Narrativitás és traumatikus tapasztalat Móricz Zsigmond Szegény emberek című novellájában

„A katona szeme nem látta azt, ami előtte van, csak a saját gondolatát látta…”[1] – ez a kijelentés jó példa mindkét, a tanulmány címében kiemelt jelenségre. A novella sajátos narrativitását, persze, csakis a mondat szélesebb kontextusával együtt tudjuk megragadni. A mondatot közvetlenül megelőző szövegrészben a katona feleségének férje körül forgó gondolatait narrátori közlésben, pszicho-narrációban ismerhetjük meg: „Az asszony félve meredt az ura szemébe, nem értette, nem is figyelt a szavaira, mert folyton attól reszketett, hogy ha rájön az őrülés, torkon fogja s bedobja a vízbe…” (428). A katona szeme köti össze a két idézetet, hiszen a férfi az egészen közelről a szemébe tekintő feleségét sem látja. A kiegészítést az olvasónak kell megtenni, mert az első idézet is pszicho-narráció, azaz igen erősen összefonódott benne a narrátori reflexió (valaki – a szereplők világán kívülről – elmagyarázza, hogy mi és miért történik) és a szereplői perspektíva („ami előtte van” – a katona szemszögéből nézve „valóban” semmi nincs előtte). Tehát a Kulcsár Szabó Ernő által Az Isten háta mögöttben megfigyelt narratív technika, a narrátori és a szereplői megnyilatkozások egymásba csúszása[2] a Szegény embereket is egészében jellemző megoldás. A valóságértelmezések diskurzív egyenrangúsága helyett itt viszont két diskurzus egymásmellettiségét, sőt, szembenállását jelzi a pszicho-narráció és az elbeszélt monológok dominanciája. Ez az ellentét a következő mondatokban csúcsosodik ki:

Most is úgy rohant be előreszegezett fejjel a tűzbe.

Egy pillanat múlva áttörte a tüzes falat a baka, a magyar: mindig legjobb előre!... s bent állott a konyha sötétjében. (416)

A külső narrátor elbeszélésében (azaz magában az elbeszélt történetben) megszülető jelen folyamatosan egybefonódik az egyik szereplő, a katona tudatában létező másik jelennel, amelynek valójában múltnak kellene lennie. Erre a sajátosságra a korábbi értelmezők is felfigyelnek: Mátyás István szerint meghatározó a jelen és a múlt párhuzamossága,[3] Bori Imre pedig úgy látja, hogy könnyen elmosódnak a határok a két „valóság” között.[4] Szirák Péter a Móricz-életművet áttekintő írásában röviden kitér a Szegény emberekre is: szerinte a szöveg legjellemzőbb momentuma az, hogy a katona imaginációja a realitás elé kerül, s ez irányítja a cselekményt.[5] Egyedül Mercs István az, aki reflektál a szöveg elbeszélés-technikájára, jól veszi észre, hogy a szabad függő beszéd átcsúszik „átképzeléses beszédmódba”,[6] viszont nem ezzel magyarázza azt a másokkal egybehangzó véleményét, hogy „párhuzamosan vannak jelen a frontvonalbeli élmények”[7].

Ez a nem interszubjektív jelen-tapasztalat pedig megfelel a címben kiemelt második jelenségnek, a traumatikus tapasztalat egyik fontos aspektusának: a traumát átélt személy képtelen a múltbéli eseményt saját élettörténetébe integrálni, ezért az továbbra is jelenként él a tudatában. Juliet Mitchell pszichoanalitikus szerint a lelki sérülést átélt személy viszonya a nyelvhez is megváltozik, a hétköznapi beszédszituációkban érthetetlenné válik az álom vizuális nyelvhez hasonló szimbolikája.[8] Mitchell a következtetéseit esettanulmányokra építi, s csak a tanulmánya végén hoz irodalmi példát, Anne Sexton versét. A Szegény emberek katonáját nem tekinthetjük pszichopatológiai esetnek, mert az valóban a gyors allegorézis egyik fajtája, a pszichologizálás lenne. Ugyanakkor a trauma nyelvisége megengedi azt, hogy szépirodalmi szövegek értelmezésénél az ott nyert, a nyelvre, retorikára vonatkozó állításokat kamatoztassuk.

