Szerelme Boldizsárnak

Vannak pillanatok, és ezt önök is érezték már biztosan, amikor nincsen kérdés. Amikor csak válaszok vannak, de az rengeteg. Olyannyira sok, hogy jóformán el se lehet közöttük igazodni. Hogy csak egy bizonytalan hívás van az egy, a minket érdeklő válasznak a megtalálására a sok válasz között, de a kérdés, igen, a kérdés mégiscsak ismeretlen marad. Hát hogyan ismerhetné ki magát az ember a nyilvánvalóságok efféle útvesztőjében? Bizonyára maguk is jártak már cirkuszban. Én, bevallom, sohasem, viszont nagyon sokszor elképzeltem, milyen lehetett volna, ha nem csupán messziről szemlélem a városunkba tévedő ócska ponyvások mutatványait, hanem be is lépek a függönyök mögé. Úgy képzeltem, és képzelem ma is, hogy minden bizonnyal az artisták érdekeltek volna a leginkább. Nem a bohócok, mert bár nevetni tudok, zavar, hogy nevettetni mégsem. És nem is az oroszlánszelídítő, mert úgy képzelem, a természet afféle sötét tünemény, mint a múlt: megmásíthatatlan. Ezért mindig csak az artistákra vártam volna, szomorúan és izgatottan, mert tudtam, az artisták valami olyat tudnak, amit én nem, amire én sohase lennék képes, noha testem és elmém képes lenne rá, én magam mégse tudnék soha olyan szabadon ott fenn függeszkedni és két zuhanás között eljátszani a repülést. Igen, mindig az artistákat figyeltem volna és az artistákra figyeltem képzeletem útvesztőjében is, és a sosem látott képek emlékeiben egy dolgot láttam, pontosabban: akartam látni mindig tisztábban a láthatónál: azt, ahogy a két artista csuklója egymásba fonódik, biztonsággal és biztatón, hogy majd mégis elengedjék egymást, hogy az egyik, aki valójában mindig a másik, tovább játssza a repülést, miközben csak zuhan, hogy egy újabb csukló felfogja őt. Ezek a kapaszkodások érdekeltek mindig is, és amikor arra a kérdésre keresem a választ, pontosabban arra a válaszra keresem a kérdést, hogy mi dolgom is volt nekem az életben Perleky Boldizsárral, csak ezekben a képekben bízhatok.

Mert nem volt nekem dolgom vele semmi valójában. És szinte már látom is magam előtt, ahogy a szigorútekintetű angolkisasszonyok és a sokat látott vastag tanárurak – kedvenc olvasóim – felvonják az orrukat: ó, ebbe a történetbe belekezdeni is vétek, hiszen az afféle történetek, amelyeket egy lány mesél, és amelyekben feltűnik egy férfi, ó, azok, ha nem is ugyanolyanok, de hát ugyanúgy végződnek. Hiszen ha nem lesznek egymáséi a pihegő keblű leány és az acélos tekintetű férfiú, az kész tragédia, viszont ha megköttetik a frigy, a szomorúság majd a komédia színfalai mögött következik, ha nem is a melankólia teatralitásában, de az apró-cseprő mindennapok kétségtelenül tragikus harcaiban. Úgy tanították a sokat látott vastag tanárurak, hogy a vonzalmak forgatókönyve azért ilyen szűkszavú, azért használ ilyen kevés darabot az érzelmek építőkockáiból, mert a pihegő keblű lányok mindig többet akarnak, mint az acélos tekintetű férfiak: és hát mit is vesződjük most a szavak leltárával, mikor ez a több voltaképpen: minden – jelentsen akármit is. És a szigorútekintetű angolkisasszonyok ekkor mindig egyetértően szipognak. De nem, nem, nem. Ha az egymásba kapaszkodó artisták képének kell elbeszélésem emblémájává válnia, nem engedhetem, hogy a közhelyek pókhálója ereszkedjen a szavaimra. Mert azt kell mondanom kedvenc olvasóimnak, hogy tévednek, ha azt gondolják, minden ajtó ugyanabba a házba vezet: tévednek, ha azt hiszik, minden történet ugyanarról szól, hiszen akkor miért is lenne szükség különböző történetekre? A történet olyan, mint a hasonlat, új színt vet arra, amiről beszél, azzal a különbséggel, hogy a történet nem csak megmutatja, de mindig el is takarja azt, amiről szólni kíván. Hát, ha azt mondom, mint egy virág, olyan vagy, elmondok rólad valami újat? Hogyne, el. De ha mindezt történetben mondom el, vajon meg tudod-e mondani, kire gondolok, amikor azt mondom, hogy te?

