Szó elszáll, írás megmarad
Lodlois, középkori költő hagyatékából
Múzsák honában rég nem jártam
Szemem lehunytam büszke ágyban
Én is mennék az óból újba
De múzsám hív a drága múltba
Nápolyi időkbe
Sorbonne után hisz’ ott tanyáztam
Egy gall voltam Itáliában
Tanultam én is latin módit
Ki epigrammát ír nem lódít
Élce üt erősen
Tobzódtam mindig kalandvágyban
Első voltam az ifjúságban
Kardom pörgettem piazzákon
Míg elnyomott a duhaj álom
Este cimborák közt
Hányszor imádat vad lázában
Elvesztem szürke bánatárban
Tenger morajló habját nézve
Szerelmeimet megidézte
Minden parti szikla
Ím hogy e letűnt korról szólok
Emlékeimben csatangolok
Minden társam a szavam issza
Legyen az álmom nyugodt tiszta
Aludnék barátim
I.
Kardommal vitézlek,
Ha majd árnnyal int a végzet.
Testembe szúr a tőr,
Kezemből hull a toll,
Vajon lesz-e ki dúdol majd
Vitéz Lodlois-ról?
Kérlek, énekeljetek!
Tudom, így nem vétetek,
Én is éltem veletek.
Daloltam én is a szót
És jártam fellegekben,
Imitt-amott szerettem,
Találkoztam a bájjal.
Uram, most rendelkezzél velem,
Emitt a szörnyű párbaj!
II.
Ó, rettegj, keresztény világ!
Ima táncolt a víz felett,
Mikor Abd-ar-Rahman Al-Andaluzból
Poitiers-be érkezett.
Childeric király őrületéből
A kétségbeesésbe süllyedett,
És előmásztak délországból
A sűrű arab fellegek,
Hogy járják a táncot veletek,
Rozsdálló királyi fegyverek!
Ó, rettegjél, Martel barátom!
Sok-sok földesúr vétkezett,
Mert Abd-ar-Rahman Al-Andaluzból
Poitiers-be érkezett.
Megrettentek réti virágok,
A kikelet a végbe könnyezett,
Parasztok éltek kaszás világot,
A hadvezér éjbe révedett,
Hogy eljárja a táncot veletek,
Antik-keresztény ezredek!
Ó, rettegj, páncélos hadúr,
Sisakba gyűjtsd a népeket,
Mert Abd-ar-Rahman Al-Andaluzból
Poitiers-be érkezett.
Ott ült a lovag csatalován,
Szívében rendezett ünnepek,
Fák között vadászatok,
Fényes lovagi menetek,
Most ide jutván táncot jár már
Halálbirkák, tiveletek!
Ó, rettegjél, drága lovag,
Ölébe kedvesed sose vett,
És Abd-ar-Rahman Al-Andaluzból
Poitiers-be érkezett.
Ott ült a gróf barna ménjén,
Érzett mezőket, mézeket,
Egyet ölelt még gondolatban,
De látott sorba rémeket,
Táncot kellett járni veletek,
Tőrforgató vad képzetek!
Ó, rettegjél, ódon világ,
Hisz Trója mese, téveteg,
Most Abd-ar-Rahman Al-Andaluzból
Poitiers-be érkezett.
Szőke sugár volt, nem aranyhaj,
Napszúrás volt, és nem szalag,
A sok lovagból ez a nap már
Végérvényesen hőst arat,
Hogy járják a táncot veletek,
Magasztaló, nagy, szép szavak!
Ó, rettegjél, Európa!
A mór király ma vért nevet,
Mert Abd-ar-Rahman Al-Andaluzból
Poitiers-be érkezett.
Ó, vitéz, ki ott harcolsz,
És örök lény vagy énnekem,
Mert századokba öntöd véred,
Bánat kitölti énekem,
Hogy táncot járj versemben is
Hol van a kedves, kedvesem?
Rettegj, gyarló halandó,
Mert Ördög szövi életed,
És Abd-ar-Rahman Al-Andaluzból
Poitiers-be érkezett.
III.
Lodlois, Lodlois, hol vagy hát megint?
Az udvarban, hitem szerint,
Poharazgatok urakkal,
Már szól a kardal, énekelnek dicső nevemért.
