„Bolond dolog az író élete, / félig éli és félig üzlete.”

Hiába lehet elvileg egyetérteni az 1998-ban Mikszáth Kálmánról megjelent monográfia szerzőjével, Eisemann Györggyel abban, hogy a „monografikus »pályakép« koncepcióját gyanakvással kezeli a legújabb irodalomtudomány”,[1] a gyakorlatban mégis az tapasztalható, hogy pályaképek, életrajzi monográfiák folyamatosan születnek Magyarországon. Igaz, kérdésessé vált ez a nagy hagyományokra visszatekintő műfaj, amelynek a határai is nehezen húzhatók meg, hiszen eltöprenghetünk azon, vajon az írói életrajz a többi valós személyről szóló biográfia közé tartozik-e, vagy megírása egészen más kérdésfeltevéseket követel meg. Felvethetjük, vajon egy író életrajzát lehet-e, érdemes-e kizárólag biográfiaként megírni, anélkül, hogy a művek és az életút közti párbeszédre figyelnénk. Élesebben fogalmazva: lehet-e egy író élete érdekes anélkül, hogy a műveiről is szólnánk, ha pedig már a műveiről is beszélünk, elégséges-e, ha számba vesszük őket, elhelyezve az életrajz kronológiájában, de értelmezésüktől megtartóztatjuk magunkat.

Az életrajzi monográfia a hazai irodalomtudományban is nagy tradícióval rendelkező műfaj, sőt, voltaképpen magát az irodalomtörténet-írást is az írói életrajzokkal szokás összefüggésbe hozni. Az Eisemann által emlegetett gyanakvás feltehetőleg részben éppen ebből az „összenövésből” eredeztethető, hiszen sokszor összemosódik az írói életrajz műfaja és az irodalomtörténeti munkák reflektálatlan életrajzi szemlélete. Ahogy Schein Gábor összefoglalójából is látható, az írói biográfiák és az irodalom történetét elmondani szándékozó munkák egy hagyományvonalba illeszkednek: „Első irodalomtörténetünk, Bod Péter Magyar Athenasa (1766, valójában 1767) még nem volt egyéb, mint életrajzi lexikon, alcíme szerint »az Erdélyben és Magyar országban élt tudós embereknek, nevezetesebben a’kik valami, világ eleibe botsátott írások által esméretesekké lettek, ’s jo emlékezeteket fen-hagyták históriájok«. Az életrajzi keretektől függetlenedő irodalomtörténet-írás nálunk Toldy Ferencnél veszi kezdetét, de az Irodalmi arcképek (1856) és a Kazinczy-életrajz tanúsága szerint még ő is egyenrangúként művelte a kétféle modellt. Bod Péter művére utalva még id. Szinnyei József Magyar írók élete és munkái (1890–1914) című hatalmas műve is bízvást tekinthető irodalomtörténetnek. És aki azt hiszi, hogy a magyar irodalomtörténet-írás e korai episztemológiai korszaka, amelyet írói életrajzok és arcképgyűjtemények reprezentálnak, már befejeződött, és legföljebb iskolai tankönyvekben folytatódik, megfeledkezik arról, hogy az életrajzias szemlélet még a mai irodalomtörténeti gondolkodásban is nem csekély elbeszélésszervező erővel bír. Ennek az elbeszélésformának a nyomait őrzik a portrészerű tárgyalásmódot igénylő egyetemi vizsgatételeken kívül azok a munkák is, amelyek az irodalom történetét nevek sorozataként beszélik el, bár természetesen nem mindegy, hogy a nevekhez életrajzot is rendelnek-e, miként A magyar irodalom története (közkeletű nevén a Spenót) hat kötetének szerzői tették, vagy mellőzik a biográfiákat, ahogyan például Kulcsár Szabó Ernő járt el A magyar irodalom története 1945–1991 című rövid összefoglalásában.”[2]

A hagyomány töretlenségét, vagy legalábbis az életrajzi szemlélet rejtett továbbélését[3] nemcsak a Schein által felsorolt irodalomtörténetek, de a szép számban megjelenő írói monográfiák is mutatják – igaz, megszületésüket nem kis mértékben befolyásolhatják az olvasói és kiadói elvárások. A mű szerkezetétől, szemléletétől, az életrajz és a műértelmezések arányától függetlenül az olvasók (közülük is leginkább a többé-kevésbé szakember-olvasók, vagyis a kutatók és a diákok, egyetemisták, akik az effajta monográfiák „célközönségét” megképzik), valamint a könyvtárak, a könyvesboltok azokból a szakmunkákból tájékozódnának legszívesebben egy szerzőről, műről, életműről, amelyek címe, minden cifrázás nélkül, egy-egy író neve. Még akkor is, ha az utóbbi években megjelent, címként szerzői nevet viselő monográfiák igen eltérő szemlélettel íródtak is meg, sokszor éppen az életrajztól való erős tartózkodás jegyében: „ezek a könyvek egyrészt egymástól jelentősen eltérő módszertani alapelveket követtek, másrészt a legritkább esetben kívántak életrajzként megmutatkozni, sokkal inkább valamiféle biografikus keretet választó életmű-értelmezést valósítottak meg – ezzel vélvén kikerülni az ilyen jellegű monográfiákat övező, latens szemléleti elmarasztalásokat.”[4] A legutóbbi években a kortárs vagy klasszikus írókról született monográfiasorozatokban (ilyen többek közt a Korona Kiadó Klasszikusaink sorozata, valamint a Kalligram Kiadó által gondozott Tegnap és Ma, illetve Magyarok emlékezete) az életrajz sokszor egyszerűen életrajzi kronológiává vagy a mű végére helyezett adatsorrá karcsúsodik – ezek a munkák tehát ritkán reflektálnak életrajz és életmű viszonyának problémájára. Igaz, az önreflexió, a műfaj meghatározása a szándékoltan biográfiaként megírt kötetekben is legfeljebb az előszóba szorul, vagy pusztán abban jelenik meg, hogy a szerző ráutalja magát egy másik irodalomtudományi tradícióban létező, elméletileg is megalapozott műfajra, ahogy Ferencz Győző a critical biographyra. A biográfiának mintha kimondatlanul az is a műfaji szabályai közé tartozna, hogy nem a kétségek felsorolásával, hanem az író megszületésének minden kétely nélküli leírásával kell kezdődnie. A biográfia-írás jelenlegi lehetőségeiről folytatott vita, a műfajra való reflektálás leginkább két nemrégiben megjelent kötet recepciójában bontakozott ki: az egyik Ferencz Győző Radnóti Miklósról szóló 2005-ös monográfiája, a másik Kerényi Ferenc Petőfiről szóló 2008-as kötete.

Bár ez a két könyv szorosan összekapcsolódva sorozatot alkot, Ferencz Győző az, aki meghatározza, milyen keretek közt értelmezhető a kritikai életrajz műfaja: „Ez a könyv kritikai életrajz. A következő rétegekből épül fel: (1) bemutatja Radnóti életrajzát, (2) alkotói pályájának alakulását, (3) költészetének és egyéb irodalmi munkásságának fogadtatását és (4) utóéletét, (5) kísérletet tesz arra, hogy költészetét elhelyezze a korszak irodalmában és líratörténetében, továbbá (6) kísérletet tesz elemző értékelésére.”[5] Kerényi Ferenc, bár nem egyszerűen átveszi a felsorolást, a műfaji kereteket tekintve mégis a Radnóti-monográfiára utalja rá saját kötetét: „A Radnóti-monográfia szerzőjéhez, Ferencz Győzőhöz hasonlóan megpróbáljuk körülírni, mit talál benne, és mit nem a Petőfi iránt érdeklődő. Adjuk (1) tüzetes életrajzát, (2) költői pályájának alakulását, (3) költészetének egykorú fogadtatását, (4) kiadás- és befogadástörténetének főbb irányait.”[6] Ferencz Győző nem azzal indokolja meg, hogy munkájával az angolszász irodalomértelmezői hagyományból átvett kritikai életrajz műfajához kapcsolódik, hogy ő maga az angol irodalom kutatója: rövid bevezetőjében Radnótinak a második világháború utáni amerikai vallomásos költészethez való közelségét, azt a szellemi rokonságot emeli ki, amely Radnótiról angol nyelvterületen megjelent tanulmányok és monográfiák sorát eredményezte. A Radnóti-monográfia egyik kritikusa, Márton László pedig arra is felfigyel, hogy a költészetet és az életet egységként kezelő kritikai biográfiához Radnóti életútja és költészete éppen megfelelő „anyagot” jelent – ez a szerencsés kapcsolódás azonban nem szünteti meg a kérdést, vajon mi a helyzet azokkal a szerzőkkel, akiknél élet és életmű viszonya más képlet szerint rendeződik el: „Az élet és a költészet egységének határozott állításából következik a költői személyiségépítés középpontba állítása; vagyis Ferencz Győző nyilvánvalóan úgy gondolja, hogy Radnóti esetében nemcsak az életút során kialakuló költői személyiség, hanem az életrajzi személyiség, végső soron maga az életút is része az életműnek. Ehhez persze az kell, az állítás alátámasztása végett, hogy az életmű vallomásos jellegű legyen, a verseket jól észrevehető életrajzi elemek szőjék át, az életút mozzanatai pedig minél bőségesebben legyenek dokumentálva. Radnótinál ezek a feltételek nagymértékben teljesülnek. (Kérdés – de nem a jelen írás keretei közt megválaszolható kérdés –: milyen kritikai életrajz írható egy olyan költőről, aki alkotásaitól következetesen távol tartotta az életrajzi elemeket? És milyen írható egy olyanról, aki több különböző személyiséget is felépített? És az olyanokról, akiknek életéről kevés dokumentum maradt fenn, vagy semennyi?)”[7]

Már a Radnóti-monográfiát követő Petőfi-könyvnél jól látszik, hogy minden egyes monográfia-szerzőnek meg kell találnia a saját, a választott tárgyból szervesen következő műfaját, még akkor is, ha a műfaji megjelölés látszólagos azonosságot sejtet: „A mindkét könyvön szereplő »kritikai életrajz« terminus azonban közel sem teszi azonossá a monográfiák módszertanát [...] Kerényi a monográfia fókuszát tudatosan egy evangélikus vallású, alföldi, sőt kiskunsági mezővárosi környezetből kinövő honorácior-pályafutás társadalomtörténeti érdekű folyamatára állította rá, s ebből a nézetből tudta Petőfi pályáját egy minden eddiginél szélesebben és árnyaltabban elemzett kontextusba illeszteni.”[8] Ferencz Győző és Kerényi Ferenc nagymonográfiája felszabadító hatással volt az írói monográfiák és az életrajzok megírására vállalkozókra, hiszen ezek a könyvek megmutatták, hogy egy adathalmaz összegereblyézésével, elméleti kérdések nyílt vagy látens feltevése nélkül színvonalasan nem írható meg egy írói biográfia.[9] De figyelmeztettek arra is, hogy kész recepteket nem lehet szolgaian követni egyetlen monográfusnak sem: a tárgyul választott író határozza meg a monográfia voltaképpeni műfaját, beszédmódját, szerkezetét, teszi fel a releváns kérdéseket. Ezúttal a Móricz Zsigmond kapcsán felmerülő dilemmákat igyekszem áttekinteni, egy Móricz-monográfia előmunkálatait megmutatva.