Épp ezért le kell szögeznem már az elején, hogy Perleky Boldizsárral nekem soha az életben dolgom nem volt, ha csak nem dolog az, ha az ember sokat figyel egy másik embert úgy, mint egy kiállítási képet a múzeumban, és sokat gondolkozik ennek a képnek a megfejtésén. De meg kell állapítanom, még mielőtt elkezdek valójában mesélni, mert nem, még nem mesélek, még csak készülődök az attrakcióra, mint ahogy a bűvész mutatványa megelőzi az artistáét, nos, meg kell állapítanom, hogy ez nem egy szerelmi történet lesz. Ezt meg kell állapítanom, csakhogy minél hamarabb, még most ejtsék ki az írást a kezükből a szigorú tekintetű angolkisasszonyok és a sokat látott vastag tanárurak, ha arra számítanak, hogy egy újabb bizonyíték érkezik tételeik igazságának megtámasztásához. És most, hogy már senki sem olvassa ezeket a sorokat, aki rosszul érthetné őket, most már akkor nyugodtan megállapíthatom, hogy noha ez nem egy szerelmi történet, mert hát én sem vagyok egy pihegő keblű leány, és mitagadás, Perleky Boldizsár sem egy acélos tekintetű férfiú, azért lesz szó benne szerelemről, sőt, voltaképpen csak arról lesz szó, méghozzá Perleky Boldizsár szerelméről, amihez nekem nincs közöm, mert én nem szereplője vagyok ennek a történetnek, hanem elmesélője, és ha része lennék a történetnek, valójában el se mesélhetném, vagy ha elmesélném, azzal rögtön megszűnnék a részese lenni annak, amit elmesélek. Innen is láthatják, akik velem maradtak az elbeszélés artistamutatványában, olvasóim, artistatársaim, hogy én igen régivágású vagyok, már a történetek elbeszélhetőségét illetően.

Ezért is joggal kérdezhetnék meg tőlem, honnan ismerem Perleky Boldizsárt, de nyilván csak üres bohóckodásnak, a válasz előli kitérés nem is túl eredeti kísérletének gondolnák, ha flegmán visszakérdeznék: miért, ki mondta, hogy ismerem őt egyáltalán? Mert ha azt mondom, hogy Perleky Boldizsárt egy tavaszi nap láttam először városunk parkjában sétálni, miközben sétapálcájával a szórakozott emberek zavartságával piszkálgatta az avart, elmondok-e róla bármit is? Igen, önök joggal felelhetik most azt, hogy a mondatom igenis árulkodó, noha nem Perleky Boldizsárra, hanem a saját hitelére vonatkozóan, hiszen hogyan is lehet szó avarról egy tavaszi emlékképben? De mégiscsak azt kell mondanom, hogy attól még, hogy egy bizonyos pontig magam is belátom, hogy az emlékezetem nem lehet helyes, vagyis közös valóságunkkal egybevágó, attól még ez a bizonyos pont épp az a makacs tény, hogy én emlékezni máshogy nem tudok Perleky Boldizsárra, mint akinek feje fölött tavaszi fény remeg, lába alatt viszont zizeg a friss avar. Azzal a kétséggel mégiscsak jobban egyetértenék, amely szerint az a baj, hogy ez a kép csak arra tud magyarázatot adni, hogy hogyan láttam meg először őt, arról azonban, hogy hogyan ismertem meg, nem mond el semmit. Ez igaz. De valóban akkor ismerünk-e meg valakit, amikor beszélünk vele? Akkor mond-e el többet magáról az, akire kíváncsiak vagyunk, amikor azon ritka percek egyikének sikerül a részese lennünk, amikor, ahogy mondani szokás, kiönti a szívét, vagy akkor, amikor egy óvatlan pillanatban egy olyan mozdulatot sikerül önkéntelenül meglesnünk, amely nem nekünk szólt, amely nem is tud arról, hogy megfigyeltük, de amelyen keresztül mégiscsak bepillantást nyerhetünk egy titok titokzatos létébe, amelyet csak körbebeszélni tudunk, de amelyet megfejteni soha nem áll majd módunkban? Épp ezért nem érdekel a tavaszi fényviszonyok és az avar együttese, de az annál inkább, hogy Perleky Boldizsár ebben a képben semmi másra nem figyel, mint a sétapálca hegyének és a száraz avarnak a súrlódására, azzal az elmélyültséggel, amellyel csak valami más iránti figyelmünket szoktuk magunk előtt is palástolni. Ugye, mindannyian ismerjük azt az érzést, amikor elmerengünk egy régi emlékképén vagy a másik megérinthetetlen közelségén, miközben nem tudunk máshova nézni, mint a cipőnk orrára, és akkor ettől épp ez a cipőorr lesz a régi emlékkép vagy a másik megérinthetetlen közelsége maga? Ugye, mindannyian ismerjük ezt az érzést, amikor a gondolat hozzátapad egy érzékletes képhez, és ez az érzékletes kép immár nem ereszti a gondolatot? Kérem, engedjék meg nekem az érzelgősséget, amikor azt mondom, talán épp az fogott meg Perleky Boldizsárban, hogy a szemtanúja voltam annak, ahogy az elmélyült avarpiszkálása egy másik elmélyültség meglétére utalt, de csak úgy, hogy azt magát eltakarta. Tehát csak arra volnék kíváncsi, hogy mi járhatott Perleky Boldizsár eszében? – kérdezhetnék a szigorútekintetű angolkisasszonyok és a sokat látott vastag tanárurak, ha még szót kérhetnének. Nos, talán tényleg ennyiről van szó. S vajon boldogabb volnék-e, ha tudnám a választ?

