Költözés

Mindig csodáltam az alkoholistákat. Bár az első pillantásra megtévesztő lehet imbolygó járásuk és zavaros szemük, tekintetük valójában tiszta, lépteiknek pedig pontos célja és értelme van. Alkoholistának lenni csodálatos, felemelő érzés.
A fazont kopott, testhez simuló dzsekijében és félseggre eresztett farmerében kábé harmadszor látjuk ma már a Fiúval, úgy tűnik, mintha szórakozottan bámulna a semmibe, mintha a lába magától vinné ide-oda a városban, pedig megjárta már a Fekete fejet, ahol barna sört ivott, most a Janába megy egy Budvarra, majd a Henrietában finisel, ott meg Steint fog tankolni, jóleső húszkoronás áron. Ugyan ki mondhatja el magáról, hogy ilyen világosak a céljai, ilyen világos a jövője? Nekem is hosszú évekig tartott, míg eljutottam valami hasonló stratégiai felfogáshoz. De ezt a Fiúnak inkább nem mondom, ezek a mondatok mind itt maradnak a súlyos baleset következtében apró göbbel ékes fejembe zárva, tizenkét éves fiamhoz pedagógiai okokból csak a lecenzúrázott „Ezt a pasit harmadszor látjuk ma már” jut el.
Ma ma van, január, a napok irgalmasan, bár alig érzékelhetően hosszabbodnak, többször mutatja magát a nap, mint karácsony előtt. Egy pillanatra most is előjön a nehéz szürke felhők mögül, és pozitív energiát ragyog a forgalmas pozsonyi utcára, a sodródó autókra, a zsúfolt villamosokra, az üzletekből szatyrokkal kilépő emberekre. A Fiú influenzás, a rendelőből jövünk.
– Mi a mai programod? – kérdezi a Fiú.
– Miért kérdezel ilyen hülyeséget? Tudod, hogy munkába megyek – válaszolom atyai fensőbbséggel.
– Az újba vagy a régibe? – kérdez újra, ezúttal egész logikusan.
– Mindkettőbe – mondom szelídebben. – Az újba, aztán meg a régibe, aláírni a felmondásomat.
Aztán meg sörözni, egy söröcskére a Henrietába, folytatom magamban boldogan, nem mondom ki, holott ezt az információt nem kellene titkolnom előtte, hiszen többször is volt már velem ebben az intézményben. Békésebb, jobb időkben az egész család járt, a feleségem és a két gyerek.
– Itt nyaralnak? – kérdezte a csapos, mikor egy augusztusi estén rövidnadrágban és laza nyári dzsekiben egy korsó sört és öt nagy kofolát kértem a focimeccs után, melyben a fiammal az összeszokottabb párost alkotó két unokaöcsémmel szemben 4:10-re vesztettünk. Mi is lehet szebb annál, mint amikor spriccel a barna lé, örvénylik a párás pohárban, amikor a kocsmáros végigsimít a csöveken és csapokon, amikor a hab a nedves alumíniumpultra csöpög…
A csapos most már nem kérdezősködik, tudja, hogy idevalósi vagyok, születésemtől fogva, ismer engem és a kompániámat, mindig a kocsma előtt ácsorogtunk a friss levegőn, egészen késő őszig, míg markolni lehetett a korsót anélkül, hogy lefagyott volna az ember keze. Mióta tél van, inkább csak egyedül járok a Henrietába, és bent ülök le, a söntéssel szembeni kis asztalhoz. Néha összefutok valamelyik volt kollégámmal, vagy az autószervizes fickóval.
– Helyzet? – szólít meg.
– Minden oké – válaszolom.
– Otthon három napja csend van már, jobb nekem most itt – mondja, s közben sokatmondóan int fejével a sarok felé, ahol lakik.
– Hát… nálunk is besűrűsödött a levegő, nekem is jobb most itt – viccelődöm.
Igen, ez az obligát kocsmai humor. Az asszony megint morog. A gyerekek bőgnek. Az anyós őrjöng. Én meg iszok, bazmeg. Azt meg nem kötöm a szervizes fickó orrára, hogy nálunk két anyós is van.
– Hol van már ez a Jana? – kérdezi a feleségem anyósa. – Nem jön még haza? Sír utána a gyerek.
– Most hívtam, elindult már – felelem a feleségem anyósának. – Sok munkája volt… odabenn.
– De a kicsi már álmos, egyre az anyját emlegeti – mondja az én anyósom.
– Hisz még csak fél hat van – értetlenkedem.
– Gyere kicsi kincsem, drágám, levesszük a peluskát, megmossuk a popsikát – mondja az anyósom, félig magyarul. – Fúj, micsoda trutyi, gyere, dobjuk ki a pelust, büdös a babuska!
Szólnom kell a feleségemnek, hogy tegyen valamit ez ellen a naturalisztikus nevelési mód ellen. Egyelőre azonban még azt sem sikerült elérnünk, hogy az anyósom ne cipelje magával a Tökmagot a vécére, saját testi szükségletei kielégítésének kényszerű tanújaként.
