Porceláncsésze és pöröly

„A fiatalasszony szerelmes levelet talál a férje zsebében, ami egy idegen leánynak szól. Mi történik ezek után, hogy intézik el egymás között a dolgot és hogyan békülnek ki, ez a regény.” Ekképpen foglalja össze Kosáryné Réz Lola Móricz A szerelmes levél című kisregényének cselekményét a Nyugat 1924/4. számában megjelent (impresszionisztikus) kritikájában. Nagy leegyszerűsítéssel persze, de tulajdonképpen erről szól ez a hosszabb elbeszélésnek és kisregénynek egyaránt felfogható történet.[1] Olyan témát dolgoz fel benne, ami szinte egész írói pályája folyamán foglalkoztatta, s több általa művelt műfajban (novella, regény, színdarab, napló) is vissza-visszatért hozzá: a férfi és nő, pontosabban a férj és feleség feszültségteli, nemegyszer küzdelembe illő viszonyát, szenvedélyes lelki párharcát[2]. Ebben a művében éppenséggel egy „friss” házaspár mézesheteket követő első összezördülését, az első komolyabb haragszomrád fojtogató jeleneteit mutatja be, ami aztán, megint csak az író más, hasonló tematikájú műveivel ellentétben, a felek kibékülésével (vagy megalkuvó megbékélésével, ez már értelmezés dolga) záródik. Ami miatt azonban még ma is élvezetes olvasmányként hat, az már túlmutat az eredetinek korántsem tekinthető alapötleten, és sokkal inkább a szöveg sajátos poétikai megformáltságát érinti.

Elsősorban a kiegyensúlyozott szerkezet, a célirányos cselekményvezetés és az ideologizáló narráció hiánya emelendő ki (tudjuk, Móricz nem minden, egyébiránt akár sikerült vagy népszerű regénye bír ezen erényekkel). A 12 fejezetre tagolódó történetet egy kívülálló, egyes szám harmadik személyű narrátor meséli el, akinek szólamába azonban helyenként a két főszerepelő magánbeszéde is beékelődik. Az ún. szerzői pszichonarrációt és a szabad függő beszédet váltogató, a hangulati-érzelmi vált(oz)ások és az indulatkitörések lélektani lefolyását kiválóan érzékeltető elbeszélésmód a Sáraranytól kezdve Móricz prózastílusának egyik „védjegye”.

A szüzsé az otthon–elutazás–megérkezés–hazautazás–otthon szakaszokra bontható. Az első két szakasz (1. fejezet) az idilli, önfeledt boldogságot képviseli, a középső (2–4. fejezet) a korábbi egyensúly és harmónia megbomlásának kezdetét, az utolsó előtti (5. fejezet) és az utolsó szekvencia pedig annak elmélyülését (6–11. fejezet), majd részleges helyreállítását (12. fejezet) viszi színre. Konkretizálva: az ifjú, immár városinak (Debrecen) számító házaspár, Samu és Aranka három hónap után először utaznak haza a szülőfalujukba. Épp farsang van. Az asszony véletlenül felfedez az ura zsebében egy számára ismeretlen lánynak írott levelet. Az évődő hangú, inkább csak udvarolgató válaszlevélke nagyon felzaklatja. Csak a hazaúton adja tudtára férjének, lassan adagolva az információt és a szarkasztikus kiszólásokat, hogy tud a levélről és el is olvasta. Samu felháborodik, fenyegetőzik, megpróbálja bagatellizálni a dolgot, az asszony érzékeire hatni, de hiába: Aranka nem enged fel, és nem bocsát meg neki. Otthon aztán puskaporossá változik a hangulat: kölcsönös duzzogás, piszkálódások, fojtott hangú összeszólalkozások, majd hangos veszekedések váltják egymást. A testileg-lelkileg kimerült férj kedvetlenül végzi a munkáját a hivatalban, egy alkalommal dühében elrohan otthonról. A feleség az özvegy szomszédasszonnyal vigasztalódik, éhségsztrájkba kezd, és nem hajlandó aludni. A fokozódó feszültségnek egy darabjaira hulló tükör vet véget. Samu kétségbeesett tette után valamelyest konszolidálódnak a viszonyok, és az utolsó, mindeneket tisztázó szenvedélyes szóváltás után Aranka megbocsát a férjének: elhiszi, de inkább csak hinni szeretné, hogy Samu, saját bevallása szerint, szándékosan, afféle csaliként tette zsebébe a „hamis” levelet, hogy ezzel tegye próbára imádott felesége ragaszkodását és szerelmének erejét.