Épp e megmásíthatatlan szentimentalizmus miatt tartom ezt a képet közös történetünk kezdetének, igen, ezt a képet, és nem azt a tényt, hogy oda nevezték ki postamesternek, ahol én is dolgozom. Bár valóban beszélhetek-e közös történetről, én, aki, akárhogy is nézzük, csak elbeszélője vagyok Perleky Boldizsár történetének, vagyis az azzal azonos szerelmének? Vajon aki beszél, részese-e annak, amit mond? És azzal, hogy állandóan és megállás nélkül arra a kérdésre keresem a választ, vagy a válaszhoz a kérdést, hogy mi közöm van nekem Perleky Boldizsárhoz, nem éppen a valódi kérdést, vagy inkább a valódi választ tévesztem újra és újra szem elől, hogy voltaképpen mi köze van Perleky Boldizsárnak az ő szerelméhez és az ő szerelmének őhozzá? De vajon tudok-e válaszolni ezekre a kérdésekre, és tudok-e kérdéseket keresni ezekhez a válaszokhoz anélkül, hogy a saját kérdéseimre válaszoljak, szüntelen emlékeztetve magamat a veszélyre, hogy így egészen biztosan vállalom azt, hogy Perleky Boldizsár szerelméről semmit, de az égegyadtavilágon semmit sem fogok megtudni és elbeszélni, miközben talán a saját helyzetemet sem fogom tisztábban látni. Micsoda hazárdjátékot játszom én, micsoda veszélyes vizeken evezek, miközben ki nem lépek szobám ajtaján, miközben el nem hagyom biztonságot nyújtó székemet? Vajon nem gyávaságból vagyok-e csak elbeszélője ennek a minden kétséget kizáróan nem túl eseménydús, engem mégis olyannyira foglalkoztató kérdésnek, hogy voltaképpen mi történt Perleky Boldizsárral, és én mindezt hogyan mesélhetem el, még csak nem is azért, hogy önökkel mindezt megosszam, de azért, hogy a magam számára is szavakba önthessem.

Ám a legfurcsább dolog mégis az, hogy nem tudok számot adni arról, milyen volt az az idő, amikor még Perleky Boldizsár nélkül dolgoztam, pecsételtem a leveleket, küldöztem a sürgönyöket, vezettem az elmondhatatlanul unalmas könyvelést. Pedig hiába vagyok fiatalabb Perleky Boldizsárnál – akit a történetbe most már visszavonhatatlanul belépve talán illőbb lenne immár Perleky úrnak nevezni –, régebb óta dolgozom városunk postahivatalában, és jobban is tudom, ki kinek és mikor mit szokott feladni. Ismerem a lakókat, s bár nem úgy, mint családtagokat, de tudok róluk egyetsmást: mikor jönnek, mikor nem, mikor várnak valamit, mikor levertek. De ennél többet, noha már jó ideje szemlélem őket, mégsem tudnék elmondani róluk, és nem csak azért, mert a szemlélődésem eleve céltalan. Ezzel a céltalan szemlélődéssel figyeltem Perleky urat is már az első napoktól kezdve, azzal a különbséggel, hogy az ő esetleges mozdulatai mindig valami történetet sejtettek, míg az agyonismert városlakók mozdulatai csak olyan történéseket, amelyeket, sejtettem jól, ha ismernék, se lennék okosabb. Perleky úrral azonban máshogy állt a helyzet. Már az zavarba ejtett, hogy nehezen tudtam volna első találkozásunk idejét meghatározni, noha pontosan emlékszem, hogyan lépett be először a hivatalba, rám szinte nem is figyelve, hogyan tette fel rögtön a kalapját a fogasra, hogy majd évekig ne nyúljon hozzá. Csak ezután mutatta meg a papirost a kezében, amellyel igazolta, hogy mától itt, ebben a postahivatalban fog dolgozni, és lesz főnöke a gyakorlatilag egyszemélyes dolgozói testületnek, azaz nekem. Nos, már ekkor, amikor megláttam, egészen elképesztett a bizonytalanság, hogy valahol már biztos láttam őt, és mégsem tudom megmondani, hogy hol. Talán ott a parkban, igen, ahogy az előbb is emlékeztem, ezzel az