– Van itthon valami ennivalótok? – sóhajtozik a feleségem anyósa. – Arra sem volt időm, hogy egy falatot bekapjak.
– Megsütöttem tegnap a húst… azt a pulykacombot – mondom lázas buzgalommal, de senki sem figyel rám.
– Az ember egész nap ugrál, rohangál körülöttük, a gondjukat viseli, és még enni sincs ideje – sóhajtozik a feleségem anyósa. – Ajjaj. Ezt a levest még a múlt héten főztem. Nem eszitek meg, és…
– És mi? – kérdezem. Kíváncsi vagyok a poénra.
– És Jankának még arra sincs ideje, hogy kiöntse, és elmossa a fazekat. Így gazdálkodtok ti. Ne csodálkozzatok, hogy nincs semmitek. Az ennivalón lehet a legtöbbet spórolni.
A nappaliból sírás hallatszik, a Tökmag üvölt, az anyós feje vörös.
– Fúj, megütötted a nagyit, te csúfság, indul is a nagyi haza. Bizony, bizony.
A Tökmag hisztérikusan vonaglik a kanapén, a nagyi hatalmas szőrkucsmában ül és sóhajtozik:
– Dől rólam a víz, izzadok, mint egy ló, megint ez az időszakom van, amikor izzadok, gyógyszert is szedek rá, de attól meg folyton pisilnem kell.
Ekkor, mintegy vezényszóra, feláll öregecske kutyánk, rózsaszín hímtagjából bőséges sugárban lövell a vizelet a parkettára, Janka végre megérkezik, és levegő után kapkodva mondja:
– Leviszem Rexet.
– Már nem kell – mormogja a feleségem anyósa.
– Mit művelt? Bepisilt? Hát, gyerekek, nem jó ez így – mondja az én anyósom.
– Már rég ki kellett volna… El kellett volna altatnotok – mondja a feleségem anyósa. Tökmag abbahagyja a bőgést.
– Veszünk egy új kiskutyát – mondja derűsen a Tökmag, odafut a bátyjához, és fejbe vágja egy műanyag gumibottal. – Én vagyok a szlovák rendőr!
– Aú! – kiált fel a Fiú. Tompa körzővel ákombákom vonalakat húzgál a zsíros konyhaasztal sarkán szétterített mértanfüzetbe.
– Hogy lehet itt leckét írni? – kérdezi a feleségem anyósa. – Nézd meg, hogy néz ki ez a füzet, tisztára össze van gyűrve.
– Khh-khh-khkhkhkh – mondja a kutya, és fogatlan szájából nyálkás barna csomó toccsan a padlóra, amit aztán örömmel nyalogatni kezd.
– És hol csináljam? – védekezik a Fiú. Nagy már. – A Tökmag szétdobálta a szobámban a játékait, minden tele van velük.
– Feltörlöm ezt az izét. A munkában a főnököm buzerál, itthon meg… Ah… – suttogja úgy, hogy én azért halljam.
– Én inkább megyek – mondja az anyósom.
Jobb esetben minderről lemaradtam, mert még a munkában seggeltem.
– Hol van már ez a Kristián? – mondogatta ilyenkor az anyósom. Mit tudhatja ez, mivel jár egy csődbe juttatandó cég felépítése, dühöngök magamban, s mindezt el is mesélném a szervizes ismerősnek, de ő egy működőképes nemzetközi konszernnél dolgozik. Trabant, Wartburg, Barkas. Valami hasonlóan nagyszabású dolgot kellett volna produkálnia a mi Ügynökségünknek is. De hogy mondjam ezt el a technikusnak, aki Barkas-uniformisában így kellemkedik napszámban a kuncsafttal:
– Tiszteletem uram, hogy vagyunk, állítani kéne a motorján? Nem rottyan szinkronban? Kevés a kipufogógáz, keveset ugrik a szekér, míg beindul?
– Tudja, nehéz munka ez – mondom neki bajuszomról a fehér sörhabot törölgetve. A jól megcsapolt sörön legalább öt percig ül a hab, de ennyi időt még sosem adtam neki. – Reggel beül az ember az értekezletre, ott jól lebasszák… Mindenki a mi részlegünkbe törli a lábát, ez a teljesíthetetlen feladatok szekciója. Aztán kiosztani, ellenőrizni a munkát, délután újabb megbeszélés, csupa rutin és megszokás, egy rakás személytelen dolog, semmi köze az alkotómunkához, hiába gondolná bárki is…
De miért gondolná bárki is, hogy épp nekem van kreatív munkám? Kinek van ma tulajdonképpen? A reklámgyártóknak, akik szerint a mobiltulajdonosok mind tökös hódeszkások, akiknek ifjú lába alól dinamikusan röppen szanaszét a csillogó hó, vagy retródiszkóbuzik fehér trapéznadrágban, lazán a bárpultra hajított apró rózsaszín szütyővel?
