Kalligram / Archívum / 2010 / XIX. évf., 2010. január - DemóVerzió / Nova

Nova

Ujo Fero látott már kiásott halottat, de hogy éltében is rohadhat az ember, az korábban nem merült fel benne.
Tomáš nénit és Tomáš bácsit leginkább arról az esetről ismerték Jasná Horkán, amikor Tomáš nénit úgy halászták ki az özvegy Sklenárová árnyékszékéből. Egy régi babona miatt keveredett oda, de kimászni már sehogy sem tudott, hát ott találták reggel, combközépig a latyakban. Az is köztudott volt, hogy Tomáš néni és Tomáš bácsi születésükkor fejenként háromszáz koronát értek, mert a háború előtt az állam ennyit fizetett a szülőknek, ha a kormányfő után nevezték el az újszülötteket. Hamar megszaporodtak a Tomášok, főleg a cigány családoknál, tele volt az ország Tomáš nevű cigányokkal.
Tomáš néni és Tomáš bácsi a Žabia horán laktak, nem messze Jasná Horkától a hegy alján, szemközt a Nova szőlősorokkal borított hegyoldallal, ahol a cséeszádé kopottkék, ijesztően szögletes buszjáratai csak megszokásból álltak meg, nem járt arra soha senki. A cséeszádé új buszai nemrég kerültek forgalomba, mégis öregebbnek és használtabbnak tűntek elődeiknél. A hozzájuk képest ódivatú, ívelt vonalú Ikarusok szépen lassan eltűntek, apránként lecserélték őket, keleti blokk ide, keleti blokk oda. Mégse kelljen a szomszédokét használni, mondogatták sokan.
Jasná Horkán persze mindenkinek zárt, vaskapus udvara volt. Az utcafrontra csak két apró ablak nyílt, mögöttük a jómódú fiatalabbaknál két szoba, nappali és hálószoba. Az előbbit sosem használták, régi szokásból a nappalokat mindenki az udvarral egybenyíló nyári konyhákban töltötte, a szénnel fűtött vaskályha mellett, közel a baromfihoz. Az özvegy idősebbek ott is aludtak. Az áporodott, penészes levegőjű szobákat fontos alkalmakra tartogatták, de fontos alkalmak sosem akadtak, így volt, aki évekig be sem tette a lábát ezekbe. Minden háznál magas, tömör vaskapuk, a régebbi, gerendás házaknál pedig tótkék fakapuk zárták ki a külvilágot. A kapukon túl szűk utacskák vezettek a házak mellett a belső udvarok felé, így odáig még az sem láthatott volna be, aki felkapaszkodik a tetejükre, hogy átpillantson. Legfeljebb egy-egy vén, rozsdásodó Škoda százast láthatott volna a jobb módúaknál. Összesen három ilyen volt a faluban, meg Mráznak a réges-régi Oktáviája, de az már talán nem is működött. Az egyetlen modern kocsi, a fiatalabbik Babka Škoda százötöse pedig maga volt a csoda. Gyönyörű, fakóbarna autó volt, szögletes idomokkal, a régi Škoda százasok ívelt karosszériája helyett olyan volt, mint egy pontosan meghúzott téridom a kockás geometria füzetben, épp csak a finom kivitelezésű modern műszerlap felett hajló kormány nem volt szögletes. Ahogy pedig a farmotor súlya miatt meredeken hátrafelé lejtett, az maga volt a tömény elegancia.
De Tomáš néni és Tomáš bácsi nem építettek kaput, csak egy ócska dróthaló állt a ház körül, az is csak a csirkék miatt. Üldögéltek naphosszat a romos, megsüllyedt házikó előtt a verandán, morzsolták a kukuricát, nézték a búzaszemeket hajkurászó torzonborz csirkék jövésmenését. Volt, amelyiknek hiányzott a szárnya, volt, amelyik ijesztő bakugrásokkal, bukdácsolva jött-ment, mert a fél lába valahogy odalett. Ha lépett, használta volna a hiányzó végtagját is, ekkor a földre zuhant, sokszor át is bukfencezett a fején, kapálózva körbefordult, mire újra rá tudott állni meglévő lábára, majd minden kezdődött elölről. Eltartott negyed óra hosszat is, mire átvergődött az udvar egyik végéből a másikba.