Emellett figyelni kell a történetietlenség veszélyére is. Ahogy többek között Frank Biess figyelmeztet, a kétezres évek horizontjából nem lehet visszamenőleg poszttraumatikus stressz-zavart, PTSD-t megállapítani még a második világháborús veteránoknál sem – ahelyett, hogy a jelenlegi traumadiskurzushoz kötnénk a csak olvasható eseteket, inkább történeti kontextusba kell őket helyezni.[9] Ha így járunk el, akkor a novellában a különböző, a korban forgalomban lévő diskurzusok ütközésére kell figyelnünk. Ezek közül leginkább szembetűnő a háborús propaganda és a hátország háború-diskurzusainak a kritikája – jelen tanulmány tárgyalja is ezt később. Ha a trauma-diskurzusra koncentrálunk, akkor azt látjuk, hogy a kortárs nyugati gondolkodásban már megjelenik, éppen az első világháború borzalmainak hatására. Így például Ernst Simmel német pszichoanalitikus már 1918-ban olyan kijelentést tesz, amit vonatkoztathatunk a novella „szcenáriójára” is: szerinte a háborús szituáció a tudattalan színpadán újra lejátszódik, mert az nem elbeszélhető szöveg, a traumatikus eseménynek csak képfolyamai vannak.[10] Ha mégis párhuzamokat fogok vonni a Szegény emberek és főként vietnami veteránokat kezelő pszichoanalitikusok megállapításai között (maga a PTSD fogalma is az Egyesült Államokba visszatérő katonák körül kirobbant vita eredménye), akkor ezt soha sem a lélektan alapjain teszem, hanem olyan, a nyugati modernitásban tartósabban meglévő jelenségekre alapozom, mint például a család, a társadalmi rétegzettség, a hadsereg elkülönültsége vagy a személyes és kollektív emlékezet különbsége. Tehát azt a megállapítást, hogy a katona szívesen emlékszik vissza győzelmeire, a rossz emlékektől ellenben szabadulni igyekszik, a diadal emlékei viszont gyakran összefonódnak a nyomasztó emlékekkel,[11] s ezért azokról sem szívesen beszél az átélő – nem feltétlenül csak az elfojtás fogalmával lehet magyarázni, hanem a győztes-emlékezet uralkodó narratív mintáival is.

Az árok mint a trauma metaforája

A novellában meg lehet figyelni mindkét, a traumához való nyelvi viszonyulást, az elhallgatást és az areferenciális, valamit magába sűrítő beszédet is. Először az elhallgatás jelentkezik. A történet kezdetén a katona csak hallgat, amikor egy idősebb paraszt a háborúról kérdezi, nem tud beszélni róla, s azokat a katonai kifejezéseket sem érti, amelyeket később ő maga is használ:

– Hát sturmba vótál-é? – kérdezte az öreg.

Ráemelte a szemét, a szeme előtt fátyolos volt a világ, nem értette a szót.

– Sturmba. Ugyi sokszor.

Csak bólintott. Nem jött ki hang a torkán. (412–413)

Az elbeszélés összecsúszó szintjeit (különösen a pszicho-narrációt és az elbeszélt monológot) éppen ezzel, a szociolektus segítségével tudjuk egyértelműen elválasztani, mert a főhős nemcsak tájszólásban beszél, hanem a német katonai nyelv fogalmait is használja.

Viszont mikor a katona a feleségével a szomszéd faluba indul, a traumatizáltak szimbolikus nyelvét beszéli. Végig egy töltésen vezet az út, tehát mindkét oldalról árok veszi őket körül. A katona útközben is úgy érzi, mintha háborúban lenne, meg is vallja feleségének, hogy hallja az ágyúdörgést (427). A feleség meglepődik, hiszen hazatérése óta nem hallotta ilyen beszédesnek a férjét: „Az asszony kereken kötött kendője alól csodálkozva nézett az urára. Mióta itthon van, még ilyen beszédesnek nem látta” (426). Juliet Mitchell szerint ez a nyelv az álmok vizuális nyelvének verbális megfelelője: semmi köze az adott beszédhelyzethez, nem áll referenciális viszonyban semmilyen kommunikációval, hanem sokkal inkább magába „sűrít” valamit, akárcsak az álmok.[12] Metaforákkal, metonímiákkal telített ez a nyelv, de nem tudjuk, ezek a metaforák, metonímiák mit jelentenek. Ugyanaz a metafora a katona nyelvében többféle jelentésben is szerepel. Az árok szó például először az ellenség és a saját csapatok közötti határvonalat jelöli („De aki a másik parton van, azt mind le kell lűni”, 428), majd a szegény és gazdag emberek közötti különbséget („hanem a másik parton vannak a gazdagok”, 428), harmadszor pedig azt is jelzi, hogy az árok nem elválaszt, hanem összeköt, hiszen minden ember halandó („Ott mindegy... honnan gyütt... a túlsó partrul vagy az errülső partrul... ha mán ott van, a gránát nemigen válogattya...”, 429).[13] És a katona és a felesége között húzódó árokról is beszélhetünk, hiszen a nőnek végül elege lett a férfi „bolondságaiból”:

