Gátlástalan fokhagymaevők

Egy szobor akkor van kész, ha úgy látod, szinte mozog – hangoztatta Nóra, a volt feleségem a foglalkozásokon. A képzőművészeti egyetemen tanított akkor, és mivel nem volt munkám, bejártam én is, előkészíteni neki az agyagot a szemináriumokra. Ayla Dikment is ő mutatta be nekem. Elég jóban voltunk, gyakran jártunk hármasban kávézni egy közeli helyre, a Vindobonába. Nóra megtanította neki, hogyan kell agyagból szobrokat formázni. Fejeket, kezeket, kiugró pofacsontokat, dülledt szemeket. Ayla Dikmennek a karja felső részén, a feltűrt ingujj alól kinyúlik egy hosszú, piros forradás, amolyan lekezeletlen sebforma. Felakadtam a drótkerítésen – hazudja a kérdezősködőknek. Vízszintes testhelyzetben azonban később kivallotta nekem, hogy a jelet akkor szerezte, amikor végleg összeveszett az apjával. Az öreg a lakókocsi lépcsőjén ült, üveges sört ivott, és oláhcigányokkal beszélgetett, akik szőnyeget árultak. Ayla Dikmen lefekvéshez készülődött, de még előtte elkezdett nézni egy ismeretterjesztő filmet a dinoszauruszokról. A film központi motívuma az volt, hogy a tyrannosaurus rex, magyar nevén a zsarnokgyík előbukkan a fák mögül, és megpróbálja átharapni a békésen legelésző brontosaurus nyakát. A brontosaurus egyetlen esélye az lenne, ha rá tudna ülni a másikra, szétkenve őt, mint a vazelint – mondta fölényes, rekedt hangján az öreg, majd átkapcsolt a híradóra, majd visszakapcsolt megint. A film végére összevesztek, az öreg nem akarta ugyanis elfogadni a tényt, hogy az ősállatok elszenesedett tetemeiből alakultak ki évmilliók során a kőolaj- és kőszénrétegek. Ayla Dikmen erre előállt az elméletével, miszerint a huszadik század végének emberét egyáltalán nem érdekli a tűz, sem a brikettbe temetett őshüllők, csak a rántott hús, ami azon a tűzön majd megsül. A rántotthús-zabálók civilizációja – magyarázta kétségbeesetten félrészeg nevelőapjának – felépített magának egy világot, amelyben mindent megcsinálnak helyette a gépek, neki már csak az a dolga, hogy a kényelmet élvezze. Erre viszont képtelen, így minden este elalszik a tévé előtt. Az öreg csak állt vele szemben, a száját biggyesztgette. Aztán hirtelen megmarkolta Ayla Dikmen csuklóját, és kirángatta az utcára. Ha te ilyen kurva okos vagy, itt van ezer forint, mehetsz, amerre tetszik, aztán, ha sikerül valamit elérned, elhozhatod nekem megmutatni!

A volt feleségemmel odavoltunk ezekért a történetekért. Nóra elintézte, hogy a lány egy üres vályogházba költözhessen a város szélén. A viskó, amit a környékbeliek Bicskei-háznak hívtak, évek óta üresen állt, és tartozott hozzá egy magas csűr, amiben régen a szalmát tartották a néhai ottlakók, egy méhkeréki román tehénpásztor-família. Ez a tákolmány igen visszhangzott, ezért csak hangárként emlegettük. Behordtunk ide egy csomó agyagot, hogy legyen miből Ayla Dikmen dolgozzon. El is kezdett már az első héten egy hatalmas emberalakot, akit elneveztünk Maxnak. Agyaghordás ürügyén kezdtem egyre sűrűbben odajárni, aztán az agyag elmaradt. Hamar felismertük, hogy egy csomó mindent tudunk egymással kezdeni, olyan dolgokat, amelyektől talán a hideg rázza a hétköznapi embert. A fokhagymaevésben manifesztálódott ismeretségünk megfoghatatlan lényege, egy semmiből jövő, és ugyanoda távozó apró anonim szikra. Feketekávét vittünk a szobába, meg egy bögre meleg tejet, és elkezdtük a fokhagymát hámozni. A megtisztított gerezdeket kis porcelántálba tettük, és lefolyattuk őket mézzel. Ezután leoltottuk a villanyt, és amíg a fokhagyma és a méz átadták egymásnak illatukat-ízüket, mi is átadtuk magunkat egymásnak. Aztán órákig csak feküdtünk mozdulatlanul, mint a méretre vágott hullafa az erdők mélyén. Zsibbadtan hallgattuk, ahogy a szél a rozoga háztetőn emelgeti a bádogot. A fokhagyma svéd neve vitlök – ez is gyakran elhangzott együttléteink alatt. Az volt a kedvencem, amikor orrom hegyét a füle tövéhez dörgöltem, közben beleszuszogtam a hallójárataiba. Erre ujjaival belecsimpaszkodott a hajamba, és hátrahajtotta a fejét. Rádőltünk az asztalra, ahonnan hámozatlan fokhagymagerezdek sodródtak le a szélrózsa minden irányába. Ekkor megpróbáltam néhány gombot kigombolni oldalt a ruháján, hogy a szoknyája kicsit meglazuljon. A kapcsocskák azonban állandóan kicsúsztak az ujjaim közül. Borzasztóak ezek a ruháid – leheltem bele a nyakába. Néha meg azt éreztem, mintha nem is nővel lennék. Rövidre vágott haja még inkább kiemelte férfias vonásait.