Néha Kocúr is nekiindult a világnak, vagyis a semminek, mert Kocúrnak, Tomáš néni és Tomáš bácsi macskájának nem volt szeme, két apró gödröcske sötétlett a szemhéjak mögött. Amikor megneszelt valamilyen hangot és arra fordította a fejét, mintha látná, mi történik, úgy meresztette üres szemgödröcskéit a semmibe. Az edzettebb felnőttek is fintorogva léptek hátrébb, ha Kocúr felemelte üres tekintetét, miközben a nadrágjuk szárához dörgölőzött, a helybéli gyerekek meg kövekkel dobálták, ha a közelükbe merészkedett. Babkáéktól szerezte Tomáš néni Kocúrt, amikor Dušán, a Babka család középső fia éppen bedobta volna a megáradt patakba a hat kölyökmacskát egy szürke műanyag zsákba kötve. Tomáš néni artikulálatlanul nyafogva jelezte Dušánnak, hogy kéri a zsákot, Dušán először észre sem vette, miről van szó, egyetértően bólogatott, megszokásból, mert Tomáš néninek mindenki csak bólogatott, senki nem értette soha egy szavát sem.
Nyafogósoknak hívták csak őket Jasná Horkán, mert Tomáš néni és Tomáš bácsi nyafogós orrhangon káráltak folyton, egyetlen értelmes hang nem hagyta el soha a szájukat. Terjedt, hogy mérgező a Nova bora, Tomáš néniék meg csak azt ittak. Megbolondítja az embert, így beszélték, a férfiak farkát is, és ütődött gyerekeket tudnak csak csinálni. De a Nova aranyat ér, mondogatták viszont, csak lenyomod a földbe a dugványokat, és négy év múlva borod van belőle. Burjánzik, mint a gaz, ha magára hagyod, az első fára felkúszik, ott érnek be a fürtök a faágakon. A Nova elpusztíthatatlan, szembemegy Luciferrel is, ha kell. A Nova maga az élet.
Dušán már éppen lendítette volna a patakba a nagy nejlonzacskót, benne az alomnyi macskakölyökkel, amikor Tomáš néni elkapta a karját, közben artikulálatlanul nyafogott valamit. Dušán rosszallóan lökte el a kezét, hogy mi az atyaúristen van te prostá piča. Csak nagy sokára értette meg, hogy Tomáš néni a zsákra mutogat, eltelt vagy tíz perc, mire rájött, mit akar, mert Tomáš néni csak gagyarászott és nyafogott érthetetlenül, oda is vakkantotta idegesen Dušán, hogy ne povedáljon már annyit, mert kihűl a gyomra.
– Vigyed, ha kell – dobta oda végül közönyös arccal, és Tomáš néni a vállán átdobva vitte hazáig, nyávogtak kórusban a macskakölykök.
– Randa, mint a kifordított kolbász – mondogatták, ha megjelent valahol. Gyér, ősz haja alól ki-kivillant repedezett fejbőre, lapos orra mögött kifejezéstelenül sötétlett a szeme, csontos hátsóját irdatlanul dobálta és folyton piszkos, testhezálló sztreccsnadrágot hordott. Vézna volt, mint egy kiszáradt faág, mégis méretes volt a hasa, mintha folyton elleni készülne, röhögtek össze a férfiak, ha látták.
– Ezek nem is esznek, csak isznak – vélekedtek páran. Egyszer Rudo, a falu traktoristája elmesélte, hogy látott már ilyet.
– A két Tomáš egy szép napon majd kiszarja a beleit, mert ennek ez a vége, a Nova szétmarja az ember gyomrát, addig marja, amíg ki nem lyukad, amíg szét nem rohad az ember bévülről – mondogatta.
Kocúr életvidám teremtés lett, szökdécselt az udvaron, amíg nem keresztezte a féllábú csirke útját. Nem egyszer ugrott neki teljes erőből a szerencsétlenkedő szárnyasnak. A csirke ilyenkor rikácsolni kezdett, hatalmas port vert, ahogy csapkodva, bukdácsolva próbált menekülni. Kocúr pedig rendszerint befutott a házba ilyenkor és útközben nekiszaladt az ajtófélfának, mert bár kiválóan tájékozódott már Tomáš néniék putrijában, ijedtében néha elszámolta magát néhány arasznyival. Nagyot koppant ilyenkor a feje, szédültében tett néhány tétova lépést, majd elterült a veranda deszkáin és pihegett nyitott szájjal, kicsi szürke macskanyelve rálógott a veranda koszos deszkáira. Tomáš néni és Tomáš bácsi csendben nézték naphosszat ezt a csetlés-botlást. Oj – horkant fel egyikük időnként, ha izgalmassá váltak a fejlemények az udvar valamelyik részén.