Megfogta az asszony karját s hozzáhajolt.

– Köztünk van a víz... – mondta.

Az asszony nem értette.

– Nem értjük meg egymást soha, mert köztünk van a víz...

– Ejh! – rántotta meg a vállát az asszony.

Most már unta az ura bolondságát. (431)

Az árok képe formálisan a trauma szó etimológiai jelentésének felel meg (annyi, mint ’seb, sebesülés’), amely szintén egyfajta hasadásra utal. Ez a törés vagy hasadás fizikai sérüléseknél a test homogenitását töri meg (a bőrszövetét, a csontokét), a lelki sebeknél pedig az élettörténet narrativitását. A trauma (mint az árok) folyamatosan jelentéselcsúszásban van éppen azért, mert nem lehetett megnyugtatóan integrálni az én narrativájába (ahhoz rögzített jelentés kellene). Egy újabb kontextust nyitva azt is mondhatjuk, hogy a traumatizált személyt egyfajta „árok” választja el a többiektől. S ezen a ponton érdemes tárgyalni a személyes (traumatikus) tapasztalatok és a kollektív „nagy elbeszélések” viszonyát.

Izoláció integráció helyett

Sóvágó úr háborús anekdotája (amit unottan hallgat a katona) is azt mutatja, hogy a háború elején olyan nagy elbeszélések keletkeznek (már akkor is, mikor a háború mitikus sztereotípiáit a dicsőségről és a szenvedésről még nem elsősorban az irodalom és a film közvetítette, ahogy később[14]), amelyek persze ellentmondanak a háborús tapasztalatoknak:

Nagyot kacagott hozzá. Ahogy egészséges emberek, akik sose voltak a harctérnek felé sem, nagyot tudnak nevetni azoknak a harctéri adomáknak, amelyektől, ha komolyan veszi az ember, egy kicsit a hátába áll a hideglelés. (421)

Az elbeszélő ezen a ponton morális pozícióból kommentálja az eseményeket, így mutatja fel a traumatikus tapasztalat és a háborúról széles körben elterjedt nézetek közti nagy különbséget. Ez a különbség (mint mondtuk már) a trauma alapvető komponense, s az olvasó leginkább úgy szüntetheti meg, ha ezt a metaforikus szakadékot a megértés folyamatával hidalja át. A vietnami veteránok tapasztalata viszont az, hogy a civilekkel nem lehet megosztani a háborús élményeket.[15] Ennek egyik oka az lehet, amit Andreas Gruschka alapján Hannes Fricke „polgári közönynek” (nyersebb fordításban: hidegségnek) nevez,[16] ami nagyjából azt jelenti, hogy a polgári kapitalista társadalmaknak éppen a verseny és a túlélés miatt szükséges közönyösnek maradniuk lemaradó versenytársaik irányában. Ez a „hidegség” nemcsak a hazatérő katona megértését akadályozza, hanem nagyban hozzájárul a társadalmi integráció lehetetlenségéhez. A Szegény emberek miliője mégiscsak egy archaikusabb paraszti közösség,[17] így itt inkább a meg nem értéssel találkozunk, illetve Sóvágó úr epizódjában a háborúról szóló diskurzusok idegenségével, de a közösségből nem zárják ki a katonát. A kettős gyermekgyilkosság után fel sem merül a katona beszámíthatósága, áldozat volta, a letartóztatással a közösség kimondja, hogy bűnös. A Szegény emberekben nem jutunk el a tárgyalásig, a történet hamarabb megszakad, pedig az már a polgári miliő tere lett volna. Egy nagyon is polgári környezetben, egy évtizeddel később született regény, az Édes Anna tárgyalás-jelenetének végén viszont az ügyvéd Janet-nek, a traumaelmélet atyjának könyveiből olvas fel és az enyhe ítéletet is magának és Janet-nek tudja be. De a külső narrátor kellő iróniával beszéli el, hogy mennyire nem talált értő fülekre a traumaelmélet:

