Kalligram / Archívum / 2010 / XIX. évf., 2010. január - DemóVerzió / A fokalizáció vizsgálata Németh László Gyász című regényében

A fokalizáció vizsgálata Németh László Gyász című regényében

„A jövő kutatói számára megkerülhetetlen lesz az, hogy mi a genezise a különböző formaelemek, a különböző kompozíciós megoldások váltakozásának Németh regényeiben” – jegyezte meg Sándor Iván 1993-ban.

Kevesen: Thomka Beáta, Dérczy Péter, s újabban Osztroluczky Sarolta vizsgálták egy-egy tanulmányban a regény újdonságait e területen; valamint Olasz Sándor több írásában az időkezelés technikáit tárgyalta. Háttérbe szorult a Gyász[1] formai sajátságainak, elbeszéléstechnikáinak, a narratív szöveg szerveződésének értékelése.

Ez az írás a fokalizáció vizsgálatára koncentrál. A főszereplő emlékezési nehézségeire terelődik a figyelem, valamint Zsófinak más szereplők perspektívájával való ütközésére, amelynek cselekménybefolyásoló funkciója van. Befolyásolja Sanyikához és Kiszelánéhoz fűződő kapcsolatát is, s e két karakter közül, látni fogjuk, Kiszelánéé a domináns szerep. A két asszony egymás és az olvasó irányában változó erőviszonyai mellett (amely az észlelhetőség kérdésköréhez kapcsolódik) a perspektívaváltások – többek között – a történet „dramaturgiájára” is kihatással vannak, pl. a tetőpont alakítására.

           

1. A fokalizáció fogalma

A ’fokalizáció’ elméletét Gérard Genette fejtette ki először. A fokalizációt, vagyis a perspektivikus ábrázolást az elbeszélés ’mód’-jához kapcsolta, s megkülönböztette a „Ki beszél?” és a „Ki lát?” szempontokat, vagyis a narrátort és a figura perspektíváját, amely addig – helytelenül – gyakran összemosódott. Három fokalizációs típust nevez meg: a belső (az elbeszélő a szereplővel együtt lát), a külső (az elbeszélő nem közvetíti a szereplő gondolatait, nem lát bele) és a zéró fokalizációt (az elbeszélő többet lát és közvetít, mint amennyit a történet szereplői).[2]

A fokalizációs fogalmakat talán Mieke Bal vizsgálta legrészletesebben, s illesztette be a saját rendszerébe, bővítve a genette-i rendszert számos új, hatékony szemponttal. Ő azonban az elbeszélés minden egyes elemét fokalizáltnak tekinti; minden egyes kijelentés kapcsán feltételez egy fokalizálót és egy tárgyat (a perspektíva tárgyát). Nem lehetséges – véli –, hogy egy elem ne lenne fokalizált, hiszen a tárgyak, tájak, események, minden: mindig egy bizonyos, sosem objektív bemutatással kerülnek elénk. Két alanyt különböztet meg: a külső (ha a fokalizáló, az alany nem esik egybe a ’történet’ [terminusában ’fabula’] ágensével), illetve a szereplői fokalizálót (ha a gyújtópont szereplőhöz kötött). Amint a narrátor esetében ’külső narrátort’ nevez meg, úgy a fokalizáció kapcsán is azt feltételezi, annak első szintjén mindig külső a fokalizáló.[3]

Ugyanakkor Füzi Izabella és Török Ervin nézetét elfogadva szükségtelen egy narratíva minden elemére kiterjeszteni a fokalizáció vizsgálatát; ehelyett annak fogalmát, „a narrációs aktusnak alárendelve, azokra az esetekre tartjuk fenn, melyek során a narráció valamilyen formában hozzáférést biztosít a szereplői tudáshoz”.[4] Így a következőkben a genette-i hármas tipológiát (zéró, belső és külső fokalizáció) és a bali fokalizációelmélet bizonyos téziseit összeegyeztetve vizsgáljuk a regényben a fokalizáció problematikáját.

2. Fokalizációs változások

A narratív szöveg egészét tekintve a Gyászban zéró fokalizációról beszélhetünk: a külső narrátor többet tud és közöl, mint amennyit bármelyik szereplője tudhat. A fokalizáció azonban nem pusztán a külső narrátorhoz kötött, hanem szereplőkhöz is. Több szereplő funkcionálhat fokalizálóként, ennek „elosztása” azonban nem egyenletes. Egyes szereplők perspektívájának megismerésére a külső narrátor „irányítása” szerint eltérő mértékben kaphat az olvasó lehetőséget; így ki ritkábban, ki sűrűbben fokalizál.[5]

Az elbeszélésben szereplőként Zsófi az, aki leggyakrabban, legintenzívebben fokalizál.[6] Ha más perspektívájába is betekintést nyer az olvasó, az általában rendkívül rövid időre történik, és Zsófi fokalizációját nem befolyásolja. Kivételes, dramaturgiai következményekkel jár az, amikor Zsófi perspektívája mégis „bezáródik” az olvasó előtt egy időre, s a gyújtópontba más szereplő kerül, oly módon, hogy az özvegy megnyilvánulásait csupán az ő percepciója közvetíti. Zsófi primer fokalizációjától az elbeszélés következő pontjain távolodik el az olvasó:

1. A „páros monológok” intenzitása a nyár vége felé alábbhagy, s ennek okát rövid ideig Kiszeláné perspektívájában próbálja a (fiktív) olvasó kinyomozni. (Később, amikor Zsófi fokalizál, megtudjuk: a fényképkultusz keltett benne új érdeklődést.)

2. A fiatalasszony a visszajutott pletyka hatására újult erővel mozgósítja nevelési igyekezetét. Fia, Sanyika „szemével” látjuk a kudarcba fulladó kísérleteket.

3. A temetés után Kiszeláné az özvegy támogatását akarja megszerezni Mari és Imrus összeházasítására. Dominánsan az albérlő fokalizál, Zsófi reakcióinak olvasói értelmezését a kinezikai jegyek tudatása segíti.

