Kalligram / Archívum / 2010 / XIX. évf., 2010. január - DemóVerzió / Ha belefulladsz, megöllek

Ha belefulladsz, megöllek

(Testünk van)
Várok. Tizenegy óra ötvenhatkor jön a hév, még tíz perc. A nap szinte megvakít, pedig csak április van. Minek sütsz ennyire, baszd meg. Árnyékot kell keresni.
A híd alól bámulom a Dunát, és megfájdul bennem valami. Gyomortájt kezdődik, majd egyre feljebb kúszik, a torkomig, aztán a kettő között megül, és ott marad. Nehéz. A kapcsolótáblán melyik gomb mit indít el, véletlenszerű. A Duna látványa tizenegy óra negyvennyolc perckor a Tiszát, azt, amit akkor éreztem a partján ülve. Bámultam a nagy vízbe, bele az egészbe, a túlpartra, a szilvafára, és tovább, egészen addig, amíg a folyó el nem kanyarodik. A nyugalom. Annyiszor szerettem volna átúszni, de nem mertem. A fiúk igen. Egyszer majdnem én is, de a felénél meggondoltam magam, és visszaúsztam. Vártam és féltem, hogy túl erős lesz a sodrás, vagy elkapja valamelyiküket egy örvény. Ha beleúszol, nem szabad kapálózni, hagyni kell, hogy lehúzzon a meder fenekére, mert utána úgyis kidob, ezt mindenki tudja, de vajon honnan. Nem úszott bele senki. Én nem. A fiúk sem. Eszembe jut anyám, ne bravúroskodj, ha belefulladsz, megöllek, mindig így engedett el. Nem enged el soha.
Már mindjárt itt van. A rakparton biciklisek, néha egy-egy autó. Galambok csipegetik az eldobált szemetet, majd egy tompa puffanás hallatszik. A testet nem, csak a tollait látom, ahogy ütközéskor felrobbannak a levegőbe, majd lassan, szinte súlytalanul lefelé ereszkednek, mint tűzijátékkor az ezerfelé szóródó fénycsóvák, végül mindig mindegyik kialszik.
Szépnek látom a galamb halálát. Légies, szinte nincs is.
A Tiszában tanultam meg úszni, még kislány koromban, mert beleléptem egy gödörbe. A nővérem hiába mondta, hogy csak derékig mehetek, mert ő nem tud kimenteni, elengedtem a fülem mellett, mint általában, és továbbmerészkedtem. Elmerültem, de aztán kiúsztam, gondolom, mint a kutyák. Edit észre sem vette az egészet, és a körülötte legyeskedő nagyfiúk sem, akik állítólag szemmel tartottak.
Később már egyedül vagy a haverokkal jártam ki. Nyáron majdnem minden nap. Volt egy füttyjelünk, ha meghallottam, bringára fel, anyunak egy laza „elmentem, majd jövök”, és a kiskapu már be is csapódott mögöttem. Egyszer annak ellenére, hogy gyülekeztek a viharfelhők, és messziről hallani lehetett a dörgést, úszni akartam. Mire odaértem, már villámlott. Félelmetes volt egyedül lenni a vízben és nagyon jó. Hazafelé eláztam, a kerekek felszedték az iszapot, sarat, a kezemben vittem a bringát, mert tolni vagy felülni nem lehetett, de nem bántam.
Ronda lehet egy vízi hulla. Azt hallottam, a nők szülőpózban a meder alján, a férfiak meg a víz felszínén, háton lebegnek. Nem láttam még vízi hullát. Döglött lovat igen, vitte a víz, nagy, puffadt test. Nem álmodom halottakkal.
(Némaság)
Már bent áll a vonat a szokott vágányon, felszállok. Valami furcsa, fülkés. Egy óra az út hazáig, olvasni kéne, de nincs kedvem. Eszembe jut, hogy a barátnőm adott egy IQ-tesztet. Még sosem csináltam meg egyet sem. Lehet, nincs is IQ-m. Negyvenöt perc alatt kell kitölteni, épp jó lesz. Előkeresem a táskából, a karórámat kirakom az ablak alatti kisasztalra, és start. Vadul ikszelgetem a válaszokat, közben elindulunk. Fel se nézek, mikor egy-egy állomáson beül hozzám valaki, köszönök maximum, esetleg elhadarok egy perszét a „van még szabadhely?” kérdésre. A barnahajú fiút azért megnézem. Mert szép, és ahogy a bociszemével bámul engem, pontosan az van a tekintetében, mint Péternek volt. Az a „drágám, akkor is szeretni foglak, ha két gyerek után lógni fog a melled, sőt akkor is, ha horkolsz majd mellettem az ágyban”, sőt, de itt megállok, mert a tesztre kell koncentrálnom, meg különben sem mondott ilyet sosem. Talán örültem volna neki, ha mégis, de nem, és ez a fiú pláne nem, hisz most nézett rám először.