Amikor a hallgatók visszaszállingóztak a tárgyalóterembe, a védő még mindig beszélt. Pierre Janet lélekkórtani könyveiből olvasott föl hosszú idézeteket. Az elnök az óráját nézte, a referensbíró már az ítélet szövegét vázolta föl egy darab papírra.[18]

Bár már a XIX. század végén feladata volt a pszichiátereknek, hogy megállapítsák a bűnelkövetők beszámíthatóságát,[19] a magyar gyakorlat ekkor még nem ezt mutatta.

A börtön a társadalomtól való teljes izolációt jelenti ma is. Vajon mi az oka annak, hogy a kívánt integráció helyett gyakran annak ellentéte, az izoláció következik be? Pedig vannak ősi mintái az integrációnak: ahogyan az ókori Athénben a hazatérő katonákat egy teátrális rituálé keretében reintegrálták,[20] úgy Nadelson is azt gondolja, hogy a ma hazatérő katonáknak is megtisztulási rítusokra lenne szükségük.[21] Említettük már, hogy a novella főhőse egy archaikusabb közösségbe érkezik haza, így a megtisztulás vágya a gyilkosságok után ősibb formát vesz fel, a mosakodásét: „Jó lett vóna egy-egy sturm után ilyen mosakodás” (425). Ezeket a mondatokat viszont csak magában mondja, mert „szégyellte azt mutatni, hogy ő nem érzi a bajt…” (uo.). Ezt úgy is érthetjük, hogy ő maga is disszonanciát érez a harctér és a civil élet között: Nadelson úgy látja, a túlérzékenység (amely egyik tünetcsoportja is a PTSD-nek) indokolt a harctéri, halálos fenyegetésben, de a civil életben nem.[22] Jonathan Shay ennél továbbmegy, és a hazatérve bűnözővé vált veteránok sorsát értelmezve arra a következtetésre jut, hogy nemcsak az a baj, hogy ami háborús időkben hőstett, az békeidőben bűncselekmény,[23] hanem az is, hogy ha a katona otthon továbbra is „háborús üzemmódban” marad, akkor szükségszerűen kriminalizálódik a civil életben.[24] A harctéri gyilkosságok után egy megtisztulási rítus felmenthet a gyötrő bűntudat alól, de a civil életben elkövetett kegyetlenségekért nem járhat ilyen feloldozás – a katona feloldozta önmagát, de még tudja, hogy a közösség (s így a feleség) nem bocsáthat meg.

Önkritika

Móricz Zsigmond a következő levél kíséretében küldte el Az orosz című elbeszélését a Pesti Hírlap szerkesztőjének, 1914. szeptember 12-én. „Igen tisztelt uram, látom szörnyen válogatják, hogy mit lehet tárcában közölni, – íme egy egész adomaszerű csatatéri eset, nem is hosszú, – igazán szeretném, ha a héten beszorítani szíves volna, – hogy ne maradjon ki a nevem a hadi napok lázából.”[25] Móricz később, 1914 októberében töltött először rövidebb időt Galíciában, a front hátvonalában. 1915 őszén szintén meglátogatta a frontot, körülbelül másfél hónapot tartózkodott a front közelében. Haditudósítóként dolgozott, az írásai a Pesti Hírlapban jelentek meg. Az ott szerzett tapasztalatok természetesen köszönő viszonyban sem voltak az első napok izgalmával, elképzeléseivel. Schöpflin Aladárnak Leányfaluból küldött nyílt levelében (1917 októberéből) már ezt írja: „Itten élek és csendes és egyre izzóbb bánattal, hogy még mindig tart a háború.”[26] (Ebből a levélből az is kiderül, hogy Móricznak elesett a háborúban az öccse, Móricz István, két másik öccse pedig megsebesült.)

