Kilátás

A szomszédom lehet érdekesebb
A szomszédommal utazom a városba. A vonatállomás messze van, fél óra gyalog. A váróteremben magas a mennyezet, alig tudunk felnézni olyan magasra, a poros csillár is hatalmas, alatta állunk, ülünk, van, aki fekszik, eldőlt, a szomszédom átlépi.
Szájához emeli a magot, rágja, köpi, a lábával a pad alá söpri, kicsit előrehajol, néz, de nem egy arcra. Néha benyúl az orrába, kiveszi a kiszáradt anyagot, megpörgeti az ujjai között. A szájához emeli, a kézmozdulata nagyon nyugodt. Tudatosan figyelem. Benyúl a szájába. Ettől viszolygok. Zsíros, meleg száj, amit etetni kell. Homályos és alig… Várjuk a piros vonatot, jobbra nézünk, jön, a szomszédom majdnem alá kerül, valaki szól, hogy hé, még a karját is megfogja. Piac-nap van, állapítja meg, amikor meglátja a zsúfolt vonatot.
A vonat elindul, háttal ülök az útiránynak, de nincs hányingerem. Nem látom a férfi arcát, aki akkorákat fúj az orrán, percenként, mintha nem is az orra lenne, hanem egy porszívókészülék. Szabadidejében, amikor nem az orrát fújja, nejlonokat fogdos. Sokáig elhúzódik a nejlonok fogdosása.
Két kövér, középkorú nő fasírtot rág, még csak most indultunk el, és már éhesek, gondolom. A férfi újra hatalmasat fúj, már nem lehet benne anyag; kicsit belerúgok a székébe, de nem néz hátra, hanem nejlonozni kezd.
Egy részeg nő az ölében tart egy gyereket és csókolgatja a kezét. Tátott szájjal sír, valamit súg, a gyerek figyelmesen hallgatja. Két kezével emeli a gyereket, mint egy ikonképet, hosszú, sárgás karmai feltűnőek. A kisfiú nagyon nyugodt, arcocskája egészen közel kerül a nő hatalmasra tátott szájához.
A városban fáradtan bolyongunk a poros utcákon, a szomszédom megcsúszik egy lépcsőn, kiesik a táska a kezéből. Magához szorítja a táskáját, maga mellé teszi, ha ül a váróteremben, a vonatban, a buszon. Megéhezik, eszik egy hot-dogot, a húsz grivnyás pólót nem veszi meg, hanem a tizenkét grivnyásat, nejlon, de ujjatlan, így nem izzad hónaljban. Már hazavágyik, mosolyog, hiányzik neki a kert, a gyerekek, a televízió.
Komoran elfárad, egész nap ment, vitte a táskákat, ásított, babrált, hajlongott, mozgatta a lábait, a száját, ásít több ember előtt, ők nézik ezt a sötét szakadékot, benne a húscafat, a nyelve, mindenből kilóg valami.
Otthon szalonnát süt a feleségével, nehezen gyullad be a tűz, füstöl, mert vizes a fa, csípi a szomszédom szemét. A felesége még leszedi a zöldbabot, törpe kutyája szorosan mellette áll, beleszagol a visszeres lábába. Finoman szitálni kezd a sűrű eső. Ha elnéz, látja, a fehér köd mögött a dombot és a két gesztenyefát. Olyan, mint Kínában, mondja a felesége, a szomszédom ezt nem érti, de eltátja a száját, és hosszan nézi a kilátást.
Egy vasárnap a faluban
Leülök a padra két nő és a szomszédom mellé. Az utat nézzük. Arra megy egy kutya, a szomszédom utálja, mert nincs farka, és sárga a szeme, az eb talán tudja ezt, mert gyorsan elsiet.
Nem lopja a szót, ezért hangosan beszél. Nemrég jött meg Kakucsról, Janinál dolgozott. Janinak van egy kövér lánya, Helga. Kétszer látta, ahogy eszik: hosszú piros körmeivel egy nagy süteménybe kapaszkodott, látta, hogy az autóbusz-állomásnál ropit rág.
Kakucson nincs sok gyerek, de javítják a járdát, van játszótér, park. Sokszor kiül, szénsavas meggylét iszik. Lefogyott, a hája a hasánál, a derekánál ráncosan lecsüng. Felszalad az udvarra, hogy megmérje magát a vasmázsálón. Beteg kutyája, Csernobil, követi. Kislánya piros műanyagkádban csapja a vizet, táncol, nevet. A szomszédom fél, hogy elesik, gyorsan hozzálép, megpuszilja a kislány kezét, gügyög, aztán rászól a gyerekre, hogy ne gügyögjön.
Melege van, tűnődik, lengeti dolgos kezét a pad fölött, arra vágyik, hogy kigombolhassa az ingét, letolja a nadrágját, nézze, ahogy mossa a víz a farkát, ahogy leng. Erősen megvakarja a szemérmét, tétován elidőzik az ölén. Követem a szomszédom kézmozdulatait, aki a térdén nyugtatja el mozgékony kezét, a szája is mozog, azt mondja, hogy.
