Az utolsó Romanov – az utolsó regény?

Krimiről írni különös feladat, de nem azért, mert bizonygatni kellene, hogy az ebbe a műfajba besorolható könyvek tanulmányok és kritikák méltó tárgyai. Ezt már elvégezték előttem mások, nemcsak a nemzetközi, de a hazai krimi-szakirodalom is igen gazdag, gondoljunk csak sok más mellett Bényei Tamás (A rejtélyes rend. A krimi, a metafizika és a posztmodern, Budapest, Akadémiai, 2000), Benyovszky Krisztián (A jelek szerint. A detektívtörténet és közép-európai emléknyomai, Pozsony, Kalligram, 2003; Bevezetés a krimi olvasásába, Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 2007) monográfiáira, a Kalligram folyóirat legutóbbi krimi-összeállítására (2009. július–augusztus). Mégis, mintha a műfaj szabályai hatnának az elemzőkre is, megmutatva, másként viszonyulunk a detektívtörténetekről folytatott beszédhez, mintha, mondjuk, egy fejlődésregényt értelmeznénk: ennek a különbségnek a legszórakoztatóbb bizonyítéka számomra Benyovszky Krisztián A jelek szerint című kötetének egyik lábjegyzete volt. Benyovszky azt emelte ki Agatha Christie olvasókat provokáló megoldásai közül, a nevezetes detektívregény megjelölése nélkül, amikor az író a „nyomozónak asszisztáló narrátort teszi meg gyilkosnak”. Majd a következő lábjegyzetet fűzte mindehhez: „Azért fogalmazok ebben az esetben is ilyen szűkszavúan, mert a »beavatottak« úgyis tudják, melyik regényről van szó, aki pedig még nem hallott róla, azt ne én fosszam meg a meglepetés »katartikus« élményétől. Úgy látszik, a műfaj olykor magát a krimi-diskurzust is bizonyos fokú titkolózásra kényszeríti.”[1] A gyilkos személyét természetesen nem fogom elárulni ennek az Akunyin-regénynek az esetében sem, ugyanakkor érdekes dilemma, vajon egy krimit lehet-e úgy olvasni (és ebből következően úgy beszélni róla), hogy nem (pusztán vagy elsősorban) a gyilkos személye és a nyomozás izgat minket. Hiszen, ahogy Bényei Tamás idézi tanulmányában, egy krimit akár „olvashatatlannak” is minősíthetünk – vannak olyan álláspontok, amelyek szerint a rejtvényfejtésen kívül nincs egy krimiben semmi érdekes: „Egy ilyen könyvet képtelenség elolvasni: végigrohanunk rajta, hogy lássuk, hogyan oldódik meg a feladvány.”[2] Ha tehát a gyilkos személyét titokban tartom, és ennek ellenére van mondandóm Akunyin regényéről, ezzel máris azt állítom, nemcsak detektívregényként olvasható ez a könyv. Azt viszont nem hiszem, hogy a Bényei által bevezetett „antidetektív-regény” kategória tökéletesen lefedné A koronázást és a többi Akunyin-regényt. Ahogy Schiller Erzsébet megállapítja, már csak azért is kérdéses, mondhatjuk-e, hogy „ezek a regények kívülről is szemlélik a krimi műfaját, ironikusan vagy parodisztikusan viszonyulnak hozzá”, mivel „Akunyin szövegei műfaji szinten kevésbé a klasszikus detektívregényre reflektálnak, inkább annak hiányára a XIX. századi orosz irodalomban. Ezzel a hiánnyal kerülnek viszonyba, Akunyin tehát valójában nem újra-, hanem megteremti a műfajt.”[3]