Nyilvánvaló, hogy a Szegény emberek megjelenésekor Móricz az évekkel azelőtti lelkesedését már régen kritikával szemlélhette. (Éppen Schöpflin lesz az, aki olyan fejlődési ívet lát Móricz háborúszemléletében, melynek végpontja a Szegény emberek.[27]) Móricznak ezt az elbeszélését a fenti háttérismeretek nélkül is az önkritika gesztusaként értelmezhetjük. Két korábbi, háborúról szóló Móricz-elbeszélés (Gyereksírás és a már említett Az orosz) ugyanis intertextuális kapcsolatban áll ezzel a szöveggel, fölidézi őket a Szegény emberek, de már más jelentéseket kapnak az új kontextusban. Az orosz című novella[28] főszereplője ugyanis egy „tiszaháti kislegény”, aki a csata után annak ellenére megitat pálinkával egy orosz sebesültet, hogy az a sebesült meg akarja őt előtte ölni. Tehát a novella azt állítja, hogy a reflektálatlan, humánus pozíció minden további nélkül fönntartható háborús szituációban is. Ez az állítás itt dekonstruálódik, hiszen egy gyermekgyilkos szájából hangzik el:

Mikor a muszkák átjönnek s itt maradnak nálunk... meglátjuk közelről a képüket, a szakállukat, a beretvált arcukat... a szemüket, csak épp hogy a szavukat nem értjük: akkor már nem vágjuk le őket... enni adunk nekik... amit mink eszünk... csak addig ellenség az ellenség, amíg köztünk van a víz… (431)

A másik novellában, a Gyereksírásban[29] a frontról már hazatért katona, Pánczél József fizikai sérülését az otthon lévők, a civilek, a hátországban maradtak összetévesztik a lelki sérüléssel. A katonát ugyanis az nyomasztja, hogy megölt egy ártatlan civilt, akinek a gyerekeit előtte mentette ki az égő házból, így tehát a humánus cselekedetet (a gyerekek kimentését) már felülírja a háború könyörtelenebb logikája (az önvédelemből elkövetett gyilkosság). Pánczél (akinek beszélő neve van), kvázi traumatikus tüneteket mutat, mert a gyereksírást még most is hallja. A Szegény emberekben a gyermekgyilkosságokról és a közösséget ért döbbenetről a következőképp értesül a katona és a felesége:

Vásárról hazamenőknek beszélte Suta Kis Istvánné: s mikor a házaspár megállott a közelükben, egy kicsit elhallgatott s rájuk bámult.

– Hallják a gyereksírást – folytatta aztán –, csak hallják, pedig ott volt a Szabó Andrásék lánya velük (432)

A „gyereksírás” a most bekapcsolódó hallgatóknak tehát a történet első eleme, ráadásul az elbeszélő jelen időt használ, s ez a két elem mindenképpen azt a képzetet erősíti, hogy a gyereksírás mindig jelen van mint a múltba integrálhatatlan traumatikus esemény. A Gyereksírás autotextusa már abba az irányba mutat, hogy nincs különbség harctéri és „civil” gyilkosság között, legalábbis az már „traumatizálja” az elkövetőt és a közösséget is, ha kiderül, mégis civil (gyermeklány, apa) az ellenségnek képzelt harctéri áldozat. Ezt radikalizálja inverz módon a Szegény emberek: eddig ellenségnek vélt civileket öltek a harctereken, most ellenségnek képzelt civileket ölt otthon a katona. A másoktól hallottak kényszeres ismétlése is lehet a traumatikus nyelv része,[30] az öregembertől hallott mondatok („osztán a gyerek nem kérdezi, apám hun veszi kend. Az kiköveteli az élést. Eriggy lopni!” 412) nem teljesen identikus ismétlése („pedig az a gyerek nem mondja, hogy hun veszed: azt mongya, ereggy lopni... csak sír: avval is fájdítva a szülei szívét” 428) átértelmezheti a fenti megállapításokat is: a tettes nemcsak az áldozatok sírását hallja, hanem épp ellenkezőleg, a saját gyerekei sírását is, amivel a bűnt („Eriggy lopni!”) legitimálhatja, vagy relativizálhatja. Látható tehát, hogy a novella egyetlen fogalmához sem (még a gyereksíráshoz sem) társít végleges és egyértelmű (és így ideologikus) jelentést.