– Nekem sokáig nem engedték, hogy nadrágot hordjak – fordult egyszer hátra mosogatás közben. – A szoknya alá meg nem vehettem fel bugyit. Ezt a nevelőanyám találta ki. Asszem ő is így öltözködött. Ha meg fázott a valaga, felvett még egy alsószoknyát. A köszörűssel valamiért nem lehetett gyerekük. Nemtom, mér.

– Mihez kezdesz, ha megkapod a diplomát? – kérdezem tőle egyszer zsibbadtan fekve.

– Műtárgyak után fogok kutatni. – válaszolt behunyt szemmel.

– Hol, az őserdőben? – fordultam felé.

– Nem, a sivatagban. Meg mindenhol.

– Húha, de akkor meg kell tanulnod arabul.

– Dehogy kell… – húzta vissza magára a kockás pokrócot, miután a cigarettás dobozért nyúlt.

– Hát a sivatag az araboké, nem?

– Ja, de én tudok ám arabul.

– Hogyhogy?

– Kisgyerek koromban arab gyerekekkel sok időt töltöttem. Csupa arabok közt laktunk.

– Ez még azelőtt volt, hogy a köszörűs magához vett volna?

– Ja – fújta ki a füstöt Ayla Dikmen.

Kiderült, hogy a Dikmen család eredetileg a huszonegyes számról elnevezett lakótelepen lakott, a későbbi Négy Sárkány piac szomszédságában. Akkoriban az volt szokásban, hogy ha valami elkészült, épület vagy bármi más, azt nem elnevezték, hanem megszámozták. Ha egy másik korban épül, talán a Búzavirág-lakótelep nevet kapja, vagy a mogorva, barna bőrkabátos manóról, Táncsics Mihályról nevezik el. Az lett volna valamiféle győzelem, a lakókkal szembeni abszolút tapintat, ha a környéken mindenkit megkérdeznek, mit szeret enni, így a helyiek kedvenc ételéről neveztethetett volna el a térség mondjuk Töltöttkáposzta-, Tormáscsülök- vagy Szilvásgombóc-lakóparknak. A Dikmen család tagjait egyébként nemigen foglalkoztatta a telep neve, nekik az is mindegy lett volna, ha az állandó lakhelyüket kérdező hivatalnoknak azt a szót kellett volna újra és újra bediktálniuk, hogy kecskeszar. Messziről jöttek, idegenek voltak nemcsak a körülöttük lakók, de kicsit egymás számára is. Birkahúst ettek, teát ittak, dohányoztak, és naphosszat azon járatták az eszüket, hogy a pénzüket miképpen forgassák. Szerették forgatni a pénzt, az meg fiadzott is nekik. De akkor még nagyon kicsi voltam – teszi vissza a hamutartót az asztalra Ayla Dikmen.

– Csak anyám hosszú zöld szoknyájára emlékszem. Anyámat Hatidzse Parlaknak hívták.

– Jól van. És mikor akarod kezdeni a kincskeresést?

– Nemsoká.

– És honnan fogod tudni, mi értékes, mi nem?

– Minden értékes, ami egyedi.

– Úgy érted, amiből csak egy van?

– Ja.

– Idehozok egy faágat vagy egy követ, egyikből sincs ugyanolyan mégegy. Annak is van értéke?

– Nincs.

– Miért nincs?

– Mert nem kell senkinek.

Szerettem a válaszait. Nóra állandó nyegle csicsergése után kellemesen sokkolt a csönd, ami ebből a lányból áradt. Semmi furcsát nem találtunk abban, hogy nem beszéltünk, ha nem volt miről. Amikor emlékezett, az más volt. Úgy tudott mesélni, mint némely embernek a barázdált képű nagyanyja-nagyapja. Látszott, hogy amit elmond, azt egykor végig is nézte. Csak a kezei nem voltak még olyan kérgesek, mint az öregeknek.