Adatok és tények

Radnóti Miklós életútja, úgy tűnik, épp eléggé adatolt, dokumentált. Rendelkezésre állnak a levelei, feljegyzései, kéziratai (nem pusztult el kéziratos hagyatékának jelentős része, mint például Kosztolányi esetében), sőt, Ferencz Győző használhatta Radnóti özvegyének, Gyarmati Fanninak a naplóját is, ráadásul a Radnóti-versek át vannak szőve önéletrajzi utalásokkal, lehetőséget adva arra, hogy szöveg és élet párbeszédének árnyalt értelmezésére vállalkozzék a monográfus. Nem kevés forrás ez, de nem is kétségbeejtően sok: mit tegyünk viszont Móricz Zsigmonddal, akinek kéziratos hagyatéka szintén rendelkezésünkre áll, benne levelezésével, műveinek kéziratával, részben még kiadatlan naplójával, félbehagyott regényekkel, folyamatosan vezetett jegyzetfüzetekkel, de még könyvtárával is: a Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzött, gondosan rendezett Móricz-hagyatékot annak idején állítólag kisteherautóval szállították be a múzeumba. Furcsa felvetésnek tűnhet, de érdemes belegondolni: ha még azzal is számolunk, hogy egy író egységnyi idő alatt azonos mennyiségű kéziratos anyagot „termel” (ami feltehetőleg nem igaz, hiszen szembe kell néznünk vele, hogy Móricz Zsigmond szinte grafomán volt, az írásszüneteket is írásra használta fel), akkor is igaz, hogy a 36 évet élt Radnóti, vagy a 26 évet élt Petőfi kéziratos hagyatéka jóval kisebb és átláthatóbb, mint a 63 évet élt Móricz Zsigmondé.

Bár a rendkívül nagy terjedelmű életmű és a mellette tornyosuló óriási kéziratos hagyaték áttekintésének nehézségei a monográfusra tartoznak csupán, mégsem „magánügy” a dokumentumok bőségével szembenézni: Móricz esetében ugyanis a teljesség ígérete az, ami könnyen csapdába csalhatja a monográfust. Azt hihetnénk ugyanis, hogy ennyire nagy terjedelmű és épségben megőrződött hagyatéknál minden adatolható, sőt, a hiány is beszédes lehet. Pedig, például, hiába őrzik a Petőfi Irodalmi Múzeumban Móricz könyvtárát is, nem hivatkozhatunk arra, hogy egy ott megtalálható könyvet Móricz biztosan olvasott, mint ahogy arra sem, hogy biztosan nem olvasott onnan hiányzó műveket. Hogy egyetlen példát mondjak: nehezen hihető, hogy Móricz ne olvasta volna Flaubert Bovarynéját, amelyet Onder Csaba szerint pályakezdő regényírói korszakának hat művében írt szét,[10] holott a katalóguscédulák tanúsága szerint Bovaryné kötet nem volt a birtokában. (A magyarázatot nem nehéz megtalálni: a Móricz-könyvtár egy része mindmáig a család birtokában van.)

Móricz esetében a nyomtatásban is megjelent életmű mellé magasodik egy másik korpusz, a kéziratos hagyaték, benne a naplókkal, amelyekből eddig önálló kötetben az 1919-es Naplójegyzetek, illetve az 1924–25-ben írt feljegyzések olvashatóak. A napló kiadását azonban nemcsak a család ellenkezése lassítja[11] – a Móricz-naplók nem kizárólag füzetekben, gondosan vezetve maradtak fenn, vagyis a szöveggondozónak messze nem csak annyi a dolga, hogy nyomtatott verziót készítsen a kéz- vagy gépiratból. Esetenként döntenie kell, az el nem küldött levelek, vagy a vasúti jegy hátuljára írt feljegyzések a naplóhoz tartoznak-e. A bőséges naplóanyag esetében az nehezítheti meg a dolgunkat, hogy a teljesség, ahogy a könyvtári hagyatéknál, itt is illúziónak bizonyul.

A Móricz-naplót részleteiben már régóta ismerheti a szélesebb olvasóközönség: Móricz Virág apjának és anyjának szentelt könyvei ugyanis idézőjelek közötti és jelzés nélküli, illetve finomított, átfogalmazott részeket egyaránt tartalmaznak a kiadatlan naplókból. A naplóknak és a családtagok visszaemlékező szövegeinek különös összefonódása is kérdésessé teszi, mennyire használhatóak a család visszaemlékező szövegei adatokat és tényeket szolgáltató dokumentumokként. A regényesítés ugyanis már a címekben is jelezve van sokszor (Apám regénye, Anyám regénye), de ott van a legkisebb Móricz-lány, Lili által kiadott, összekötő szövegekkel ellátott, Móricz és Simonyi Mária levelezéséből összeállított kötetben is, ahol az egyes részek a Tavasz, Nyár, Ősz, Tél címet kapták, és a levelek nyilvánvalóan nem a teljességre törekvés jegyében, hanem koncepcióba illeszkedve, válogatva kerültek be. Sok esetben a már könyvként is olvasható napló tesz világossá egyes, a család által kiadott munkákban talányosnak tűnő, mert ott bizonyítás nélkül maradt, odavetett mondatokat. Hogy egyetlen példát hozzak, Móricz Virág Anyám regénye című könyvében olvashatjuk a következőt arról az időszakról, amikor apja, első házasságának egyik legmélyebb válságából elmenekülve, Debrecenben élt egy darabig, és ott viharos sebességgel megírta a Pillangó első változatát: „Kiköltözött a Bikából, elbújt a szemek elől, kerített magának egy Pancsit, és (ágyban) tanulmányozta, hogy modellül használhassa a Pillangó Zsuzsikájához.”[12] Ez az epés megjegyzés itt magyarázat és forrás nélkül marad (és különösen azért meglepő, mert a Móriczról szóló írásokban hol Holics Jankát, hol Simonyi Máriát emlegetik Hitves Zsuzsika modelljeként, egy már önmagában is nehezen értelmezhető ellentmondást kreálva), a naplóból viszont kiderül, Móricz miként került kapcsolatba és mit is tett Debrecenben ezzel az általa Pancsinak nevezett asszonnyal. Nehezen elképzelhető, hogy Móricz Virágnak más forrása lett volna ehhez az állításához, mint apja naplója, alig hihető, hogy Debrecenből hazatérve Móricz eldicsekedett volna a kislányának ezzel a kalandjával.

De a napló (be nem vallott) forrásként kezelése még mindig könnyebben feltárható, mint az, vajon a családtagokat a saját emlékezetük csapja-e be, amikor nyilvánvalóan tévednek könyveikben, vagy valamilyen szándék vezeti őket a tények elferdítésénél. Móricz Lili könyvében például a következőt olvassuk Litkei Erzsébetről: „S most azt mondom, hogy kár lett volna, ha azon a bizonyos éjjelen nem szedted volna le Csibét a Ferenc József-híd karfájáról. Dunába akart ugrani – állapotos fájdalmában. Tizenöt éves volt.”[13] Az, hogy Csibe sem állapotos, sem 15 éves nem volt, mikor Móriczcal 1936-ban találkozott, ugyanúgy tény, mint az, hogy Móricz Lili könyve forrásként alig használható. De ugyanígy erős kritikával kell kezelnünk Móricz testvérének, Miklósnak a könyvét, amelynek egyes hibáira legutóbb Hamar Péter mutatott rá: „Az első Móricz Csécsére érkezéséről Móricz Miklós is említést tesz: »...a múlt század elején egy Móricz a messze Kömörőből, az ötödik községből házasodott ide«, majd később ezt írja: »Annak a mi dédapánknak nagyon világjárt embernek kellett lennie, hogy Csécsén talált magához való lányt, amikor az ide legalább negyven kilométer... « // Móricz Miklósnak ez a két mondata több ok miatt is idekívánkozik. Kömörő Csécsétől a harmadik falu, távolságuk alig húsz kilométer. Ebből kiviláglik egyrészt az, hogy a kisebbik Móricz fiú is hajlamos arra, amire a bátyja, hogy kifényesítsen, túlhangsúlyozzon tényeket, másrészt az, hogy erről a vidékről felületesek a személyes ismeretei, s az ide vonatkozó megjegyzéseinek egy része bizonyosan másodkézből származó, ellenőrizetlen állításokon alapul, tehát fenntartásokkal kezelendő.”[14]

A családtagok könyvei nemcsak a Móricz-naplókkal fonódnak össze, sokszor jelzés nélkül, de Móricz szépirodalmi szövegeivel, elsősorban az Életem regényével is, jelzetten. Móricz Miklós második, bátyjának szentelt könyve, a Móricz Zsigmond érkezése a következőképpen indul: „Testvérbátyám Indulása nem volt olyan nagy gond nekem, mint az Érkezése. // Annak a vonalát megadta az Életem regénye, ahhoz nekem csak az íróvá létel szakaszát kellett hozzáillesztenem.”[15] Már önmagában is erősen kérdéses, miként lehet egy szépirodalmi műre ráépíteni egy elvileg dokumentumnak szánt kötetet, de ha az Életem regénye olyan részleteit megnézzük, ahol Móricz a családi emlékezet működését szembesíti az adatokkal, még különösebbé válik Móricz Miklós eljárása. Csak egyetlen példa az emlékezet viszonylagosságára az Életem regényéből: „És a Tiszában fürödni lehetett, édesanyám úgy szokta mondani: firidni. De vigyázva ám, mert a Tisza mindenkit csak elkapott és vitte, vitte... Az én nagyanyám apját is az vitte el, Nyilas papot, mert nagyon vakmerő volt, már ahogy a jég olvadni kezdett, ő fürödni ment, vagy firidni, ahogy nagyanyám ejtette. Mindig büszke voltam erre a híres papra és híres halálára, s milyen legendagyilkosság, hogy most azt látom az anyakönyvi családi értesítőben, amit a mostani pap kiállított a család minden tagjáról, hogy ez a nagyapám július 11-én fút a Tiszába. Szóval, szegény csak éppen belefúlt, de hiányzik az a romantika, édesanyám mindig emlékezett, hogy csikorgó tavasz volt...”[16]

De nemcsak a családtagok emlékező szövegei és Móricz szépirodalmi szövegei fonódnak össze sokszor: a Móricz-életműben szövegrészek vándorolnak a naplókból, a levelezésből és a Tükör-kötetekből a regényekbe, drámákba, novellákba, ezzel is kérdésessé téve „dokumentum” és fikció határát. Ahogy például Cséve Anna írja: a „30-as évek prózájában a napló hangja határozottan felismerhető a Míg új a szerelem és az Életem regénye című művekben”[17]. A szövegek vándorlása nemcsak a naplótól a szépirodalom felé vezethet: amikor például Móricz 1936. szeptember 28-i naplóbejegyzésében leírja a három nappal azelőtti aktust saját maga és Csibe közt, a bűn, megtisztulás, halál, feltámadás keresztény szimbolikáját építi bele a szövegbe: „Ezek után lelkileg kötelességemnek éreztem, hogy magamévá tegyem. De sok zavar volt bennem. Én egy züllött s kétségbeesett lelkiállapotban jöttem ide, s a kéjt akartam kipróbálni, a fiatal test hatását, hogy alvó idegeimre hat-e? Másfelől rettegtetett a betegség fertőzése. De egyúttal egy furcsa öngyilkos elszántság volt bennem, hogy nekem magamat fel kell áldoznom: bűnözni kell. Bűnbe kell esnem, csak azzal vethetek véget ennek a rettenetes csüggedtségnek, amiben vagyok. Jöjjön hát a halál. Talán akkor eljön a feltámadás.”[18]

A monográfusok dolgát Móricz az Életem regénye zárlatával sem könnyíti meg, ahol gyakorlatilag a teljes, az Életem regényét megelőzően íródott életművét az önéletrajzi olvasás körébe emeli be: „S nem kívánok többé magammal foglalkozni. // Tízéves koromig több történt velem, mint azóta ötven év alatt. Írhatnám még világ végéig, az életem végéig. Minek. Ennél többet nem mondhatok magamról. // A többit a regényekben megírtam. Még szeretnék néhány vallomást a színpad zárt formájában egy pillanatban együtt lobogva fel embertestvérekkel. // És aztán még egy kicsit heverni az őszi verőfényen. Akkor rávéshetem a márványnévjegyre: Éltem.”[19]

Szinte Móriczról is elmondható az, amit Szegedy-Maszák Márairól állapít meg monográfiája elején:[20] bár az önéletrajziság az egész életművét meghatározza, ennek ellenére vagy éppen ezért az életéről való tudásunk számos ponton megkérdőjelezhető. Az életrajz feltárására is vállalkozó Móricz-monográfia kizárólag élet és szöveg, napló és szépirodalom, dokumentum és fikció párbeszédének vizsgálatából indulhat ki.