Egy dramaturgiai szempontból kulcsfontosságú ’gyújtópontszűkülés’ az a jelenség, amikor Zsófi fokalizációja nem megszűnik, hanem bizonyos időre éppen a ’belső fokalizáció’ erősödik meg – teljesen kizárva más szereplők perspektíváját. Ez akkor tapasztalható, amikor az özvegy a gyermek halálos ágyánál a szoba magányában próbálja értelmezni a kívül folyó eseményeket (hangokat hall, beszélgetésfoszlányt csíp el, hallgatózik, szobáját pillanatra elhagyva igyekszik belelátni a kint alakuló történésekbe).

A Gyászban a fokalizáció vagy egyedül a külső gyújtóponthoz köthető, vagy Zsófihoz, vagy ’kettős/bizonytalan eredetű’ – s csak igen csekély arányban nevezhető meg „tisztán” másik szereplő. A ’kettős vagy bizonytalan eredetű fokalizáció’ esetében a külső gyújtópont együttlát a szereplővel, de a fokalizációt mégsem engedi át neki teljesen. (Jóllehet, a „teljes átengedés” is mindig manipulált, hiszen a szereplő fokalizáló perspektívája mindig a külső gyújtópont mindent uraló perspektíváján keresztül nyilvánul meg.) Bal ezt a szabad függő beszédhez hasonlítja („szabad függő fokalizáció”), amelyben az elbeszélő annyira veszi át a szereplő szavait, amennyire csak lehetséges, mégsem hagyja őt beszélni. A fokalizáció esetében tehát a külső gyújtópont annyira átveszi a szereplő látását, amennyire csak lehetséges, mégsem hagyja „egyedül” őt látni; a külső fokalizáló a szereplői fokalizáló „válla felett néz”.[7] Amikor a következőkben Zsófit mint domináns fokalizálót vizsgálom, annak tudatában teszem, hogy a szereplői fokalizáció sosem lehet „tiszta perspektíva”.

3. Zsófi mint domináns fokalizáló

A gyermek a szöveg közepe táján válik domináns „tényezővé”, amikor az albérlő az önmaga iránti elégedetlenségét (hogy pesti, „nagyvilági” nő létére kitárulkozott ennek a parasztasszonynak) Zsófira projektálja. A módszer közvetettsége, a pletyka éppen a legdurvább fegyver a főszereplő ellen; a visszajutott kritika hatására fordul Zsófi figyelme ekkor a gyermek felé. Az anya fokalizációjának gyakori tárgyává az után válik a fia, miután más szereplő fokalizál rá intenzívebben.[8]

A gyermek megjelenítése sokáig (a megbetegedéséig) a külső narrátorhoz köthető. Az anya tudatába nagyon ritkán „kerül bele”, ha mégis, akkor általában más szereplőknek köszönhetően, afféle módon, mint: „Hiába, nekem ő maradt…”. Néha rendkívül expliciten fejeződik ki, hogy Sanyika hiányzik az anya tudatából: „Ha elkeseredésében eszébe jutott, hogy itt van a fia…” (567.) Más helyen: „Ilyenkor este eszébe jutott a körülötte szöszmötölő gyerek, s megpróbált foglalkozni vele. […] Egészséges, erős, és Zsófinak néha mégis úgy rémlett, mintha egy szél is elvihetné. Nappal csak eltolta az útjából; nógatta, hogy egyék, ráparancsolta a szandált, és kabátot adott rá, ha a Bozót felől megmozdult a szél; este azonban itt szöszmötölt mellette, mint valami lassú, de kitartó szemrehányás. Ez a gyerek a mindened, mért nem foglalkozol vele, nem elég a bársonyruha, tanítani is kellene. Kiszeláné is mondja, hogy morc, idegen a gyerek.” (600.)

Elevenen Sanyi a „lassú, de kitartó szemrehányás (599.) jelölője, a meghalt apa jelölője; objektum, amelyet elhagyhat valahol, aztán „ilyenkor este eszébe jutott (599.). Miközben az özvegy a mű egészében éppen azért harcol, hogy a gyász tárgya eleven maradjon emlékezetében, Sanyika, éppúgy, mint a férj, csupán tárgy: ők a szemlélés tárgyai (a betegség szemlélése, a kinagyított kép eszményítése), a gyász tárgyai.

4. A fokalizációs változások következményei

A fokalizációs változások konstitutív szerepét a tudáselosztás (közlékenység), a hiány (üres hely), a képzelőtevékenység (hipotézisalkotás) s ezek révén a tetőpont alakításában látom. Mindennek bővebb kifejtése előtt vegyük azonban szemügyre a perspektívaváltások következményeit általánosságban. E következmények természetesen szervesen kapcsolódnak az előbb megnevezettekhez is.

A szereplőhöz kötött fokalizáció egyik szereplőtől a másikhoz csúszásának elsődleges következménye a konfliktus kiélezése, a konfliktus eredetének megismertetése: ugyanazok a szereplők miként látják vagy láttatják ugyanazon eseményeket. Pl. míg Zsófi kétségbe esik nevelési kudarcai miatt, Sanyika értetlenül, félve észleli édesanyja következetlenségét.

A tárgyról alkotott kép a fokalizáló által meghatározott. Ugyanekkor igaz ez visszafelé is: az, ahogyan fokalizál, ahogyan az egyes tárgyakat látni véli, magáról a fokalizálóról árul el valamit. Bal kijelenti, hogy ebben a vonatkozásban nem az a fontos, vajon a tárgy tényleg létezik-e a cselekmény világában (vagy úgy létezik-e), hanem hogy milyen a fokalizáló látása és értelmezése, s ez mit árul el a fokalizálóról.[9]

Az egyéb szereplők olykor többet tudnak, mint a fokalizáló. Oka: a szereplőnek a saját perspektívájába „ragadása” a tudását illetően egyben korlátozás is. Látványos példa erre a Zsófira koncentráló gyújtópontszűkülés, amikor a fiatalasszony hasztalan próbálja megfejteni a szobáján kívül zajló eseményeket, s helytelen következtetésre jut.