emlékképpel nyugtatgattam magamat, ám ha őszinte akarok lenni – és magam előtt még csak hazudhatok, de maguk előtt azért mégiscsak szégyellném magamat –, erről a zavaros képről, amelyben összezavarodik a tavasz és az ősz, mégiscsak azt kell sejtenem, hogy inkább a képzelet, semmint az emlékezet szüleménye. Szóval, amikor Perleky úr belépett a postahivatal ajtaján, és a pecsétes papírossal a kezében hozzám lépett, mondván, mától ő lesz az új postamester, azt azért még hozzátette, hogy ne aggódjak, ő maximálisan megbízik a gyakorlatomban, a szakértelmemben, csináljak csak mindent úgy, ahogy eddig, mintha ő itt se lenne, nos, ekkor, bevallom, kicsit csalódottnak éreztem magamat. Nem is azért, mintha mást gondoltam volna, minthogy Perleky úr nyilván bármit is dolgozna az elkövetkezendő hosszú hónapokban vagy talán szűk évben, amíg tapasztalataim szerint egy-egy postamester ki-kihúzza nálunk, ó, ezek a többi postamesterek sem foglalkoztak többet a napi munkájukkal, mint hogy nem otthon, a feleségükkel, hanem az irodában, csöndben fogyasztották el a reggeli kávét, és a tízórai idejében akkurátusan, a tájékozottságot igénylő világfik felelős kötelességeként elolvasták az aznapi hírlapot. Ó, nem az zavart, hogy Perleky úr is azok közé a ki tudja, honnan szalasztott postamesterek közé tartozik, akik sokat tesznek, de keveset dolgoznak, hanem az, ahogy még előttem állva levette és megtörölte a szemüvegét, olyan ráérős természetességgel, mintha ott se lennék, igen, mint abban a ki tudja, létezett-e emlékképben, most is az késztetett ámulatra, hogy Perleky Boldizsárnak – engedtessék megint így hívnom, hiszen hiába vagyok a történet illő tiszteletet tanúsító mellékszereplője is, mint elbeszélő, mégsem lehetek más, mint tiszteletlen –, szóval, hogy Perleky Boldizsárnak végeredményben teljesen mindegy, hogy ott vagyok-e vagy sem, ezért nem fog velem soha semmit megosztani, de ezért tudhatok meg róla sokkal többet, mint amit elárulna magáról, ha egyáltalán akarna. Postáskisasszony vagyok, megszoktam, hogy belelátok életekbe, megtanultam, holmi jólneveltségnek tűnő flegmatikusságból, úgy írni meg a sürgönyöket, hogy ne jegyezzem meg őket, és ne érdeklődjek irántuk, ahogy mondani szokás: az egyik fülemen be, a másikon ki; vagy hogy hívebb legyek a hivatásomhoz: a fülemen be, a kezemen ki. Nem is volnék jó afféle zsurnalisztának, aki a városi lapokban a bálok társasági örvényéről tudósítja a másnapos olvasóközönséget, hogy az is emlékezhessék a tegnapi mulatságra, aki az éjjel magába öntött alkohol mennyisége miatt erre nem biztos, hogy képes volna. Postáskisasszony vagyok, nem társasági debattőr, megtanultam, hogy kevesebb dolog érdekeljen, mint amit tudok, megtanultam, mert megtanított rá a városunkbeliek szégyenlőssége, a zavartság, ahogy a kalapjukhoz nyúlnak vagy a táskájuk szíját babrálják, amíg érzelmes sürgönyeiket diktálják nekem nap mint nap. Megtanultam nem kíváncsi lenni semmire, de be kell vallanom maguknak, ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy ha Perleky Boldizsár nem azért érkezett volna, hogy a főnököm legyen, hanem azért, hogy maga is sürgönyt adjon fel, ő bizonyára nem szégyenkezett volna előttem, igaz, azért, mert nem is érdekeltem volna, mert, ahogy mondani szokás, levegőnek nézne. És akkor, ebben a pillanatban az is tökéletesen nyilvánvalóvá vált a számomra – és kérem, ezt ne vegyék illetlen szentimentalizmusnak –, hogy Perleky úr nekem soha, de soha nem fog sürgönyt küldeni.