Aztán eljött a május, mi pedig Nórával felmelegítettük a kapcsolatunkat, ahogyan a maradék bablevest szokás. Egyik reggel felültem a motorkerékpárra, és elmentem a Bicskei házhoz. Meg akartam mondani Ayla Dikmennek, hogy most egy darabig mással eszem a fokhagymát, tegyen úgy ő is. Ahogy belépek a hangárba, látom, hogy a ház felőli oldalán rés tátong, a bádogot pedig mintha leszaggatta volna valaki. De valahogy az egész hangár elrendezésében megváltozott valami. Mi a franc?! Kiérve az udvarra látom, félméteres lábnyomok a fűben! A ház oldala bedöntve! Rémülten rohanok vissza a hangárba. Max nincs a helyén! Felugrottam a motorkerékpáromra és elfüstöltem onnan. Nem akartam elhinni, hogy a lányt, akit szerettem, elrabolta egy agyagjeti, akit ő formázott meg! Hazafelé majd lefagytak a térdeim. Nóra az asztalnál ülve várt rám, sárga kardigán a hátára vetve. Előtte feketekávé, fokhagymagerezdek, méz. Megálltam, mint aki falba ütközött.

– Gyere, csináltam neked reggelit – intett a kezével, mint a porondmester.

– Mi ez itt? – kérdeztem nagy bambán az asztalhoz érve.

– Nem volt két ember a világon, akik annyira bűzlöttek volna a fokhagymától, mint ti az utóbbi időben. Engem is kínált vele, de én nem ettem annyit. Itt-ott egy gerezdet, azt viszont nagy élvezettel.

Kezdtem kimenni észből.

– Most azt akarod mondani, hogy te is jártál hozzá?

– Azt. És nem csak agyagot tapasztani.

– Hát… Ez jó… – kaptam a fejemhez. Hogy ismerhettem így félre?

– Ne légy már ostoba! – lökte magát hátra a széken. – Nem ismerted félre. Mit gondolsz, minek hoztam őt ide?!

– Mi az, hogy idehoztad? Hisz ő maga mesélte, hogy az apja…

Nóra legyintett.

– A menekülttáborból került az egyetemre. Szépen megegyeztünk. Megmondtam, mi a dolga. A hétvégén elment Németországba. Sikerült felvennie a kapcsolatot a rokonaival.

– De most jövök a háztól, olyan, mintha valaki ott…

– Maxot elvitték – vágott a szavamba. Megrendelésre készült eredetileg, csak lemondták, most meg jelentkeztek megint. A darusautóval meg véletlenül nekitolattak a falnak.

– Neee – küldtem el őt a fenébe egy kézmozdulattal, és már kinn is voltam az udvaron.

Felültem a 750-es Nortonomra és lepöfögtem a folyóhoz. A kipufogó egyenletes durrogása valamennyire megnyugtatott. A meredek partba nemrég lépcsőket vágott valaki. Lejjebb, a kavicsokon elszenesedett fadarabok hevertek, köztük egy megzsugorodott műanyag fóliaféle, jól kivehető felirattal: Kenőmájas. A vízhez guggoltam, ujjaimat pedig belenyomtam az üledéktől síkos kövek közé. Nyomtam volna tovább, de egyre nagyobb kövekbe ütköztem, és az ujjaim már fájtak. Egyre inkább megértettem, hogy annak az elképzelhetetlenül sok dolognak, ami a világon előfordul, egytől egyig megvan a létjogosultsága. Élnek például emberek, akikkel lehetetlenség tévézni. Elkezdenek nézni valamit, de fél perc múlva már kapcsolják is át a másik csatornára, onnan a harmadikra, hátha valami érdekesebb kezdődött közben. Ők azok, akik nem akarnak lemaradni semmiről. Ilyen volt Feri bácsi is, Ayla Dikmen nevelőapja. Sovány és ideges ember, bozontos szemöldökkel, sörhasát félig eltakaró fehér alsótrikóval. Télen a kabátot mindjárt a trikóra vette, úgyhogy a hópelyhek gyakran beleakadtak a mellszőrzetébe. Esernyőjavításból és ollóköszörülésből élt, egy rózsaszín lakókocsis autóval furikáztak fel-alá Európában a hetvenes évek végétől. Sokan lecigányozták őket, ezt azonban az öreg mindannyiszor visszautasította, annak ellenére, hogy cigányul is beszélt valamicskét. Ayla Dikmen a fogadott gyereke volt, úgyhogy belé nem fektetett túl sok energiát. Amikor fokhagymát ettünk, gyakran mesélt a gyerekkoráról, a negatív, kötött sapkás emberekkel való tanulságos harcairól, a sok faluról meg városról, ahol megfordult, egyszóval arról, milyen nagy utat kell bejárnia egy ivarsejtnek, amíg elismerést szerez magának a mai demokratikus viszonyok között. Ilyenkor sosem tudtam, hogy az emlékezés ülteti-e ki a könnycseppet a szeme sarkába, vagy a temérdek nyers fokhagyma, amit közben megettünk. Most már talán mindegy is. Otthon nekitámasztottam a Nortont a cseresznyefának. – Örülök, hogy itt vagy – mondta Nóra, amikor beléptem. Leültem mellé és elmosolyodtam: – Én is.