Az, hogy a fokalizáció tárgya észlelhető-e más szereplő számára, vagy sem, döntő fontosságú a szereplők erőviszonyait illetően (ez a szöveg szintjén úgy mutatkozik meg, vajon a szereplői elbeszélés más karakterek számára is hallható-e). Ha ugyanis egy konfliktushelyzetben az egyik szereplő olyan fokalizáló, akinek tárgya egy másik szereplő által ’észlelt’ és ’nem észlelt’ is; míg a másik szereplő fokalizációjának tárgya pusztán ’észlelhető’, akkor az első szereplő fölényben áll a másodikkal szemben – mondja Bal.[10]

Fölényben áll, mégis csak a fiktív olvasóhoz fűződő viszonyát, valamint saját belső gondolatait illetően, ám tudásában épp olyan távol áll a másik szereplő belső állapotától, mint az olvasó. A fokalizáció egy szereplőhöz kötése ilyen téren tehát egyfajta – ’tudásbeli’ – korlátozás is: megfosztás olyan információktól, amelyek csak a másik szereplő perspektívájának ismeretében szerezhetők meg. A „fölény” így tehát az olvasóhoz és a szereplőhöz köthető, s ez utóbbinak pusztán saját fokalizációjához, amelynek tárgya más számára nem észlelhető.

Végül, a perspektívaváltások révén a feszültség is növekszik. Például akkor, ha az olvasó „benn marad” Zsófi perspektívájában, miközben az „attól való elszakadási vágya” egy-egy – narrátori mindentudásából származó – elszórt információval fokozódik. Zsófi az információknak jelentőséget tulajdonít, láttatja, fokalizál, ám tárgyának interpretációja eltávolodik az olvasóétól. Ha az olvasó tud valamit, a szereplő viszont nem: ez adja a fenyegetettségérzetet.[11]

5. Az észlelhetőség problematikája

A tudati tartalmak és a beszéd elkülönítése voltaképpen az észlelhetőség problematikájából fakad.

Ez befolyásolja a suspense (az információadagolás irányította feszültség) mértékét is. Ha bizonyos információk alig észlelhetőek az olvasó számára – csak annyira, amely felhívja az információ létére a figyelmet, de tovább nem vezet –, e mérsékelt olvasói tudás intenzívebb feszültségkeltés eszköze lesz. A Gyász azon jeleneteiben, amikor Zsófi a fia halálos ágyánál virraszt, s a szobán kívül zajló eseményekben nem vehet részt, a külső narrátor az ő tudati tartalmaira koncentrál, míg a többi szereplőétől elvonja az olvasót. Kiszeláné és Mari tudattartamai tehát nem észlelhetőek; a narrátor pusztán az egyenes idézet módszerével él. Zsófi tudatába csekély információ kerül, azonban jelentőséget tulajdonít nekik, s habár rosszul interpretálja azokat, ez elég ahhoz, hogy az olvasó figyelme a kevés információ révén egy ’hangsúlyozott’ és ’koncentrált’ hézag felé orientálódjék[12]. (Ez mindvégig jellemzi a narratívát: ahol a külső narrátor ’korlátozottan közlékennyé’ válik, egy szereplőt nevez meg fokalizálónak, s a többit egyenes idézetekben szólaltatja meg. Amikor hirtelen megsokasodik a párbeszéd, tudhatjuk, most egy szereplő fokalizációja révén a narrátori tudásmegosztás redukálódik. Grammatikai jelöltsége miatt ez rendkívül látványos: az addig csekély számban előforduló zárójelek látványosan multiplikálódnak.)

Hogy valamely információ észlelhető-e az olvasó számára, tehát hagyományosan az befolyásolja, hogy a fokalizáció mely fajtája (zéró, külső vagy belső fokalizáció) tapasztalható, illetve hogy a szereplőfokalizáló számára észlelhető-e az. Amikor Zsófira szűkül a gyújtópont, s a külső narrátor a többi szereplő tudati tartalmait nem közvetíti, a figyelem a tudással arányos erőviszonyra orientálódik: Kiszeláné és Mari tudnak valamit, amit Zsófi nem. Így nem pusztán a szereplő–olvasó viszonyában, hanem szereplő–szereplő viszonyában is meghatározó az észlelhetőség kérdése. Tolmácsolja-e az információkat egy figura vagy elzárja a történet többi alakja elől? Az információtöbblet (legyen az egy karakternek akár érzelmi reflexiója) a szereplők pozícióit, erőviszonyait határozza meg.

A szereplők közötti erőviszony a történetben tematikusan is megjelenik; kapcsolataikban egymás legyőzése, megszégyenítése dominál; kommunikációjuk és cselekedeteik harctérként funkcionálnak. Az erőfölényért folytatott küzdelem részletes kifejtésére a két lakótárs kapcsolata ad igazán lehetőséget. Kurátor Zsófi és Kiszeláné beszédének és tudati tartalmainak kontrasztja szervesen illeszkedik az igazságérték problematikájához, valamint a narrátor leleplező aktusához.

A két szereplő a magát érintő visszatartott információval igyekszik autonómiáját őrizni; tudati tartalmainak észlelhetővé tétele a másik fél számára pozíciónyerés. A másik fölébe kerekedést jelenti nemcsak a kettejük, hanem a többi szereplővel tartott kapcsolatban is (vö. látta már, csak úgy kerülhet fölébe, ha bizalmát megszerzi” [597.], majd Zsófi panaszáradatának továbbadásával más falubeliek előtt is pozíciót szerez Kiszeláné). Valódi pozícióval, „fölénnyel” azonban – a perspektívaváltások révén – az olvasó rendelkezik; hiszen a nem észlelhetőség (más szereplő számára) kérdése számára általában nem jelent akadályt (ettől eltérő esetre láttunk fentebb példát).

Kiszeláné és Zsófi kapcsolatának alakulását elsődlegesen tehát az észlelhetőség kérdéskörének (valamint a narrátor „felülíró” aktusának, az igazságértéknek és a perspektívaváltásoknak) szellemében értelmeztem. A következőkben azonban már a megfigyelés eredményét, nem pedig módszerét igyekszem kifejteni, vagyis azzal a „fölénnyel” élek, amely olvasói pozíciómból származik.