Nyilván önök is, rendszeres újság- és regényolvasók, éppolyan jól tudják, ha nem jobban, mint én, hogy a történeteknek valójában a kezdetük, no meg a befejezésük az igazán érdekes, pontosabban az a pont a befejezés előtt nem sokkal, amikor összecsapnak a kedélyek, az olvasó, meg nyilvánvalóan az író szívét is pedig a részvét felfokozott sóvárgása tölti be, a sóvárgás a részvét, pontosabban a részvétel, a történetbe való belépés iránt. Nyilván önök is ismerik a történetek efféle anatómiáját, és minden bizonnyal jobban, mint én, aki egész nap, mit tagadjuk, többet hajol idegen emberek illedelemből elfelejtendő üzenetei, no meg a szóra sem érdemes könyvelés, semmint az izgalmas hírlapok és a magával ragadó regények fölé. Tudják, a magamfajta vidéki postáskisasszony akkor olvas efféle ínyencségeket, amikor ideje engedi, és tudják, az idő nem sokszor enged. Nem mintha panaszkodni szeretnék Perleky Boldizsárra – hiszen az, gondolom, már az eddig elmondottakból is nyilvánvaló, hogy semmi sem áll tőlem távolabb, minthogy bármi rosszat mondjak róla –, de be kell látniuk önöknek is, hogy akármilyen kis város az enyém, egyedül mégiscsak nehéz bonyolítani azt a sok apró-cseprő hivatalos meg életbevágóan személyes ügyet, ami a postahivatalok szolgálata nélkül elvégezetlen maradna. És amikor estefele hazaesek végre a kis hónapos szobámba, hát csak a hétköznapok prózai teendőihez látok neki hamarabb, semminthogy holmi olvasmányokba ragadtassam magamat. Persze nincs annál jobb, tudom én is, mint egy tenyérbesimuló könyvecskével búcsúztatni a dolgos mindennapot, de azt ugye maguk is megértik, hogy ez a könyv pár oldal bágyadt lapozgatása után ki-kiesik az álmos kézből. Talán ezért is van az, hogy bár keveset olvasok, mégis álmaim legtöbbjében az épp olvasott pár mondatot forgatom, képzelem, színezem tovább, mintha az írás, még ha nem is marad nyoma, kárpótolna az olvasás elmaradásáért, ahogy, tudom jól, a hiányok fordítva sem jóvátehetők. Mégis van, amit nem lehet nem elmondani, és bár egy csöppet sem szeretném megbántani magukat, mégis le kell szögeznem, hogy nem elsősorban önök, hanem saját magam miatt írom most ezt a történetet, ami nem is történet, ami nem is az enyém, de amiben mégis magamat szeretném megérteni.

Mert noha az eleje és a vége egy történet kitüntetett pontja, milyen nehéz mégis épp a közepéről számot adni, azokról az időkről, amikor látszólag semmi sem történik, ám, mint a vihar előtti csend esetében, mégiscsak biztos az ember abban, hogy valami történni fog. Én is nagyon nehezen tudok beszélni azokról a csendes időkről, amikor Perleky Boldizsárral együtt dolgoztunk, pontosabban én dolgoztam, ő meg kilenc óra felé bejött a hivatalba a sétapálcájával, illedelmesen biccentett felém, majd csak a legfontosabb kérdésekre szorítkozva afelől tudakozódott, hogy hogyan megy a munka, de a válaszom második mondatára már láthatóan nem figyelt, hogy mire a negyedik unalmas mondatba kezdtem volna, kérdezzen valami meglepőt, valami felelhetetlent. És mit gondol, ma hányan adnak fel táviratot? Járt már ott, ahova legutóbb küldött sürgönyt? Lehet, hogy mégiscsak lesz dzsesszkoncert a városunkban? Vajon kitör a háború? Ezeket a kérdéseket, noha meg se várta a választ, és nyilvánvaló volt, hogy inkább saját magától, semmint tőlem kérdezi, mégiscsak a személyesség olyan meglepő megnyilatkozásának vettem, aminek nem tudtam nem örülni. Nyilvánvaló volt, hogy Perleky Boldizsár valami olyasmit osztott meg velem ilyenkor, ami valóban foglalkoztatta, és hirtelen mellékesnek tűnt, hogy akárki ült volna előtte, akárkivel találkozott volna ezen a reggelen, attól még ugyanezeket kérdezte volna, és ugyanígy nem várt volna választ. De, még ha erre is gondoltam, valami furcsa büszkeség öntötte el a szívemet, hogy ha csakugyan így van, legalább nem különbözök a többiektől.

Így teltek a napok. Vétlenül, mintha nem is akartam volna, bár azt nem állítom, hogy ne lett volna kedvemre, egyre több dolgot tudtam meg Perleky Boldizsárról: hogy rosszkedvűvé és zavarttá teszi, ha korán sötétedik, de mégis törekszik a kedélyesség látszatára, ha hideg van, hogy bár nincsen sok öltönye, mégis kínosan ügyel arra, hogy minden nap legyen rajta valami más, amit az előző nap nem viselt. Valami gyermeki, sőt, inkább gyerekes örömtől vezérelve valójában nagyon hálás voltam ezeknek a semmiségeknek, mert azt hiszem, ezek az apróságok segítették megkülönböztetni egymástól a napokat, sokkal inkább ezek, semmint a sürgönyök váltakozó szövege vagy a könyvelés különböző napi mintái. Néha, amikor az ebédszünet idejét velem osztotta meg Perleky Boldizsár, egészen az a benyomásom támadt, mintha olyan jóbaráttal üldögélnénk egymás mellett, akivel együtt nőttünk föl, és ezért nincsen szükségünk a sok beszédre, nem pedig