármilyen problémám, panaszom lenne, nyugodtan keressem meg az ügyeletes orvost, aki persze óránként-kétóránként egyébként is be fog nézni hozzánk. A vizit megindul, mintha a bácsi érkezése arra ösztönözné az orvost és a három ügyeletes nővért, hogy körbejárjanak, ha már úgyis egy új beteg van a láthatáron; mindenkitől végigkérdezik, milyen vizsgálatokon estek át a nap folyamán, s hogy hogyan érzik magukat. Örülök, hogy nem keltek feltűnést a kis tükrözésemmel (ami bennem azért mély nyomokat hagyott), és ahogy újra beszélni kezdek a megtörtént eseményről, ismét érzem a szorítást, a sós ízt, a gyenge test magatehetetlen vergődését, s a feszítő tülekedést a végbelemben.

Már éjszaka van, amikor fölébredek. Miközben aludtam, úgy tűnik, még egy beteget hoztak a mentősök, és így már öten vagyunk a szobában. Mindösszesen egy ágy van már csak szabadon. A nyüszítő, vonító, fel-felhorkanó hangok, melyek az alvók torkából, hörgői felől érkeznek, ráülnek a fülre, és ütemes, folyamatos jelenlétükkel kikészítik az idegrendszert. A forgolódás és a párna egyre erősebb szorongatása sem oldja fel a körülményeket, nem oszlatja szét semmi a szétterjedő hangokat, s mintha csak neked címeznék őket, úgy véled, más nem is hallja, hogy mást nem is zavar. Az egyetlen, ahol a kis villany, mely mindenkinél alapeszköz, ég, az az ágy, ahol a kis öreg fekszik, akit első ízben hoztak a mentősök. Kintről ugyan beszűrődik némi világosság, de a magas ajtó, mely elválasztja a kórtermet a folyosótól, csak résnyire van nyitva. Elfordítom a fejem, mert a kis öreg, mintha megmozdulna; ránézek, látom, a szája is mozog, mintha mondana valamit. Nem rám néz, igazából úgy tűnik, csak mered egy ismeretlen pontra, de egyértelmű: beszél. Az egyetlen ágy, ami még szabad, pont köztem és közte helyezkedik el, s miután látom, hogy nem szűnik a motyogás, melynek foszlányait már kiveszem néha, átmászok a közelebbi ágyra, hogy jobban halljam, mit is mond. A szája egészen beesetten tágul, majd szorul össze; jól látszik; egyetlen foga sincs és a bőre olyan vékony, hogy a koponyájára feszülve szinte csontszínű, mintha se vér, sem semmilyen hús nem puhítaná már az arcát. Felém fordul, de változás nem ül az arcára akkor sem, amikor rám néz. Kissé hunyorog, s a belőle áradó enyhe kékség tompul, ahogy eltelik néhány másodperc. Közelebb húzódom. Ismét motyog, és érteni akarom, miket mond. Újra elfordul, majd ismét rám néz, s először csak annyit látok, hogy valami értetlenség ül ki az arcára, mely fokozatosan szétoszlik. Vissza is húzódom, de közben még mindig látom, hogy folyamatosan beszél. Nézem a száját, mely nem föl-le mozog, hanem ki-be, mintha az, amit mond (vagy mondani próbál), tényleg valahonnan nagyon mélyről jönne, és ez a fogatlan száj éreztetné velem: időbe telik, míg fölér a valódi szándék, hogy megérthessem. Lassan leolvasom az ajkairól, hogy „vége” – ezt ismételgeti. A szeme nem árul el szinte semmit, mintha a beletörődés és a kinyilatkoztatás bizonyossága adódna össze a még működő arcizmokban, és hogy inkább csak konstatál, mintsem hogy lázadna. Ezt nem nekem mondja, ebben biztos vagyok, ahogy figyelem a mozgást. Ezt nem valakinek mondja, hanem csak úgy. Mintha valaminek a bizonyossága most rögzülne éppen benne, és ez csak ilyen formán, a kimondás által válna valóságossá. Rémülettel, félelemmel tölt el ez a bizonyosság, amiről nem is tudom még, mire vonatkozik, bár talán kezdem sejteni. Aztán egyik pillanatról a másikra abbamarad a beszéd. A bácsi csak figyel egy darabig, a tekintetét ismét egy, általam nem ismert, sosem látott pontra szegezi, az arca nyugodttá, de mégis kissé merevvé és hideggé válik, a szeméről leválik az a korábbi kékség, és mintha feloldódna a bőre színében, aztán eltűnne valahol a rácai között. Olyan kicsi, hogy csak a feje érzékelhető igazán. A teste mintha eltűnne a takaró alatt, és én csak várok, várok, hátha mond újra valamit. Nem teszi. Figyelem még egy darabig, s a lassan, enyhén érzékelhető mozgás, ahogy a lélegzetétől a takaró millimétereket emelkedik, megszűnni látszik. Már a horkolást, a többi beteg szuszogását sem hallani, látom, a tekintete még merevebbé, még üvegesebbé válik. A mozgás hiánya megrémiszt; megérintem a takarót: hideg, mintha nem is egy élő test feküdne alatta, hanem valami egészen más. Várakozom. Nem történik semmi. Hirtelen körbenézek a teremben, a szemem már egészen hozzászokott a sötétséghez, s talán zavar is a kis öreg ágya fölött égő lámpa. Aztán ahogy visszafordulok, látom, hogy már a szeme is csukva. Néhány másodperc elteltével önkéntelenül is az arcához emelem a kezem, és ott tartom egy darabig. Nem lélegzik – gondolom magamban. Elkapom a kezem, majd lassan, merev mozdulattal visszaemelem a feje fölé, de semmi. Se mozgás, se lélegzés. Újra rám csap a szorítás, a fájdalom a gyomrom tájékán és a sós íz, mely átjárja az egész számat, a torkomat, behatol a nyelőcsövembe, majd le a beleimbe, és érzem, ahogy éget, feszít és tágulok belülről folyamatosan. Remegni kezdek, minden leválik rólam, s a kétségbeesés kerülget, hogy még mindig itt vagyok, de mégis rettegek attól, hogy máshol is lehetnék. Hirtelen felpattanok, körbenézek – azt hiszem, közben már segítségért kiáltok –, és rohanok kifelé a kórteremből.

A röntgengép húzódik fölöttem. A selectiv enterographiához szükséges körülbelül félméteres csövet már lenyomták a torkomon. A doktornő, aki a vizsgálatot végzi, annyit mondott: ne izguljon, csak húsz-huszonöt percig fog tartani az egész. – Ehhez képest, én pontosan tudom; még igazán el sem kezdtük, de már most több idő telt el. Tökéletesen érzem, milyen ütemben telik az idő, mennyire gyorsan, pontosan, tervszerűen. A feladat, hogy átjussunk a patkóbélbe, nyugalmat kíván. A beleimnek el kell „lazulniuk” ahhoz, hogy ez a folyamat végbemehessen. Úgy egy háromnegyedóra elteltével ez be is következik, én közben figyelem a monitoron az adást, és várakozom a kontraszt-anyagra. Több literrel pumpálnak belém, s mivel hideg, így végighúzódik, egészen a beleimig hat a hűvös érzés, mely a cső és a szerveim érintkezéséből adódik.