Mese, szociográfia, realista nagyregény?

Az életrajzi monográfiák recepciójában gyakran emlegetett gyanú és kétely nemcsak az adatok kezelését, egyáltalán, a tény és a fikció elkülönítésének módját érintheti, de azt a műfajt is, amelyet a könyv szerzője tudatosan vagy reflektálatlanul a szépirodalomból kölcsönöz. A klasszikusnak nevezhető, még a XIX. században íródott életrajzok effajta felismerhető mintája az egy főhőst középpontjába állító realista nagyregény, ahogy ezt Márton László megállapítja Ferenczi Zoltán 1896-os Petőfi-monográfiája kapcsán: „Én mint bő évszázaddal későbbi olvasó, egyáltalán nem érzem száraznak Ferenczi munkáját, ellenkezőleg, olyan érzésem van, mintha egy korabeli realista regényt olvasnék, melyben a szokásosnál több a jegyzet.”[21] Ebben az esetben a kor egyik uralkodó irodalmi műfajának és egy irodalomtörténeti műfajnak a szerves összefüggését akár természetesnek is minősíthetnénk, az viszont már különös, hogy az 1950–60-as évek életrajzi kiindulású életmű-értelmezéseit ugyancsak a realista regénnyel vethetjük össze – például a mindentudó elbeszélő jelenlétén keresztül. Az életrajzi monográfiákból kiiktatott kétely lehetne ugyan az olvasó tehermentesítésének udvarias gesztusa (hiszen az olvasó mégsem arra kíváncsi, miért lehetetlen egy író életéről beszélni, sokkal inkább azt szeretné látni, miként lehet), de inkább olyan különös omnipotenciáról árulkodik, ami már nem az irodalomtudós tárgyi tudásának, széleskörű kutatásainak bizonyítéka, hanem az erőteljes beleélésé, az író lelkébe való szabad bejárásé. Bezecky Gábor az irodalomtörténet-írásról szóló tanulmányában a „Spenót” ötödik kötetéből éppen Czine Mihály Móriczról szóló fejezetét választja példának, és ennek kapcsán, Márton Lászlóhoz hasonlóan, a XIX. századi regényt emlegeti párhuzamként: „A szereplő belső világában zajló folyamatoknak bizonytalanságoktól és kételyektől mentes kiteregetése a mindentudó elbeszélő kiváltsága. Félreérthetetlenül a mindentudó elbeszélő nyilvánul meg, amikor azt olvassuk, hogy »az írót erősen kötötték az illúziók és saját élete titkos élményei« (195). Számos 19. századi regény alapul a mindentudó elbeszélő konvencióján, de ettől még egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy a mesemondásnak ez a típusa teljesen magától értetődő módon kaphat szerepet az irodalomtörténet-írásban.”[22]

A monográfia tárgya és szerzője közti erőteljes azonosulás nem jár feltétlenül a műfajt érintő következményekkel, lehet, hogy ilyen esetekben a monográfus egyszerűen a szerzői önkép megteremtésének lehetetlen feladatát tűzi ki célul maga elé. Vári György figyelmeztetett arra Ferencz Győző Radnóti-könyvéről írt kritikájában, hogy a monográfus aránytévesztésének egyik forrása lehet „a teljes azonosulásnak az a parancsa, hogy lehetőleg azt a monográfiát írjuk meg, amelyet a szerző maga írt volna önmagáról, hogy soha ne szálljunk gépen fölébe a kritikai perspektíva magasába”[23]. Különösen fenyegető veszély ez akkor, ha sok közvetlen megszólalást (például naplófeljegyzést, bizalmas levelet) olvashatunk el a vizsgált szerzőtől, hiszen ekkor még inkább úgy érezhetjük, látjuk tetteinek titkos mozgatórugóit: Móricz Virág és Czine Mihály a mindentudó elbeszélőkére emlékeztető hangneme mögött sokszor érezhető az olvasóközönség számára könyveik megjelenése idején még meg nem szerezhető, a naplókból és a levelekből származó tudás. Az effajta mindentudás azért is csapdát rejt, mert ha Móricz már a saját környezete esetében is úgy járt el, hogy rögtön irodalommá, szöveggé fordította át a hétköznapi megszólalásokat (erre lehet példa, amikor Jankával veszekedve feljegyezte az asszony nyelvi fordulatait, ezzel felingerelve és még izgalmasabb kifejezésekre késztetve feleségét), akkor az utókor kíváncsiskodó képviselőit még könnyebben átverheti: szerelmi levelezését például sejthetően a tágabb közönségnek is szánta,[24] viszont olyan megszólalását is ismerjük, amelyben éppen a leveleinek őszinteségét kérdőjelezi meg, a regénnyel szemben.

Tágabbról a monográfia lehetséges műfaji mintáját érinti az is (hiszen a jobb esetben szövegek feldolgozására építő pszichologizálást erősen korlátozza), ha megnézzük, Móricz esetében a regények, naplók, levelek őszinteségét, közelebbről a szóhasználatát, szókimondó voltát milyen tényezők befolyásolták. Hiszen elég ritkán emlegetett tény, hogy Móricz ellen 1929-ben szeméremsértés vádjával, két novellája miatt per indult. Íme az erről szóló tudósítás egy részlete a korabeli Pesti Naplóból:

„Mit szabad az írónak és mit enged meg a törvény?

A Tábla is felmentette Móricz Zsigmondot.

(Saját tudósítónktól.)

Az ügyészség szeméremsértéssel vádolta meg Móricz Zsigmondot két novellája, a »Titok« és »A királyné« miatt. Az egyik a Nyugat-ban, a másik Az Est-ben, később mind a kettő a Baleset című kötetben jelent meg. A Töreky-tanács felmentette Móricz Zsigmondot a vád alól, azzal az indokolással, hogy novellái művészi értékűek és egyáltalában nem szeméremsértőek.

Szombaton tárgyalta az ügyet másodfokon a Tábla Gadó-tanácsa, mely dr. Berinkey Dénes védő és dr. Kéler Béla főügyész felszólalása után a felmentő ítéletet érdekes indokolással hagyta helyben. Kimondotta, hogy a szeméremsértés fennforgását az eset körülményei szerint kell eldönteni s nem álszeméremmel és álszenteskedéssel vagy beteg idegzettel, hanem azt kell nézni, hogy vajon egy sajtótermék tartalma olyan-e, amely a nemi életet oly formában állítja előtérbe, amely az általános erkölcsi érzéket – nem egyes kivételes vagy egyes beteg embereknek erkölcsi érzékét, hanem az egészséges erkölcsi érzéket – és az egészséges szeméremérzetet, bántó, durva módon sérti. Ha ez nem állapítható meg, akkor a törvény helyes értelmezése szerint, amelyet a Kúria és az ítélőtábla szem előtt tart, nincs szeméremsértés. Az ítélőtábla szerint sem »A királyné«, sem »Titok« című novellákban a nemi életet nem tolták olyan módon előtérbe, hogy az egészséges erkölcsi és szeméremérzést durván sértené”[25]

Nem egyszerűen a belső elvárásoktól függő, személyes döntés eredménye az tehát, mit mond el Móricz a naplójában, a kéziratos Tükör-kötetekben, és mit emel be a regényeibe, mint ahogy az is sejthető, hogy a naplóban leírt szövegek nemcsak az igazság rögzítését tűzik ki célul, de írói kísérletekként, a korabeli olvasói, kiadói elvárások miatt ki nem adható szövegekként is felfoghatók. Egyetlen példa még ennek igazolására 1925. február 11-éről:

„Képzelje, nagy bánatomban a következő párbeszédnek voltam fültanúja.

Moziból jött ki a nép, s megálltam köztük, egy legény s egy leány beszélt:

Legény – Fingani tudsz?

Lány – (zavarban) Nem tudom én.

Legény – Hát varrni?

Lány – (dacos) Nem tudok.

Legény – Hát főzni?

Lány – Azt se.

Legény – Hát stoppolni?

Lány – (odakap a lábához) Mér? hogy lyukas a harisnyám?

Legény – Csakis.

Lány – Azt se.

Legény – Hát mit tudsz?

Lány – Semmit se, csak enni, meg aludni.

Legény – Baszni se?

Lány – Azt se nem.

Legény – Magadba nem.

Lány – Hogy?

Legény – Egyedül nem. Csak párba.

Lány – A fene egye meg a ragyás pofáját, haggyik mán.

(El s a legény nevetve áll.)

Nem jó? Sietve bele fogom dolgozni a Zsuzsikába. Kár, hogy nem lehet szó szerint. Épp a legjobbakat kell kihagyni.”[26]

Móricz különböző státuszú szövegeiben fellelhető megszólalásaival tehát erősen elbizonytalaníthatja az omnipotens elbeszélő szerepébe helyezkedni kívánó monográfust. (Még akkor is így van ez, ha ezt a szerepet látszólag problémamentesen vette fel mind Czine Mihály, mind Nagy Péter, akik vagy nem tudtak a kéziratos hagyaték egy részéről, vagy hallgattak róla.) Az azonosulás alapja a monográfia szerzője és hőse közt az is lehet, ha a monográfus (aki esetleg maga is szépíró) valamilyen titkolt vagy vállalt írói sorsközösséget érez vizsgálata tárgyával. Ebből nemcsak önigazolás, önértelmezés, de műfaji tisztázatlanság is következhet, mint Illyés Gyula Petőfi-könyvében: „Illyés nem tisztázza, hogy tudományos értelemben vett (történelmi) életrajzot, irodalmi portrét, irodalomértelmező esszét vagy generális történelmi példázatot kíván-e nyújtani: mindvégig eldöntetlen marad, hogy a könyv mint vállalkozás egy »valósághoz« ragaszkodó történeti konstrukciót vagy pedig szépírói fikciót céloz-e meg; s nagyszabásúan kidolgozott retorikájával állandóan úgy él, hogy a műfaji kérdések feltevését eleve illegitimnek állítja be – mintha minden, amit elmesél, csak így lenne nemcsak hogy elmesélhető, hanem elképzelhető is; sőt mintha minden, amit kimond, valóban így történt volna, s a dolgok kizárólag éppen úgy függhetnének össze, ahogy itt prezentálva lettek.”[27]

Érdekes összevetni Margócsy Illyés Gyuláról tett megállapításait a Ferencz Győző-féle (vagyis szintén egy „költőtárs” által írt) Radnóti-monográfia recepciójából leszűrhető tanulságokkal. Hiszen Márton László és Borbély Szilárd (talán nem egészen véletlen: mindketten szépírók maguk is) a Radnóti-könyv esetében rejtett regényírói teljesítményről, irodalmi alkotásról beszélnek, megmutatva ugyanakkor, hogy ez a könyv a például Illyés Petőfi-könyve által kialakított tradíciónak éppen a pontossággal, az adat- és tárgyszerűséggel, a retorizálástól tartózkodó értekezői nyelvvel tart ellen: „Lecsupaszított tárgyszerűségre törekvése – paradox módon – a szöveg szerzőjének erős jelenlétét eredményezi; ugyanakkor ez a figyelem hihetetlen önkorlátozásra is kényszeríti saját szövegével kapcsolatban. A nyelv, amelyen ír, pontos, szabatos értelmezői nyelv, amely nem használja a stilizálás, a retorizálás patetikusabb, poétikusabb regisztereit.”[28] Borbély Szilárd nem is a realista vagy a lélektani regényt látja műfaji mintaként a Radnóti-monográfia mögött, hanem a hagiográfiát, hiszen a könyvet az életszentség fogalma köré érzi szerveződni, sőt, szerinte a Ferencz Győző könyvében megjelenő hős mögött a krisztusi allúziók is felsejlenek. Mindez Móricz felől nézve azért különösen izgalmas, mert Móricz maga a fiatalkori ént műben megkonstruáló önéletrajzi regény sajátosságának látja azt, hogy a hős útja a krisztusi szenvedéstörténetet ismétli meg: „Ha egy férfi megírja ifjúkorát, feltétlenül Krisztust teremt magából.”[29] (Még az is felmerülhet, vajon Móricz megállapításának a Radnóti-könyvre vonatkoztatásával nem adunk-e újabb érvet Vári György állításának igazolásához, aki szerint Ferencz Győző azt a könyvet próbálta megírni Radnótiról, amelyet a költő írt volna saját magáról.) A hagiográfia egyébként leginkább azoknál az íróknál aktivizálódhat műfaji mintaként, akiknek a pályája fiatalon tört ketté, így a halál mint áldozat építhető be az életrajzba, akár tényszerűen, akár a kultikus beszédmód segítségével: ilyen Radnóti mellett az éppen krisztusi kort, 33 évet élt József Attila is. Móricz halálának leírásában valamilyen paradox, szocialista szentté avatás nyomait fedezhetjük fel: az a tény ugyanis, hogy Móricz halála azon az éjszakán (bár nem amiatt) következett be, amikor a fasiszták először bombázták Budapestet, a Kádár-korszakban született életrajzokban a fasizmus elleni tiltakozás jelévé, egyben az új világ üdvözlésének szinte akaratlagos gesztusává változott. (Ugyanakkor a közvetlenül Móricz halála után született emlékező szövegekben, így az egymástól nagy szemléleti, írói távolságban lévő Márai Sándoréban és Kodolányi Jánoséban is, eltérő kifejtettséggel és érzelmi hőfokon ugyan, de megjelenik Móricz halálát megelőző szenvedéseinek, a méltatlan üldözésnek, a mellőzésnek, a halál utáni szükségszerű rehabilitálásnak – „szentté avatásnak” – a gondolata.)[30]