Megiszom a kávét, sorolja a stb.
este mit nézünk a tévében, megint a
nicsak, ki beszél, azt már ezerszer látom
én is
inkább azt a mi is a címe, azt nézném meg
ne húzd fel annyira bódigusztit, fáj a fejem
nézzed, milyen fátyolos az a felhő
ennek a dáliának nagy a feje
szellő, de jó, hogy fúj
most leragyál a paradicsom, tavaly is
ma esni fog, tavaly is
ma meleg van, mikor fog már esni
jönnek a tehenek, közéjük állok,
annyira részeg vagyok, hogy a lánc, lánc, eszterláncot énekelem
aranyos az a kisgyerek, kövér
Mindenkinek van állatneve a faluban, például Szurikáta, Strucc, Mosómedve, Böndi, ez utóbbi nem állatnév. Vadul unatkozunk, ahogy nézzük egymást, nézzük magunkat, és mindannyian hasonlítunk egy állatra. Észreveszed, milyen kicsi a feje, és milyen gyorsan mozgatja? Ahogy megtörli az orrát, felnyomja, mint egy mosómedve, pont olyan.
És miért nem szopnak húsz griveny alatt, és ha én nyalok, ő miért nem nyel? – teszi fel a kérdést a szomszédom. Lóbálja a lábán a kék strandpapucsot, amit a mellette ülő nő poénból lerúg. Fenyegetőzik, majd nevet, szürkés fogát megszellőzteti. Nevetés, sértődés, bökdösés a kapu előtt, az ég alatt, az út mellett, magunk elé nézünk, egymásra. Forgatjuk a fejünket, a szomszédom főleg. A szemét, ahogy vadul jobbra, majd balra néz. Mit lát, mit látok, mit látunk.
Látjuk, jön egy fehér autó, benne hét ember, szól a modern talking, és még két idegesebb kutya. A kutyák összeverekednek. A szomszédom hecceli őket, mi csitítjuk, az egyik nő hosszú, vékony karját fel-felemeli, nevet, egyetlen sárga foga ilyenkor elővillan.
Látunk egy szekeret, rajta egy motorbicikli, a motorbiciklin kisgyerek iskolatáskával. Autót, nem látszik, ki vezetheti. Kiszáll az út közepén egy szőke, borzas nő, széttett lábbal megáll, az autóból elé dobnak egy félig szívott cigarettát. Kitolja a hasát egy alacsony férfi előtt, a férfi belenyomja az ujját a zsíros hasba, és elgondolkodik.
Mezítláb sétál egy idősebb nő, mert sajnálja a papucsát, fejkendője kissé félrecsúszott, ezért öreg cowboynak nevezik. Hova mentsz Kaszás? Balról idősebb férfi tűnik fel, a nadrágja lecsúszott, látszik az a csík. Egy részeg nő leül, a szemközti ház elé pisilni, a szomszédom undorodva elfordul, mi biztatjuk a tömörebb ürítésre, a kutyák megeszik. A nő a földre köp, nyaljuk ki, megengedi két pohár borért. Nem válaszolunk, mert egy új és fényes autó nagyon lassan elhalad előttünk. Kell nekem egy autó, sétálnék, húznám magam után.
Ne jöjjön ide, fordul el szomszédom a hozzá közeledő idősebb nőtől, nem akarja látni, ahogy kitolja a nyelvével a protézisét. Eltátja a száját, hogy a halál ki-be járkálhasson. Feltárul az ínye, a torka, a vörös mély.
Csernobil kiszalad az útra, széttép egy macskát, a szomszédom elfordul, röviden hány. Csernobil az autók után fut, ugat, köhög, fullad, füvet eszik, a torkán akad, mégis az egyik nő köhög, ezen nevetünk. A macskafej kitátott szájjal a kapuban marad egy ideig.
Kerti munkálatok. A szomszédom még mindig érdekes, de elutazik
Szomszédom a földön áll, komótosan segít. Fölötte lépkedek az egyik ágról a másikra, helyezkedem a zöld lombon. A fáról rálátok az óvoda udvarára, egy fehér ruhás nő megy fel a lépcsőn. A dombot a talajról is látom. Leugrok, a szomszédom már leszedte a barackot.
Szerinte meg kell figyelnem a tárgyakat, mielőtt a kezembe veszem. Ne szedjem nejlonba a gyümölcsöt, mert egy ideig bírja, aztán leszakad. Kaszál az árkom körül, de abbahagyja, mert eszébe jut, hogy ünnep van, Mária-nap.
Szeretem nézni a szomszédom elevenségét, ahogy átadja magát az impulzusainak. Nyugtalan, a kapuig siet, vissza, ideges, kiabál, vidám, hangosan felnevet. Kilép a házból, megáll, elindul, ugyanazok a mozgások, meghajlások. Rágja a húst, a szívéhez kap, iszik, elmegy az étvágya, bekapcsolja a tévét, felröhög, megunja, kisiet a szobából, valamit megigazít. Nekiütődik a tárgyaknak, felcsap, visszahull, poros tajtékja lóg a levegőben, majd szétoszlik az is.