6. Az erőviszonyok. Kurátor Zsófi és Kiszeláné kapcsolata

A különköltözésének és egy pletyka túlreagálásának hozadékaként viharzik be Zsófi életébe az iskolaszolgáné – s ettől a ponttól kezdve egy kapcsolat alakulási fázisainak szabályos elemzése, részletes bemutatása következik. A fázisok jól elkülöníthetők pl. a következő módon:

1. Az alakulás fázisa[13] – A két asszony önmaga bemutatásával van elfoglalva. Kiszeláné kihasználja a városi asszonyt körbelengő felsőbbségrendűséget.[14] Zsófi „a városi asszony igézetében” (590.) túlzott udvariaskodással igyekszik a kedvében járni, s szégyenkezik az egyszerű falusias körülményei miatt (a saját ház s annak berendezése miatt, amelyekre előbb még büszke volt). A szolgánét „zavarta Zsófi szolgálatkészsége mélyén a zárkózottság […]. Feszélyezte a túlelőzékenység.” (593.) „Már maga is megszerette ezt a félénk, tapintatos asszonykát, s eltökélte, hogy fölmelegíti őt.” (594.) Zsófi „tapintata”, zárkózottsága mögött azonban ellenséges méregetés rejlik; önátadása az albérlő által képviselt börtönnek.

2. A viharzás – A viharzás a pozíciókért és szerepekért vívott harc fázisa. Már az alakulás fázisában a falu kontra város differencia pozícionálta a két személyt egymáshoz való viszonyukban; most azonban Kiszeláné ezt stratégikusan akarja megerősíteni: „…látta már, csak úgy kerülhet fölébe, ha bizalmát megszerzi.” (597.) Az albérlő igyekezete, hogy kicsalogassa zárkózottságából Zsófit, a sérelmek érintésével sikerült. Ott csattan fel a fiatalasszony hangja, amikor a büszkesége lobbantja fel benne a hevet. „– Látja, mégis volt, aki azt mondta, hogy nem férek a bőrömbe – csapott föl Zsófiból akarata ellenére a sérelem s a sikált lábos kormos feneke fölött most először rámosolyodott a vénasszonyra.” (596.) Zsófi ellenséges érzülete ellenére is megnyílik; témáját pedig vagy „sérelmei”, vagy egy harmadik személy: „az öreg pók”, az anyós és a „megsántult, megdagadt állú, lógószemű, bérespofájú” őrmester adja.

3. A normaképzés – Ebben a fázisban alakulnak ki a közösségre jellemző értékek, szabályok, viselkedési stílus. Zsófi szabad folyást enged érzelmeinek, rágalmainak, az események színezésének. (Kiszeláné ezt teregeti tovább a népeknek.) „Kapva kapott az öregasszonyon, akit már inkább csak életprogramból gyűlölt; valójában kellett neki, mint az alvás vagy az evés.” (599.) Éjszakai „páros monológjaik” során mániákus vádjait Kiszeláné meg-meginduló saját siráma kíséri.

4. Megszűnőben – A nyár vége felé mindinkább lohad Zsófi rágalmazó monologizálása. Ura fényképének felnagyíttatása ábrándozásra, történetmesélésre, külön életre készteti. „A két asszony már azon a ponton volt, hogy egészen elidegenedjék egymástól.” (608.) A kapcsolat megszűntét az iskolaszolgáné fia, Imre betoppanása akadályozza meg. Ez az esemény „hozza újra össze” a két asszonyt, s erősíti meg a normaképzés fázisát.

5. A normaképzés folytatódik – A viselkedési stílus kialakításához tartozik, hogy Kiszeláné, ahogyan előzőleg Zsófi tette, kiadja magát: a „tehetetlen fájdalom megalázkodása”. Zsófi megbecsüli ezt az önfeltárást, s hideg, érzéketlen szívvel értékeli, hogy ezzel az eredeti pozíció is megváltozott: most mind a két fél egyenrangú vált.

6.A működés – A két asszony kiismerte egymást, „normáik” kialakultak. Gyűlölik is egymást, függnek s félnek is egymástól, hogy a másik kiszolgáltatja panaszaikat. „Működésük” célja saját sirámaik kiengedése, figyelemfelhívás és a társaság birtoklása egy harmadik személy rágalmazásában. A működés fázisa vissza-visszatér az előző fázisok feladataira. Gyakran támad ismételt ’viharzás’, szerzett pozíciójuk minduntalan fenyegettetve látszik.

6.1. Konfliktus – Éppen pozíciója féltése miatt, védekezésből kelti Kiszeláné Zsófinak rossz hírét: „A gyerek mintha nem is az övé volna; én még nem láttam ilyen anyát, beszélni sem tud hozzá. Hagyja, hogy az a púpos lány, a Homoréké, cipelje egész nap.” (613.) A visszakerült híresztelést a fiatalasszony képmutatóan elhárítja, s a Homor lányon, valamint Sanyikán veri le a dühét; Kiszelánén csak közvetetten, mégis „Mind a ketten azzal aludtak el, hogy sohasem szólnak többet egymáshoz” (615.).

6.2. Működés: viharzással – A felszínen barátságot mutatnak, míg a mélyben káröröm és gyűlölködés búvik. A fiú a „helyes nevelés” tárgyává válik, az asszonyok riválisokká. A működés új feladatot talál: a gyermek ápolását. Előbb viharzás folyik a pozícióért e téren. Ellenségeskedésük, rivalizálásuk tárgya Sanyi. „Zsófi, csakhogy el ne öntsék őt is a könnyek, s a gyönyörű reggel bele ne vesszék a Kiszeláné kárörömébe, engedett, s felöltöztette a gyereket.” (94.) Zsófi Kiszeláné miatt kelti fel, s fárasztja ki gyermekét. Miatta nem teszi fel a borogatást a forró testre, hisz a gyermek sivalkodása hangos, s még Kiszeláné meghallaná. Kezdetben nem a gyermeke betegsége csal könnyeket az arcára, hanem önérzete; valamely feléje irányuló kritika felett sír. Az anyja gondterhelt arcát, Kiszeláné borogatását támadásnak véli. Mindennek a gyermek válik áldozatává. A viharzás elkülönülő szereperedménnyel zárul: Zsófi szerepe a tehetetlen, féltő anyuka, az albérlőé az ápoló. [Kiszeláné:] Mint aki kidőlt versenytársa teteme mellett ül. (653.)