Egészen másfajta elbeszélői pozíciót is el lehet foglalni, egyben más műfaji mintát követni, mint (egymással természetesen nem összemosható módon) Illyés Gyula tette Petőfi, vagy Ferencz Győző Radnóti esetében. Kerényi Ferenc Petőfi-monográfiája esetében Márton László műfaji mintaként a szociográfiát jelöli meg: „Kerényi műfaji mintája nem a XIX. századi fabulázó regény, hanem az 1960-as, 70-es években újbóli virágzását élő szociográfia volt. Ennek a mozaikszerű, a tények érintkezésén alapuló előadásmódja volt alkalmas arra, hogy a narrátor pozíciójának előtérbe állítása nélkül feltárhasson eddig nem észlelt vagy nem kellőképpen értékelt összefüggéseket az életrajzban, ennek folytán pedig az életműben is.”[31] Kerényi műfajválasztása már azt a kérdést is felveti, elvárás lehet-e, hogy a monográfia mögé vállaltan vagy rejtetten állított műfaji minta az adott korszakra (és nem elsősorban a tárgyul választott szerző életművére) jellemző műfajokkal legyen szinkronban. Kerényi esetében szervesnek látszik a kapcsolat műfaj és tárgyalásmód között, egyben ez a munka megoldást kínálhat a monográfiák elbeszélőjének újfajta pozicionálására, az életrajzi regénytől mint műfaji mintától való eltávolodásra is. Ugyanakkor találunk a magyar monográfia-írás közelmúltjában arra is példát, hogy az effajta szinkronitás nem feltétlenül aratott sikert az olvasók és kritikusok körében. Németh Zoltán Parti Nagy Lajosról szóló monográfiája, amely a monográfia megbontására irányuló kísérlet, a poligráfia felé tett lépés kívánt lenni, és leginkább talán Esterházy Termelési regényét tekintette műfaji előképének, nem fogadtatott nagy lelkesedéssel a recepcióban: „A páros és a páratlan oldalak különválasztása azonban minden előnye ellenére felesleges kellemetlenségeket okoz, a szem minduntalan áttéved az irreleváns oldalra, és nem is csak a lapozások során – az ebből fakadó zavart talán valamilyen tipográfiai megoldással lehetett volna enyhíteni. A párhuzamos szerkezet legnagyobb csapdáját azonban nem is annyira ez, mint inkább az ismétlések rejtik. Gazdaságtalannak tűnnek az ezeket inkább csak kiemelő belső, lapszéli utalások, melyek egy-egy probléma különböző helyeken való felbukkanását jelzik, de nem adnak igazán új információkat, főleg ahhoz képest, amennyi zavart okoz az ide-oda lapozgatás, az olvasás linearitásának megtörése. Természetesen érthető, hogy a monografikus részben nem lehet megkerülni azokat az eredményeket, melyeket a tanulmányok kínálnak, de talán lehetett volna jobb megoldást találni a kettős beszéd interferenciáinak enyhítésére, a szövegek követhetőbbé tételére. Az előszóban a szerző büszkén jelzi, hogy e megoldások eredményeként a »poligráfia« bárhol elkezdhető, de én mint olvasó ezt egyáltalán nem is igénylem. Annál inkább a következetességet, a körültekintést és a filológiai pontosságot.”[32]

Miközben Németh Zoltán kísérlete és a kötet recepciója kivételes élességgel mutat rá arra, hogy az írói, illetve életrajzi monográfia körül zajló mai viták a műfaj kérdését sem kerülhetik meg, figyelmeztet arra is, hogy a monográfia műfaji határai akármeddig nem tágíthatók. Az életrajzban és az életműben sokáig szükségszerűen jelenlévő kronológia megbontására nem a könyv páros és páratlan oldalainak külön szövegként kezelése látszik a célravezető megoldásnak: a kronológiát, így az életrajzi regény műfaji sémáját azonban egy új Móricz-monográfiában is szükségszerűen fel kell bontani, hiszen élet és életmű egységét nem lehet olyan módon érteni, hogy a lineárisan előrehaladó életutat út menti fákként, bokrokként díszítik a belőle sarjadó művek. Hiába beszélhetünk, ahogy Radnótinál, úgy Móricznál is élet és irodalom szoros egységéről, Móricznál egy-egy életbeli tapasztalat esetleg évekkel, évtizedekkel később hoz létre (vagy hoz létre újra) műveket, egy róla szóló monográfia már csak ezért is egyszerre előrehaladó és körkörös, visszatérésekkel tarkított, belső összefüggésekkel behálózott szerkezetű lehet csak.[33] Ráadásul (az esetleg később született) szépirodalmi szövegeket az egykorú naplóval és feljegyzésekkel vagy későbbi önértelmezésekkel is szembesíteni kell eközben, nem feledkezve meg azokról a torzításokról sem, amelyek akár a napló körül Móricz utóéletében történtek. Hogy egyetlen példát hozzak erre: Móricz diákévei kapcsán ugyanúgy tárgyalni kell részben töredékben maradt önéletrajzi regénytrilógiáját, mint születésük kontextusában (hiszen például a Légy jó mindhaláligot a Trianon-élmény feldolgozásához, a Kamaszokat a Simonyi Mária-szerelem kezdetéhez is lehet kapcsolni), nem feledkezve meg arról sem, hogy a Légy jó mindhaláligot Móricz egy Magoss Olgának írt levelében a kommün alatt átélt szenvedéseinek művészi dokumentumaként határozta meg.

Születések és pályakezdések

Egy írói pálya, életút vagy életmű esetében nem azért látszik ma már indokoltnak történetekről és nem történetről, indulásokról és nem indulásról beszélni, mert az utóbbi időben már a műcímekben is észrevehető „divat” lett annak jelzése,[34] hogy nemcsak a szépirodalomban, de az irodalomról folyó beszédben sincs egyetlen történet, hiszen nincs kétely, önreflexió és kitérők nélkül narratíva. Az indulásnak, az életút kezdetének tárgyalásakor még a Móriczénál lényegesen egyszerűbb pályakezdések esetében sincs könnyű dolgunk: el kell dönteni, honnan indulunk el, a születés pillanatától, vagy az írói emlékezetben megőrződött, esetleg a szövegekben feltárt családtörténettől, netán azt a pillanatot tekintjük kezdetnek, amikor az író (és nem a valós személy) született meg. Nem mintha ez utóbbi könnyen definiálható lenne: vajon ez a pillanat akkor van, amikor valaki először rögzíti önmaga és a világ számára – író lesz? Vagy akkor, amikor az első művét megírja? Amikor az első műve megjelenik? Esetleg akkor, amikor a világ (az irodalmi közvélemény, az írótársak, az olvasók) írónak ismerik el? Vagy, ha a társadalmi szerepek felől közelítünk: akkor, amikor megteremti önmaga számára az írói létformát? Talán mondanom sem kell, Móricz kapcsán nemcsak ezekre a kérdésekre adhatunk nehezen választ, még az egyes kérdések mögött is tágas, vitákkal tarkított mezők tárulnak fel. A recepcióban nincs egyetértés abban, melyik lenne az a mű, amellyel Móricz „berobbant” az irodalomba: azt hihetnénk, egyértelmű, hogy a Hét krajcár című novellára, annak is első, Nyugat-beli megjelenésére kell gondolnunk, de Cséve Anna feltárja, hogy találkozunk olyan vélekedéssel is, amely szerint az ezt a novellát tartalmazó kötet, vagy a Sárarany című regény, esetleg a Mikszáthról írott nekrológ lenne a határpont.[35] Ugyan a móriczi indulások részletes tárgyalása, egyben az imént felvetett kérdések megválaszolása már nem a monográfia elé íródó tanulmányt, hanem magát a monográfiát érintő feladat, néhány, tágabb kontextusba is belehelyezhető dilemmával mégis érdemes előzetesen szembenéznünk.

Bár nincs olyan életrajzi monográfia, legyen az akár pozitivista, akár az angolszász kritikai életrajz hagyományára épülő, amely az író családját, születését, gyermekéveit ne tárgyalná, mégsem azonos a különböző elméleti alapon álló monográfiákban az a rejtett vagy kimondott cél, amely a kezdetek tárgyalása mögött felfedezhető. Ahogy Bezeczky Gábor megállapítja, a Spenót életrajzi fejezeteit Czine Móricz-fejezetén keresztül elemezve: „Az ilyen felfogású művekben a kezdetek táján mindig vontatottan telik az idő. Az elbeszélés indítása azért lassú, részletező és körülményes, mert az előadott történet – legyen szó akár az író életéről, akár a műveiről – elsősorban kialakulástörténet.”[36] Olyan értelemben lesz tehát kialakulástörténet az életrajzból, hogy ebben a felfogásban a műveket a család, a gyermekkor a környezet határozza meg. Látszólag nem sokban tér el ettől Ferencz Győző alaptétele, amelynek köszönhetően a monográfia egy gyermekkori traumaélményre, a gyermekkori bűntudatra és haláltudatra építi fel Radnóti életét és életművét: ez a kiindulás ugyan sokkal árnyaltabb elméleti és történeti konstrukciókra épül (hiszen a tárgyaláshoz segítségül lehet hívni a traumákkal kapcsolatos elméleteket, illetve ezen keresztül Radnóti költészete az amerikai vallomásos költészettel hozható összefüggésbe), mégis fennáll a veszély, hogy a művek egy pontból magyarázható dokumentumokká alakulnak ebben az értelmezési keretben, ahogy erre Borbély Szilárd is figyelmeztet: „A dokumentálás erős szándéka [...] mintha a verseket is dokumentumokká változtatná. Az élet, a kor, egy gyerekkori trauma (bűntudatból származó haláltudat) dokumentumává.”[37]