Számolja a tyúkokat, észreveszi a különbségeket, ennek van egy csík a fején, ez a fosos. Odaköp, a csirkék gyorsan szétkapkodják, beletúr a zsíros földbe. Ahogy ásás közben felnéz, hogy beszippantsa a szelet, vagy ahogy beszél. Nyomai, nehézkedése a földön, az aszfalton, kövön, füvön, a porban – röviden, ahogyan él.
Kötözi a szőlőt, szálanként a tőkéhez. Vannak ágak, amelyek egymásba kapaszkodnak, azokat szétválasztja, nehezen húzza szét, néha el is szakad. Nem tetszik neki, hogy felkötve állnak, egyenesen, mereven. Lehet, az lenne a jó, ha benőné őket a gyom, ha lerohadna a gyümölcsük. Vagy ez, hogy fogdossa őket, szakítja, foglakozik velük, érzik a kezét, a gondolatait.
Gyomlálja a paradicsomot, megkarózza, hozzákötözi a léchez. Megfogja a szárát, odaigazítaná, de letörik, közben eltapos egy palántát. Kaszál, véletlenül lefejezi a sárga tűzliliomot. Nézi a letört növényt, azonnal elsárgul, megfonnyad, oldalra dobja. Bemegy az istállóba, ahol édeskés szagban állnak a lovak. Mozdulatai lelassulnak, lehajtott fejjel csutakolja az állatokat, letérdel, hogy ellenőrizze a patkókat. Bizonytalan a lovak hátán, ingerli a lábszáruk vékonysága, a paták éles, kemény, hangos ütései a talajon. Végigkopogják az udvart, körbe-körbe, felszáll a por.
Gömbölyűnek akarja érezni magát, közel a földhöz, ezért meggörnyed. Ha a földön fekszik, érzi, kiszívja, mint egy kinn hagyott káposztafej, részévé válik a mezőnek. A fejét süti a Nap, álmában forog, egyre gyorsabban, bevágódik a Napba. Megnyugszik, mert látja, hogy visszatartotta a föld, a hangyasor a talpán.
Este bezárja a kertajtót, a baromfiudvart, a folyosón kinyit egy újabb ajtót, a konyha nagyon sötét, megjegyzi, hogy mindig akar vágni a bal falra egy ablakot. Három napja iszik, kiborul idegileg, mert nem fér el a feje, a teste a szűk szobában. Ilyenkor ismeretlen, addig fel nem tárt indulatai jelennek meg a kapuban.
Azt mondja a feleségének, édesem, utána szuka, szalad utána, elfárad, lefekszik a földre. Főzzenek neki káposztát, süssenek palacsintát. Hány, a fia kijön egy lánccal, bemegy az ólba, utánanéz, mitől ilyen kövér a fia, tűnődik hangosan. Kínaiakkal álmodom, mondja, kiirtják a családom, de én felrepülök. Jó repülni!
Kígyót lát, rájön, hogy ez jel. Jel, de nem tudja, mire utalhat. A kígyó fejét baltával csapja le, belenéz a szemébe. Fél, hogy az állat bosszút áll. Bosszút állhat, például a bagoly, ha kuvikol, ide hívja a halált, mondja. Azt álmodja, hogy anyjával megy fel egy napos dombra, fogják egymás kezét. Kisfiam, leplezd a rettegést, egészen hajtsa le a fejét, a tarkóját érje a fény, a szemérmét a Nap felé fordítsa. Lassan haladnak le a dombon, az árnyék kettészeli az utat és messzire nyúl. Íme, szétterítve a lelked, kisfiam, ne mozduljon, engedje, hogy a Nap egyetlen vakító ponttá zsugorodjon, és süllyedjen el a fia abban a pontban.
Simogatja a hátát, majd erősen nyomni kezdi, a földbe le. Hívja, mert fázik, vigyen neki le kabátot. Áll a kertben, a rózsabokrokat metszi. Mérgezett a kert, fiam, ne nyúlj bele a meleg földbe, még nem fogad az erdő, kívül-belül sötét. Gyomlálj anyádon, oldalt telenőtt siskával, marja a kezet, utána földagad, megfeketedik.
A szomszédom hajolgat, betonozza a járdát, az udvart, már minden szürke és kemény. Szétszedi a kaput, kitépi a földből, oldalra van hajítva a hozzá tapadó szürke oszloppal együtt. Felvájja a hidat, földbe süllyedt gyökérzete feltárul előttem. Az árok is meg van bolygatva, a széle földomlás, áll benne a poshadt víz. Az udvart telehordja homokkal, mint kis piramisok, állnak a kapu mögött.
Dögöt találok az udvaromon, közel a kúthoz, megkérem, hogy ássa el, nem mozdul, megharagszom rá, kihozok egy nagy alumíniumlapátot, szürke, mint a szomszédom kapuja lesz, fellapátolom a tyúk gyomorrészletét a legyekkel, átmegyek az úton és elé dobom. Felnéz, de nem szól. Vajon hogyan ássa el és mikor?
Apám hajnalban autóval kiviszi a határhoz, visszamegy Kakucsra. Hiányzik majd a mozdulat, ahogy a feje a házfalhoz simul.