6.3. Működés: közeledéssel – Az iskolaszolgáné Imrust Marival szeretné összeházasítani, s ehhez előbb Zsófi támogatását akarja megnyerni. Ezzel egy időben Zsófi anyja is Kiszelánét kéri lánya „puhítására” egy özvegy vendéglős Zsófi iránt való érdeklődésének ügyében. Az özvegy e „puhítgatást” úgy érti, Kiszeláné őt, Zsófit szánja a fiának. Kiszeláné „beleszokott ebbe a különös, altruista figyelmességbe” (720.), Zsófi „különös lányos elfogódással” (721.) viseltetik iránta. Mind többet tárnak fel mindketten önmagukból; megcsillan a szeretet és az őszinteség reménye.

7. Megszűnés – Zsófi magától jön rá a félreértésre; s friss, sajgó sebét a vendéglőssel való összeboronálás csak végtelen dühvé formálja. „Maga varjú, maga hozott rám minden rosszat” (754.) – mondja nyers véleményét a lakója szemébe. A konfliktus olyan mértékű, amelyet már csak Kiszeláné elköltözése követhet.

A kapcsolat fázisainak elhatárolása természetesen nem megingathatatlan; elnevezésüket rugalmasan lehet kezelni. A recepcióban gyakorta közelítenek a regényhez a lélektani elbeszélés felől, ezért megfontolandó e szociálpszichológiai terminológia. Megközelítésünkben azonban a hangsúly nem a terminológiára vagy a „valósághűségre” esik, hanem az erőviszonyok láttatására, valamint az erőviszonyok dinamizmusára. A kapcsolati változásokat szemlélteti.

A prince-i ’elemi narratív struktúra’ modellből Mieke Bal beépíti saját elméletébe azt a szempontot, amely az egy kiinduló és egy végállapot között végbemenő transzformációt hangsúlyozza, s ezt ’esemény’-nek nevezi. A narratíva e modellben eseményekből strukturálódik. Ez alapján a fent ismertetett változások – események – a Gyász történetének domináns részét alkotják; az elbeszélés jelentős részét a két asszony kapcsolatának alakulása adja. A regény szervezőeleme nem a gyász, hanem a másik és az én viszonya.

Sem a férj, sem a fiú nem játszik olyan fontos szerepet a műben, mint Kiszeláné – noha a cím: Gyász. Az első fő mozzanat, amely elindítja a bonyodalmat (Zsófi hírének megkérdőjelezése Pordánék által), Kiszeláné feltűnését vonta magával; s a történetmondás voltaképp akkor zárul, amikor az albérlő elviharzik az özvegy életéből. A kisfiú betegségének lefutása elsősorban a főszereplő és Kiszeláné kapcsolatának alakulásában zajlik.

Kiszeláné, az albérlő, azt az elvárási rendszert, amely a fiatal özvegy számára meghatározó, testközelbe hozza, illetve tovább is árnyalja (pl. „városias” szempontjaival vagy Zsófi özvegy mivoltán túli anyaszerepének megfigyelésével). Így az elvárások és az azoknak való megfelelés naponként mérlegre kerül; a hősnő állandó jelleggel konfrontálódik önmaga érzelmi állapota és a róla alkotott kép (amelyet a prototipikus özvegy és anya idealizált képe felé igyekszik eltolni) távolságával. Kiszeláné alakító szerepének legjelentősebb megnyilvánulása épp a tetőpontban csúcsosodik ki.[15]

Reflexióinkat Osztroluczky (Bahtyin szellemében fogant) szavai érzékletesebben fejezik ki: „…magánéletünk szüzséjét más emberek – életünk hősei – hozzák létre (csakis a »másik« számára kifejtett életünkben, a »másik« szemében és az ő érzelmi-akarati tónusaiban válunk életünk hősévé. A »másik« abszolút érvényű szükséglet az »én« számára, mivel személyiségét csak annak látó, emlékező, egybefogó és egyesítő aktivitása révén teremtheti meg.”[16]

7. A fokalizációs változások következménye a tetőpont alakításában

Az első látásra lényegtelennek tűnő motívumok gyakran cselekménybefolyásoló szerepben mutatkoznak a későbbiek során. A külső, mindentudó narrátor „szétszór” különféle információkat az elbeszélés különböző pontjain, s azokat a befogadó hipotézisalkotására és interpretációjára bízza.

Ennek a folyamatnak a leglényegesebb megnyilvánulása annak a félreértésnek a sejtetése, amely megcsillan már Sanyi halálos ágyánál, kiteljesedni pedig a temetés után fog – egészen a pünkösdi temetőutat közvetlenül megelőző pillanatokig. Zsófi félreértése: Kiszelánénak a gyermek betegsége alatti mesterkedése (összeházasítani Marit Imrussal) elkerüli figyelmét, s a temetés utáni „puhítást” magára értelmezi. Érzelmi és testi vágyainak elfojtását, amelynek addig titkolt tárgya Imre volt, mind lazábbra engedi, s fokozatosan egyfajta beleegyező, örömteli várakozásnak adja át magát: Kiszeláné (s esetleg saját szülei is) az ő, vagyis Zsófi és Imre házasságát munkálja.