A Žabia horán állt a háború óta lakatlan ház, a fele összedőlt már régen, talán pont egy eltévedt bomba találta el. Oda költözött be egyszer csak Tomáš néni és Tomáš bácsi. A keveset, ami az összecsapások után megmaradt a házból, addig már széthordták a környékbeliek. A háború után minden jól jött, tégla, kilincs, villanyvezeték. A boltokban is azt vették, ami volt, majd jó lesz elcserélni. Mentek az emberek a boltba, mondták, hogy cukrot vennének, nem volt cukor, de volt helyette csákány, hát elvitték azt, majd jó lesz valamire. Az otthagyott házból is vitték, amit lehetett, ezek már úgysem jönnek ide vissza, mondogatták, ha a néhai tulajokra gondoltak.
– Jobb az úgy nekik – dünnyögték a férfiak, az öregebbek még emlékeztek rájuk. A molnár Abafi járhatott volna még így, de azt meg agyonvágták, amikor a malmát nem akarta odaadni a népnek, hanem inkább baltával esett a szövetkezet küldötteinek és üvöltött, hogy milyen nép, lófaszt vagytok ti nép.
– Nem ártottak azok szart se neked – dünnyögte oda ilyenkor idegesen az öreg Mráz, aki megjárta a háborút, volt súlya a szavainak, így ilyenkor legtöbbször csend lett.
A cséeszádé járata a Žabia horán át jött a faluba, meg is álltak a szögletes buszok nem messze az elhagyatott háztól, de aki tehette, kerülte a helyet. Mesélték, hogy láttak egyszer egy kislányt vért hányni az udvaron. Csak álldogált és nézett a Žabia hora fái közé, mesélte az ütődött Iveta, aki nem bírt rendesen parancsolni az arcizmainak, néha el-elcsöppent a nyála. Ilyenkor hirtelen odakapott a kezével, a lecsorduló nyálat a markával fogta fel, ha a lakásban volt vagy éppen olyasmit csinált, amihez nem illett a lecsöppenő nyálcsíkok látványa. Ha kente a vajas kenyeret, olyankor meglepően gyorsak lettek a reflexei, képes volt a legutolsó pillanatban elkapni a zuhanó nyálcsomót, éppen a kenyérszelet felett egy centivel. Világoskék szemei egészen mélyen ültek szemgödrében, az egyik jobbra, a másik balra nézett, ezért félszegen tartotta mindig a fejét, mint a tyúkok meg a kacsák, talán ezért is folyt ki a nyála a szája bal szegletéből. Ha beszélt, mindig hadarva és mindig sokkal hangosabban a kelleténél, hadonászott a kezével és közben furcsa, ferde szögben tartotta a fejét.
Ezért aztán csak legyintettek az emberek, amikor Iveta elmesélte a történetet a vért okádó kislányról. Nem hitt senki neki, de azért aznap mindenki kétszer ellenőrizte a zárat az ajtón, leporolgatták a feszületeket a falon. Az erdőszéli házakban egész éjszaka világított a fény, fel-felriadtak az ott lakók, ha a sűrű hegyoldal felől neszezés, összekoppanó faágak tompa hangja jutott a fülükbe. A babonásabbak ilyenkor szánakozva gondoltak Feróra, az erdészre, aki a hegyen lakott az erdő mélyében, több kilométerre a falutól. Persze arra senki nem gondolt, hogy Ujo Fero mélyen alszik a kalyibájában, és tőle aztán repkedhettek a lidércek seregestül a háza körül, őt az nem érdekelte. Mindenesetre a falusiak örültek is, hogy valaki beköltözik abba a kísértetházba, talán úgy kevésbé lesz ijesztő hely az elhagyott Žabia hora a Nova szőlősorokkal borított hegyoldal tövében.
A környéken hittek mindenféle babonában, a kocsmáros Sklenár négy évtizede tartott egy kötelet a pultja alatt. Ezt csak az idősebbek tudták, valami menekülő nemec a hegyen ezzel akasztotta fel magát a háború legvégén, amikor a partizánok meg a vörösök kikergették őket a jasná horkai hegyekből. Sklenár megsajnálta, levágta a vergődő nemecet, de már késő volt, hiába élesztgette, pofozgatta a fiatal szőke gyereket, ej kurňík šopa, az anyátok picsáját, káromkodott rosszallóan az eltorzult, fiatal arc láttán. A kötél azért drága kincs volt, megtartotta, később így került a kocsmapultja alá, mert a babona szerint, ha akasztott emberek kötelét tartják a söntéspult közelében, akkor jobban fogy a bor. Sklenár meg nem panaszkodott, fogyott, aminek fogynia kellett, nem tudta biztosan, hogy a kötél miatt van-e így, de örült, hogy megy a bolt.