A traumaélmény ugyanakkor, ha nem is egyetlen vezérelvként, de a Móricz-életút kapcsán is alkalmazható szempontnak tűnik: érdekes, hogy Móricz esetében a traumaélményekből (bár nem így, hanem alapélményeknek nevezve őket) kiinduló életművizsgálathoz legközelebb egy, a Móricz-recepcióban szinte soha nem emlegetett kötet áll. Kántor Lajos A vallomásos Móricz Zsigmond. Epika és líra határvidékén[38] című könyvében három alapélményből, „érzéskomplexumból” származtatja az életművet. „Az első a megalázottság, a kiszolgáltatottság élménye.”[39] A második Kántor Lajos szerint a létbizonytalanság, ami Móricz Bálint vállalkozásainak és bukásainak köszönhető; a harmadik pedig a Janka-élmény: „A Móricz útját ezután keresztező asszonyok csak felidézik az emlékeket, a boldogság és a szüntelen harc élményét, a társra találás és az asszonynyűg, a férfiönzés bonyolult lélektani problémáit.”[40] A Kántor által „alapélményekként” emlegetett traumák közül a legmeghatározóbbnak, egyúttal a trauma Ferencz Győzőnél megfigyelhető kezeléséhez legközelebbinek az elsőt érzem: de nem egyszerűen megalázottságként, inkább kiközösítésként, idegenségélményként határoznám meg. Ennek a traumaélménynek, a közösségkeresés vágyának, a kiközösítéstől való félelemnek az életútban is számos nyomát találjuk, hiszen az identitáskereséssel is összefüggésbe hozható[41] (például azzal, hogy a polgári Nyugat írójaként dacosan parasztként határozza meg önmagát Móricz, ezzel „megelőzve” voltaképpen a kiközösítést), de ott van számos alkotásban, legkifejtettebben az Életem regényében. A kiközösítés ott az apa közösségből való kiűzetéséből következik (az apával Prügyön tréfából macskahúst etettek meg, és utána rá és egész családjára ragasztották a cicmóric csúfnevet), és a következő kommentárral együtt olvasunk róla: „Mint a zsidók a mozdulatlan nemzetek kellős közepén, hiába bújtak már be a legszebb házakba, a legjobb életbe, a legbiztosítottabb jogi és alkotmányos formákba: megmozdul a tömeg, és egy pillanat alatt visszadühödik farkassá, s széttépi a közéjük keveredett rókát. Más a szőre, más a bőre, más a hangja, más a minden életnyilatkozása. S a tömeg boldog, hogy rájött az igazságra: arra, hogy ez egy másfajta állat, s ha más, akkor szabad széttépni... [...] Ebben az órában, mikor e sorokat írom, a magyar főrendiház együtt ül és a zsidótörvény-javaslat utolsó döntését hozza. 1939 ápr. 18. Bennem felrémült a saját életemnek zsidótörvénye, amit a tügyi plebiscitum ugyanilyen szenvedéllyel hozott meg a Móricz-fajta ellen. Az ítélet tömör jelszóban csapott ki s a jelszó ellen semmi védekezés. A számumot nem lehet bölcs szavakkal megállítani. Nincs ellene semmi védekezés, csak az, hogy ki kell várni, míg elmúlik s akkor akik életben maradnak, újra kezdhetik az egész harcot.”[42] Ez a traumaélmény azért is lehet különösen fontos egy, a mai irodalomtudományi kontextusban íródó Móricz-életrajz számára, mert rajta keresztül egy nagy, közös huszadik századi traumával, a zsidóként létezés huszadik századi alapélményével hozható kapcsolatba az a Móricz is, akit a felületes, szenzációra éhes, a korabeli kontextusokat figyelmen kívül hagyó olvasatok hajlamosak antiszemitizmussal megvádolni, például 1919-es naplójegyzetei kapcsán.

Móricz traumaélménye tehát, önmeghatározása szerint, az apjával történtekből ered: már csak ezzel is indokolható, miért kell akkor is részletesen tárgyalni a monográfia tárgyának tényleges születési dátuma előtt történteket, ha nem kívánunk a Bezeczky által leírt, lassú, részletező módon az élettörténetből kialakulástörténetet kreálni. Ilyen értelemben az életút kezdete a társadalmi identitás megteremtése szempontjából lesz fontos: természetesen a monográfusnak nemcsak a családtörténet tényeit kell minél teljesebben feltárni, de azt is végig kell néznie, miként teremti meg, aztán alkotja folyton újra Móricz saját identitását műveiben. Azt is vizsgálni kell, hogyan színeződnek át az egyes társadalmi szerepek: a paraszti származás (ami Móricznál különösen izgalmas „címke”, lévén sosem élt ténylegesen paraszti sorban) vállalása például egy időben sokkal inkább szexuális, mint társadalmi indíttatású lesz: a Simonyi Máriával való kapcsolatát feltáró naplóiból is tudjuk, a házaspár erotikus játékainak része volt az, hogy az asszony férjét „büdös parasztnak” becézte.

Ady-kötet a haldokló Móricz testén

Az életrajzi monográfiákban nemcsak a kezdetek, de a zárlat kérdése is a sarkalatosak közé tartozik. Itt nem egyszerűen az a dilemma merül fel, mivel is záruljon egy életrajzi, de az életművet is tárgyalni kívánó munka – az író halálának leírásával, a temetés (Magyarországon több esetben a temetések) részletezésével, vagy, ettől nem elválaszthatatlanul, a kultusz feltárása is része legyen a munkának. Belekerüljön-e a művek utóélete, fontos-e, hogy a családtagok későbbi sorsáról is említést tegyünk? Kerényi Ferenc például a kultuszt kizárja könyvének illetékességi köréből, míg a családtagok sorsát beemeli,[43] Ferencz Győző tárgyalja Radnóti temetését, majd újratemetéseit, a könyvet viszont az élet és a költészet egységét megmutatva, a személyes sors, a versbeli motívumok és a bori notesz tárgyi valóságának összekapcsolásával zárja.[44] Mondhatnánk ismét azt, minden író esetében egyedi kérdéseket kell feltennünk az életút és a monográfia zárlatával kapcsolatban – az új kritikai életrajzokban tárgyalt Petőfi és Radnóti esetében például kétségtelen, hogy a fiatalon bekövetkezett, erőszakos halál, a rejtélyes körülmények, a legendák más kérdéseket vetnek fel, mint a betegségben, kórházban elhunyt Móricz vagy Kosztolányi életútja. De a Petőfi- és Radnóti-monográfiák tapasztalata annyiban mégis hasznosítható, hogy felmerül a kérdés: mennyire befolyásolja az életrajzírókat az a szándék, hogy az életutat ívként lássák és láttassák, a romantika mintájára élet és irodalom összefonódásában gondolkodjanak?

Mind Petőfi, mind Radnóti esetében felmerül ugyanis, hogy erőszakos haláluk nem véletlen, hanem várt, eltervezett vég volt – és találunk olyan munkát is, ahol a két történet egymásra vonatkoztatása is megtörténik: „Vas beszámolójában együtt van a Radnóti-mártírium mindkét alapeleme, a vallási és az esztétikai indok is. A kettő nem független egymástól. A romantika költészetfelfogásában alakult ki az az elvárás, hogy a költő sorsa hitelesítse a költészetét. Az a feltételezés, hogy Radnóti tudatosan kereste a halált, akár a vallás, akár a tökéletes műalkotás, akár ezek összefonódásának igézetében, a költő személyes sorsát és műveit is párhuzamba állítja. Vas István kétszer is párhuzamot vont Petőfi és Radnóti között.”[45] Kerényi Ferenc Petőfi esetében, Ferencz Győző pedig Radnóti kapcsán igyekszik tények segítségével cáfolni azt, hogy haláluk áhított, sürgetett esemény lett volna, amelyet „életalkotásként” komponáltak meg. Annak felfejtése, az íróhalál vajon önmagában volt megrendezett és teátrális, vagy csak a visszaemlékező szövegekben alakult azzá, azért különösen nehéz, mert sokszor már a szemtanúk szövegeibe is belejátszanak korábbi írósorsokról meglévő ismeretek, kultikus momentumok. Ferencz Győző egy rendkívül érdekes példát mutat meg erre, amikor megcáfolja Tolnai Gábor emlékét arról, hogy a költő exhumálásakor a holttestet viharkabátban találták volna meg: „Tolnai Gábor visszaemlékezése a viharkabát mítoszát erősítette: »A koporsóban hiába kerestük drága barátunkat, Radnóti Miklóst. Összekevert csontdarabjai, közöttük szétlőtt koponyája, és a sírban is épen maradt viharkabátja hevert a deszkaládában.« // Ezek a mítoszképző fikciók az olvasó romantikus elvárásait igyekeztek kielégíteni, és talán az emlékezőt is egy nagy romantikus történet résztvevőjeként szerették volna beállítani. A nagy romantikus történet szerint, amikor a Földközi-tengerbe fulladt Shelley holttestét a partra vetették a hullámok, viharkabátja zsebében Keats verseskötetét találták meg. A holttestet pedig Byron máglyán égette el a parton. Nehéz szabadulni a gondolattól, hogy Radnóti mitizálása hasonló mintát követett.”[46]

Móricz esetében azért merül fel különösen élesen a halálleírások mitizáló jellegének kérdése, mert annál teátrálisabb haldoklást, mint ahogy Móriczé megjelenik lánya, Virág egyik könyvében, nehéz lenne találni: „Egész délelőtt haragosan feküdt. A jeges tömlőt lerángatta magáról. A testét könyvekbe temette. Széles díványa belső polca tele volt mindig a kéznél tartott könyvekkel, újságokkal. Ép kezével magára húzgálta, amit ért. S még válogatott is benne: Ady piros Összes verseit a mellére, a szívére tette, kinyitva. Készült a halálra.”[47] Ez a halálleírás viszont, bár egyedi és izgalmas, és alkalmas lenne arra, hogy megadja egy ív végpontját, amelynek kezdete Ady Móriczra gyakorolt hatása, a Móriczot az irodalomba befogadó kritika és vers lehetne (amely ráadásul hasonlítható az Aranyt üdvözlő Petőfi-vershez), nem lett része a Móricz-képünknek, mert a legtöbb Móricz-monográfia végén egészen más halálleírást olvashatunk. Móricz Virág legismertebb apjáról szóló könyvének végén sem az előbb idézett leírás a zárlat, hanem ez: „Sziréna nem búgott, a várost nem sötétítették el, s egyszerre bombák robbantak. Ijedten futottam ablakhoz: körül égtek a lámpák, most oltogatták... Az égen tűzcsóvák és zúgó repülőgépek. Az első légitámadás Budapest fölött. // Mire a félelmetes muzsika elhangzott, 1942. szeptember 5-én, hajnali háromkor meghalt Móricz Zsigmond.”[48] Ebben a könyvben a színpadias haldoklás már sokkal kisebb hangsúlyt kap, és a tetőpont, az Ady-kötet kimarad belőle: „Egész délelőtt haragosan feküdt. A jeges tömlőt lerángatta magáról. Az ágya a fal felőli csíkon most is tele volt könyvekkel. Ép kezével magára huzigálta a könyveket. Telerakta magát könyvvel. Komor volt és eltökélt. Meg akart halni.”[49] Igaz, Móricz nem Leányfaluban, a saját ágyában (ahol ez a könyvvel beborítás történt) halt meg, hanem néhány nappal később a Korányi-klinikán, mégsem ez az egyszerű magyarázata annak, hogy nem a könyvekkel beborított haldokló képe hagyományozódott a róla szóló életrajzokban: a hangsúlyeltolódás oka sokkal inkább az, hogy a monográfusok más ívet kívántak megrajzolni, nem az irodalomban húzódót. Móriczból a szocialista Magyarország „előfutárát” kreálták, így lett a halálleírások legfontosabb momentuma az a szimbolikus tény, hogy Móricz halála Budapest első bombázásának éjszakáján következett be, ráadásul, ahogy Nagy Péter írja, a „fasizmus legsötétebb éjszakáján” kapott újabb agyvérzést. Ez mintegy kimondatlanul is megerősítette, hogy Móricz voltaképpen a háborúba, különösen a „fasiszták közelgő rémuralmába” halt bele: „A fasizmus legsötétebb éjszakáján, 1942 augusztusának végén újabb agyvérzést kapott, s néhány napos szenvedés után, szeptember negyedike hajnalán kihunyt az a népért olthatatlanul lobogó láng, amely hatvanhárom esztendőn keresztül Móricz Zsigmond lelkében égett, s amely örökre világít műveiben.”[50]