Mindez azonban a szövegben sehol sem manifesztálódik[17]; olvasói interpretáció eredménye – amelyről a bőséges szakirodalom túlnyomó része valamilyen oknál fogva hallgat. Az interpretációt megelőzte a recepciót irányító mechanizmusok „belekódolása” a narratív szövegbe. A recepciót elsődlegesen a fokalizáció változtatásával, s ezen keresztül hiányok (a ’hiány’ más elnevezései: hézag, űr vagy üres hely) teremtésével, valamint a kinezikai-paralingvisztikai jegyek közlésével segíti a külső narrátor. Vagyis a külső narrátor a tudását illetően korlátozottan közlékennyé válik; s korlátozott közlékenységét leplezve másik gyújtópontot választ magának. Tudását tekintve továbbra is mindentudó; ennek „szintje” egy extradiegetikus, heterodiegetikus elbeszélő esetében, amikor az elbeszélés síkja és a történet síkja időben távol áll egymástól, nem is valószínű, hogy változhat. Tudásadagolását a fokalizáció révén szabályozza: ha többet igyekszik sejtetni a főszereplő érzéseiből, mint explicit módon közölni, úgy a (genette-i kifejezéssel élve:) gyújtópontot máshová helyezi át, a fokalizációt eltolja más szereplőhöz (Bal), pl. Kiszelánéhoz vagy az édesanyához.

A tetőpont alakítása szempontjából ezért két fokalizációs változás meghatározó. Az egyik a Zsófira orientálódó gyújtópontszűkülés Sanyika betegsége alatt, a másik az ő domináns fokalizációjának ideiglenes megszüntetése a temetés utántól pünkösdig terjedő időszakban. A fokalizáció eltolódása révén a tudás annak a szereplőnek a tudásához közelít, amelynek perspektívájában látszanak és értelmeződnek az egyes események. (Azonban a tudásbeli azonosságnak csak tettetése áll fenn, a kettős vagy bizonytalan eredetű fokalizáció is mindvégig fenntartja a külső gyújtópont jelenlétét és befolyását.) Korlátozódik ezáltal az olvasó ismerete bizonyos eseményekről; csak arról szerezhet tudomást, amely a szereplő perspektívájába bekerül. A szereplői perspektívában az események jelenlétét (bekerülése) és értelmezését érdemes szétválasztani.

Az említett gyújtópontszűkülés esetében Zsófi perspektívájába bekerülnek ugyan egyes szegmensek (pl. Mari csillogó szeme, Kiszeláné és Mari jó kapcsolatának, illetve a betegszobát újabban kerülő attitűdjüknek tudomásul vétele, férfihang vagy kuncogás beszüremlése[18]), ezeket azonban az özvegy a szoba magányában másképp interpretálja. Különleges értelmet kap a szöveg–olvasó viszonyban a főszereplő görcsös igyekezete, hogy megtudja, mi folyik a négy falon kívül. Kihangsúlyozódik ezáltal Zsófi fokalizációjának (ideiglenes) kizárólagossága; hangsúlyt kap a ’meghatározatlan’, a nem ismert, s hangsúlyt kap a hiány megszüntetésére tett görcsös igyekezete is (még hallgatózni is próbál). Ezzel a reflexív módszerrel Zsófi pozíciója az olvasóéhoz hasonlítható.

A gyújtópontszűkítéssel tehát a szereplő és az olvasó tudása is redukálódik. A redukció azon típusa áll fenn, amely a tudásunk hiányát vagy hiányosságát explicitté teszi. „Mi történik a szobán kívül?” – konkrét kérdés körvonalazódik, amely egyértelmű választ kíván. Ugyanilyen ’koncentrált’ hiányként jelentkezik a temetés utáni részben (pl.): „Honnan Kiszeláné és Zsófi új keletű jóindulata egymás iránt?” A hiányok koncentráltságának egyik jelentős oka, hogy maga a szereplő is, mint láttuk, jelentőséget tulajdonít azoknak az elemeknek – még ha másképp is értelmezi őket –, amelyek az olvasó számára a hiányt előidézik. Az elemek (pl. Mari csillogó szeme vagy a hátsó szobából kiszüremkedő beszélgetés- és nevetésfoszlányok) közötti összekapcsolódás negációja teremti ugyanis a hiányt, amelyet Iser ’üres helynek’ nevez. Tehát a narratív szövegben az elemekre rámutatnak, de kapcsolódásukat elhallgatják: „A kommunikációs folyamat rámutatás és elhallgatás dialektikája révén jön létre és szabályozódik” – mondja Iser, majd Virginia Woolfot idézi: „Egy jel hiánya maga is jellé válhat. […] Ha a nyelv lemond arról, hogy magát a dolgot kimondja, egyben elkerülhetetlenül kifejezésre juttatja.”[19]

Az ’üres helyek’ mint kihagyások és az elemek közötti összekapcsolódás hiányzó logikai lépései az olvasó által betöltendő szöveghelyeket jelölik. Az üres helyek „a szöveg és az olvasó közötti interakció kapcsolódási pontjaivá válnak. Irányítják az olvasók képzelőtevékenységét, amelyet a szöveg a saját feltételeinek megfelelően vesz igénybe.”[20]

A szöveg feltételei által szabályozott képzelőtevékenység kizárja a befogadói interpretáció öntörvényű autonómiáját. Hogy Zsófi érzelmi-testi vágyainak tárgya Imrus, nem egy önkényes recepció szélsőséges következtetése, hiszen a hiányok által hajtott képzetet alátámasztják a szöveg egyéb információ is. A narratívában többször előfordul például, hogy Zsófi Imrével álmodik, s az álmok leírásai erotikus jelleget sejtetnek. Rendkívül jelentős a gyermek megbetegedésének „időzítése” is. Közvetlenül ez előtt dacol ugyanis Zsófi a harmadik éve viselt gyászruha ellen, s az ellen, hogy a férfiak már észre sem veszik őt. Ezután az ágyban, egy kéjes helyzetben, éppen, amikor Imréről fantáziál, érkezik a szomszéd Homorné a fel nem rázható, beteg Sanyikával a karjában. A szöveg feltételeinek keretén belül maradva tehát elsőfokú képzetünk beigazolódni látszik.[21]