– Este meg már csak hazamegyek, megnézem az alvó gyerekeket… Eszem, bekapcsolom a tévét, hogy kikapcsoljak, reggel meg kezdődik minden elölről, tiszta fejjel a munkába, az értekezletre, ugyanaz körbe-körbe – szónokolok tovább. – Közben meg a névleges jövedelmem kisebb, mint nyolc évvel ezelőtt. A reális pedig… Ha megnézi a gáz árát, a villanyét, bármiét… Talán a harmadával is kevesebb, mint régen.
A barkasos és a csapos egykedvűen hallgatja a monológomat, s miközben sorra kerül a következő elkúrt életű figura, vidáman lépdelek hazafelé, kinyitom az ajtót, belépek a sötét lakásba, az egyik szobában a feleségem anyósa bóbiskol keresztrejtvénye fölött, a rádióból halkan csordogál a halálos betegségekről szóló vitaműsor, a másik szobában a Tökmag dobálja magát kétségbeesetten az ágyán, öt órája próbál elaludni, de csak nem sikerül; a feleségem édesen alszik mellette farmerben-pulóverben, dunyhájába vackolódva, a kanapén kényelmetlenül összetekeredve a Fiú, a konyhaasztal mocskos tányérral, félig rágott paprikával, kiflivel, nápolyival, gyümölcslé-maradékos poharakkal teli, sehol sem kapcsolható villany, sehova nem lehet leülni, és megszökni sincs hova, a kocsma már bezárt.
– Épp most beszélt egy nő, a férje meghalt, ő maga beteg, a gyerekei kórházban, hogy milyen fontos a kalcium – mondja rejtekhelyéről előbújva a feleségem anyósa. Hiába menekülnék a számítógéphez, szigetelném el magam fejhallgatóval a világtól, a feleségem anyósa hideg kezével a vállamat cibálja, látom, ahogy nyílik-csukódik a szája, leveszem inkább a fejhallgatót…
– …magnéziumot és káliumot, azt is kellene szedned, hogy ne hulljon a hajad, és azok a vörös foltok ott a lábadon, azt meg kellene mutatni az orvosnak, mert mi van, ha az esetleg… vagy éppen…
Hova is menjek tulajdonképpen? Mit csináljak? Ha iszik az ember, az érzései intenzívebbek, ám kevésbé körvonalazhatók. Szívesen kifejezné őket, de nem tudja, mert úgysem érti senki. Válaszolni akarok egy ímélre, de amint kinyitom az outlookot, elfelejtem, melyikre. Sorra veszem hát az elmúlt napokban érkezett leveleket, csak így van rá esélyem, hogy a szemembe ötlik az, amelyik a kollégámtól jött… de mit is akartam neki mondani? Belekotrok a memóriámba, de olyan az egész, mintha egy hódeszkán próbálnék lecsúszni a dombtetőről, egyszerűen nem megy; legyintek, lefekszem összehúzódzkodott, pulcsis-farmeres feleségem mellé, valahogy kivárom a reggelt, és reggel majd azzal biztatom magam, hogy valahogy kihúzom ezt a napot, míg el nem jön az este, és le nem megyek a Henrietába. Akárcsak a hajók, a kocsmák is női nevet viselnek, mert a férfiak számára ők helyettesítik a nemlétező érzékiséget és szexuális életet… Bár szexuális élményre bizonyos értelemben a kocsmában is szert tehet az ember… De miért jutott ez pont most az eszembe?
Igen, novemberben, mikor még nem volt ilyen undorítóan nagy a hasam, mikor könnyűnek és frissnek éreztem magam, a Henrietában ültem egy korsó sör mellett, meditatívan előredőlő testhelyzetben bámulva az összejárt padlócsempét, mikor hirtelen megcsörrent a telefonom, és én dermedten szóltam bele:
– Szia…
Lenka Šťastná hívott, hogy szerzett albérletet, és hogy a pasija a barátjával most hurcolja a cuccát a kocsiból a lakásba, ő meg pakol kifele… és nekem telefonál. Lenka Šťastná tizenkilenc éves, és széles, lenyűgöző mosolyával pont engem hív, a mezei negyvenest, aki épp lecsúszott a karrierépítés lehetőségéről, akinek nincs pénze, egyetemi végzettsége, a valóságsók hőseihez hasonlítható bicepsze, aki naponta kocsmázik, és mégis, mégis úgy tűnik, nincs még teljesen leírva.
– Összefutunk holnap? – csiviteli Lenka a telefonba.
– Holnap megyünk házat nézni… – mondom, és jobb kezem ujjával csíkot húzok a pohár párás falára. – Hívlak majd.
– Csaó, fiúk – búcsúztatja a csapos az éppen távozó, hatvan év körüli férfitársaságot.