Móricz kapcsán, úgy tűnik, sokkal könnyebb dolgunk van, mint, mondjuk, Petőfinél, akinek esetében (ahogy Kerényi írja) érvénytelennek kell tekintenünk a „mellettem harcolt” és az „én fogtam le a szemét” típusú visszaemlékezéseket[51] – itt a halál megkérdőjelezhetetlen szemtanúja számolt be apja haláláról. Az óvatosság azonban, nem is elsősorban a halálleírással kapcsolatban (bár látjuk, abból sem egyféle verzió van), hanem úgy általában a Móriczot körülfonó családi emlékezésekkel, erősen indokolt. Nemcsak az emlékezet lehetséges torzításait kell észben tartanunk, de nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a családtagok nemcsak az olvasók Móricz-képét, de akár saját írói énjüket is megkísérelték alakítani Móriczról írott szövegeikkel. (Különösen igaz lehet ez Móricz Virág esetében, aki írónőként kívánt boldogulni a szocialista Magyarországon.) Móricz Virág Apám regénye című könyve, amelyben az apa halála még hangsúlyosan a németek bombáival kerül összefüggésbe, első változatában 1953-ben jelent meg, a Tíz év című kétkötetes munka viszont, ahol a szívre helyezett Ady-kötetről is olvashatunk, 1981-es – a különbségnek talán az a változás, enyhülés is az oka, ami az ötvenes és a nyolcvanas évek közt a magyar irodalmi közbeszédben bekövetkezett. Móricz esetében tehát a halállal kapcsolatban másként szembesülhetünk a kultikus momentumokkal, mint akár József Attilánál, akár Radnótinál – a hivatalosan épített, ideologikus kiindulású kultusz mintha akadályozta volna, hogy az irodalmi elemekre is építő kultikus halálkép elterjedtebbé váljon. Holott a könyvekkel beborított, haldokló Móricz képe ugyanolyan kultikus mozzanattá válhatott volna, mint József Attila állítólagosan a Nagy-Magyarország térképével letakart holtteste, vagy Radnóti már emlegetett viharkabátja. De ahogy Móricz halálának irodalmias, színpadias jellege sem íródott bele a szocialista időszak Móricz-képébe, úgy halálának áldozatjellege, az utolsó időszak méltatlansága, a temetés szégyenletessége[52] is kimaradt a korábbi Móricz-monográfiákból. Pedig a visszaemlékezésekben megtaláljuk a nemzetet vádló hangot, kicsit hasonlóan a József Attila halála utáni nemzeti önvádhoz: „A magyar lélek e ritka csodája, Móricz Zsigmond, mit kapott nehéz életéért, csodálatos művészetéért, példátlan őszinteségéért, szerelmes szívéért, sok-sok töredelméért a magyar társadalomtól? A Petőfi Társaság kizárta tagjai közül és sohasem rehabilitálta haláláig. A Kisfaludy Társaság nem választotta tagjai közé. Az Akadémia előkelően elnézett roppant nagysága fölött. Díjat, kitüntetést sohasem kapott. Kenyerét a zsidó Miklós Andor biztosította. Az úgynevezett »keresztyén sajtó« meghurcolta, az ország vádakkal illette, a sírjáig taposta. Közben szemforgató módon szidalmazta, hogy a zsidó sajtó munkása! Öregségére egyetlen napilap sem kínálta kenyérrel, cikkei a napisajtóból úgyszólván nyom nélkül eltűntek. Magának kellett folyóiratot fenntartania, adósággal küszködnie, adminisztrációval bíbelődnie, hogy cikkei napvilágot lássanak. Még négy nappal a halála előtt, a legduhasztóbb hőségben is ott ült és könyveket dedikált a Nemzetközi Vásár fullasztó deszkatáborában. Ha egy évig nem írhatott volna, éhen kell vala halnia. Temetésén nem voltak ott előkelő irodalmi társaságaink. A sajtó kényszeredetten, tudatlanul és tehetségtelenül búcsúztatta el, némely »magyar« lapban alig kapott néhány savanyú sort. A magyar ifjúság nem állított szónokot sírja mellé. Azt mondják, szépen tudunk temetni. Milyen szégyenletesen temettük el Móricz Zsigmondot!”[53]

Mielőtt úgy tűnne, egy kultikus Móricz-kép után áhítozom, hogy aztán, a Petőfi- vagy Jókai-kutatókhoz hasonlóan, legyen mit lebontanom, leszögezem: a kultikus közelítés a szocializmus Móricz-képéből, sőt, a családtagok visszaemlékezéseiből sem hiányzik, ideologikussága viszont eltakar számos momentumot mind Móricz halálával, mind élete utolsó időszakával kapcsolatban. A kultikus közelítés pedig elsősorban ahhoz járult hozzá, hogy Móricz magánéletének az életművével szorosan összefüggő eseményei vagy egyáltalán ne kerüljenek említésre, vagy különös, mentegető magyarázatok kíséretében épüljenek be a Móricz-biográfiákba.

Se jobb, se rosszabb

A kultikus beállítódás, sok minden más mellett, azt eredményezi, hogy a monográfia hősének minden egyes lépését, többek közt a magánéletében hozott döntéseit, nem egyszerűen megmagyarázhatónak tartja a monográfus, de olyan narratívát épít köré, mintha minden kizárólag éppen úgy történhetett volna, sehogy másképp: „a kultikus beállítódás egyik legfontosabb mozzanata, hogy választott figuránknak, költőnknek mindig minden vonatkozásban, minden konfliktusban vagy ellentmondásos összefüggésben, mindenkivel szemben igaza van... hősünk minden helyzetben megállja a helyét s helyesen dönt: azért lehet erkölcsi alapon is választott példaképünk, mert ő tudja, tudta mindig, mi a helyes.”[54] Nemcsak a Margócsy által vizsgált Petőfi-recepcióban látjuk ennek a beállítódásnak a nyomait, Szilasi László is jó néhány ilyen megszólalásra rámutat a Jókai-kultusz kapcsán[55] – az talán még érdekesebb, hogy Ferencz Győző kötetének éles szemű (és talán a kötetről megszólalók közt, minden elismerése mellett, a legkritikusabban fogalmazó) bírálója, Vári György rámutat arra, Radnóti magánélete kapcsán ebben a monográfiában is megtalálhatjuk a kultikus beállítódás nyomait. Ahogy Vári írja: „A monográfus néha úgy hajol közel ahhoz, amit vizsgál (a rendszerváltás utáni magyar irodalomtörténet-írásban, azt hiszem, páratlan szeretettel kezeli tárgyát), hogy odaadása apologétává teszi. A legjobban természetesen a magánélet eseményeinek tárgyalásánál láthatóak az ilyen szándékok.”[56] Vári két példát emel ki a monográfiából, ahol tetten érhetőnek tartja az apologéta hozzáállást: az egyik ilyen Radnóti megélhetésének kérdése,[57] a másik a Beck Judit-viszony. Ennek a kérdéskörnek az összegzéseképpen pedig a következőt állapítja meg: „Félreértés ne essék: nem ambicionálom az erénycsősz szerepét, nem gondolom, hogy nekem kéne Radnótit felelősségre vonnom, azt sem, hogy sokkal rosszabb ember lett volna, mint legtöbbünk, és amennyire e könyvből meg lehet ítélnem, azt sem, hogy sokkal jobb lett volna. Csak ennyi az, amit nem hiszek el Ferencz Győzőnek.”[58]

Radnóti kapcsán szinte nincs is mentegetnivaló, ha összevetésként Móriczra gondolunk: a húszas évek házassági válsága, Holics Janka öngyilkossága, a Litkei Erzsébettel folytatott viszony mindig is a Móricz-biográfia nehezen tárgyalható és megmagyarázható fejezetei voltak. Mentegette Móriczot Csibe kapcsán már a kortárs Németh László is, a zseninek az átlagemberétől eltérő megítélésére hivatkozva: „Ez a fogadott lány megint olyan fejezete Móricz Zsigmond életének, amin könnyű megbotránkozni s nehéz meg nem illetődni. A lángész kivételes jogai, úgy látszik, csak annak járnak ki, aki valóban lángész. Én legalább, sok embert láttam már, aki a lángész jogán követelt fölmentést a polgári erkölcs alól. Magamban nem adtam meg egyiknek sem. Móricz Zsigmond még csak célozni is szégyelt volna, hogy ő lángész lehet, s neki mégis meg kellett adni.”[59] Ennél is meglepőbb viszont Nagy Péter munkája, amelynek a Janka–Simonyi Mária–Magoss Olga háromszögében töltött móriczi éveket tárgyaló fejezetében többször ismétlődik a szigorú erkölcsiség kategóriája: „A távolságban, az idegen környezetben s a munkában keresi a gyógyulást, a családi élet továbbfolytatásának a lehetőségét, mert éppen szigorú erkölcse, mély családi érzése következtében egy pillanatra sem gondol arra, hogy feleségét vagy családját elhagyhatná az új asszony kedvéért”; illetve: „Mindkettejükben [Móriczról és Jankáról van szó – Sz. Zs.] ég az erkölcsi tisztaság lángja, amelynek fényénél minden megalkuvás csak orcapirító és megalázó lehet.”[60] Ezekben az idézetekben nemcsak az a különös, hogy az erkölcsi szempont beépül a biográfia tárgyalásába: az sem egészen világos, honnan tudja a monográfus, mire is gondolt Móricz, és mire nem, még egy pillanatra sem... A monográfusok apologéta hozzáállásához képest különösen tárgyilagosan igyekszik megszólalni Móricz Virág, az események (egy részének) szemtanúja és az apai napló ismerője. Ez a szándék azért is tiszteletreméltó, mert Móricz Virág nemcsak szemtanúja, de elszenvedője is volt a szülei közt történteknek, így még erősebb elfogultságai sem lennének meglepőek – különösen, ha az Anyám regénye ilyen részleteire figyelünk: „Mentem vele, amerre futott. Keresztül-kasul a ferencvárosi utcákon, sápadtan és sírva és fuldokolva a keserűségtől. Megesketett, de hányszor szavamat vette, hogy azt a nőt ugyanúgy fogom egész életemben gyűlölni, mint ő, és amint megérdemli. És én sírtam, a hideg rázott, és tizenöt éves voltam.”[61]

Egy új monográfiában tárgyalni kell, az erkölcsi ítélkező pozíciójába bele nem helyezkedve, Móricz időnként meglehetősen kusza magánéletének fejezeteit is: például azért, mert szövegek összefonódását figyelhetjük meg ezeknél a kérdéseknél is a naplók, a szerelmi levelezés és egyes szépirodalmi szövegek esetében, meg azért, mert azok a kísérletek, amelyeket Móricz a nyelv megújításában, a prüdéria leküzdésében véghezvitt, mintha a magánéletében is tetten érhetőek lennének. Ma már úgy tűnik, a Nyugat első nemzedéke nem pusztán az irodalomba hozott gyökeresen újat a modernista fordulat révén, de saját bőrét is a vásárra vitte, és a magánéletben, a férfi-női kapcsolatban is „forradalmat” hajtott végre. Nem volt ez független a házasság intézményének a század elején megfigyelhető válságától, a női szerep megváltozásától. Volt, akinek ez a személyes forradalom könnyebben ment, volt, akinek több idő kellett hozzá – Móricz a tízes években még attól félt, felesége mit fog szólni ahhoz, hogy egy író akár délben is lehet részeg,[62] a harmincas évek közepén viszont már, ugyancsak nős emberként (igaz, már másik feleséggel) egy utcai találkozásból indított el szerelmi viszonyt, amelyet aztán törvényes örökbefogadássá fordított.

A magánélet tárgyalása pedig nem függetleníthető attól a kontextustól, amellyel a korábbi Móricz-kutatás nem számolt: az akkori sajtó, ma akár azt is mondhatnánk, bulvársajtó, kísérte Móriczot pályáján, tudósított családjáról, Janka haláláról,[63] megszellőztette az új házasság hírét vagy a Csibével folytatott viszonyt – Móricz pedig élt azokkal az esélyekkel, amelyeket a nyilvánosság biztosított számára, olykor pedig szenvedett attól, hogy a sajtó a magánéletébe is be akar pillantani. Egyes esetekben életműve alakulására is erősen hatással volt a nyilvánossággal folytatott párbeszéd: a Míg új a szerelem felfogható úgy is, mint a Móricz név védelmére tett kísérlet (hiszen a regény magyarázatot adhat a nyilvánosság által is figyelemmel kísért házasság válságára), az Árvácska korabeli fogadtatásának hűvössége pedig feltehetőleg nem függetleníthető a Csibével folytatott viszony polgárpukkasztó jellegétől.

