Csak fia van, meg bevásárlókocsija van

Cormac McCarthy ezúttal még egy lapáttal rátesz előző regényeinek pőre világrajzolataira: a 2007-es mű, Az út – miként a Véres délkörök vagy a Nem vénnek való vidék – a pusztában játszódik, ámde olyan pusztában, amely pusztább még a pusztánál is. Eddigi legnépszerűbb (következésképpen immár meg is filmesített) regényében a pontosan meg nem határozott világkatasztrófa után egy férfi bolyong a fiával a pontosan meg nem határozott pusztaságban. Szórványos visszaemlékezéseiből megtudhatjuk, hogy a fiúnak volt anyja (neki felesége), aki a katasztrófa utáni reménytelenségében öngyilkos lett, és persze volt otthonuk is, amely elpusztult. Körülöttük kiégett mezők, néptelen utak, lerobbant autók, kihalt városok, rablóhordák és kannibálok, illetve áldozatok, akik közé ők nem szeretnének kerülni. Egy áruházi bevásárlókocsiban van mindenük, élelmük, ruházatuk, néhány játék a fiúnak, és persze a műanyag fólia, amelyből vízhatlan sátorszerűséget készíthetnek maguknak éjszakára. Egy térkép alapján haladnak – az egyre mitikusabbá váló dél felé, ahol talán a fiú megismerkedhet más gyerekekkel; és talán valami olyan meghatározhatatlan értékkel is, ami nagyon nem ennek a regénynek a világába való.

E világ tere és ideje, térideje ugyanis tökéletesen zárt: vonulás a kietlen tájon a kietlen ég alatt, reggeltől estig, majd evés és alvás, csak hogy másnap újra kezdődjön minden. A regényhős vándorok időnként beköltöznek egy-egy épségben maradt házba, tisztálkodnak, pihennek, megtöltik gyomrukat és bevásárlókocsijukat, majd mennek tovább – nehogy rajtuk üssenek az emberevő hordák. A nyelvtani központozás nélküli mondatokból szövődő monoton-monokróm narratíva medrét emlékezetesen és megrázón mélyíti ki az apa–fiú kapcsolat takarékosan ábrázolt érzelmessége – ilyesféle pillanatokkal: „Ez az én fiam – mondta. Egy halott ember agyának maradványait kell kimosnom a hajából. Ez a feladatom.” (75.)

„Még mindig mi vagyunk a jók?” – kérdezi aggódva és reménykedve a fiú az apjától. S a válasz: „Igen. Még mindig mi vagyunk a jók.” (78.) Tudniillik azok, akik nem eszik meg gyengébb és kiszolgáltatott embertársaikat. Ámde hiába mondják egy hajlott hátú öregembernek, hogy: „Nem vagyunk rablók.”, a rákövetkező kérdésre: „Akkor micsodák?” – már nem tudnak válaszolni. (162.) És valóban, a McCarthy-regény hátborzongató helyzeteire nehéz szavakat, magyarázatokat találni. Minek következtében szerzőnk erőssége most is a takarékos és filmszerűn pontos leírás lesz, vagyis az egyetlen etikusnak mondható beszéd mindarról, ami meghaladja, sőt megcáfolja az elvileg rendelkezésre álló humanista előfeltevéseket, például azt, hogy az egyik ember nem öli meg táplálkozás céljából a másik embert. Mint ahogyan a lélekábrázoló, értékelvű és állásfoglaló próza eszközeivel sem menne sokra McCarthy; de hát ezt fel sem tételezhetjük róla eddigi regényei alapján. Az útban nincs semmi más, nem maradt semmi más, pusztán az úton haladás komor rituáléja. Noha én például nem tudtam nem Kerouac heroikusan lebilincselő Útonjának, road movie-szerű Amerika-eposzának fényében olvasni McCarthy lidércesen szomorú regényét, amelynek díszlete: Amerika mint romhalmaz. Az Egyesült Államok autókkal benépesített országúthálózata már a múlté. Felégett aszfaltkígyókon araszolnak magányosan vagy csoportosan az egyre csökkenő létszámú túlélők. A férfi egy alkalommal a vonat hangját utánozza, vagyis játszik, de közben fogalma sincs, „mindez mit jelent a fiú számára” (180.).

„Jaj apa” – nyögi a fiú, amikor felfigyel az erdei tisztás elhagyott táborhelyének egyik – az olvasó számára is – sokkolón vizuális részletére: „A nyárson egy szénné égett csecsemő fej nélküli kibelezett hullája feketedett.” A látvány pontos rögzítésén túl az elbeszélő nem értékel, nem magyaráz. Mint ahogyan a fiút magához szorító férfi is csak annyit suttog, hogy: „Sajnálom.” Illetve az elbeszélő takarékosan hozzáfűzi a legtöbbet, amit még egyáltalán hozzáfűzhet: „Az is eszébe jutott hogy a fiú talán soha többé nem fog megszólalni.” (198–199.)

McCarthy számunkra nagyon idegen tájat fest, idegen ecsettel; mely idegenséget – paradox módon – csak tovább fokozza az eddigi műveiből ismerős, immár védjegyértékű mondatpoétika: a központozás teljes hiánya. A tagolatlan mondategységekből szövődő, már-már litániaszerű, persze sosem érzelgős, ámde mindvégig érzelmes ábrázolásmód olykor egyenesen a költői nyelvhasználat – és a McCarthy-prózán iskolázott olvasói ízléshatár – közelébe kerül; például: „…látta ahogy a fiú az úton áll és visszanéz rá a felfoghatatlan jövőből és úgy ragyog a komor pusztaságban mint valami szentély.” (273.) A regény vége felé a vándorok mintha elérnék céljukat, amely nem más, mint az „üres égbolt” és a „rideg tenger” vegytiszta komorságú vizuális üzenete. (274.)

Furcsa, összetett íze van a regényzárlatnak: az apa meghal, a fiút egy férfi veszi magához. A férfi felesége „majd néha mesélni fog neki Istenről” (285.). Ahogyan McCarthy az utolsó bekezdésben meg nekünk mesél a hegyi patakokban valaha élt pisztrángokról, amelyek tehát a már nem létező világot jelölik, ugyancsak nem létezőként, a múlt idő hangsúlyos zárójelében: „A hegyszorosok mélyén ahol ők éltek minden ősibb volt az embernél és minden a rejtelemről duruzsolt.” (286.)

Mindenesetre a regény makacs retorikájában van valami kipusztíthatatlanul emberi; ahogyan például az elbeszélői hang az olvasó szívébe markol a szokatlanul idegen körülmények között ábrázolt apa–fiú kapcsolat nagyon is ismerős rétegeiben.