– Viszlát csütörtökön – harsan vissza egyikük, egy napbarnította, üde, inas úriember… Osztálytársak? Evezősök? Sakkozók? Felhívott közülük bárkit is egy tizenkilenc éves lány, elhívta bármelyiküket is randira? Észrevette a kocsmáros, hogy elvörösödtem? Nem volt neki gyanús, hogy gyorsan újabb sört rendeltem, és cigarettát is vettem? Nem fújja majd be otthon? Mármint nálunk otthon?
– Szóval maga az új évtől nem dohányzik? Én novemberben gyújtottam rá utoljára, akkor még a Lajoš volt nálam, még mielőtt meghalt volna, együtt dolgoztunk, és mindig mondta nekem, Soňa, az Irenával vigyázz, mert az egy ordas kurva, együtt futtattuk fel a céget, akkoriban negyvenet is elszívtam naponta, de aztán mondja a doktornő, hogy asszonyom, maga nem hajlandó gyógyulni, én meg mondom neki, doktornő, mit kiabál velem, de az Irena miatt olyan ideg volt rajtam, hogy muszáj volt cigiznem.
Jesszusom, hiszen ma van! Mintha félálmomból vertek volna fel, és úgy állapítanám meg ezt a rendkívül fontos tényt – ma van! Más a dátum! Más az év! Zuzana asszony erős karjaival gesztikulál, úgy terpeszkedik fölöttem, mint az elfeledett élmények istennője, minden megtörtént már vele, egy hónapja dolgozunk együtt, ezalatt életének alig töredékét győzte elmesélni, tudomásul vettem, hogy az Irodában a jelenlétében semmit sem tudok elvégezni, bár igazából nem is tudom még, miből állna a munkám. Egyelőre nem is kérdezek semmit, örülök, hogy már nem késő este járok haza a munkából, és hogy nem vártam ki az Ügynökségben a cég teljes megszűnését, melyet a tulajok karácsony után büszkén be is jelentettek a maradék alkalmazottaknak.
– Sikerült! Végeztünk!
– Szóval végeztek? – kérdezi Zuzana asszony. Aztán belenyomja orrát a kávéscsészémbe, vadul szaglászik. – Fincsi kávéja van. És tényleg nem dohányzik már? Én akkor hagytam abba, amikor a Laci meghalt… Ismeri a Meghalt Lacit? Ő volt a pénzügyi tanácsadónk, hárman voltak, a Meghalt Laci, a Kampec Jani meg a Kaput Péter.
– Mennem kell, vár a pénzügyi tanácsadóm – mondom Zuzana asszonynak. Január van, szolidan hosszabbodnak a nappalok, magasabban süt a nap az égen, a pozsonyi utca szokatlanul pesszimista, vagyis optimista benyomást kelt, vicces, de az ivás az alapvető fogalmakat is megkavarja az ember fejében. A tanácsadónővel egy elit kávézóban találkozunk. A fiatalembereken dizájner farmer, hajuk zselézett, a szolibarna ifjú hölgyek csöcse kifele bukik a feszes pólóból, néhány kékesen derengő koponyájú maffiózó ellenőrzése alatt tartja a terepet, ha valaki picsogna, ha panaszkodna, elintéznék a gyökeret, a nagy képernyőn épp Miro Jaroš klipje megy, a rádióból reppelő feketék rikoltoznak, néhány perc múlva meg fordítva, a feketék a képernyőn és Jaroš a rádióban, az efféle audiovizuális lecsó nagyon megy most a pozsonyi kocsmákban.
– Ez biztos a maga törzshelye – mondja a tanácsadónő. – Látom, otthon érzi magát itt.
Hát erre meg hogy jött rá? Az én törzshelyem a sarki fabódéban működő kocsma. Oda szaladtam le két féldeci rumra az Irodában töltött első napomon, meg amikor az első értekezlet alatt rájöttem, hogy a feleségem azért tagadtatja le magát, mert féltékenységi roham tört rá, mert a mobilomban turkált, és fura esemeseket talált…
– Fogalmam sincs, mi lehet ez, valami tévedés – makogtam a telefonba; ha már az alkoholistának kihagy a memóriája, legalább univerzális alibije van. A lábam elvitt a fabódéba, a szemem pedig megállapította, hogy itt csak tizennyolc korona a rum, a szám pedig meggyőződött arról, hogy egész jó annak ellenére, hogy nem is rum, csak „rum jellegű szeszes ital”.
– Hát, Kristián, a hitelt felveheti, de gondoljon a nyugdíjas éveire is, elég, ha aláír nekem néhány papírt, és legalább három társaságnál biztosítja magát – tanácsolja a tanácsadó az elit kávézóban. A maffiózók csúnyán pislognak felénk, nem láttak még itt. De lőni egyelőre nincs okuk. A tanácsadó zöld filccel aláhúzza a papírra firkált számot. – Ez a maga keresete?