Shakespeare vízfeje

Az életrajzot is tárgyaló monográfiák esetében mindig is világos volt, még azoknál a munkáknál is, amelyek mögött nem volt érezhető erőteljes elméleti alapvetés, hogy egy író nem tárgyalható a korszak kontextusától függetlenül. Hogy a korszakon és a kontextuson egészen pontosan mit értünk, az már messze nem egyértelmű: a bulvársajtó mint kontextus Móricznál ugyanúgy nem merült fel korábban (ma sokkal közelebb állunk a piacról élő író helyzetének megértéséhez, mint a Kádár-korszak kutatói), mint például az a lehetőség, hogy Móricz naplóinak tabudöntögető nyelvét egyes korabeli naplókkal összevetve vizsgáljuk meg. Ehhez pedig ma már történeti kutatásokat is segítségül hívhatunk: egy vasúti altiszt hangsúlyozottan a szerelmi kalandokat középpontba állító, nemrégiben külön tanulmányban is vizsgált naplója[64] például izgalmas összevetésekre ad lehetőséget.[65] A kontextusok feltárásakor arra kell tekintettel lennünk, hogy az irodalmi szövegek elválaszthatatlanul összefonódnak más szövegekkel, legyen az akár a naplók szövege, akár újságoké: ehhez a közelítéshez a legfőbb segítséget az eredetileg Shakespeare tanulmányozására kialakult, de aztán más szerzőknél és műveknél is érvényesített újhistorizmustól kaphatjuk: „Érdemes-e közelebbről megvizsgálnunk azt a tényt, hogy az örökérvényű emberi értékeket felmutató bárdnak, Shakespeare-nek az Első Fólió kiadásában található ábrázoláson pudingképe és iszonytatóan eltúlzott vízfeje van? Irodalomtörténeti szempontból releváns tény-e, hogy Morus Tamás a zene hallgatásának vagy a bélsár ürítésének öröméhez helyezte közelebb a szexualitást? Mond valamit számunkra a puritán hajóskapitány beszámolója az észak-amerikai indiánok vizeletivással egybekötött rítusáról? Érdemes-e tudnunk, hogy honnan származnak a Lear királyban található ördögnevek, vagy azt, hogyan gondolkodtak a menstruáció ideje alatt élt szexuális életről a kora újkori Itáliában? Az újhistorizmus az a megközelítés, amely igennel válaszol ezekre a kérdésekre, de nem pusztán a pozitivista forráskutatás okából teszi fel őket az irodalommal kapcsolatban, hanem azért, hogy kimutassa, minden irodalmi szöveg elválaszthatatlanul összekapcsolódik más szövegek, diszkurzív gyakorlatok előállításával és áramlásával. A lokális olvasat, az egyedi eset, a partikuláris összetevők fontosságára irányítja a figyelmet ez a módszertan, és azzal érvel, hogy az anyagi kultúrába és a hatalmi pozícióharcba való beágyazottság vizsgálata tárja fel számunkra, a konkrét szöveg hogyan vett részt az adott ideológiai kontextus antagonizmusaiban, a »társadalmi energia áramlásában«.”[66]

Ahogy ebből az újhistorizmust bemutató idézetből is kiderül, a pozitivista forráskutatástól való ellépésre ad lehetőséget ez a közelítés: Móricz esetében ráadásul már azzal is számolnunk kell, hogy párbeszédbe léphet nála a kép és a szöveg, a film és a szöveg is, sőt, a fényképek is az identitásépítés eszközei lehetnek. Akár úgy, hogy Móricz petőfies pózban fényképezkedik, akár úgy, hogy a Simonyi Máriával közös lakásában készült fotókat újságban megpillantva szembesül vele, a fényképei alapján beérkezett nagypolgárnak látszik, akár olyan módon, hogy Móriczról és Csibéről készül egy „Móricz és Csibe csibéket etet” címmel leírható fotó. Vagyis az önépítésnek, az író és társadalmi identitás megteremtésének Móricz esetében különösen izgalmas vizsgálata is összekapcsolható az újhistorizmus által felvetett szempontokkal. Hiszen Móriczot vizsgálva nem egyszerűen egy írói pályát és egy életutat, de egy, a modernitásban kialakított értelmiségi szerepet is vizsgálunk. Egy életrajzi monográfia ugyanis, természetesen, a jelennek íródik: Móricz életútját vizsgálva pedig, ha erre külön nem is hívjuk fel a figyelmet, eltűnődhetünk olyan kérdéseken is, vajon egy, a mai Tiszacsécsén, hétgyerekes család első fiaként születő gyermeknek mennyi esélye van arra, hogy egyszer majd a Fővám téri ötszobás lakásában készült fotókat nézegetve azt állapítsa meg, sajnálatos módon nagypolgárnak látszik a képeken, nem parasztnak.

[1] EISEMANN György, Mikszáth Kálmán, Klasszikusaink sorozat, Budapest, Korona, 1998, 5.

[2] SCHEIN Gábor, Az életrajzok visszatérése? Jelenkor, 2008. szeptember, 965–966. V. m. ö. a következővel: „A mai – vagy még inkább a tegnapi – értelemben vett irodalomtörténet-írás előzményeiként az írói életrajzokat és az olyan írói lexikonokat szokás megnevezni, mint amilyen például Bod Péter Magyar Athenas című, 1766-ban megjelent munkája.” BEZECZKY Gábor, Az irodalomtörténet mint mesemondás = Látókörök metszése. Írások Szegedy-Maszák Mihály születésnapjára, szerk. ZEMPLÉNYI Ferenc, KULCSÁR SZABÓ Ernő, JÓZAN Ildikó, JENEY Éva, BÓNUS Tibor, Budapest, Gondolat Kiadói Kör, 2003, 59. Bezeczky a továbbiakban azt bizonyítja, hogy szemléletét és szerkezetét tekintve a Magyar Irodalmi Lexikon és az akadémiai irodalomtörténet (a Spenót) szinte alig tér el egymástól: „a könyv irodalomtörténeti része voltaképpen kis és még kisebb irodalomtörténeti monográfiákból áll. az efféle irodalomtörténet minden érdemi változtatás nélkül alakítható át külső megjelenésében is írói lexikonná. A könyv címe lehetett volna akár »Portrék és portrévázlatok a magyar irodalom történetéből« is.” BEZECZKY i. m. 62.

[3] Vö. a következővel: „Az orosz formalisták működése óta és részben hatására az irodalmi mű autonómiáját hirdető elméleti irányzatok – fogalomhasználatuk különbségei ellenére – közösek voltak abban, hogy az alkotás organikus magyarázatát elvetették és kizárólagos szerepet adtak a strukturális összefüggéseknek. A következetes törekvésük, hogy leválasszanak az irodalmi szövegről minden »külsődleges« tényezőt, mint tudományosan ellenőrizhetetlen hipotézist vagy esztétikailag irreleváns tényt, az író életútjára, egyéniségére, egyáltalán életére vonatkozó bármely ismeretet eleve a művön, tehát az irodalomelméleten is kívül helyezett.” VARGA László, Életrajz-kutatás és irodalomelmélet = Visszapillantó tükör. Tanulmányok Lukácsy Sándor 75. születésnapjára, szerk. KERÉNYI Ferenc, KECSKEMÉTI Gábor, Budapest, Universitas, 2000, 319.

[4] SZILÁGYI Márton, Egy magisztrális Petőfi-monográfia, Két bírálat egy könyvről (Kerényi Ferenc: Petőfi Sándor élete és kora), Holmi, 2009. augusztus, 1124.

[5] FERENCZ Győző, Radnóti Miklós élete és költészete, Budapest, Osiris, 2005, 11.

[6] KERÉNYI Ferenc, Petőfi Sándor élete és költészete, Budapest, Osiris, 2008, 9. Keszeg Anna szerint ez a mondat „stilárisan a 19. század felé kacsint”. KESZEG Anna, Egy nagyszerű Petőfi-monográfia, Kalligram, 2009. szeptember, 101.

[7] MÁRTON László, Költőélet, költőhalál, Holmi, 2006. november, 1559.

[8] SZILÁGYI Márton, Egy magisztrális Petőfi-monográfia… 1125–1126.

[9] Vö. a következővel: „De a műfaj rossz híre abból is adódott, hogy sokan a monográfia szabályai mögé bújva próbálták elkerülni az elméleti kérdésekkel való szembenézést, melyet a pusztán leíró, adatoló technikák lehetővé is tettek.” BEDECS László, Kettő lesz belőle (Németh Zoltán: Parti Nagy Lajos), Jelenkor, 2007. július–augusztus, 840.

[10] Ld. ONDER Csaba, Hangérien bjuti (szex, lektűr, irónia, avagy Móricz Zsigmond indulása) = Az újraolvasott Móricz (előadások és tanulmányok), szerk. ONDER Csaba, Nyíregyháza, 2005, 120–129.

[11] Az ellenkezés részben azzal függ össze, hogy Móricz a naplókban igen nyíltan ír a szexualitásról: a Holmiban 2001-ben megjelent naplórészletben még a család kérésére egyes kifejezéseket kipontoztak, az 1924–25-ös feljegyzések már szemérmes csonkítások nélkül jelentek meg.

[12] MÓRICZ Virág, Anyám regénye, Budapest, Szépirodalmi, 1988, 340.

[13] MÓRICZ Lili, Fecskék a verandán, Budapest, Magvető, 1966, 174.

[14] HAMAR Péter, „...nekünk Csécsén három házunk volt.” = H. P., Ködösítés nélkül, Budapest, Kairosz, 2008, 13.

[15] MÓRICZ Miklós, Móricz Zsigmond indulása, Budapest, Szépirodalmi, 1966, 5.

[16] MÓRICZ Zsigmond, Életem regénye = M. Zs., Regények VI., Budapest, Szépirodalmi, 1978, 781.

[17] CSÉVE Anna, Az írás gyeplője. Móricz Zsigmond szövegalakító gyakorlata, Budapest, Fekete Sas, 2005, 21.

[18] Idézi: HAMAR Péter, Móricz Zsigmond utolsó szerelme, Budapest, Kairosz, 2007, 58.

[19] MÓRICZ Zsigmond, Életem regénye...1022.

[20] Vö. a következővel: „Márai Sándornál nincs önéletrajzibb szerző a magyar irodalomban. Furcsa módon mégsem lehet sokat tudni az életéről. Műveiben tény és kitalálás olyannyira szorosan egymáshoz fonódik, hogy nehéz kikövetkeztetni, mennyi a valóság és mennyi az alkotó képzelet szüleménye; más forrás pedig nem áll rendelkezésre. Legalábbis addig nem, amíg valaki nem vállalkozik életrajzának megírására.” SZEGEDY-MASZÁK Mihály, Márai Sándor, Kortársaink sorozat, Budapest, 1991, 7. Mindehhez hozzátenném, hogy Móricznál a számos életrajzféleség (értve ezen az emlékező köteteket) is csak növeli a biográfiával kapcsolatos bizonytalanságokat – nem biztos, hogy egyetlen életrajz egy csapásra megoldja a gondokat.

[21] MÁRTON László, Két bírálat egy könyvről (Kerényi Ferenc: Petőfi Sándor élete és kora), Holmi, 2009. augusztus, 1116.

