Emlékeztető

Ez a könyv nagyon emlékeztet valamire. Például arra, hogy van valami, amit úgy hívnak, posztmodern. Ha kételkedtünk volna eddig a létezésében, íme tehát a posztmodern-bizonyíték. Megkaptuk, de mit tegyünk vele? Azért vagyunk itt, szerző, olvasó és kritikus – ahogyan a könyvbeli fiktív szerzőnk figyelmeztet erre –, „hogy együtt építsünk egy fasza, posztmodern és rock and roll homokvárat itt, ezen az irodalmi közterületen” (187). Rendben, akkor én belemegyek a játékba.

Nagy Koppány Zsoltnak ez a negyedik könyve, és jó úton halad, hogy lassan védjegyévé váljon az a stílus, melynek elemei a hangnemek váltogatása, a stílusok sokfélesége, az önironikus kiszólások, a szétszabdalt, ragaszthatatlan világ és a műfaji téblábolások. E négy könyvből kettő novelláskötet (Arról, hogy milyen nehéz, 2000; Nagyapám tudott repülni, 2007), egy regény (Jozefát úr, avagy a regénykedés, 2006), ez a mostani pedig egy emlékezünk. Ekler Ágost annyiban hasonlít Jozefát úrra, hogy ő is a művészsors és az alkotás problémáinak megtestesítője, és mindketten az alkotás szükségessége és lehetetlensége között feszíttetnek meg, igaz, különböző módon. Az Ekler Ágost az alkotás nehézségéről szól és egyben illusztrálja is azt. Az illusztráció részét azért hangsúlyoznám, mert egy giccsképfestőről beszélünk Ekler személyében.

Na, de lássunk hozzá akkor szépen, módszeresen, hiszen ami biztos, hogy a látszat esetlegessége ellenére ez egy módszeresen kigondolt regény. Illetve, bocsánat, ez nem egy regény, hanem egy „emlékezünk”: „fn, Irodt, tbsz: emlékezünkök, hosszabb lélegzetű prózai mű, amelyben a szereplők a címadó hősre való emlékezés ürügyén vég ne’kül magukról mesélnek” (183).

És tényleg ilyen is az emlékezet: sok, többnyire félbemaradó, vagy vég-telen szövegként megjelenő emlékdarab, emléknyom alkotja. Ennek megfelelően valódi és fiktív talált szövegek (a riportszerű emlékezések, Ágost borzasztó rövidtörténetei, Ockpoll levele Ágosthoz, végül a függelékben A vendégmunkás dalai); szövegnek látszó talált tárgyak (amikor a különböző használati eszközök szólalnak meg: pl. cicamagazin, kotnyél) és talált tárgynak látszó szövegek (festményleírások a fejezetek elején) kapnak helyet a könyvben. Kommentárok és kommentárok kommentárjai. Szóval több rétegbe, redőkbe rendeződik a valóság, látvány és szemlélet. Inkább ezek a szövegfajták strukturálják a könyvet, mint a közbeszúrt fejezetjelölések (szám szerint három). Játékok, melyekkel a szellemi csemegére vágyó olvasó kedvére elbíbelődhet. („Ezért úgy terveztük, és úgy is lett, hogy ez a könyv a mi játszóterünk lesz […] és jó volna, ha nemcsak mi játszanánk, hanem az olvasók is.” – 187) Igen ám, de játék közben az ember jól mulat, vagy legalább izgul, vagy valami. De ritkán gondolkodik azon 10 percenként, hogy miért is csinálja. És nem figyelmeztetik nagyjából ugyanilyen gyakran, hogy figyelj, komám, ez most egy játék.

Ám kitartó olvasókként, akárhányszor kizökkenünk, mindig visszatérünk a szöveghez. („Önök persze […] csak udvariasságból olvastak tovább [meg azért is, mert eldöntötték, hogy ha már megvették a .urva könyvet, szórakozni fognak, ha fene fenét eszik is]” – 184). A könyv első részében a szereplők elbeszélései sorakoznak előttünk, voltaképp válaszok az interjút készítő szerző rejtett kérdéseire. Szövegrészletek olyan beszélőktől, akik különböző társadalmi típusokat testesítenek meg, kiaknázva a köztük lehető kontrasztlehetőségeket. Van egyszerű teherautó-sofőrünk és dörzsölt menedzserünk, körmönfont, körülményes ügyvédünk és állatiasan, de legalább közvetlenül megnyilvánuló ortopéd sebész főorvosunk, sokat tapasztalt utcalányunk és kifinomult bölcsésznőnk. És végül, de nem utolsó sorban egy őrangyal, aki korántsem éteri lény, semmivel nem különb a porban gázoló földi sorstársaknál. Tehát bizonyos tulajdonságok mentén elválnak ezek a karakterek, beszélő fejek, de az elválasztásukra tett erőfeszítés és szándék sokkal inkább érzékelhető, mint maguk a szereplők.