De Akunyin legújabb krimije kapcsán még egy dilemmába beleütközünk: azt a kérdést sem könnyű megválaszolni, lehet-e egy sorozat egyetlen darabjáról az egész tárgyalása nélkül írni. Az egészen ráadásul ezúttal csak a Fandorin-könyvek magyarul megjelent darabjait (hét regényt, hat könyvet, a magyarul tavaly megjelent Különleges megbízatások ugyanis két kisregényt tartalmaz) érthetjük, hiszen ezt a nálunk utolsó regényt Oroszországban már követte több is. (Az Akunyin-féle krimiuniverzum pedig még ennél is kiterjedtebb, hiszen az írónak létezik egy, a XIX–XX. század fordulójának vidéki Oroszországában játszódó sorozata, amely Pelageja nővér eseteit tartalmazza, illetve vannak könyvei Fandorin unokájának, Nicholasnak, egy mai brit történésznek a főszereplésével is – ezekből a könyvekből magyarul még semmi sem olvasható.) Ennek a legújabb magyarul megjelent Akunyin-kötetnek a kapcsán azért sem üres tűnődés az egész és az egyes darabok viszonyán gondolkodni, mert A koronázás többszörösen a zárlatra, a végre játszik rá. A kötet az utolsó Romanov, II. Miklós koronázási ünnepsége idején játszódik, ahogy a magyar változaton nem szereplő alcím is mutatja: Utolsó a Romanovok közül. A mű kezdetén pedig azt hihetjük, ez lesz Fandorin utolsó esete, hiszen úgy tűnhet, Fandorin haláláról tudósít minket a kötet elbeszélője. Afanaszij Sztepanovics Zjukin, cári főkomornyik, aki egy május 20-i naplóbejegyzéssel indítja a történetet, visszalép az események kezdetéről 2 héttel előbbre, hogy a regény végére újra eljusson május 20-ig: ekkor rájövünk, Fandorin mégsem halt meg. Persze mi, magyar olvasók, könnyedén ellenőrizhetjük az interneten, hogy a sorozat nem ért véget A koronázással, de ne feledjük, az orosz olvasóknak minden kötet az (éppen) utolsó. A koronázás kezdete mindemellett nagyon emlékeztet a Sherlock Holmes utolsó esetét tárgyaló regényre, és az is hamar világossá válhat, hogy Fandorin ezúttal ugyanúgy régi, legyőzhetetlennek látszó ellenségével, dr. Linddel csap össze, ahogy Az utolsó esetben Holmes Doktor Moriartyval. Az eredeti alcímben egy játék is van (talán ezért mondtak le róla a magyar változatban): a poszlednyij iz Romanov voltaképp azt jelenti ’az utolsó a regények közül’ (az utolsó a Romanovok közül helyesen poszlednyij iz Romanovüh). Mindez egyrészt annak köszönhető, hogy a roman szó oroszul regényt jelent, de egyúttal keresztnév és vezetéknév is képezhető belőle, másrészt annak, hogy a regény utolsó mondatát egy szótár segítségével kommunikáló, oroszul nem tudó angol főkomornyik mondja ki, II. Miklósra vonatkoztatva a hibás mondatot. Feltehetőleg erre a zárómondatra utal vissza a nyelvtanilag szintén helytelen orosz alcím: „Utolsó – Romanovok – közül.”

A koronázás tehát utolsónak tűnhet, végül kiderül, mégsem az: ez a fogás azonban nemcsak a krimiizgalmak fokozása miatt lehet érdekes. A regény végén ugyanis kiderül, Fandorin otthagyja Oroszországot, külföldre távozik, valami tehát mégis véget ér. De zárlatot jelentett már az előző, Az államtanácsos című kötet is, amelynek végén Fandorin, aki írnoki munkakörből lépegetett egyre magasabbra a hivatali ranglétrán, elköszönt az állami szolgálattól, nem tudván többé azonosulni saját pozíciójával. De a zárlat már a kezdetektől meghatározza Fandorin sorsát, hiszen a sorozat első darabjában, az Azazelben Akunyin igen drasztikus módon intézte el, hogy a híres nyomozókhoz hasonlóan Fandorin is rendelkezzék állandó vonásokkal: a regény végén felrobbantották Fandorin ifjú feleségét, Lizát, és ez a sokk alakította ki a legfontosabb nyomozói attribútumokat, a dadogást, az ősz halántékot és az örök magányt (még ha ezt időlegesen enyhítik is a minden részben felbukkanó és Fandorint egy időre rajongásig szerető, gyönyörű nők). Az Azazel című regény, miközben létrehozta Fandorint, a nyomozót, megölte Fandorint, az embert, aki innentől bármilyen kockázatot vállal, hiszen játékként vagy párbajként tekint a halálra. Fandorin ebben a vonatkozásban (és külsőleg is) nagyon hasonlít Lermontov Korunk hőse című regényének főhősére, Pecsorinra, akinek egy fontos mondata akár Fandorin jelmondata is lehetne: „a halálnál rosszabb úgysem történhet – a halált pedig nem kerüli el az ember!”[4] Az sem véletlen, hogy éppen romantikus előkép áll Fandorin mögött, aki az Azazelben kilép a romantikát megelőző szentimentális irodalomból, hiszen a Fanni hagyományaihoz hasonlítható nagy orosz szentimentális mű, Karamzin Szegény Lizája hőseinek nevét viselő Eraszt és Liza szerelme nem a szentimentalizmushoz méltó módon, csendes elsorvadással vagy öngyilkossággal ér véget, hanem egy terrorista akció következtében hiúsul meg. Ettől a merénylettől számítható az is, hogy Fandorin nem hisz a világ kiszámíthatóságában és a rend helyreállíthatóságában sem – ezt A koronázásban meg is fogalmazza a főkomornyikkal beszélgetve: „Tudja, Afanaszij Sztyepanovics, mi az ön hibája? – mondta fáradtan, s lehunyta a szemét. – Ön hisz abban, hogy a világ valamiféle szabályok szerint működik, hogy van benne értelem és r-r-rend. Én már régen megértettem, hogy az élet nem más, mint káosz. Semmiféle rend nincs benne, s szabályok sincsenek.” (310.)