– Ez volt… De az Ügynökség, amelynél külsősként dolgoztam, éppen csődbe ment, ez a biznisz ugrott… Szóval most tízezerrel kevesebb. Az Irodában nem egy nagy etvasz a fizetés… Tudja, nominálisan tulajdonképpen kevesebb, mint amit a feleségemmel nyolc évvel ezelőtt kerestünk. Reálisan pedig, ha megnézi a gáz árát, a villanyét… Talán a harmadával is kevesebb.
Ennek ellenére a feleségemmel még a tél beállta előtt megnéztünk néhány házat, melyek segíthetnének legalább a minimális elviselhető szintre növelni életterünket.
– Ha nem lesz elég helyed, fogod magad, és eljössz hozzám – mondta gátlások nélkül a tizenkilenc éves Lenka Šťastná. De nekem gyorsan le kellett tennem a telefont, és beszállni egy durcás ingatlanos kisasszony autójába. A kocsiban már ott ült a feleségem és a Fiú, csak Tökmagot felügyelték otthon a morc anyósok, akiket ebben Rex teljes gőzzel segített.
– Kisebb, de barátságos ház, a tulajdonos már vár bennünket… – mondta begyakorolt szövegét a durcás Ingatlankisasszony. Egy kocsma előtt állt meg, közvetlenül a főút mellett. A járdán egy vörös fazon dülöngélt, nadrágja félseggre eresztve.
– Magu… Magukazok? – lökte ki magából üdvözlésképpen. – Ide… Ittvan… Nemu… Nemtom memmutatni az egészet… Uk… Uk… Ukránok laknak itt, és bezárták a sz… a szobát bezárták.
A fazon nagy hűhóval kinyitotta a pléhkaput, minket pedig körbefont a házból felgyülemlett vízként kiáradó sötétség, az ablakok a föld színénél guggoltak, a bezárt helyiséget ugyan nem, de a nappalit és a hálót láttuk, a földön csikkek és sörösüvegek henteregtek, nyitott konzervdobozok vicsorogtak ránk, fenekükre száradt maradékkal. A barátságos kis konyhában némán csörömpöltek, csengtek-bongtak az odakapott gyorslevesekkel teli alumíniumfazekak.
– Meghitt környezet – mondta az Ingatlankisasszony. Könnyűnek éreztem magam, mint mindig, amikor kiderül, hogy most már nem kell figyelnem, nem kell igyekeznem, mert az, ami történik, teljes egészében rajtam kívül zajlik. Csak az a gond, hogy vécére kell mennem, de nagyon, és ebben a házban ez nem lehetséges, mert nincs vécé, az albérlők az udvarra járnak, a bokor mögé, átmegyek hát a kocsmába, s hogy a pultosnő előtt álcázzam, hogy vécére megyek, veszek egy vodkát, s hogy a család és az Ingatlankisasszony előtt álcázzam a vodkát, veszek hozzá egy sárga üdítőt. Mikor a kisasszony megpillant, amint a palacknyi sárga lóhúggyal a kezemben kilépek a kocsmából, idegesen cuppogva indít, én pedig beülök mellé előre, a halálülésre, nyugodtan odafordulok hozzá, és vodkaszagú lehelettel mondom:
– Köszönöm, hogy megvárt, indulhatunk.
A következő ház sehova sem vezető, nyaktörő lépcsősorokkal van tele, itt nincsenek helyiségek, csak folyosók, lépcsők, katakombák. A két mankóra támaszkodó idős asszony és a hatalmas botot markoló öregember fel-alá csoszog, az öregúr időnként hadonászni kezd a husángjával, és így mondja:
– Tettünk ide meleg vizet, innen megy ki az udvarra egy slag, ott van a szivattyú meg a csövek, szóval mikor bekapcsol az emhatos, akkor az praktice éjszakai árammal működik, de az emésztőből is felhúzza a levegőt, az meg… Ha tesznek ide kartont vagy laminátot, saját villanyuk lesz, ingyen. De még többet spórolnak, ha ezt a szigetelést felragasztják a falra… Látják? Eftizenötös kell. Olyan kis lapok, le kell őket gyalulni, és rárakni a fakeretre.
– Nemigen akarunk elmenni innen, de muszáj, nem bírjuk a lépcsőzést… – mondja a néni fújtatva. – Már neki is fogtam összepakolni a befőtteket.
– Tiso jó elnök volt – súgja a fülembe az öregúr.
– Nagyon szépen át lehet alakítani – mondja az Ingatlankisasszony, de állítása feltehetően a következő, inkább csak félkész házra vonatkozik már, az álomittas hajdani szexbombát elhagyta a pasija, egyedül maradt Peťulko nevezetű fiával, de a fiú nagyon ügyes, autókat javít, tele a ház alkatrésszel, minden helyiségben ablaktörlők, szélvédők, visszapillantó tükrök, akkumulátorok, csövek, ülések, benzintartályok hevernek, a lakásban olaj és vas szaga terjeng, az udvaron bőszen tépi láncát a pitbull.