azért, mintha nem lenne egymásnak mit mondanunk. Én nagyon szívesen beszéltem és beszéltem volna többet is Perleky úrral, de még inkább hallgatni lett volna kedvem, mert hát magamat, legalábbis akkor még úgy hittem, biztosabban ismerem, mint őt, akire, úgy hiszem, kíváncsi voltam és vagyok. Pár elejtett szót meg is tudtam az életéről, hogy valójában a fővárosban született, és még ott ismerte meg a nőt, aki később a felesége lett, és akiről egyszer meg is mutatott a tárcájából egy fényképet: enyhén sárguló dagerrotípia, egy nő, széles fehér kalapban, olyan finoman tartja a kezében a napernyőt, mintha toll lenne, vidám tekintet, ami biztosabb a saját szépségében, mint amilyen szép, ám amit épp ez a biztonság tesz mégiscsak széppé. És valami furcsa szomorúság a bal szem sarkában. Fel sem merült bennem, vajon miért nem találkoztam még ezzel a nővel a valóságban, nem mintha úgy gondoltam volna, hogy a főnökeimnek feltétlenül be kellene nekem mutatniuk a feleségüket, de azért az eddigi postamesterek pereputtyát is csak megláttam, megismertem néha-néha, szinte véletlenségből. Perleky Boldizsár feleségét viszont csak képről láttam, ám talán épp azért, mert a neje még kevésbé szívelhette ezt a kisvárosi életet, ami Perleky úrnak sem volt a legnagyobb kedvére. Hiszen eleinte, ahogy mondta, csalódás volt neki ide, ebbe a, mit kerteljen, porfészeknek hitt helységbe jönni, ebbe a pici és voltaképpen nem túl jelentős hivatalba, merthogy, igaz hogy csak pár hetet, de dolgozott ő minisztériumban is, és ő örömmel átlátja a hírközlés nagy összefüggéseit és törvényszerűségeit, de azt igazán nem érti, és valójában ezért fel is néz rám, hogy hogyan lehet ilyen odafigyeléssel végezni ezt a nem túl izgalmas mindennapi munkát, és úgy találni összefüggéseket az emberek meg a hivatalok egymásnak címzett apró marhaságaiban, hogy azokat egyenként is ismerjük. Én meg oda se figyeltem a sértésgyanús állításokra, mivel pontosan tudtam, hogy a másik őszinte pillanataiban nincsen helye a mi önző önérzetünknek, és mit tagadjam, amikor ilyen szószátyárrá vált Perleky Boldizsár, magam is felhagytam a szalámis szendvicsem majszolásával, és lelkesen valami olyasmit kezdtem el magyarázni, hogy pont ezek az apróságok azok, amik által megérthetjük a nagy összefüggéseket, az egy héten feladott sürgönyök szövegének összességéből mindig összeadódik valami, amit nem értenénk meg egyébként az emberek beszédéből, és ez épp olyan, hogy az idő természetéről sem nyilatkozhatnánk nyugodt szívvel, ha nem lennénk otthon mindegyik percében, például mást gondolunk a délről mint az idő tünékeny megnyilvánulásáról, ha együtt is eltöltünk pár ebédet, mintha kimaradunk életünk összes deléből, már ha ez egyáltalán lehetséges. Ilyenkor azonban már annyira belezavarodtam a saját okoskodásomba, hogy le kellett hajtanom a fejemet, ne látszódjon, hogy elpirultam, ezért nem is tudhatom, csak sejthetem, hogy Perleky úr nyilván felháborodott vagy mosolygott azon, amit mondtam, és nem is igen tudom, hogy melyik reakción bosszankodtam volna inkább.

Az együtt töltött időnek épp ezért nehezen tudnám megadni a formáját és mértékét, csak a döbbenetre emlékszem, amikor egy nap rájöttem, Perleky Boldizsár még be sem jött a hivatalba, szórakozottan és nemtörődve nem tett úgy, mintha nem csak belenézne, de át is nézné a könyvelést, és nem vonult be pár keresetlen, de még sokáig emlékezhető mondata után a kis irodájába. Ekkor, amikor nem is volt jelen, döbbentem rá, hogy Perleky Boldizsárral már vagy jó két évet töltöttem el a hivatalban, igaz, ő általában a kis irodában, én meg a pult mögött, jó két évet, noha egy évnél tovább még nem volt szerencsém postamesterhez, és az idős hölgy, akitől még az iskoláim után átvettem a hivatalt, maga is úgy tanította, hogy mindennek én legyek itt az ura, mert a postamesterek jönnek-mennek, de én minden bizonnyal innen fogok nyugdíjba vonulni, ahogy ő is itt élte le az életét. Bevallom, még valami szórakoztató vigaszt is találtam akkor abban, hogy az előreláthatón semmit sem tevő főnökeim ilyen szinte követhetetlen gyorsasággal sorjáznak majd egymás után, most mégis összerázkódtam az ijedtségtől: csak nincs valami baj, hogy Perleky Boldizsárt nem akarják máshova helyezni, noha mindig mindenkit máshova helyeznek, kivéve a magamfajta vidéki postáskisasszonyokat? De rögtön aztán a félelem szorította össze a gyomromat, hogy mi van, ha Perleky urat mégiscsak továbbküldik majd valahova? Ő nyilván örülne annak, ha végre elkerülhetne egy nagyvárosba, netán vissza a fővárosba, de én mégiscsak megszoktam, olyannyira megszoktam őt, hogy már el is felejtettem, ami történetünk, pontosabban ismeretségünk belátható kezdetén annyira fontos volt: hogy megfejtsem a titkát, vagyis legalább azt, hogy valóban van-e neki titka.