Annak, hogy Fandorin nem hisz a világ rendjének helyreállíthatóságában, az egész sorozatot érintő következményei vannak. Egyrészt az, hogy Akunyin köteteiben sosem lehetünk biztosak abban, hogy az Agatha Christie-regényekhez hasonlítható harmónia uralkodik el majd a mű végén, amelynek keretében nem egyszerűen a gyilkost leplezik le, de még az (életben maradt) férfiak és nők is megfelelő párjukra találnak. A koronázásban sem teljes a megoldás, happy endről csak nehezen beszélhetünk, ráadásul, ha az orosz történelmet háttérszövegként kezeljük és hozzáolvassuk a műhöz II. Miklós és családja sorsának alakulását, még kevésbé beszélhetünk megnyugtató végről. A regény erőteljesen épít az olvasó háttérismereteire a Romanov-ház végéről, például annál a mondatnál is jól látszik ez, amelyet Georgij nagyherceg (a regényben többnyire Dzsordzsi bácsi) mond II. Miklósnak (Nikinek), amikor az elrabolt unkaöccséről beszél, fenségesen, a cári család és a nemzet érdekét a családi fájdalmak elé helyezve: „Meglátjuk, Niki, hogyan beszélsz majd az apai érzésekről, amikor már neked is lesznek gyerekeid...” (419.)