Nagyon hamar letelik a háromnegyed óra. Még ki kell értékelni. Százhuszonkettő. Az jó? Megnézem, átlagon felüli. Ennek örülök. Aztán kinézek az ablakon, de valahogy ismeretlennek tűnik a táj, és amikor a mellettem ülő kissrác örömében ugrálni kezd, azt sikítozva az anyjának, hogy „mami, mami, mindjárt jön a Tisza”, kicsit pánikba esek. Szerencsnél rájövök, rossz vonatra szálltam, ez nem a záhonyi, hanem a tokaji. Remek. Ennyit az átlagon felüli íkúmról. Hangosan felröhögök, és nem tudom abbahagyni. A peronra menekülök, rágyújtok, de szívni és röhögni egyszerre nem megy, már csuklom is. Kijön utánam a szépszemű, elővesz egy cigarettát, és tüzet kér. Ilyen vicces eredmény jött ki, kérdezi. Nagyon vicces, válaszolom. Mire belemelegedünk a beszélgetésbe, elmúlik a csuklás, és megérkezünk a végállomásra. Mit kezdjek most magammal Tokajban? A fiú meginvitál egy kávéra. Vonat nincs, majd csak egy óra múlva, úgyhogy elfogadom a meghívást. Tetszik nekem ez a fiú. Te leszel majd az, akivel a jósnő szerint megcsalom a férjemet?
Lekésem a vonatot, majd a következővel, gondolom, de az is elmegy, meg a következő is, meg az azt követő is, és még mindig van miről beszélnünk. A kávézóban záróra, a lakásán folytatjuk.
Másnap reggel, amikor hazaérek, Péter a kedvenc fotelében olvas. Jól sikerült a csajbuli, kérdezi, miközben kedvesen felnéz a könyvéből. Nagyon jól, mondom, és egy nagy puszit nyomok a homlokára. Olvassa tovább a Bovarynét, én nézem őt, és rám tör egy rossz érzés, hogy velem is megtörténik. Figyelsz? Nem lesz mondanivalóm, és semmit nem tudok majd elmondani neked. Nem kívánlak, ez rendben, de szavak nélkül nem fogom kibírni, szerelmem. Nem kommunikál egyenlő halott vagy növény. Úgy, hogy mi, elkerülhetetlenül meghalunk, szívem.

(Ravatal)
A születés a kezdete, a halál a vége, ezt mondják. Hároméves voltam, amikor Papó, a nagyapám meghalt. Mama nem szerette, hogy így hívtuk. Még nem épült fel a ravatalozó a faluban, ezért háznál virrasztottak, a legszebb szobában. Anyu azt mondta, mindenáron meg akartam nézni a koporsóban. Ő nem engedett be, de addig hisztiztem, míg nem valamelyik öregasszony felkapott az ölébe, és bevitt hozzá. Megnéztem, és máris sürgős dolgom akadt az udvaron, pörögni kellett az új ruhámban, amit a temetésre kaptam.
Kopogós cipő, pörgős szoknya, ez volt a lényeg. Egyszer elloptam egy kopogós lakkcipőt az áruházból, oda jártunk vásárolni, két emelet, külön cipő-, méteráru-, ruha- és villamossági osztály, nagyon modern. Anyu ilyenkor ivott a büfében egy habos feketét, üvegpohárból, alumínium kiskanállal kavargatta, két kockacukorral adták, apu egy sört ivott, ha nagyritkán jött velünk, de általában nem jött, én Márka meggyet kaptam, és ettem egy krémest. Aztán irány a második emelet, fel. Húsvétkor minden évben új ruhát és cipőt vettek nekem, hogy szép legyek, amikor jönnek locsolkodni a fiúk. Cipőt szerettünk volna, ki is néztem magamnak, fehér lakk, csak sajnos nem találtunk a méretemben. Már elindultunk az állomásra, amikor anyu észrevette, hogy egy cipő, az a cipő, a négy számmal nagyobb cipő van a kezemben. Visszamentünk. Nagyon szégyellte magát, én jobban, mert megszidott, de az eladók csak nevettek rajtam.