Éppen ezért, a sok babona miatt nézték el az esetet, amikor Tomáš nénit úgy kellett kihalászni az öregözvegy Sklenárová árnyékszékéből, mert benne töltötte a fél éjszakát. Sklenárová a szokásos reggeli dolgát intézte volna, ám mire éppen letolta bő bombardákiját, hangos nyafogásra lett figyelmes. Kereste egy darabig a hang forrását, forgolódott jobbra-balra, kinézett a budi deszkái között, de sehol sem látta az érthetetlen nyafogós hang gazdáját. Ezért ráhuppant a pottyantós nyirkos deszkáira, amire irdatlan sivítás volt a válasz, ekkor már észrevehetően valahonnan lentről. Sklenárová ijedten pattant fel és nézett le a barnás fényben úszó mélységbe a deszkákba vágott kör alakú nyíláson át. Nagy megrökönyödésére Tomáš néni gubbasztott lent a jó kétméteres mélységben. Sklenárová előrelátó volt, pár évre le akarta tudni a latrina ügyét, ezért fiával jó nagy gödröt ásatott a kert végébe a budinak, amikor az előző, betelt gödröt betemették és átköltöztették az ócska fabódét. Így aztán Tomáš néni sehogy sem tudott kapaszkodót találni rajta, hogy kimásszon, csak állt combközépig a latyakban az egyik sarokba húzódva és várta reggelt, hogy valaki észrevegye. Sklenárová hüledezett egy darabig a sötétlő lyuk felett, aztán elszaladt valami kötélféléért. A nők közül sokan még a háború idején is hittek a babonában, miszerint ha más nők aszalt szarával etetik meg férjüket, akkor többet nem veri meg őket, Tomáš néninek meg néha meggyűlt a baja Tomáš bácsival. Hosszú idő óta az egyetlen asszony volt, aki ilyesmivel próbálkozott.
Az egyetlen cigány párocska voltak a környéken. A Jasná Horkaiak megtűrték őket, bár sokan nem örültek volna, ha közelebb költöznek a faluhoz. Nem nagyon törődtek velük, nem keresték a társaságukat és nem is ellenségeskedtek, hidegen hagyta őket a két új lakos.
Csak Ujo Fero, az erdész kapta fel a fejét, amikor először látta őket. Mint mindig, nem szólt senkihez egy szót sem, csak elhajtott a kocsmáig, vett pálenkát. Szokása volt, ha elfogyott a sajátja, öreg korára néha már megesett ez is, mert nem bírt már rendesen takarékoskodni. Pedig be volt osztva mindig rendesen az adagja, neki is, meg a lovainak is, mert azokat is itatta. Más nem is bírta volna talán Fero saját készítésű töményitalát. De az utolsó hónapjaiban már volt, hogy ki-kifogyott, ilyenkor lejött a faluba a boltiért, pedig nagyon utált boltit inni, meg lejönni a faluba is. Ilyenkor maga elé nézett, el-elszundikált a bakon, a lovak meg vitték. Tudták az irányt, csak kettőt kellett megjegyezniük: a kocsmát és a szövetkezeti erdészlakot a hegyekben, ahol Fero lakott.
Amikor Tomáš néniék először jártak a faluban, Fero éppen bóbiskolva hajtott a kocsma felé, kezéből majdnem kifordult a gyeplő, arcizmai elernyedtek, habos, sárga nyálcsíkocska indult meg a szájától és landolt a csizmája sáros, lószaros szárán. Egy kövön zökkent egyet a szekér, Fero felriadt, körbenézett, tekintete megakadt Tomáš nénin. Fero arcán hosszú-hosszú évtizedek óta kétféle érzést lehetett csak megkülönböztetni: a mérhetetlen közönyét és a mérhetetlen haragét. Ferót vagy rezzenéstelen arccal látták, vagy kidagadt erekkel, vörös fejjel és nyálat fröcsögve üvölteni, de akinek volt része az utóbbiban, az sosem szerette volna újra látni. Azon a napon viszont Fero szeme elkerekedett, arcizmai kisimultak, homlokán szétrebbentek a ráncok.