– Dianka szereti a vendégeket – mondja a hölgy, és kiküldi Peťulkót, hogy inkább fogja meg a kutyát, hadd nézzék meg a vendégek az udvart. Az udvaron, a magas fűben egy Opel eleje és egy Golf hátulja lapul, néhány tengely és kerekek szólóban, kormányok, lengéscsillapítók, olajos áttételek és féltengelyek, könyöktengelyek, ékszíjak, Dianka haragosan fújtat bőr szájkosarába, Peťulko, a kopaszra beretvált fiú szorosan fogja izmos kezével. Dianka úgy nyelné be a mi Rex felügyelőnket, mint egy darab perecet, mint egy szem málnát, ahogyan én nyelem be az újabb vodkát a sarki bisztróban, miközben a durcás kisasszony beindítja a kocsit, és a szomszéd falu felé irányítja.
A Faluban álló családi ház tágas, az alkonyat ellenére teli van fénnyel, lábunkhoz kutyák-macskák dörgölőznek. A kandallóban tűz lobog, a kert végében hideg novemberi víz csörgedezik a patakban. Igen, ez biztos november végén volt még, a feleségem épp csak elkezdett féltékenykedni és jeleneteket rendezni. Még nem sejtette, hogy a telefonomba egymás után siklanak az esemesek, melyekben Lenka Šťastná borozni hív. És végül tényleg csak néhány pohár vörösbort ittunk meg (récsei kékfrankost, állítólag ezzel gyógyították az orosz űrhajósokat), még csak meg sem csókoltuk egymást búcsúzóul. Mert hát mégis… Tulajdonképpen miért is?
– Tulajdonképpen miért is akarnak vidékre költözni? – kérdezi a pénzügyi tanácsadó, de nem tudok válaszolni, talán azért, mert ott jobb az élet, mert tiszta a levegő, ragyog az éjszakai égbolt, és én annyit pengethetem a gitáromat, amennyit csak akarom.
– Az ingázás, azok a szerencsétlen gyerekek, mennyit kell buszozniuk, ti nem tudjátok, mi az – mondja a feleségem anyósa. – Meddig akartok itt így élni? A kicsinek nincs saját szobája, a nagy meg veletek szorong egy ágyon, vagy a kanapén kucorog, főzni meg enni sem lehet itt rendesen, a kutya meg folyton bepisál. Már rég el kellett volna veszejtenetek.
Hajdani munkahelyem, az Ügynökség felé ballagok valamit aláírni, befejezni vagy elkezdeni. A valaha oly forgalmas irodai folyosók most üresek, de mennyit flörtöltem itt Lenka Šťastnával, hányszor hívtam a feleségemet, hogy később jövök, hogy sok a munkám, hogy útközben bevásárolok… Ma egyedül ücsörög itt Krčmárikné, a harapós januári nap besüt az ablakán, az irodák ajtaja bezárva, lepecsételve, a cég befejezte.
– Nem tudja, mikor jön meg a decemberi fizetés? – kérdezem nosztalgikusan Krčmáriknétól.
– Ötödikén kellett volna, aztán átrakták tizedikére, majd huszadikára, a végső határidő pedig a hónap vége.
Kimegyek az épületből, ahol immár semmi keresnivalóm, és a cukrászda felé veszem az irányt.
– A szokásos? Fernet és képviselőfánk? – fogad szolgálatkészen az üde, ötvenes cukrásznő, a Henrieta csaposának női ellenpólusa, megvan benne a szexepil, képes gyengéden becézgetni, simogatni a poharakat és palackokat. Bájak vonzó és gyilkos elegye egy férfi számára. – Rég járt már nálunk.
Itt is voltam egyszer Lenka Šťastnával, de miután megittam a második fernetet, és végighallgattam, micsoda mágikus pillantásom van, és milyen féltékeny rám Lenka pasija… Kimentem a fagyos novemberi levegőre telefonálni… Vajon kinek?
Az elit kávézóból hazafelé menet megállok a vásárcsarnokban, veszek knédlit és savanyú káposztát, répát, narancsot, almát, a hentesnél téliszalámit és jó zsíros oldalast, amit majd egy kiló tarjával együtt sütünk meg, üsse kő, az ünnepek után úgyis hét kilóval többet nyomok, mint előtte, legalább hamarabb megüt a guta. Az utcán csend és nyugalom, évek óta először élvezem ki az érzést, hogy világosban, tehát időben megyek haza a munkából, süti a nap a markomba vágó nejlonszatyrokat.
– Csak a hülyék, idióták és kispolgárok vágynak napsütötte lakásra! – üvöltötte az apósom, mikor meglátogattuk, és így végre kimondhatta, mit gondol rólam. A kandallós ház ott a Faluban délnyugati fekvésű, tele napfénnyel… az ár is kedvező, még egy olyan lúzer is ki tudja fizetni, akinek évente kétszer csődbe megy a munkáltatója, s aki végül egy Kultúrirodában helyezkedik el, és aki még azt a keveset is, amit megkeres, elissza, idegen nőkkel elprédálja.