A koronázás 1896 májusában játszódik, vagyis ettől számítva még van jó néhány év az 1905-ös, majd az 1917-es forradalomig, mégis igen erőteljesen teszi fel ez a regény a kérdést, miért éppen a XIX. század második felébe helyezte vissza Fandorin-sorozatát a Borisz Akunyin álnév mögé rejtőző Grigorij Cshartisvili, holott a modern krimi, különösen annak Agatha Christie-féle változata éppen az első világháborút követően élte fénykorát. A klasszikus krimi népszerűségében ugyanis igen fontos szerepet játszott a világból eltűnt rend legalább a művekben megvalósítható helyreállítása iránti igény, ahogy ezt például Babits Mihály megállapította 1917-ben: „A mai nemzetek nagy problémája a fegyelem kérdése, az államhatalom és az anarchia, a rend és a szabadság veszélyeinek problémája – amelyeket ez a háború rettenetes rendjével és a modern anarchizmus tehetetlen korlátlanságával iszonyú képekben illusztrál –, a kaland és az egyén lehetőségeink korlátai egy rettenetesen uniformizált társadalomban, a lázadás és az anarchia: s éppen ez a probléma, ez az ellentét adja meg a detektívregények témáját.”[5] Bényei Tamás a Miss Marple-történetek kapcsán ki is fejti, miért járulhat hozzá a Christie-féle detektívtörténet a háborús traumák feldolgozásához: „Light többekkel együtt úgy véli, Christie regényei - a detektívtörténet aranykorának többi képviselőjével együtt - az első világháború sokkjának szimptómáiként és feldolgozásaiként is olvashatóak, s ezért a »lábadozás irodalmának« nevezi a két háború közötti krimit. A detektívtörténetek kulturális küldetése Light és mások szerint az értelmetlen tömeges halál után olyan egyedi halálesetek megkonstruálása, amelyek lokalizálhatók, értelmezhetők, kellő nyomozati munkával megfejthetők s ekként beleilleszthetők a szimbolikus rendbe, illetve másfelől olyan (holt)testek fiktív megalkotása, amelyek a háborúban odaveszett felfoghatatlan mennyiségű holttesttel ellentétben rituálisan meggyászolhatók.”[6] A jóval az első világháború előtt játszódó A koronázásban is ott van a feldolgozhatatlan tömeges halál, a Hodinka-mezei tragédia, amikor a koronázást követő népünnepélyen ajándékért tolongók ezrei taposták egymást halálra – ebben az orosz krimiben nem egymást követi a tömeges, értelmetlen pusztulás és a meggyászolható egyéni haláleset, inkább megvilágítja egyik a másikat. Az ajándékért tülekedők halála és a cári ékszerekkel talán kiváltható, elrabolt kisfiúnak, a négyéves nagyhercegnek az esete mintha egymás torzító tükrében lennének olvashatók, töprengésre késztetve az olvasót az emberi élet értékéről.

Talán magyarázni sem kell, miért csak úgy járhat el egy mai orosz krimiszerző, hiába emlegetik „orosz Agatha Christieként”, hogy az első világháború előttre helyezi krimisorozata cselekményét (bár még nem tudjuk, az 1896-ban 50 körüli, ezt követően talán tartósan külföldön élő Fandorinnal mi lesz a forradalom, majd a polgárháború és a rákövetkező kommunizmus éveiben, amelyeket még vígan megérhet): ahogy egy interneten elérhető kritikában Mihail Trofimenkónál olvastam, III. Sándor uralkodásának időszaka, amikor megismerjük és követjük Fandorint, és amely időszaknak a végét jelenti A koronázás, Oroszország „viktoriánus időszaka” volt, vagyis hozzávetőlegesen megfeleltethető annak a kornak, amelybe például Miss Marple visszavágyódik, és amelynek végleges elmúlásával, az újrateremtési kísérletek hazugságával szembenéz A Bertram Szállóban, Christie egyik öregkori krimijében. Miss Marple ebben a történetben belátja, hogy a lánykorát visszaidézni próbáló szálloda minden ízében díszletszerű, ahogy hamis a viktoriánus nosztalgia is az ötvenes években. Akunyint különösen fenyegeti az a veszély, hogy hamis nosztalgiát ébreszthet a cári korszak és III. Sándor uralkodása iránt, de az író már az eddigi kötetekkel és ezzel a regénnyel is bizonyította, megkísérel valamiféle távolságot tartani a cári világ feltétlen híveitől. Ennél az önmagában elsősorban az orosz olvasóközönséget foglalkoztató, irodalmon kívülinek tűnő állásfoglalásnál (amelynek része az is, hogy a regény orosz recenzensei szerint Akunyin III. Sándor korának árnyalt ábrázolásán keresztül vitába szállt az orosz értelmiség meghatározó alakjával, a színész-rendező Nyikita Mihalkovval, aki a cári rendszer feltétlen híveként osztotta például magára A szibériai borbély című filmjében III. Sándor cár szerepét) számunkra talán izgalmasabb, hogy ezt a távolságtartást Akunyin miként éri el: egy, a cári családdal és rendszerrel tökéletesen azonosuló főkomornyikot tesz meg a regény elbeszélőjének. Fandorinnak ugyanis állandó segítőtársa van ugyan, a japán Masza személyében, de olyan elbeszélője, krónikása nincs, mint Holmes mellett Watson, vagy Poirot mellett Hastings kapitány. A japán szolga hangsúlyozottan rosszul beszél oroszul, nincs hozzá tehát nyelve, hogy Fandorin kalandjaiból történeteket rakjon össze. A dadogó, hallgatag Fandorin mellett egy keveset beszélő japán áll: mintha azt is megmutatná ez a kettős, hogy az orosz krimi nyelvét is meg kell Akunyinnak ezekkel a történetekkel teremtenie.