És ekkor olyan rémes napom következett, mint még soha: ugyanis olyan szórakozott voltam, hogy egészen elügyetlenkedtem a könyvelést, és másnap reggel, amikor a fővárosból érkező postakocsit vártam a hivatal előtt álldogálva, még haragudtam is magamra, hogy nemigen tudok másra gondolni, mint Perleky Boldizsárra, pontosabban a hiányára, bár nem is az idegesített igazán, hogy nincsen itt, hanem az, hogy ezáltal számomra is nyilvánvalóvá vált az amúgy is sejtett dolog, hogy végtére egész jól elvagyok, pontosabban egész jól el tudok dolgozni nélküle is, mint minden őt megelőző, és – mit tagadjam magam előtt, nyilván ilyen is lesz – majdan őt követő főnököm nélkül. És ekkor, a derengő ködöt figyelve furcsa dologra lettem figyelmes: ahogy kibetűztem a homályból a postakocsi sziluettjét, a kocsis alakja mellett mintha egy másik, nyurga, ugrásra kész alakot láttam volna, és ahogy közelebb döcögtek, igen, semmi kétség, ez a meghatározhatatlan alak nem volt más, mint Perleky úr, aki, amikor a kocsi lelassított mellettem, olyan fürgén és frissen ugrott le a bakról, mintha nem is a hajnal még éjszakából nyúló időszakát kellett volna végigutaznia, hogy most itt lehessen, és most az sem érdekelt különösebben, hogy tegnap hogyan és mikor juthatott el a fővárosba, annyira megörültem ennek a nem várt, de remélt fordulatnak. Perleky Boldizsár ekkor úgy ölelt magához, ahogy régi barátot szokás, de olyan gyors volt ez az egész, egy másodperc múlva már el is engedett, és vidáman rohant tovább a hivatal felé, miközben valamit kiáltott is a kocsisnak, ki emlékszik arra.

Az az igazság, hogy nem nagyon tudtam mit kezdeni Perleky Boldizsár hirtelen jött boldogságával, sokkal értetlenebb voltam vele, mint a már ismerős, mégis rejtélyes mélabújával, szórakozott szomorúságával, mert az mindig valami titkot sejtetett, és pont most, ezzel a furcsa változással éreztem úgy, hogy végérvényesen elveszítettem a lehetőséget arra, hogy ezt a titkot megfejtsem. Néha, koradélután hangosan kicsapódott az irodája ajtaja, és ahogy Perleky úr ott sétálgatott előttem zavartan, egészen az a benyomásom támadt, mintha mondani akarna nekem valamit, de aztán, mint aki valami érthetetlen dolgon kapja magát, gyorsan vissza is sietett a kis kalitkájába, ahol én sohasem jártam. Nem is voltam túlzottan kíváncsi arra, mit csinál álló nap Perleky Boldizsár, a munkák nagy részét elvégeztem én, az ügyes-bajos aktákat meg odaadtam neki a munkaidő végeztével, felőlem aztán át is nézhette őket, de pasziánszozhatott is kedvére. Ezentúl pedig, mint ezelőtt, minden nap bent járt Perleky Boldizsár, noha nem mindig reggel érkezett és nem mindig este ment haza, néha csak délután futott be idegesen, és volt, amikor még nem akart hazamenni, amikor én már bezártam volna a hivatalt. Először be is kopogtam hozzá, és résnyire be is nyitottam az irodájába, vége a napnak, nyugodtan hazamehet, de ő csak ült, szinte rezzenéstelen arccal nézte a plafont, majd rám emelte a tekintetét, és nagyon próbált barátságos lenni, úgy mondta: menjek csak haza nyugodtan, ő még maradna; szegény, olyan kedves próbált lenni, miközben annyira látszott, hogy egyedül akar végre maradni. Miután hazabotorkáltam hónapos szobámba, se enni, se olvasni nem volt kedvem, csak arra tudtam gondolni, hogy nyilván ez így sokáig nem mehet, ha kibillent a helyéből a megszokás nyugalma, Perleky Boldizsár titkát soha megfejteni nem fogom tudni, mivel ez a valaha volt titok megszűnt, véget ért, és helyébe lépett valami felismerhetetlen nyilvánvalóság. Ha még visszatérne olvasásunkhoz egy-egy szigorútekintetű angolkisasszony, vagy erre kószálna egy sokat látott vastag tanár úr, nyilván tudálékosan megjegyezné, hogy nincs is itt semmi titok, egy nő van a dologban, semmi más. De ha így is lenne – nem mintha védeni akarnám Perleky urat, és ugyan mi szüksége is volna az én védelmemre –, hogy igen, Perleky Boldizsáron valóban elhatalmasodni látszódtak az érzelmek, akkor nem azt kellene-e mondanunk, hogy az addigi idő is, amelynek tétlen szemtanúja voltam, épp az elhatalmasodni készülő érzelmekre való csöndes várakozással telt?