– Szia, Tökmag – köszöntöm a kisebbik fiamat, mikor a tenyerembe vágó nejlonszatyrokkal belépek a lakásba.
– Rendőrautót akarok! – üvölti a Tökmag, és agyba-főbe ver a műanyag gumibottal. Elkényeztetik a nagymamák, gondolom bosszúsan. A nagyobbik fiam nem volt ilyen vadember. A feleségem anyósa haragosan a szobájába zárkózik. Olvas talán a gondolataimban?
– Mi a baj? Dühös vagy? – kérdezem.
– Légy szíves, ne támadj – sziszegi, és mérgesen bevágja az ajtót. Bekapcsolja a rádiót, ahonnan megtudja, miként harcoljunk almaecettel a túlsúly és a halál ellen. Minden reggel egy stampedlival, s az élet örök, bár kissé fanyar.
– Mentem – mondom, és az anyósom szőrkucsmával a fején azt kérdezi valakitől:
– Mi ütött bele? Megőrült?
A második sörömmel ülök a Henrietában, a szomszéd asztalnál egy nagy meg egy kicsi férfi, a kicsi ül és kussol, a nagy meg kiabál vele:
– A nők, mindig az volt a te tragédiád, Magdaléna tönkretett, hallod?
Kisvártatva megjön a barkasos fickó, utána két idősebb nő, egy-egy rumot, kísérőnek kofolát rendelnek.
– Ide megyünk a bankba, takarítani, gyorsabban telik majd az idő – magyarázzák vidáman, pedig nem kérdeztem semmit, szemükben a benyelt ital örökmécse fénylik. Elered az eső, a lábam magától visz valami borozóba, ahová nem szoktam járni, mégis bemegyek, és keresek valakit, aki nincs ott, és én tudom, hogy jó, hogy nincs ott, mert nehezen magyaráznám meg, miért keresem, ha nem akarta, hogy keressem… De miért? Mert átöleltem, amikor megijedt a kapualjból kilépő hajléktalantól? Maga omlott a karjaimba, aztán csókolóztunk, biztos nem haragudott… Éppen ellenkezőleg, édesen búgta:
– Már megint… Már megint nős férfival.
De ez nem Lenka Šťastná hangja volt, az a mobilba csicsogta, hogy már észre sem veszem őt, hogy nem szeretem, hogy a munkahelyén a főnöknője basztatja… ezt otthon is hallgathatom, a feleségemtől, ehhez nem kell szerető/másik csaj! Az lesz a legjobb, ha elvillamosozok a Nagyállomásra, és kimegyek a Faluba, a leendő házunkhoz, mely elválaszthatatlan része lesz családi életem eljövendő éveinek. Itt duzzogok majd, és várom, hogy felhívjon hálátlan családom, hogy bocsánatot kérjen a mindennapi barátságtalan, ellenséges fogadtatásért, miközben én cipelem a bevásárlást, főzök, leviszem a szemetet, takarítok. Meg eltartom őket, ha nem is túl fényesen.
A vonatban kellemes meleg, lehunyom a szemem, munkából hazafelé tartó férfiak telepszenek mellém. Velem ellentétben ők az otthonuk felé vonatoznak, de hamarosan én is így utazom majd velük.
– Hát te meg mit olvasol… Aranyat hoztak a cipőjükön… – mondja az egyik hang. – Hogyan lehet má’ a focicsukán aranyat hordani?
– Mi rómaiak a meleg sportokat szeressük – szól a másik. – Törődj te csak a hokibotoddal.
A Faluban leszállok, az állomáson elszédít a fekete égboltról alázúduló hó- és esőözön, az állomás narancsszín fényei megvilágítják az arcomba csapódó milliárdnyi dermesztő vízcseppet, szerencsére véd a dzseki, amit karácsonyra kaptam a feleségemtől, hogy ne fázzak, és hogy szebb meg hűségesebb legyek.