Mondataik mögött általában a szerző torokköszörülését, majd elváltoztatott hangját halljuk, ami gyakorta modorosnak hat.

„A szereplők a végére azért elég egyformák lesznek, nem gondolja?” – teszi fel az egyébként jogos kérdést a könyv közepén – a külön erre létrehozott szekcióban – a fiktív kérdező, aki a regénnyel szemben felmerülhető kifogások szószólója. „Nem. Vagyis hogy igen, de ezt természetesen szándékosan csináltuk” – válaszol rá a képzeletbeli szerző. A kritikus pedig gondolkodik azon, hogyha direkt csinálták, akkor mi lehetett ennek az oka, vagy céljuk ezzel, és nem jön rá. Mint ahogy arra sem, hogy miért kell folyton mentegetőznie ennek a hol valódi, hol fiktív szerzőnek. Mintha szövegét egy váratlan (kritika)zápor elől csavarná körülményesen és látványosan a jól kiszámítható irónia láthatatlanná tevő esőkabátjába, így várva ki egy félreeső beszögellésben meghúzódva a vihar végét.

Ez a külön a mentegetőzésre létrehozott rész a III. fejezetben kap helyet. A képzeletbeli szerző egy képzelt sajtótájékoztatón válaszol a kérdésekre, melyek sokkal inkább a regénnyel szemben felmerülő képzeletbeli „vádak”. Afféle vallató színtér ez, melyben egyszersmind magyarázatot kapunk a regény működésére, utasításokat arra, hogyan olvassunk. Vagyis látjuk leírva azokat a dolgokat, melyekre egyébként magunktól is rájöttünk volna. A kérdésekben elhangzó vádak igazak, ha ez jelent valamit, és bár a kérdezők és a szerző megfigyelései egyaránt tartalmaznak találó pszichológiai megfigyeléseket, nem különösebben indokolt ennek a szájbarágós résznek a megjelenése. A szerző itt néhány közhelyet melenget a keblén, valamint, biztos, ami biztos alapon leszögezi, hogy „minket a történetek történetszerűsége nem érdekel”, hogy Ekler Ágost sosem létezett stb.

Bár az I. és II. fejezetben a szereplők „vég ne’kül önmagukról mesélnek”, mégis Ekler alakja és szellemképe körvonalazódik, árnyalódik közben, és ő az a bizonyos középpont, mely gravitálja a szöveguniverzum elemeit. Giccsképfestőként az elvetélt alkotói sors megtestesítője, a kisszerű, hétköznapi ember, akiben valaha nagy és nemes célok dolgoztak, bár ezek nyomait valahogy már az emlékezet sem őrzi. Maximum párdarabjában, a Jackson Ockpoll álnéven alkotó Kovács Józsefben, akit hasonló szükség kényszerített hasonló pályára. Ekler személyét többféle rejtély övezi. Ahogyan nem derül ki, hogy halála öngyilkosság volt vagy baleset, magáról sosem derül ki, hogy igaziból tehetséges-e. Főleg, mert az ipari giccsképfestészet elvette az idejét, másodrészt, mert meghalt. Halálának apropójából szólalnak meg rokonai, barátai és üzletfelei, a kérdezőtől származó tiszteletdíjra tekintettel igyekezve hol jobban, hol rosszabbul emlékezni az együtt töltött időre. Ezekből az elbeszélésekből és sorsokból aztán felületes, de szociografikus igénnyel készült képet kapunk az aktuális valóság egy szeletéről és pszichológiait néhány abban mozgó embertípusról.

Ugyanakkor, bár itt vannak ezek a rejtélyek Ekler személye körül, a szövegeknek, a beszélőknek vagy a szerzőnek – csak hogy kellőképp óvatosan fogalmazzak – valahogy sikerül elérniük, hogy egyáltalán ne legyünk kíváncsiak se arra, hogy Ekler tehetséges volt-e, se arra, hogy miért halt meg. „Tömcsi-uncsi” (183 – „folytatni ugyan lehetne még […], de ki tudja, mikor fordulna az egész tömcsi uncsiba”), hogy a szerzőt idézzük. Ám megfutjuk ezt a kört, hogy mi van, ha ez direkt van, mert ez a kör érdekesnek ígérkezik. Ha van itt valami tüntető az unalomban, akkor az magára az unalomra kérdez, tehát saját elvárásainkra mutat, jobban mondva, saját elvárásaink közt matat. És egyúttal abban, hogy miben keressük az izgalmat, az unalom párdarabját. Az „izgalom” itt egyértelműen más megítélés alá esik, mint ahogyan premodern elvárásaink diktálnánk, például a szexualitás hatáskörébe rendelődik. Ezzel – legyen bár ironikus a célzás, eléggé konkrét az ítélet – el is van intézve az irodalom hatásmechanizmusa („csak udvariasságból olvastak tovább […] [és persze azért, mert jó kis szaftos perverziókban reménykedtek]”). Ezért mondhatja például Stefi művésznő, a kurtizán, egy akciófilmek storyboardját megszégyenítően fordulatos eseménysorra, mely életének polgári időszakából származik, hogy „annyira közhelyesen történt minden, hogy a mai napig nem tudom elhinni, hogy pont velem, és pont ilyen unalmas sziruposan” (170).