Az egyik reggel aztán én is elkéstem a hivatalból. Nem mintha elhatároztam volna, csak hát a munkahelyemre vezető utat megint körbeplakátolták a cirkuszosok. Hosszú, harsány színekkel nyomott képekkel hirdették a hétvégi attrakciót, voltak plakátok, amelyeken bátor oroszlánszelídítők feszítettek, másokon hosszúbajszú bűvészek, és voltak képek, amelyek a kedvenceimet, az akrobatákat ábrázolták, épp úgy, ahogy mindig is elképzeltem őket. Nem is a direkt elhatározás, hanem a mélázás ellenállhatatlan vágya volt tehát az, ami miatt elkéstem, és mikor rájöttem a visszavonhatatlan mulasztásra, nem is éreztem, hogy gyorsítanom kellene a lépteimet, annyira biztos voltam abban, hogy ilyen korán senki se várhat még rám. Persze tévedtem. Egy kicsi, vékony, szürkeruhás nő állt az ajtóban, türelmetlenül téblábolt, és furcsa megkönnyebbülést láttam rajta, amikor kinyitottam előtte az ajtót. Sürgönyt szeretne feladni, mondta, és miközben magam elé vettem a tollat meg a papirost, hogy felírjam a szöveget, hirtelen átvillant az agyamon, hogy Perleky úr bezzeg ma sincsen még itt, de ami még furcsább, sőt, talán aggasztóbb, hogy immár a fogason sincs ott a kalapja. Ahogy pedig felnéztem a nőre, és jobban megnéztem az arcát, nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy már valahonnan ismerem. És ekkor a nő, nagyon lassan, de mindenféle szégyenérzet nélkül sírni kezdett, igen, potyogtak a könnyei fölöttem, de mintha csak a bal szeméből. Lassan mondta, amit mondott, és hosszan, olyan megfizethetetlenül hosszúnak tűnt ez a szöveg, nem is lehetett látni a végét, de ahogy írtam, hirtelen rájöttem, a nőnek nem is az a fontos, hogy feladja ezeket a mondatokat, hanem hogy elmondhassa azokat, és nyoma maradjon, még ha az én kezem nyomán is. Mégis, ahogy mondatot mondatba fűzött, a könnyei meg csak potyogtak felettem, lassan szét is maszatolták, el is mosták ezek a könnycseppek a betűimet, igen, és akkor rá kellett jönnöm, hogy a nőt, aki egyre ismerősebb volt, ez sem zavarja, és akkor eszembe jutott, hogy hol láttam már ezt az arcot, hol máshol, mint Perleky Boldizsár tárcájában, igen, ő a feleségfénykép, csak éppen fénykép nélkül, a valóság kicsit fakóbb kiadásában, igen, épp akkor jöttem erre rá, amikor ő meg azt mondta, hogy ezt pedig most adjam fel Boldizsárnak Budapestre, igen, csak így mondta, hogy Boldizsárnak, címet sem adott pontosat. A könnyeket is, kérdeztem, és rögtön meg is ijedtem a pimaszságomtól, de ő csak komolyan bólintott, igen, a könnyeket is, és lassan, ahogy beszélt, kisétált a postahivatalból.

Akkor én úgy éreztem, nincsenek már a történetnek titkai, és nem tartozom senkinek sem semmivel, és már semmi sem tarthat vissza attól, hogy hátramenjek Perleky Boldizsár, most már tudtam, csak valaha volt irodájába, és ott leültem az ő székére, és kihúztam az ő íróasztalának a fiókját, és igen, igaza lehet az angolkisasszonyoknak, a tanáruraknak, sőt, a feleségnek is, valóban volt vagy lehetett szó egy másik nőről, egy szerelemről, igen, erről tanúskodott az a számtalan levél, amit Perleky Boldizsár irodájában találtam, meleg, sőt, szenvedélyes hangú levelek, amik holmi magyarázatot adtak Perleky úr viselkedésére, bár semmi választ nem adtak arra, hogy nekem mi közöm is volt őhozzá, ha volt egyáltalán, és be kell vallanom, kicsit csalódtam is a megoldás efféle kézenfekvő blaszfémiájában. Akkor döntöttem el, hogy megírom mindezt, noha jól tudom, sokkal izgalmasabb olvasnivalókhoz van hozzászokva korunk hírlapokon és regényes elbeszéléseken edzett olvasóközönsége, de mégis, dacolva a korszellemmel, azt mégiscsak el kell mondanom, hogy Perleky Boldizsár fontos történet volt a számomra, noha nem volt történet és nem volt a számomra, és még azt is el kell mondanom, hogy ha izgalmasabb olvasnivalókat is várnak olvasóim, artistatársaim, azt azért mégse tévesszék szem elől, hogy ezek a levelek, dokumentumai egy lélek rezdülésének, lenyomatai egy szív életének, egyszóval mindaz, amire kíváncsi voltam, és aminek megismerése kicsit le is lombozott, egyszóval ezek a levelek: nem voltak sem feladva, sem kézbesítve.