A karácsony eltelt, nem is tudom, hogyan, felfogni sem volt időm az egészet. Szenteste napján Lenka Šťastná írt, hogy szeret, de a karácsonyi esemesen csak elmosolyodtam, és a megélezett késsel elvágtam a mutatóujjamat, talán nem kellett volna halpucolás előtt bedobnom két felest a házi szilvából, de mégis kellett, hogy túléljem a karácsonyt, mert az a szöveg, hogy az alkoholisták bánatukat és depressziójukat fojtják italba, csak közhely, a valóságban a többi normális emberhez hasonlóan tudatosítják, hogy nem bírnak élni, nem képesek gyenge vállukon cipelni az életet, és az ivás mintegy aládúcolja a vázat, hogy az elbírja a nyomást, a létezés iszonyú terhét. Karácsony első napján az anyósék jöttek hozzánk, és a kisebbik fiunk fejre esett az ágyról, megijedtem, a feleségemet hibáztattam, hogy nem vigyáz a Tökmagra, összevesztünk… és egyszer csak vége volt a karácsonynak, a bolyhos dzseki maradt belőle, amit az éles szélben és havas esőben nem tudok összehúzni magamon, és a hasam, a szégyenletes hét kiló plusz, amely teljes egészében annulálta az időszakot, mikor boldognak, karcsúnak, frissnek éreztem magam… Már nem emlékszem pontosan, miért, de tudom, hogy a kocsmában megengedtem magamnak a komplett ebédet, levest és főételt, két sört és három cigarettát, és mégis fogytam. Most meg a feleségemtől kapott dzsekiben fuldoklom, lábam a megolvadt, majd újrafagyott hó sós lottyába mélyed, hófátyol és esőfüggöny mögül látom a sötét, kutyás-macskás-kandallós házat, amelyet megnéztünk, és amelyik talán a legjobban tetszett… Amikor itt jártunk, nem vettem észre, milyen sötét utcában áll a ház, milyen jeges, zavaros víz hömpölyög az út menti patakban, nem tudatosítottam, hogy nincs itt a Henrieta vagy más kocsma, amely menedéket nyújtana, agyonmarkolászott, fonnyadt keblére ölelne, sörrel és tömény szesszel itatna, nincs egy mákszemnyi fényforrás sem, csak a furán zúgó gyár hangja töri meg a falusi idillt. Autó megy el mellettem, kéjesen fröcsköl végig tetőtől talpig, félvak szemembe sár és hó ragad, ha nem lenne rajtam ez a kényszerzubbony, káromkodnék, és ráüvöltenék a sofőrre:
– Kurva anyád!!!
De akkor ő megállna, kiszuszakolná kopasz fejét a fekete ablakos fábiából, lebaszna egyet a súlyzóktól és vegyszerektől irdatlan méretűre püffedt öklével, vesén rúgna, talán le is puffantana az anonim szélviharban, vagyis megmentett a tehetetlenségem, lehetővé tette, hogy tudatosítsam, a családból senki nem hívott fel és senki nem kért bocsánatot, senki nem kérte, hogy menjek haza. Úgy látszik, magamtól kell hazamennem.
Útban az állomás felé ostorozzák fokozatosan elhaló arcomat az aláhulló elemek, a dzseki ellenére is reszketek, mint a haldokló kutyánk. Az állomás épületéből kinyúló tető alatt kapucnis, bézbólsapkás fiatalemberek ácsorognak, elgémberedett kezükben gyűrötten pislákol a cigaretta.
– Picsába – kapom el a beszélgetésből. – Bazmeg. Basztál rám, kishaver.
– Baszom…
– Széjjelkúrom… Köcsög, vazze…
– Picsázik nekem ez a törpepöcs… Szopóágra küldöm, vazze…
Agneša Piaď-Pŕhlavská irodalmár és forgatókönyvíró tetszéssel nézegeti magas szőrmesapkája alól a rugalmas testeket, és ír majd róluk egy novellát, persze ebbe nem illenek a vulgáris szavak, így az ifjak ezt mondják majd:
– Ej, hinnye, efféle huncutságokra még édesapám sem emlékezik, bizony nem!
– Micsoda zsiványságokat cselekedtünk, ejh, tyűh, haj!
– Sej, kutya idők ezek, csak motoz az ember a semmiben, hiábavalón.
A vonatban legalább van egy kis meleg, szűnik az átható reszketés, otthon le kell vetnem a vizes cuccot, és innom kell valamit… Még kibírni a tizenöt percet a trolimegállóban, aztán már csak egy kis tompa gyaloglás, és a panelünk előtt állok, kulcsom nincs, csengetnem kell, de nem találom a nevünkkel jelzett gombot. Az alkohol tönkreteszi az emlékezőtehetséget, ez tény, talán elkerülte a figyelmemet, hogy már elköltöztünk, de hova… Az ukránok lakta házba? Vagy a Faluba? Vagy megharagudott rám a feleségem, mert újabb hűtlenségem nyomát fedezte fel? Elment???
Hirtelen elönt a boldogság hulláma, látom, amint egy kocsmában ülök, de ez nem a Henrieta, hanem egy másik intézmény, be van kapcsolva a tévé, egyszerre megy a kép és a hang, szinkronban, a híradó fut éppen, én egy fiatal lány kezét fogom, előttünk söröspoharak, és csak úgy ülünk és nézzük a híreket… De ez nem lehetek én, ez megint csak memóriazavar, mellékes és elhanyagolható kísérője az ivás katartikus hatásainak, melyek megszabadítottak létezésem súlyától, hogy egészen könnyűvé váltam, most már csak meg kell találnom a családomat, az otthonomat, és minden rendben lesz. Lehet, hogy gyorsan innom kellene valamit megint, felmelegedni a kocsmában, aztán végre elköltözni. Elindulok, s bár az első pillantásra járásom ingatag, szemem zavaros, tekintetem valójában tiszta, lépteimnek világos a célja és értelme. Alkoholistának lenni csodálatos, felemelő érzés.