Szép fehér ruha, piros szegéllyel az alján és a nyakán, a mellrészen hímzés. Még talán megvan valamelyik játék mackón. Csuda jól pörgött. Ez maradt meg, és még az, hogy mindenki sírt. Mamáék földes, döngölt szobájában aludtam aznap este. Amikor keresztapámék az új házat építették, ezt a szobát meghagyták a régiből. Ha náluk voltam, Mama lefekvés előtt a kék szélű, fehér zománcos lavórban mosdatott, aztán mosdás után elővett egy papírzacskós hintőport, és beszórt vele, hogy jó szagú legyek.
Reggel galambturbékolásra ébredtünk. Papó bolondja volt a galamboknak, meg a horgászásnak. A kanálisra járt ki, soha nem jött haza üres kézzel, mindig fogott halat. A kicsik voltak a legfinomabbak. Paprikáslisztbe forgatta, és úgy sütötte meg őket, hogy az egészet megehettük, szálkástól, uszonyostul, boldogan ropogtattuk.
Az öreg megjárta Szibériát. Már nem hitték, hogy hazajön a fogságból. Még oda volt, amikor nagyanyámhoz felment az udvarra egy cigányasszony, kérdezte, hol az ura, mire a mama elmondta, még nem jött haza, nem tud róla semmit. Elkérte a karikagyűrűjét, mama tartott tőle, félt, hogy ellopja, végül mégis odaadta, mert a nő azt ígérte, megmondja, él vagy hal, és ahhoz kellett a gyűrű. Kötött rá egy madzagot, mormolt valamit, és bele tette egy pohár vízbe. Kérte nagyanyámat, hogy nézzen a pohárba, ha él, meg fogja látni. Mama egy hosszú szakállú öregembert látott, aki nem volt ismerős.
Nagyapám 1938-ban, huszonkét évesen vonult be, és 1947-ben jött haza legyengülve, meggyötörve, megöregedve és hosszú szakállal.
Szép hintó vitte ki a temetőbe.
Amikor mama meghalt, már volt ravatalozó. Sírtam, mert mindenki sírt, és nagyon sajnáltam őket, ez rossz volt, közben pedig arra vártam, mikor ül már fel végre a koporsóban. Hallottam keresztaputól, felboncolták a kórházban, annak ellenére, hogy meghagyták, ne legyen boncolás. Nem ülhet fel, mert felvágták a hasát, ha pedig felvágták, biztos telerakták kővel, mint a vadász a farkasnak. Az egy mese, ez meg nem az, tudtam, és azt is, ha egyszer mégiscsak felülne, mindenki örülne, és senki sem sírna. Beszegelték a koporsót.
Ha rágondolok, az van előttem, hogy áll a szobaajtóban, befelé kukucskál, és mosolyog a szeme.
(Linda)
A kurva életbe ezzel a kurva cigivel! Utálom. Büdös. De a függés igazán a baj. Nem szeretem. Szabadságmániám lenne? Ha visszagondolok, középiskolába is csak azért mentem el egészen Nyíregyházáig, Komoró–Nyíregyháza hatvan kilométer, hogy minél messzebb legyek a szüleimtől, ne függjek úgy tőlük, ne uralkodhassanak úgy fölöttem. Ez most már nem távolság, de tizennégy évesen a minél messzebb kategória csúcsát jelentette a számomra. Még ma is csodálkozom, hogy elengedtek. Talán jobban neveltem a szüleimet, mint a nővérem, pedig sosem voltam olyan jó kislány, mint ő. Sem annyira szófogadó, sem annyira szorgalmas, sem annyira jó tanuló. Azért rossz sem voltam.
Már csak azért sem lehettem rossz tanuló, mert azon túl, hogy egy mindig kitűnő nővér után ez elképzelhetetlen volt a családunkban, anyám határozottan nem hagyta. Megvoltak a módszerei. Például hetedik félévkor a bizonyítványom miatt alaposan megtépett. Nem tetszett neki. Az önkifejezést nem szabad gátolni. Az volt a szokásom, hogy amikor rossz jegyet, hármast kaptam, már akkor is nagyon ügyesen hazudtam, nem írtam be az ellenőrzőmbe, és anyám rendszerint csak szülői értekezleten értesült a helyzetemről, illetve később a félévi bizonyítványomból. A hetedikes félévimért történetesen akkora fülest is kaptam, hogy lefejeltem az íróasztalt. Számára a négy egész ötös átlagom maga volt tragédia, vagy inkább Ildike tragédiája. Év végére négy egész kilenc lettem.
Valójában egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor sújtott le rám anyám szigora. Hitt a „ne vond meg gyermekedtől a te vessződet, mert a te szégyened lesz az” típusú gondolatban. Kellett, mert tanulás helyett szívesebben fociztam a fiúkkal, vagy inkább építettem bunkert a szemétdombon az utca végiben. Nem igazi szemétdomb volt, csak a virágoskertekből kikerült lomot meg a cserépkályhákból a salakot hordtuk oda. Jó kis cserépkályha, de finom is.