Ha az orosz detektívtörténet mint előzmény nem is, az angol krimi hagyománya és az orosz irodalom tradíciója Akunyinnak rendelkezésére állt. Az a korszak, amelybe Akunyin Fandorint helyezte, sokkal inkább híres az orosz irodalmi aranykor alkotóiról, mint III. Sándorról. Az Akunyin-regényekbe beépülő vendégszövegek igen sokfélék, ebben a regényben például Kszenyija Grigorjevna nagyhercegnő Tolsztoj Kreutzer szonátáját olvassa, a főkomornyik rosszallása ellenére, aki unalmasnak és undorítónak tartja ezt a tiltott szerelmet középpontjába állító regényt, majd kénytelen lesz végignézni a már eljegyzett menyasszony Kszenyija minden szempontból lehetetlen és tiltott, ennek ellenére beteljesülő románcát Fandorinnal. A tradíció irodalmi újraírása ugyanúgy könnyedén, minden erőlködés nélkül megy Akunyinnál végbe, mint annak jelzése, hogy az Akunyin szerepébe bújó Cshartisvili többet is tud az olvasók szórakoztatásánál (önmaga egyébként „félirodalomként” határozza meg Fandorin-történeteit): néha megcsillantja, hogy tisztában van vele, a regény több, mint cselekmény, hős, izgalom, rejtély. Így tett például a Különleges megbízatások második darabjában, A dekoratőrben: ezen a két regényből álló köteten végighúzódik a Fandorin segítőjévé kiemelt Anyiszij Tulipanov megrendítő sorsának története. Ha figyelünk a beszélő névre, és arra, hogy a második kisregény gyilkosa, az orosz Hasfelmetsző Jack önmagát dekoratőrként és kertészként határozza meg, és azt mondja, a virágok levágva lesznek igazán szépek, már hamar rájöhetünk, hogyan is végződik szegény Tulipanov élete...

Az álnéven krimiírósztárrá nőtt japanológus professzor orosz hívei, az erasztománok az internetes orosz irodalmi oldalakon olvasható, magyar szemmel szokatlanul lelkes hangvételű kommentekben köszönik meg hálásan az írónak az újabb és újabb Fandorin-köteteket. Azokat a könyveket, amelyek nemcsak izgalmakat adnak, de különös módon az orosz történelemmel való, manapság igen aktuális szembenézésben is segítenek. Az orosz irodalom újraírásával elevenné teszik az ott már feltétlenül szoborszerűvé merevedett, nálunk pedig a szocialista időszak sulykolása miatt kissé árnyékba került tradíciót. Akunyin kötetei nem bizonygatják görcsösen, hogy többek lennének egyszerű krimiknél – meghagyják az olvasónak azt az örömet, hogy a rejtély kibomlására figyelve néhány, a detektívtörténeten túlmutató felfedezéshez jusson. Az Akunyin-kötetek ebben az író által „félirodalmiként” meghatározott tartományban is rendkívül sokat tesznek azért, többek közt Ulickajával, Tatyjána Tolsztajával, Pelevinnel, Szorokinnal együtt, hogy Magyarországon a kortárs orosz irodalom olvasásának az utóbbi évtizedekben még előre nem sejthető, általam nagy örömmel szemlélt divatja legyen.

[1] Benyovszky Krisztián, A jelek szerint... 70.

[2] Edmund Wilsont idézi Bényei Tamás, Rossz nyelvek: Miss Marple otthonos világa, Kalligram, 2009. július–augusztus, 76.

[3] Schiller Erzsébet, Átvérzett fehér foltok – Borisz Akunyin magyarul megjelent regényei (Azazel, Leviathan, Török csel, www.szv.hu

[4] Mihail Lermontov, Korunk hőse = Mihail Lermontov válogatott művei, Budapest, Európa, 1974, 674.

[5] Ld. A krimi, válogatta és szerkesztette Keszthelyi Tibor, Budapest, Gondolat, 1985, 79–80.

[6] Bényei, Rossz nyelvek: Miss Marple otthonos világa...77.