Az elsőfokú képzet kapcsán megjegyezendő, hogy a betegszobába zárkózás esetében a hiányt (Mi történik a szobán kívül?) első látásra hamar megválaszoltnak érezhetjük (pl. ha elfogadjuk Zsófi interpretációját, miszerint Kiszeláné és Mari egyszerűen csak nyűgnek érzi már a betegszoba és az özvegy komor hangulatát). A szöveg ellenőrző mechanizmusai azonban – így a redundancia (Kiszeláné dicséretei Mari felé, a húg és Imrus együtt találása, Mari állandó időtöltése a hátsó szobában stb.) vagy a szereplőnek a hiányt leépíteni akaró törekvése révén a hiány kihangsúlyozása – ezt a kézenfekvő választ felülvizsgáltatni igyekszenek, tehát ez esetben az elsőfokú képzet egy másodfokúval korrigálható. Amint haladunk a tetőpont felé (pünkösd vasárnapja), annál inkább koncentráltabbakká válnak a hiányok, s annál inkább szűkítik a válaszalternatívákat.

A fokalizációs változás a tudáselosztás redukciójához (a külső narrátor a perspektíva megváltoztatásával a tudati tartalmakról való informálását korlátozza), a redukció hiányhoz, a hiány a képzelőtevékenység megélénküléséhez vezet. A látszatra triviális jelenetek elhallgatott részletei és a dialógus üres helyei arra késztetik az olvasót, hogy a kihagyottakat projektív módon betöltse. Bevonják az eseményekbe, hogy a ki nem mondottakat mint vélt dolgokat képzelje el. Ez dinamikus folyamathoz vezet, mert a kimondott dolgok csak akkor tűnnek beszédesnek, ha arra utalnak, amit elhallgatnak. Mivel azonban az elhallgatottak a kimondottak implikációi, ezért csak általuk körvonalazódnak. Ha sikerül az elhallgatottakat feleleveníteni a képzeletben, akkor az elmondottak egy olyan hátteret nyernek, amely […] összehasonlíthatatlanul jelentősebbnek tünteti fel őket, mint az elmondottak tartalma sejteni engedné.”[22] Ezek szerint a hiány a képzelőtevékenység megélénkülése révén a feszültséget is szabályozza, a legapróbb mozzanatokat is szuggesztívebbé teszi. Az „elszórt” információk s az üres helyek egyszerre sejtetnek és késleltetnek.[23]

A feszültség hajtóereje, hogy a temetés után a pünkösdi temetőlátogatásig tartó időszak a remény lehetőségét csillantja meg a változásra. A történteknek mindezidáig egyfajta monoton vagy mélyülő-lassuló jellegét érzékelhettük. A halál lassú árnyként „lebegett” Zsófi felett, és Zsófi megmaradt gyásza vállalt hordozójává. A temetés után azonban egyre intenzívebben növekszik a feszültség: a másfajta sorsért, az ebből való kitörésért, a szabadságért. Utoljára rémlik fel a katasztrófa elkerülésének lehetősége: hogy van visszaút, hogy van remény a természetességre, a valódi kommunikációra, van remény az őszinteségre, bizalomra, újrakezdésre; s hogy nem a magány és az önrombolás az erősebb.

A pünkösdvasárnapi jelenet válik a „dráma” tetőpontjává, nem a fiú halála. A tetőpontot a téridő kozmikussá tágulása is jelzi: minden a hősünk lelkiállapotát visszhangozza. A pünkösd a tetőpont, a szülői házba tett látogatás a fordulópont, ahonnan „az események sodra feltartóztathatatlanul halad a végkifejlet felé”.[24] Zsófi eddig csak beszélt a gyászáról – de most valóban temet; temeti önmagát.

Elérkeztünk a „némaság, a hallgatás, a csend borzongató totalitásához – az egyetlen feltétlenséghez, ami megközelíthető, elérhető. Amikor a személyiséglét mindenki (a környező közösség és az érintett személyiség) számára egyaránt elhallgatást parancsoló titokká transzcendálódik.[25]

***

A narratív szöveg egészét tekintve zéró fokalizációról beszélhetünk, s a külső gyújtópont mellett szereplőként Zsófi az, aki leggyakrabban, legintenzívebben fokalizál; az ő fokalizációjának problematikáját vizsgáltuk pl. az emlékezés vagy a gyermek kapcsán. Meghatározó konzekvenciákkal jár, amikor Zsófi primer fokalizációjától az olvasó eltávolodik, vagy egyéb fokalizációs változás (pl. gyújtópontszűkülés) történik. E változás többek között leleplezi a két asszony közötti konfliktust és a dinamikus erőviszonyt; valamint a tudáselosztás redukciójához, a redukció pedig hiányhoz, a hiány viszont a képzelőtevékenység megélénküléséhez és a feszültség alakításához vezet.

Vizsgálódásunk fényében jelen írás nyomatékai a két asszony kapcsolatának jelentőségére – a gyermek halála alárendelődik e kapcsolat bemutatásának – és a temetéstől a pünkösdig tartó időszak értelmezésére esnek. Ezek alapján állapíthatjuk meg, hogy az elbeszélés szervezőeleme nem a gyász, hanem a közösség és az egyén, illetve a másik és az én viszonya egy extrém élethelyzetben, mint amilyen – például – a gyász.

[1] Idézett forrás: Németh László munkái: Negyven év, Horváthné meghal, Gyász. DOMOKOS Mátyás (szerk.), Magvető és Szépirodalmi, Bp., 1969, 545–763.

[2] Gérard GENETTE, Az elbeszélő diszkurzus = Az irodalom elméletei 1., THOMKA Beáta (szerk.), Jelenkor, Pécs, 1996. 61–98; VANKÓ Annamária, Az én-elbeszélés alternatívái, Iskolakultúra, 2000/6–7, 152–161.

[3] Mieke BAL, Narratology. Introduction to the Theory of Narrative, University of Toronto Press, Toronto, 2007.