Az utcánkban csak fiúk laktak. Szerencsére hamar kivívtam az elismerésüket, és befogadtak. Foci, háborúzás, kártyázás, ez ment. Egyszer parancsnokasszonnyá is kineveztek, aminek a vonzata többek között az volt, hogy én csinálhattam a halálfejes zászlót. Anyám egyik lepedőjéből. Kicsit kölcsönvettem. Festettem rá egy szép koponyát, meg két csontot keresztbe, nem lett semmi baja. A festék nem jött ki belőle.
Azt hiszem, akkor akadt ki anyám a legjobban, amikor Bobek, a Bob és Bobek című mese egyik hőséről elnevezett osztálytársam eljött hozzánk, és megkérte Irénke nénit, azaz az anyámat, hogy engedjen el a Nagypályára focizni. Nem engedett. Tartott viszont egy kimerítő előadást arról, hogy olyan vagyok, mint egy rossz fiú, és jobban járnék, ha inkább tanulnék, blabla.
Ők baszták el. Tehettem én róla, hogy az utcánkban és az én évjáratomban csak fiúk születtek? Miért nem csináltak fiúnak?
Apu nagyon annak várt. Anyu szerintem nem is akart második gyereket. Igazság szerint a nővéremnek köszönhetem az életem. Állítólag ő könyörgött ki, azzal a szokásos szöveggel, hogy mindenkinek van kistestvére, csak neki nincs, úgy szeretné, ha neki is lenne, persze, Sanyinak is van, és így tovább. Talán itt illenék megköszönni. Talán. Majdnem nyolc év van köztünk. Apám abbéli csalódásában, hogy lány lettem, Jancsikának hívott egy ideig. Nem járattak fiú ruhában, meg ilyenek. Aranyszőke hajam a seggemig ért, baszott nagy masnik parádéztak a varkocsaimon, nagyon utáltam, és mindig kis fidres-fodros ruhákban virítottam. Röviden: nem volt fiús kinézetem, még hátulról sötétben sem. Apám Jancsikázása mögött egyrészt a csalódottsága állt a trónörökös hiánya miatt, másrészt meg biztos ugratták a kocsmában, hogy „na, mi van Jani, nőuralom van otthon, mi?” Kiskoromban sokszor elvitt magával a kocsmába. Szerettem vele menni, mert a sok haverja vett nekem cukorkát, csokit meg bambit. Akkor azt gondoltam, ez egy nagyon jó kis hely, itt mindenki boldog, csoki is van. Később viszont, amikor anyám engem küldött érte, hogy hozzam haza, mert rám hallgat, már nem volt olyan jó. Sosem vitatkozott velem. Egy szavamra hazaindult, szó nélkül. Azt hiszem, szégyellte magát. Előttem, vagy előttük, már mindegy.
MHSZ tag is voltam, Magyar Honvédelmi Szövetség, vagy mi. Imádtam légpuskával lőni, és mivel csak tagok járhattak lőgyakorlatra, beléptem. A pártokkal is így lehet. Persze otthon ebből is volt balhé, mert egyik alkalommal visszapattant egy golyó, valószínűleg szegre lőhettem, és a homlokomon, konkrétan a két szemem között állt meg. Anyám, mikor meglátta a nyomát, kiborult, mi lett volna, ha a szemem veri ki. Természetesen erről is le lettem tiltva, és természetesen titokban jártam tovább. Anyám volt a főnök a családban. Apám nem nagyon foglalkozott a nevelésünkkel, meg úgy általában semmivel. Dolgozott. Lárifári. Ezt most azért írtam ide, mert az egyik kedvenc szavam a köcsög után.
Szegény apám. Akkoriban ment a Linda című TV-sorozat, és én totális karate-lázban égtem, aminek leginkább néhány fiú meg konkrétan egy cigánygyerek látta rendszeresen kárát. Nem lakott sok cigány a faluban, csak egy-két család. Volt köztük rendes, tiszta, meg putris is. Engem nagyon szerettek a cigányok, a szőke hajamon és kék szememen túl leginkább azért, mert egyáltalán nem utáltam őket. Ugyanúgy köszöntem az idősebbeknek, mint ahogy azt anyám tanította, és ahogy az a faluban szokás, volt. Nemrég találkoztam a metrón egyikükkel. Ő is felküzdötte magát a nagyvárosba, mint én. Itt némi irónia van, csak szólok. Úgy megörült, amikor meglátott, hogy majd a nyakamba ugrott. Leült mellém, és beszélgettünk egy pár megállónyit. Büdös volt, és nagyon kedves.