Végezetül azt mutatom be, hogy az árok szóhoz hasonlóan a szegény eleve többjelentésű szava is olyan értelmekkel gazdagodik, amelyekkel eddig nem számolhattak az interpretációk. Nem véletlen, hogy a vulgármarxista irodalomértéshez legközelebb álló Mátyás István a legfőbb „írói mondandónak” a szegény–gazdag ellentétet tartja.[31] De ez az „osztályharcos” szemlélet, még ha ki is egészül a szimbolikus tőke hiányának gondolatával, akkor is legfeljebb a Sóvágó úr citálta diskurzus sorsára juthat: ennek az értelmezésnek az érvénytelenségét is felmutatja az elbeszélés (épp azáltal, hogy csak egy a katona árok-értelmezései között). Emlékszünk rá, Shay a vietnami veteránok helyzetét az Odüsszeia egyes jeleneteivel allegorizálta: Odüsszeusz koldusnak öltözve tér vissza hazájába, a társadalmi ranglétra legalacsonyabb szintjén áll, így nem tulajdonítják neki azt az értéket, és nem kapja meg azt a tiszteletet, ami az otthon két meghatározó összetevője lenne.[32] Az otthonában lebzselő kérők lekezelően bántak Odüsszeusszal, mert szegény, s mondanunk sem kell, sok vietnami veterán hasonló tapasztalatról számolt be a visszatérése utáni első évekből.[33] Végül Odüsszeusz lemészárolja a kérőket, s ahogy Shay beszámol róla, a veteránok valóban arra vágynak, arról fantáziálnak, hogy bosszút álljanak a civileken, azért, mert ők voltak azok, akik a megbecsülésüket romba döntötték.[34]

A szegény tehát nem az otthon maradt hatalmasok ellentéte, hanem egy olyan embert jelöl, aki valaha, vagy valahol máshol hatalmas volt, élet és halál ura, de itt mindentől megfosztották, leginkább megbecsültségétől. A visszafogadó közösség akkor empatikus, ha ezt a helyzetet el tudja képzelni, mert ténylegesen nem tud erről meggyőződni (nem lehetett ott senki közülük a harctéren). El kell képzelni, hogy bűnök nyomasztják őket és ezen elismerés által sikerülhet őket egy megtisztulási rituálén át integrálni újra a közösségbe. A szegényben tehát nemcsak a sajnálat beszédaktusának kell benne lennie, hanem a cselekvő képzeletnek is, és a cselekvő megértésnek is, ami, úgy gondolom, kifejezetten a szövegolvasás modellje.

[1] Móricz Zsigmond, Szegény emberek = M. Zs., Novellák II. (1915–1925), szerk. Hegyi Katalin, Bp., Osiris, 2002, 428. A novellából vett idézetek ebből a kiadásból származnak.

[2] Vö. Kulcsár Szabó Ernő, Beszédaktus, szerepkör, irónia (Az Isten háta mögött mint elbeszélés), Alföld, 1993/4, 58–76.

[3] Mátyás István, Szegény emberek = M. I., Móricz-novellák, Bp., Tankönyvkiadó, 1979, 36.

[4] Bori Imre, Móricz Zsigmond prózája, Újvidék, Forum, 1982, 69.

[5] Szirák Péter, Az ösztön „nyelve” és a nyelv cselekedtető ereje – Szempontok Móricz Zsigmond néhány művének újraolvasásához = A kifosztott Móricz? (Tanulmányok), szerk. Fenyő D. György, Bp., Krónika Nova, 2001, 236.

[6] Mercs István, Embertelenség az emberben (Móricz Zsigmond Szegény emberek c. novellájáról) = Társasági Tükör II. (A nyíregyházi Móricz Zsigmond Kulturális Egyesület évkönyve, 2007), Nyíregyháza, Móricz Zsigmond Kulturális Egyesület, 2007, 78–79.

[7] Mercs, i. m., 82.

[8] Mitchell, Juliet, Trauma, felismerés és a nyelv helye, www.mtapi.hu/thalassa/9923/tanulmny/03mitch.htm

[9] Biess, Frank, Homecomings – Returning POWs and the Legacies of Defeat in Postwar Germany, Princeton and Oxford, Princeton University Press, 2006, 74.