175–214. A ’külső fokalizáló’ terminus bevezetésének indokoltságát, valamint azt az állítást, miszerint a narratíva minden elemére kiterjeszthető a fokalizáció hatóköre, bírálat érte azon megfontolás alapján, hogy akkor a fokalizáció és narráció megkülönböztetése felszámolódni látszik. (FÜZI Izabella, TÖRÖK Ervin, Bevezetés az epikai szövegek és a narratív film elemzésébe, Szeged, 2006. [Csak digitális tananyagként: https://christal.elte.hu/curriculum2/Magyar/58F%FCzi/Vizu%E1lis%20%E9s%20irodalmi%20narr%E1ci%F3%20(E)/tankonyv/tartalom.html, 2008. október 2.]) Véleményem szerint azonban a ’külső fokalizáló’ terminus bevezetése indokolt; a fokalizáció pedig tisztán a narratív szövegnek rendelődik alá elméletében; a fokalizálóhoz a narrátor által elmondott történet aspektusa kapcsolódik. Narratológiai modellje következetes, s erősen épül a narráció és a fokalizáció differenciájára.

[4] FÜZI, TÖRÖK, i. m.

[5] BAL, i. m., 175–214.

[6] A szereplői fokalizáció rendkívüli jelentősége tematikai szinten is megjelenik a szem, a tekintet motívumában; ezt részletesen Osztroluczky Sarolta fejti ki: OSZTROLUCZKY Sarolta, A hősök metakommunikációja – az árnyjáték „némasága” = O. S., Színjáték és árnyjáték (Szerepformálás, diszkurzivitás és irónia Németh László Gyász című regényében), Irodalomtörténet, (87)2006/3. 396–400.

[7] BAL, i. m., 175–214.

[8] A figyelem gyermekre terelődésének következménye az özvegy megújult nevelési igyekezete. Nevelési kudarcai Sanyika fokalizációjában is megjelennek; az olvasó ekkor döbben rá, hogy a gyermekben milyen mértékű sérülések tapasztalhatók.

[9] BAL, i. m., 175–214.

[10] BAL, i. m., 175–214.

[11] BAL, i. m., 175–214.

[12] A hézag ’hangsúlyozottságáról’ és ’koncentráltságáról’ ld. pl. David BORDWELL, Az elbeszélés alapelvei = D. B., Elbeszélés a játékfilmben, Magyar Filmintézet, Bp., 1996, 61–75.

[13] A szociálpszichológiában elsősorban öt kapcsolatfejlődési fázist különböztetnek meg: 1. alakulás, 2. viharzás, 3. normaképzés, 4. működés, 5. megszűnés. A társas kapcsolatok, személyközi vonzalom és csoportfolyamatok = Pszichológia pedagógusoknak, N. KOLLÁR Katalin (szerk.), Osiris, Bp., 2004, 279–308.

[14]„A városi asszony körül ott ragadt valami a bonyolult élet zavarából, amelyben az otthonos volt, ők meg gyanakodva, tekingetőzve, szédelegve jártak.” (588.)

[15] Voltaképp Kiszeláné határozza meg a cselekményt; már pusztán jelenlétével determinál. Ő a „tömlöcőr” s az állandó referenciaszemély. Neki talál ki ezer panaszt az özvegy, miatta öltözteti fel a beteg gyereket, miatta viselkedik úgy a betegágynál, ahogyan, s az ő mesterkedései következtében válik fogékonnyá Imrére (még ha a „tömlöcőr” ezt nem is sejti). Kiszeláné azonban tudattalanul közvetíti az elvárásrendszert, hozza azt testközelbe az özvegy számára; szerepe azonban reflektált, s gyakran expliciten kifejezett a fiatalasszony részéről. Ő várja sorsának rombolását Kiszelánétől. A Lakó meglepődik, a befogadó nem, Zsófi nyers vádja felett: „Maga varjú, maga hozott rám minden rosszat. (754.)

[16] OSZTROLUCZKY Sarolta, Színjáték és árnyjáték (Szerepformálás, diszkurzivitás és irónia Németh László Gyász című regényében), Irodalomtörténet, (87)2006/3. 395.

[17] Legalábbis pünkösd vasárnapjáig nem, pl.: „Imrus a pepita ruhában és sárga csizmában, a szemtelen mosolyával a szemében, s őbenne ezek a bolond reménységek. (185.) Még ebben az esetben is közvetett a félreértés tudatosítása, hiszen a „bolond reménységek” tárgya közvetetten jelenik meg; a szegmentumok között koherenciát az olvasó teremt.

[18] Pl.: „…aztán megint becsukódott az ajtó, de mielőtt becsapódott volna, egy férfihang s a Mari kacagása csattant fel a hátsó szobában.” (663.) „S azt Zsófi is látta, hogy érdeklődése másfelé tért a Sanyika betegségéről, mert egész más képpel járkált, mint eddig; a szeme csillogott, izgalmas gondolatok bujkáltak az arca mélyén…” (664.)

[19] Wolfgang ISER, Az olvasás aktusa. Az esztétikai hatás elmélete = Testes könyv I., KISS Attila Atilla, KOVÁCS Sándor, ODORICS Ferenc (szerk.), ICTUS és JATE, Szeged, 1996, 248.

[20] Uo., 249.

[21] A szöveg irányította hipotézisalkotás másik meghatározója a kinezikai-paralingvisztikai jegyek közlésében rejlik.

[22] ISER, i. m., 248.

[23] .A félreértés Kiszelánéban sohasem tudatosul, Zsófiban pedig majd csak később; a mindentudó narrátor után legpontosabban csak a fiktív olvasó sejtheti, mi zajlik valójában. Kiszeláné nem feszült, a fiatalasszony sem; a feszültség csak az olvasói tudásból származik. A hipotéziseink révén válhat a tetőpont tetőponttá.

[24]Drámai szövegek és műfajok = Irodalom, irodalomtudomány, irodalmi szövegelemzés, OROSZ Magdolna, RÁCZ Gabriella (szerk.), Bölcsész Konzorcium, Bp., 2006, 211.

[25] BERTHA Zoltán, A létszerű ambiguitás regénye = A prózaíró Németh László, GÖRÖMBEI András (szerk.), Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2005, 154.