Lodlois, Lodlois, hiú vagy ezért!
Hiú egy fenét!
Buta, aki ilyen csapdába lép,
Én a múzsáktól zengek!
Lodlois, Lodlois, rémmesét regélek!
Hát mit mondasz, kóbor szentem,
Honnan szól e szózat?
Lodlois, Lodlois, nézd a teliholdat!
Ott feszeng a hollódáma, kalitkámba
Jól bezárva, szabadítsd ki gyorsan!
Lodlois, Lodlois, ne fürödj a borban!
Valóság vagy részeg ábra, fogságban
Az édes dáma, legyen fejed porban!
Lodlois, Lodlois, káprázatod illan,
Lovagolsz csalfa lóval,
Csodát kutatsz nagy lobbal,
Dicsérd magad inkább,
Lodlois, Lodlois, így járnak a maflák!
Ó, te gőgös holdlakó, te, hiú vagyok?
Te meg henye! Hagyd e szörnyű tréfát!
Lodlois-nak, Lodlois-nak éneklik a harcát!
IV.
Szemedben viseled terhét ezredeknek,
Táját és helyét múlt, kifakult népeknek,
A szemed barna kenyérhéj-szigony,
Őseid része asztal és vadon.
Szemedben viseled teherét egy nyárnak,
Mikor az emberek szüretelni járnak,
Szemed gyümölcs a kosárba rakva,
Arcod gyönge vajszínét takarja.
V.
Ó, a sok dáma!
Szoknya rongya cimbalomra reszket,
A Jean fiú is jó hangszert penget,
Itt az én lakásom!
Serlegemből a büszkék borát iszom,
Ez csak ama falernumival rokon,
Mit Róma szürcsölt mohón.
Ó, ez a kláris!
Nóta foltja részeg torok vétke,
Ettől nem csökken szépsége
Gyöngyös éjszakának.
Serlegemmel a múlt gondjait törlöm,
Egyszerre csak a sötétségbe bőgöm,
Ami tudott a tegnap…
VI.
Lant-végzetű Lodlois,
Táncban a helyed,
Hol lépés a láng,
És esés a tor,
Mert minden forr,
S hol ők mennek,
Ott lépcsőknek, boltíveknek
Áll a ravatal.
Csak ők maradnak,
Falnak, bókolnak,
Ropják a táncot,
Míg jő a fal.
Lant-végzetű Lodlois,
Az udvarban helyed,
Ahol parancs a szó,
És végzés a láz,
Mert zúg a gyász,
S ha elmennek,
Ott koporsónak és főuraknak
Jár a tisztelet.
Majd te is haljál,
De borral, asztalnál,
Élvezd e létet,
Mert elsodor…
VII.
Megfagytak most mind a tavak,
Körülzsongnak hópihék a tájon.
Csak a szavakkal játszom.
Csak neked költök csengő ódát
Ezen a dombon.
E dombon, ahol minden árva,
E dombon, hol nincs vigalom
Ahol együtt remegtünk őszidőben…
VIII.
A katedrális előtti téren
Miért dúl az éj olyan vasfeketében,
Miért nyúl az égbe döfő torony?
Én ősz leszek,
Te is ősz leszel,
Mondd, miért növekedtünk e hadszigoron?
Most tűnj elémbe, tündér,
Létrán ereszkedvén
Varázslathajaddal
Adj túl az éj bérén.
IX.
Olykor jönnél,
Fehér tejet öntenél,
Elvinnéd bűneimet.
Sok van. Kimosnád a szennyest.
Mesélnél nyugodtságról,
Várakról és királyokról,
Tennéd szóra a szót lassan,
Hogy elmerüljek és felejtsek, ó, anyám!
X.
Csak én vagyok a barát,
Csak enyém a szó e bálon.
Csak én vagyok a harang,
Csak enyém a nő a nászon.
Csak én vagyok a vitéz,
Csak enyém a kard s a károm.
Csak én vagyok a költő.
A babért sehol se látom.
XI.
Költő és vitéz búcsúzik,
Ki úgy versel, úgy kardozik
Hogy ámul a világ.
Ha lelkem testemből elszáll
Szívedben otthont talál,
Dalolj velem te is!
Az írott szó el nem szalad
Mert minden versem megmarad,
scripta manent, verba
volant!