[22] BEZECZKY i. m. 66. Bár Bezeczky nem egyetlen életrajzi monográfiát vizsgál, hanem egy irodalomtörténet egy fejezetét, éppen azt szeretné igazolni, hogy a Spenót nem más, mint életrajzi szócikkekből álló irodalmi lexikon. Az idézetben szereplő oldalszám a következő kiadásra utal: A magyar irodalom története 1905-től 1919-ig, 5. kötet. Főszerk. SŐTÉR István, szerk. SZABOLCSI Miklós, Budapest, Akadémiai, 1965

[23] VÁRI György, Aki nem száll gépen fölébe (Ferencz Győző: Radnóti Miklós élete és költészete), Jelenkor, 2007. február, 206.

[24] „Nem tehetek róla, de hogy ennyi szót ejt a leveleiről, az az érzésem, hogy ezeket a szavakat már az utókornak írja. Az utolsó levél, a nyolc hónap előtti is erről szólt: »...Őrizze tovább a többi levelemmel. A sok levéllel. « »Még mind megvan« – feleli Mária. És ez jólesik a szerelmesnek és az – írónak.” MÓRICZ Lili i. m. 170. Móricz a Máriával folytatott levelezésben voltaképpen egy párbeszédes regényt írt, és rossz néven vette, amikor Mária „visszaszólt”, vagyis másképp viselkedett, mint ahogy ezt ő íróként elgondolta: „Azok: írások voltak. Novella, regény. Regény, amelynek címe: Mária a szenvedély. Mária nehezen ment bele ebbe a játékba, de végül elfogadta, viszonozta. Teljes szívvel és testtel – élte. Itt kezdődhetett a bomlás. A szobor életre kelt s ezért Pygmalion lassan elfordult az ő szépen megtervezett Galatheájától.” MÓRICZ Lili i. m. 244.

[25] Pesti Napló, 1929. február 24. A sajtóper dokumentumai is elolvashatóak a Petőfi Irodalmi Múzeumban, ld. M 100/5226/1–3.

[26] Ld. Móricz Zsigmond, Naplói 1924–1925… 275–276. A részlet a Pillangó című regénybe került be, a következőképpen:

„– Tudsz-e ilyen szépet köpni? – szólt fölényesen.

És büszke volt rá. A lány elámult.

– Nem tudom én – mondta elfordulva. – Ez mi? ez valami új? – tette hozzá.

De Jóska nem hagyta békén.

– Hát varrni tudsz? – piszkálta szinte mint idegen, heccelve.

– Nem – vadult el a lány.

– Hát főzni?

– Azt se.

– Hát stoppolni?

Zsuzsika a harisnyájához kapott:

– Mér, hogy lyukas a harisnyám?

– Csakis.

A lány elvörösödött, mert eszébe jutott, hogy hisz a legény nem láthatta a harisnyán a lyukat, a jobb lába hüvelykujján van a lyuk.

– Azt se – mondta gőgösen.

– Hát mit tudsz?

– Semmit! csak enni meg aludni!” Móricz Zsigmond, Pillangó = M. Zs., Pillangó–Árvácska, Budapest, Szépirodalmi, 1963, 704.

[27] MARGÓCSY István, Illyés Gyula Petőfi-könyvéről, Holmi, 2009. augusztus, 1095.

[28] BORBÉLY Szilárd, Megjegyzések az életszentségről, Jelenkor, 2007. február, 200.

[29] MÓRICZ Virág, Móricz Zsigmond szerkesztő úr, Budapest, Szépirodalmi, 1967, 43.

[30] Vö. a következővel: „Magyarországon is ritkán esett meg, hogy íróval kortársai oly méltatlanul bánjanak, mint e legnagyobb magyar regényírók egyikével bántak korunk emberei. [...] Móricz szándéka a legtisztább volt. Az európai irodalom egyik legnagyobb írója élt közöttünk, s voltak évtizedek, mikor idehaza éppen csak eltűrték és megbocsátották neki, hogy él és író.” MÁRAI Sándor, Móricz Zsigmond hagyatéka = M. S., Ihlet és nemzedék, Budapest, Akadémiai–Helikon, 1992, 193.; illetve lásd: KODOLÁNYI János, Esti beszélgetés, Budapest, Püski, 1998, 309.

[31] MÁRTON László, Két bírálat egy könyvről, Holmi, 2009. augusztus, 1117.

[32] BEDECS László i. m. 840–841.

[33] Érdekes ezzel összevetni, hogy Márton László szerint Ferencz Győző monográfiája olyan módon lineáris, hogy rejtetten két szálon futó „cselekménnyel” dolgozik: „a Radnóti-életrajz, miközben lineárisan halad előre a születéstől a tömegsír feltárásáig (ebben az értelemben az életrajz az élet kioltása után két esztendővel zárul), valójában két idősíkon fut párhuzamosan, egészen különböző perspektívákból mutatva a költőt és költészetét. // Az elbeszélő jellegű fejezetekben Ferencz Győző közel hozza Radnótit az olvasóhoz – és önmagához is. Néha az az érzésem, mintha egy kortársunkról beszélne, egy nála húsz, huszonöt, harminc évvel fiatalabb költőről. Drukkol a pályakezdőnek, mérlegeli döntéseit, segít neki, újra meg újra létrejön a »találkozás egy fiatalemberrel« szituáció. Később, részben az Újhold, teljes mértékben a Járkálj csak, halálraítélt! megjelenése után, amikor már nagy költőnek látja és láttatja Radnótit, ez a közelség csaknem változatlanul megmarad, a találkozások folytatódnak, ezúttal az egzisztenciális fenyegetettség körvonalazódása, majd súlyosbodása miatt.” MÁRTON László, Költőélet, költőhalál, Holmi, 2006. november, 1557.

[34] Ld. például A magyar irodalom történetei című vállalkozást, benne a Cséve Anna által írott Móricz Zsigmond indulásai című fejezetet, vagy akár a Szegedy-Maszák Mihály és Zákány-Tóth Péter szerkesztette, Nemzeti művelődések az egységesülő világban (Budapest, Ráció, 2007) című könyvet.

[35] Erről részletesebben ld. CSÉVE Anna, Móricz Zsigmond indulásai = A magyar irodalom történetei II., 1800-tól 1919-ig, szerk. SZEGEDY-MASZÁK Mihály és VERES András, Budapest, Gondolat, 2007, 754–755.

[36] BEZECZKY Gábor i. m. 64.

[37] BORBÉLY Szilárd i. m. 200.

[38] Talán a megjelenés helye is hozzájárulhatott a kötet ismeretlenségéhez: a könyv ugyanis Bukarestben, az Ifjúsági Könyvkiadónál jelent meg, 1968-ban.

[39] KÁNTOR Lajos i. m. 13.

[40] KÁNTOR Lajos i. m. 14.

[41] Trauma és identitás összefüggését megfigyelhetjük Radnótinál is: „Apja halálának körülményeit Radnóti két, az identitásépítés szempontjából kitüntetett életrajzi pillanatban dolgozta fel prózai elbeszéléseiben.” FERENCZ Győző i. m. 33.

[42] MÓRICZ Zsigmond, Életem regénye... 1009.

[43] A könyv Petőfit tárgyaló része A családtagok sorsának alakulása című fejezettel zárul, ez pedig a következő mondattal: „a többi már nem a kritikai életrajz, hanem egy másik könyv, egy Petőfi-kultusztörténet témája.” KERÉNYI i. m. 470.

[44] Márton László fel is veti, hogy hiányérzetünk lehet Radnóti utóéletének és kultuszának tárgyalása kapcsán, holott a kritikai életrajz előzetesen deklarált céljai közt ott van az utóélet feltárása is. Ld. MÁRTON László, Költőélet, költőhalál… 1569.

[45] FERENCZ Győző i. m. 644.

[46] FERENCZ Győző i. m. 723.

[47] MÓRICZ Virág, Tíz év II., Budapest, Szépirodalmi, 1981, 515.

[48] MÓRICZ Virág, Apám regénye, Budapest, Osiris, 2002, 546.

[49] MÓRICZ Virág, Apám regénye... 545.

[50] NAGY Péter, Móricz Zsigmond, Budapest, 1975, 532.

[51] Vö. a következővel: „Visszaemlékezve a nagykárolyi, nagyselyki és berecki esetre is, amikor arcról nem, csupán névről azonosították, elmondható, hogy Petőfit kevesen ismerték és ismerhették föl az ütközetben és az ütközet után. Mindez érvényteleníti a »mellettem harcolt«, »én fogtam le a szemét«-típusú emlékezéseket, és figyelmünket azokra a tisztekre irányítja, akik a költőt régebbről ismerték vagy a vezérkarban együtt szolgáltak vele.” KERÉNYI Ferenc i. m. 455.

[52] Hogy a temetés Kodolányi által emlegetett „szégyenletessége” miben állt, azt az eddig megtalált tudósítások alapján nehezen tudnám eldönteni: a Magyar Nemzet 1942. szeptember 8-i számának tudósítása szerint Ravasz László igehirdetése után 11 (!) búcsúbeszéd hangzott el – sőt, a búcsúzók felsorolása előtt azt is olvashatjuk, hogy „többek között” ők mondtak beszédet…

[53] KODOLÁNYI i. m. 309–310.

[54] MARGÓCSY István, Petőfi Sándor. Kísérlet, Budapest, Korona, 1999, 22–23.

[55] „…semmi szégyenletest nem követett el, csak egy bántó gixert hibázott bele egy merész vonalú ragyogó életpálya végébe. Kétségkívül, szebb lett volna, ha enélkül repül át a halhatatlanságba, ám Jókainak mindig sokkal kevesebbet kell megbocsátanunk, mint sok más zseninek, csak Rousseautól Wilde Oscarig is.” GÁL János, Jókai élete és írói jelleme, Berlin, 1925, 89. Ezt, ahogy az előző részletet is, a Jókai-kultuszt vizsgáló Szilasi László idézi, aki a következőt fűzi hozzá Gál János megállapításához: „Természetesen valóban nagy öröm, ha a nemzet géniusza nem hagyja el és nem adja lelencházba nagyszámú gyermekét, a heteroszexualitás meg persze egyértelműen erény, hát hogyne.” Ld. SZILASI László, A selyemgubó és a „bonczoló kés”, Budapest, Osiris–Pompeji, 2000, 36.

[56] VÁRI i. m. 218.

[57] „Megérteni éppen megérthetjük, hogy Radnóti nem volt képes biztosítani saját és Gyarmati Fanni megélhetését (jövedelmük jelentős része Radnóti nagybátyjától származott), de megdicsérni érte mégiscsak túlzás.” VÁRI i. m. 218.

[58] VÁRI i. m. 219.

[59] NÉMETH László, Móricz Zsigmond, Budapest, Turul, 1943, 70.

[60] NAGY Péter i. m. 286

[61] MÓRICZ Virág, Apám regénye... 338.

[62] Ezt az esetet emeli ki Onder Csaba, ld. ONDER Csaba. i. m. 120–121.

[63] De, számomra különös módon, a Pesti Napló például egyszer sem írja le, hogy Janka halála öngyilkosság volt: 1925. április elseji, majd harmadiki számukban náthalázból kifejlődött kétoldali tüdőgyulladásról írnak a halál okaként.

[64] BALOGH János Mátyás, Fél évszázad „szerelmi dolgai” (Egy altiszti altest önképe és statisztikája), Aetas, 2008/3, 101–128.

[65] Vö. a következővel: „írói, költői teljesítményük abból a szempontból válik fontossá, hogy a nyilvánvaló, hisz folyamatos irodalmi tevékenységgel és kiadott művekkel hitelesített írói ambíció milyen életformával épül egybe. Ebben az esetben az anyag számbavételekor kitűnik, hogy mennyire és egyáltalán mire használható az irodalomtörténet érdeklődését eddig felkeltő életrajzi adatmennyiség, s mely pontokon szükséges – éppen a társadalomtörténeti felhasználhatóság érdekében – új forráscsoportokat bevonni.” SZILÁGYI Márton, Irodalomtörténet és társadalomtörténet határán = Sz. M., Határpontok, Budapest, Ráció, 2007, 20.

[66] KISS Attila Atilla, Hatalom, szubjektum, genealógia: az irodalom kulturális poétikája az újhistorizmusban, Helikon, 1998/1-2, 5.