Ezek után ha megnézzük újra a posztmodern homokvárunkat, némiképp csalódottan észleljük, hogy az valahogy csak nem akar épülni. Miután a szerző mindenféle ürüggyel eltántorított attól, hogy elvárjuk a csinos, cakkozott tornyokat, a lépcsőt vagy a bejáratot, nem látunk mást, mint egy szimpla homokkupacot. Nem tűnik úgy, mintha az egész több lenne a részek összességénél. A játékok kiszórva hevernek a szőnyegen, több közöttük már használhatatlan, el van törve. Nincsen tét és nincsen cél. Az elemek mintha egy céltalan, téttelen játék fordulói, csavarjai lennének. Nem csak az üres és kiüresítő posztmodern gesztusok, hanem az állandó, körültekintő erőlködés veszi el a levegőt a műtől, szívja ki a szöveg életerejét. Érezhetően az lenne a cél, hogy ilyen jó szövegeket, „jó dumákat” hozzon létre, de ez nem mindig sikerül.

Az álvendégszövegek egyik csoportjába az Ekler Ágost által írt rövidtörténetek tartoznak, melyek a szinte olvashatatlanságig elrontott, dilettáns szövegek típusai, vagyis paródiái. Felvetik azt a fontos kérdést, hogy mitől rossz és mitől jó egy szöveg, de felvetnek egy még fontosabb kérdést: miért találkozunk ebben a könyvben olyan gyakran rontott szövegek imitációival, és olyan ritkán élvezetes, jó szövegekével?

Ekler szövegeinek ellenpólusát a Függelékben helyet kapó, A vendégmunkás dalai című elmélkedések képezik, melyek nem az Ekler Ágosthoz, hanem a szerző saját magához fűződő emlékeiből, reflexióiból állnak össze. Ebben az erdélyi magyar, vagyis székely „vendégmunkás” sors körvonalazódik, és ez a rész bizonyos szempontból kilóg a könyvből („az értelemmel megírt szöveg mellett az olvasó egy […] érzelemmel írtat is kapjon”; a kritikusok meg „hadd értekezhessenek okos arccal arról, hogy a vendégmunkás-dalok mennyire kilógnak a könyvből” – 192). Másrészt pedig illeszkedik bele akkor, ha úgy tekintünk a műre, mint társadalmi tablóra és helyzetképre. Ebben a részben a beszélő komolyabban vesz, komolyabban veszi a tétet, a mesélést, talán önmagát is, és ez a komolyság mindenkinek jobbat tesz. Hitelesebben szól legalábbis, mint a zavart nevetgélés. A vendégmunkás-életérzés megalázó vagy akként átélt helyzetei, egzisztenciális tétjei nyernek formát aprólékos, pontos megfigyelésekben és leírásokban, többször tetszetős, ízes, székely nyelvjárásban és szóhasználattal. Ennek köszönhető, hogy nem rossz szájízzel és fancsali mosollyal tettem le a könyvet. Ugyanakkor eléggé vegyes érzésekkel. A helyenként tényleg érdemi meglátásokat, pszicho-szociális megfigyeléseket és fricskákat fölösleges, semmitmondó gesztusok szakítják meg és írják felül, a jó ötletek sokszor kicsomagolatlanok maradnak vagy kisiklanak, a hang többnyire idegesítően modoros és túltárgyaló, „olvasógyötrő”. Nem Ekler Ágost vagy bármelyik beszélő karaktere lehet érdekes, sokkal inkább az a párbeszéd, amibe a szerzővel lépünk, amikor ő erre (úton-útfélen) alkalmat ad. Sok helyen emlékeztet engem ez a könyv a kabarétréfákra, melyekből számomra az az erőlködés és bizonyításkényszer szokott megmaradni, amivel szerzőjük igyekszik megnevettetni a közönséget. Lehet, hogy hónapokra elég értekezni valót ad e könyv, akár a posztmodern előnyeiről és hátrányairól, de nem biztos, hogy ennyi ideig elolvasgatnám. Mert lehet, hogy tényleg „tömcsi uncsi” lenne. De lehet, hogy nem. Ilyen hát a posztmodern? Ha ilyen, akkor jöjjön Arthur C. Danto nem kevésbé önironikus gesztusa, aki bár két könyvet is írt bizonyos Duchamp-hoz kapcsolható jelenségekről, mégis az egyikben kijelenti, hogy elcserélné azt a Szökőkutat, méghozzá gondolkodás nélkül. Egy „szép” képre.