– Bože, ale ako, ale čo – dadogta hitetlenkedve és szemét le sem vette Tomáš néniről. Lepattant a bakról, tett egy-két bizonytalan lépést felé, döbbent arccal fürkészte Tomáš néni hatalmas, formátlan homloka alatt tompa fénnyel világító szemeit, ritkás haját, ahogy zsírosan tapadt a nyakára és az arcára, a piszkos sztreccsnadrágot, mely engedelmesen követte ormótlan vonásait. Álltak így egymással szemben néhány pillanatig. Páran ott ácsorogtak a kocsma előtt, döbbenten hallgattak, meg sem mertek nyikkanni. Tomáš néni nézett tompán, kifejezéstelenül, majd odavakkantott pár szót. Senki egy szavát sem értette, ekkor hallották először megszólalni, ha nem lett volna a jelenet, talán körbe is röhögték volna, ahogy nyafogó, érthetetlen hangon povedálni kezdett. Így viszont senki nem szólt egy szót sem, sőt később sem vetette senki e hiányosságát Tomáš néni és Tomáš bácsi szemére. Ujo Fero valamit mormogott, hátrálni kezdett a szekere felé, közben majdnem elesett, mert megbotlott egy kőben. Körbenézve látta, hogy közönségük van, fel is üvöltött artikulálatlan hangon, hogy no čo je kurník šopa, majd felmászott a bakra és elhajtott.
Korábban csak egy cigányt ismertek a helybéliek, az is nyomtalanul eltűnt a háború után. A molnár Abafi felesége volt, bár mondogatták, hogy csak mellé szegődött, de nem keltek egybe soha. Megvette pár zsák lisztért, ezt is mondogatták. Ment mindenféle szóbeszéd, amikor eltűnt, hogy megölte az Abafi, vagy valamelyik szeretője, de a legvalószínűbb az volt, hogy egyszerűen csak lelépett egy vörössel vagy partizánnal, de az is lehet, hogy a nemecek egyikével, mert volt bőven köze mindegyik táborhoz. Gyönyörű, fiatal lány volt, talán tizenhat lehetett, amikor először látták a környéken. Ócska szekértábor állt a falu mellett hetekig, elért a lárma zaja egész a faluig éjjelente. Nappal meg a környéket járták, be-betévedtek a faluba kosarat árulni, napszámos munkát vállalni némi ennivalóért a csontos arcú fiatal cigányfiúk.
Aztán egy napon, nyár vége felé szedték a sátorfájukat és mentek tovább. Csak a cigánylány maradt ott, hamar terjedt a hír, a molnárnál látták, az adott szállást neki. Nem volt ijedős, jártak is a férfiak titkon Abafiék felé, mert nem ritkán látták csupaszon fürödni a karcsú lányt a patak vizében. Ilyet nem sokat láttak a helyi férfiak, mesélték, hogy a mellbimbói, mint az érett gesztenyék, olyan barnák, sűrű fekete haja egész a fenekéig ért, panaszkodtak is egymásnak, hogy nem látni tőle a pináját, olyan dús és olyan hosszú. Aztán nem sokkal a háború után eltűnt, megszökött, legalábbis Abafi ezt állította. Sírt is lent a kocsmában, hogy a cafka átverte, meglépett az egyik partizánnal, ki tudja, hol van már, persze ment a pletyka, hogy talán ő maga ölte meg.
Ujo Fero, az akkor még fiatal erdészinas egyenesen azt állította, hogy Abafi bebetonozta volna a lányt a malom alá, de ezt azért senki nem hitte el, már csak azért sem, mert gyanúsan sokat járt akkoriban maga Ujo Fero is Abafiék környékén.
A szövetkezet emberei végül rövidre zárták az ügyet, agyonvágták Abafit, persze nem a cigánylány miatt, hanem amiért nem akarta átadni a népnek a malmot, csak üvöltött, hogy szarok én magasról a ti népetekre, nem lesztek ti sosem nép, Babka, a szövetkezet küldöttje meg elvesztette a türelmét és hatalmasat csapott a puskatussal a fejére. Reccsent valami, azt nem lehetett kivenni, hogy a puskatus fája, vagy Abafi koponyája, de akkor csend lett. A cigánylánnyal meg senki nem is foglalkozott már ekkor, volt mindenkinek jobb dolga.
Ujo Ferón kívül senki nem is sejtette, hogy Tomáš néni járt már korábban Jasná Horkán.
Ő is csak úgy tudott gondolni rá, mint egy kiásott halottra.