[10] Simmel, Ernst, Kriegsneurosen und „Psychisches Trauma”, Leipzig–München, 1918, 24. idézi: Schäffner, Wolfgang, Der Krieg ein Trauma (Zur Psychoanalyse der Kriegneurose im Alfred Döblins Hamlet = HardWar/SoftWar (Krieg und Medien 1914 bis 1945), hrsg. von Stingelin, Martin – Scherer, Wolfgang, München, Fink, 1991, 35.

[11] Nadelson, Theodore, Trained to Kill: Soldiers at War, Baltimore–London, The Johns Hopkins University Press, 2005.

[12] Mitchell, i. m.

[13] Mercs István szintén úgy látja, hogy a katona „a perceptuális helyzet tárgyi, személyi környezetét belső képpé, szimbólummá sűríti. Így idézheti fel a Vargáék házánál elterülő gödör a lövészárkot; a gyermekekre vigyázó kislány az első gyilkolás emlékét, vagy a sáros folyópart a frontszakaszt” (Mercs, i. m., 82–83.). Annyival egészíthetnénk ki ezt az érvelést, hogy a lövészárok és a frontszakasz gyakorlatilag ugyanazt a traumatikus teret idézi fel, így az absztraktabb jelentéstulajdonítás esetén mindkettő beleérthető az árok folyamatosan új jelentéseket felvevő metaforájába.

[14] Nadelson, i. m., 104.

[15]Uo., 109.

[16] Fricke , Hannes, Das hört nicht auf – Trauma, Literatur und Empathie, Göttingen, Wallstein, 2004, 252–253.

[17] Frank Biess arról számol be, hogy a második világháború után alapvető nyugatnémet törekvés volt a családok helyreállítása, viszont a hazatérő traumatizált katonák elveszítették szociális és szexuális energiájukat, így óhatatlanul ellenálltak ennek a törekvésnek, nem lettek apák és férjek újra (Biess, i. m., 88.) A Szegény emberekben nincs ilyen radikális torzulás, azért is tudják a katonát a családba olyan könnyen visszafogadni, mert megtartja apai szerepét is, például abban, hogy a gyerekeinek szekeret készít az első otthon töltött éjszakán (425). A jó családapa képének van egy olyan funkciója is, hogy kontrapunktként szolgáljon a gyermekgyilkos képével szemben.

[18] Kosztolányi Dezső, Édes Anna, Bp., Móra, 1981, 205.

[19] Lerner, Paul, Hysterical Men (War, Psychiatry and the Politics of Trauma in Germany 1890–1930), Ithaca–London, Cornell University Press, 2003, 37.

[20] Fricke, i. m., 250–251.

[21] Nadelson, i m., 101.

[22]Uo., 93.

[23] Shay, Jonathan, Odysseus in America (Combat Trauma and the Trials of Homecoming), New York–London–Toronto–Sydney–Singapore, Scribner, 2002, 12.

[24]Uo., 31. Mint ahogyan könyvének címéből is látszik, Shay folyamatosan párhuzamokat von Odüsszeusz sorsa és a vietnami veteránok élete között (valamelyest számol a transzhistorikusságból eredő veszélyekkel, folyamatosan hangsúlyozza, hogy az eposzból vett történetek metaforái, illetve allegóriái az általa leírt-értelmezett eseteknek). Itt például Iszmarosz kifosztását hozza példaként az Odüsszeiából, amiről Odüsszeusz Alkinoosznak számol be közvetlenül a lótuszevők szigetén történt események előtt az eposz kilencedik énekében.

[25]Móricz Zsigmond levelei I., sajtó alá rendezte F. Csanak Dóra, Bp., Akadémiai, 1963, 124.

[26]Uo., 137.

[27] Schöpflin Aladár, Szegény emberek = Schöpflin Aladár Móricz Zsigmondról, vál. Réz Pál, Szépirodalmi, 1979, 112.

[28] Móricz Zsigmond, Novellák I. (1900–1914), szerk. Hegyi Katalin, Bp., Osiris, 2002, 663–665.

[29] Móricz, Novellák I., i. m. 666–668.

[30] Mitchell, i. m.

[31] Mátyás, i. m. 43.

[32] Shay, i. m., 245–246.

[33]Uo., 137.

[34]Uo., 135.