Az osztályomba járó cigánygyereket rúgtam-vágtam, ahogy kell. A szokás hatalma, vagy mert fiú volt, és folyton kötekedett, azért, és ennyi épp elég. Meghúzta a hajam, én meg jól belerúgtam, ennyi. Levi vagy Dömi, már nem tudom, de egyszer megállította anyámat az utcán azzal, hogy „Irénke néni, tessék mán mondani Ildikónak, hogy ne lindázzon mán le mindig”. Anyám, amikor hazajött, a szeme sarkában kicsit mosolyogva elmondta, mi történt, s hogy nem szép dolog ilyet csinálni. Fura huncut szeme van anyámnak. Olyan alapvetően mosolygós, amiből nem tudod eldönteni, hogy most viccel, vagy komolyan mondja, amit. Egyszer ugrabugráltam az udvaron, egyszer egy fenét, folyton. Nőtt egy napraforgó a járda mellett, valamiért, nem tudom, miért nem vágtuk ki, de beérett, én meg rohangáltam összevissza, bele-belecsíptem, eszegettem belőle. Anyám egyszer elmondta, hogy „te, ne edd azt a nyers magot, nem jó az, beteg leszel”, és a huncut szeme. Én persze szedegettem tovább. Elmondta még egyszer, kétszer, és aztán durr egy füles. Lehet ez a gond. Nem értem a szemét.
Nyolc-kilenc éves lehettem, és egyik Linda-epizód után valószínűleg karate-bajnoknak képzeltem magam, és a harcművészeti tudásomat apám előtt is meg akartam villantani. Gondoltam, tartok neki egy kis bemutatót, és egy kurva nagy rúgással, valamint hangos já! harci kiáltással sikerült olyan ügyesen homlokon rúgnom, hogy fotellal együtt hátravágódott. Én sírtam, ő röhögött. Neki nem volt ideje anyámat megkérni.
(Fél öt)
Anyám sírva hív, apám nagyon rosszul van. Egész nap nagyon rosszul volt. Bevitesse a kórházba, vagy ne. Beviteti, de hazaküldik. Megnézi egy orvos, és hazaküldi. Anyám teljesen kikészül. Mit csináljon vele, mit? Meg fog halni! Anyám őrjöng, teljesen eszét veszti, már olyanokat mond, hogy megöli apámat, aztán meg magát.
Este 10 óra, én Pesten, ők 350 km-re. A nővérem felhívja a háziorvost, azonnal menjen anyuékhoz, és adjon neki valamilyen nyugtató injekciót, mert már nem tudja, mit beszél. Én autóba ülök, és elindulok. Kurvára havazik. Hajnali kettő van, éppen az utcánkba kanyarodok be, amikor anyu ordít a telefonba, hol vagy már, apád mindjárt meghal. Egy perc alatt a házunk előtt vagyok, anyu ott áll és vár, egy szál pizsamában, december 13. van. Rohanok be apuhoz. Odaguggolok mellé, megfogom a homlokát. Rám néz, nagyon furcsa a szeme, nagy szürkeség csak, mégsem ijesztő, nem félek tőle. Többé már nem nyitja ki. Alig tud levegőt venni. Anyám nagyon sír, próbálom csitítani, ne, ne sírjon, inkább segítsen, ültessük fel, hátha feltudja köhögni, és jobban kap majd levegőt. Felültetjük, de semmi erő nincs benne, mégis megpróbál egyet köhögni, aztán int a fejével, már nem megy. Megpróbálja, de nem megy. Az utolsó percekben is akar élni, de nem megy neki. Aztán visszafektetem úgy, hogy a hátához ülök, és hátulról karolom, anyám fogja a kezét, imádkozunk. Én azért, hogy szépen haljon meg, hogy ne fájjon neki, és ne legyen több görcse. Olyan rohadt egyedül vagyunk. Nincs más. Már nem hörög, szépen, egyenletesen veszi a levegőt, aztán egyszer csak nem vesz többé. Elmegy. Még a karomban tartom, de ő már nincs ott. Megvárt engem.
Ha nem érek haza, talán anyám is meghal a fáradtságtól, a tehetetlenségtől, erre gondolok, miközben úgy érzem magam, mint egy szikla. Fáj, de mégsem fájhat. Zavart vagyok, de nem mutatom, hogy belehalok, hogy vele halok. Anyám fogja a kezét, imádkozunk. Még mindig a karomban tartom. Fél öt van.