Egy mormota nyara

Lefeküdtem és álom nélkül aludtam. De nem ébredtem pihenten. Felkeltem egy órával a látogatási idő előtt, de három órát elpiszmogtam az öltözködéssel. Ha az életből levonjuk a gyermekkort (ami vegetálás) – az alvást, evést, mosakodást, be- és kigombolkozást – mi marad a tulajdonképpeni létezésre? Egy mormota nyara.
(Lord Byron, Napló, 1813. december 7., Tótfalusi István fordítása)

(la boca) Nem tudom, mi volt az ok, talán a céltudatos járás, amivel fegyelmezett átlót húzott a gomolygó áradatban, talán a vörös trikója, bár az élénk szín, itt, a La Bocában, éppen nem volt feltűnő, az egykori nyomornegyed házait hajófestékkel erős színekre mázolták, kobaltkékre, fájóan éles fűzöldre és napsárgára, az öreg kikötőt szuvenírboltokkal alázták skanzenné, éttermeket és kocsmákat nyitottak minden lehetséges helyen, légkondicionált buszokkal jártak ide az európaiak a belső kerületek biztonságosnak hitt szállodáiból, az úgynevezett hamisítatlan latin életöröm illúziójáért, de mintha otthon az egykori Mária-Valéria telepből csináltak volna trendi látványosságot, vagy a Tripoliszból, a Dzsumbujból, ez jutott eszembe, úgy járnak ide, mintha rezervátumba, fényképezkedni az utcai tangótáncosokkal, vagy valamelyik Maradona-hasonmással, mindenesetre, bármi volt is, amivel a kislány elintézte, hogy észre vegyem, elég volt, mint a fuvallatnyi szagnyom egy vadászkutyának, hogy elinduljak, különösebb elvárások nélkül, inkább rutinból, mint aki megszokta, hogy a legjobb helyeire ártatlanok vezetik, gyanútlan áldozatok, akik észre sem veszik, hogy mit szolgálnak, mint ahogy ez a kislány sem vett észre semmit, igaz, nem volt túl nehéz a dolgom, énekelgetett, hangtalanul, némán, befelé, rövid napszítta, fakósárga sort, piros trikó, a hátán elnyűtt sportszatyor, olyasféle, amit jobb híján viszel iskolába, nem ment túl gyorsan, sem túl lassan, csak, mint akinek a teste már régóta tudja az éppen ideális sebességet, tempomat, ez a szó jutott eszembe, és a kezem, önálló tárgy, előhúzta a táskámból a gépet, a tömeg ritkásodó szélére értünk, a zsongás lassan elhalkult, belevegyült a felüljáró ütemes zúgása, a fény valahogy túlzottan ismerős lett, mintha már láttam volna valahol, talán egy régi felvételen, vagy valamelyik B-film utolsó jelenetében, most már a valóságos La Boca közelében jártunk, a kipofozott kísértetházakat felváltották a minden stilizálás nélkül élvezhető nyomor real time képei, mégis csak lassan fogtam fel, hogy magunkra maradtunk, ő meg én, talán csak akkor, amikor az új sztráda építése miatt használhatatlanná vált régi műutat a kikötő felé lezáró betongáton átléptem, mintha valóságos határt sértettem volna meg, ám következmények nélkül, a kislány hátra sem nézett, csináltam néhány felvételt, apró, piros pont a felüljáró szürke átlója alatt, odaát, a vasbeton íven túl kezdődött az igazi Buenos Aires, amitől óva intenek az utazási irodák ügynökei, feltámadt a szél, és persze nejlonzacskókat hordott, drótot és üvegcserepeket, a faluban, ahol az úgynevezett gyermekkoromat töltöttem, ördögszekérnek hívták a száraz gazból, bogáncsból és szamárkóróból összeálló, félelmes surrogással imbolygó, lassan gömbbé formálódó törekhalmokat, a hátamra tapadt a fehér ing, a ballonvászon nadrág a bokámra csavarodott, minden arra intett, a legapróbb részlet is, a félig telt konténerek, a felborult kukák árnyékában marakodó kutyák, távolabb a benzinkút szélben ingó encián reklámja, hogy álljak meg, hagyjam futni, pontosabban csak eltűnni, menjen a dolgára, hiszen az, a dolga, semmiképp sem lehet az enyém, de sajnos túlságosan nyilvánvaló volt, hogy el fog vezetni a megfelelő helyre, ahol majd a Lord, a második turning point utáni harmadik jelenetben, „a legerősebb tehát legszentebb kísértésnek teszi ki magát”, egy pillanatra bevillant, milyen lesz majd a forgatás a bámészkodó utcagyerekek és a jól kiérdemelt sziesztájukat töltő megélhetési bűnözők karéjában, a Buenos Aires-i rendőrség felügyelete alatt, tisztán láttam például a cateringbusz világvégi bádogteknőjét, pedig még érintetlen volt a terep, életnek semmi nyoma, mintha neutronbombát dobtak volna le, minden ügyességemre szükség volt, hogy észrevétlen maradjak, fedezékről fedezékre haladtam, a kislány háta egyre jobban meghajlott, tizenegy körül járhatott, fekete haja nedvesen a hátára tapadt, nagyon sovány volt, mint aki „a szépsége maradékát is feláldozta a nélkülözés oltárán”, a trikója vöröséről nem tudtam levenni a szemem, az utca, ahol jártunk, szélesre taposott ösvény volt a ládavárosban, ahol minden a kikötőből széthordott göngyölegekből épült, deszkákból, vastag papundekliből, hullámpalákból és a méregdrága, amerikai gépeket óvó poliuretán hab törmelékeiből, itt „minden emberi számítás szerint nyüzsögniük kellett volna a periokikoszoknak, forró, emberi salakként körülvenni a nem-valóságot”, hiszen mindaz, amit Buenos Airesből addig láttam, a Palermo hibátlan éttermei, a kétszintes, egycsaládos villák neobarokktól Bauhausig ívelő eklektikája, a San Telmo anktikvár labirintusa, a Recoleta megfizethetetlen üzletei, a Playa de Mayóba futó sugárutak, az egész tehát, „ez az egyszerre váratlanul és megnyugtatóan európai metropolis”, tényleg a nem-valóságban volt ehhez a forró porral lepett utcához képest, és minden részlet közül a kislány valósága volt a legerősebb, érthetetlen, hogyan maradhatott ennyire tiszta ekkora mocsokban, az iskolából jött haza, ez látszott, ahol csupa felesleges dologra tanították, miközben minden, amire valójában szüksége volt az élethez, itt maradt, „a házaknak csak nehezen, ostoba jóindulattal nevezhető nyomorúságos oduk oltalmában”, a jelenetben egyébként, amihez a megfelelő helyszínt kerestem, Lord Byron egy transzvesztitát követve keveredik majd egy közelebbről meg nem nevezett latin-amerikai város nyomornegyedébe, hogy aztán „vőfély legyen a mélypont ünnepélyén”, a kislány, amikor itt tartottam, megtorpant, a jelek szerint egy sitthalom tetején nőtt, búzavirágszerű gyomnövényt vett észre, felkapaszkodott a dombra, és tövestül tépte ki, testéhez képest szokatlan erővel, majd visszatért a megszokott útvonalra, azzal a határozottsággal, mintha csak számára látható vonal jelölné ki, fölvette a ritmust, és szinte vidáman lóbálta az ingyencsokrot, távolabb egy gyárépület masszív tömbje zárta le a szemhatárt, a kéménye ütemesen vörösesszürke füstöt okádott magából, hirtelen megállt a lány, és befordult az egyik udvarba, amit a hely szokásaitól eltérően bekerítettek, jelezve a naiv igényt valamiféle magánszférára, a kerítést rozsdás vaságylábakból hegesztették, a betonkert mélyén hullámpalából tákolt kalyiba állt, használt gumiabroncsokkal körülvéve, előtte asztal két székkel, meg egy mosóteknő, a kislány belökte az ajtónak használt raklapot, műanyag palackot merített az olajoshordóban gyűlő esővízbe, elrendezte benne a csokrot, végül eltűnt a kunyhó belsejében, és hamis, éneklő hangon beszélni kezdett valakihez, a válaszokról viszont rendre lemaradtam, hiába tapadtam a hullámpalához, aztán előkerült a lány, az asztalhoz lépett, már-már mániákus pontossággal rendezte el a tengerészzsákból előszedett tanszereket, aztán felült a székre, a lábával harangozva nekikezdett egy írásos feladat megoldásához, mindez, ruhájának megmagyarázhatatlan tisztasága, a napszítta asztalon a betegesen pontos rend, a tízéves homlokán az érthetetlen ráncok olyan ellentmondásban álltak a szemétváros néptelen tébolyával, hogy fényképezés helyett el kellett fordulnom, és a ház háta mögé lopózva keresnem egy rést, hogy meglássam azt, akinek a hirtelen tépett virágot hozhatta, és aki erre a hamisan dallamos gyengédségre méltó, könnyű dolgom volt, a hátsó falakba ugyanis bontott ablakot illesztettek, mindkét szárnya tárva volt, nyilván azért, hogy akadálytalanul távozhasson rajta a kalyiba belsejéből áradó forró és édeskés bűz, amire a legkevésbé sem adott magyarázatot a helyiség hisztérikus rendje, a tisztára söpört földpadló, a fal mellett álló kétajtós szekrény, odébb a polc, néhány edénnyel és egy régi magazin gondos rakásokba halmozott példányaival, mintha ez az egész egyetlen dolgot szolgált volna, hogy a szemlélő, ez esetben én, a megfelelő intenzitással csodálkozhasson rá a félhomályon uralkodó, bárkaszerű franciágyra, ami alig elképzelhető utazás végén horgonyozhatott le éppen itt, a robosztus fejtámlát feketedő, valaha talán óaranyra festett girlandok borították, az ágy közepén, mint egy őrült opera fináléjában, behúzatlan, lila selyempaplan alatt feküdt az, akinek a kislány a virágot hozta, az anyja vagy a nagyanyja, ezt nem lehetett megállapítani, mert az arcát, mintha csak éles fagyban lélegezne, el-eltakarta a szétnyílt ajkak között ki-be áramló, közömbös darázsfelhő.