Az általánosabb narratív sajátosságok és nagyobb szerkezeti egységek jellemzőin túl azonban érdemes figyelmet szentelni a szöveg nyelvi megformáltságának, azaz szűkebb értelemben vett stílusának is. Ezen belül is egy olyan motívumkörnek, amely a nevetés különféle formáit és azok jelentésbeli változatosságát és összetettségét, röviden – a nevetés szemiotikáját érinti. Olyan, a regények szóhasználatából kiinduló, s ezen keresztül a szereplők identitásának és kölcsönviszonyainak, illetve a dialógusok természetének a vizsgálatát is magába foglaló elemzési szempontról van szó, amelyre Móricz műveivel kapcsolatban Tverdota György hívta fel a figyelmet.[3] A Rokonok kapcsán rámutatott arra, hogy a nevetés „önálló, a történésektől alig észrevehetően, de mégis elkülönülő jelrendszert képez”[4] a szövegben. A legkülönféle módokon nevető szereplők rajzán keresztül Móricznak sikerült bemutatnia ennek a sokarcú, árnyalt társadalmi, lélektani és etikai jelentéseket közvetíteni képes emberi jelenségnek „hatalmas konnotációs holdudvarát”.[5] Korábbi tanulmányomban arra tettem kísérletet, hogy ezt a szempontot kiterjesszem az író más műveinek interpretációjára is. A Vidéki hírekben a nevetést az idegenség, a közösségbe való befogadás és kizárás, illetve a stílusparódia felől vizsgáltam.[6] Hasonló perspektívából közelíthető meg A szerelmes levél is, annyi kiegészítéssel és pontosítással, hogy ebben a műben az idegenségtapasztalat a házastársi viszony alakulástörténetébe ágyazottan jelenik meg. Móricz a nevetésen keresztül (is) bemutatja azt az érzelmi ívet, ami a boldog megelégedettségtől az elhidegülésen és a belső viaskodáson át jut el a némileg rezignált feloldódásig.

A nevetéssel nagyon kiterjedt, filozófiai (Bergson), pszichoanalitikus (Freud), kultúraelméleti (Bahtyin), antropológiai (Plessner), retorikai (Quintilianus) és esztétikai (Pirandello) irányú szakirodalom foglalkozik. Ezek ismertetésétől vagy célirányos applikációjától ezúttal eltekintenék. Nem kívánom ugyanis megfeleltetni a regényt valamely nevetés- vagy humorelméletnek, helyette inkább, induktív módszert követve, a szövegnek a nevetés szűkebb és tágabb szemantikai holdudvarába tartozó helyeit (szavait, mondatait) veszem számba. Ezen keresztül pedig azt igyekszem majd bemutatni és idézetekkel alátámasztva bizonyítani, hogy olyan motívumsorról van szó, amely a két főszereplő viszonyváltozásait reflektálja. Az, ahogyan mosolyognak és nevetnek a szereplők, ahogy közben a hang és az arc (mimika) kínálta kifejezéslehetőségekkel élnek, sokat elárul a bennük zajló folyamatokról, a kapcsolatokat jellemző aktuális erőviszonyokról és a közösség(ek)hez való tartozás mutatóiról is.

A nevető Móricz

Talán nem tévedek nagyot, ha kijelentem, hogy Móriczra nem úgy gondolunk elsősorban, mint nagy irodalmi tréfamesterre vagy nevettetőre. Nem úgy humoros ő, mint mondjuk Mikszáth, Karinthy, Örkény vagy Parti Nagy Lajos. A nevetés változatos formáit felvonultató regényei és elbeszélései számos mosolygó és nevető szereplőt mutatnak be, általában mégsem komikusak, nem ingerelnek nevetésre bennünket, olvasókat (kivételek persze vannak[7]). Móricz beszél a nevetésről, tréfás helyzetekbe sodródó vagy másokon nevető szereplőket ábrázol, miközben ez legfeljebb csak kényszeredett mosolyt csal az arcunkra. Hőseinek derűje ritkán ragad át a befogadóra. Azt a látszólag paradox kijelentést lehet tehát megfogalmazni, hogy a Móricz-szövegek úgy bontják ki – a verbális és a nonverbális nüánszok iránti kiváló érzékkel – a nevetés kommunikációs formáinak összetett és sokszínű világát, hogy maguk eközben „komolyak” maradnak. Nem biztos, hogy elég világos voltam, épp itt az ideje, hogy rátérjünk A szerelmes levél elemzésére.

Mosolygó szerelmesek

A mű első fejezete a fiatal pár boldogságérzésének az ábrázolását adja, mégpedig egy szánon tett utazás apropóján. A száguldás és a mesei színekben pompázó, békét és nyugalmat árasztó havas táj a farsangra utazók belső örömének, derűjének és bizakodó lelkesültségének a leképezéseként, külső, metaforikus megfeleléseként olvasódik. Alig szólnak egymáshoz, azonban minden megnyilvánulásuk a fiatal házasok bágyadt boldogságáról árulkodik. Samu töri meg először (majd még két további alkalommal) a csendet, mivel rá szeretne gyújtani, s ez, az adott helyzetben, felettébb körülményes műveletnek bizonyul. Aranka meg sem szólal, csak mosolyog, élvezi, hogy újdonsült, szeretett ura mellett ülhet a szán ülésén, bundákba és a „boldogság becsületességébe bónyálva” (531.). A benne zajló folyamatokról egyrészt a narrátor számol be, másrészt, a szabad függő beszéd alkalmazásának köszönhetően, ő maga. Így tudjuk meg, mi is bújik meg a mosolya mögött: „Aranka nem nézett rá, mosolygott. Neki isten bizony semmi se hiányzott, s szinte bosszantotta, hogy Samunak még cigaretta is kell ehhez a paradicsomi boldogsághoz. ” (Uo.) Nincs szó azonban valódi bosszankodásról; a feleséget semmi sem tudja kizökkenteni az örömmel teli megelégedettség állapotából: „Aranka csak mosolygott, nem mozdult, mosolygott. Bágyadt volt, mint egy szerelmes macska, ült bekuporodva, ellankadva, elalélva; a nagy mezők szépek voltak, az ég hihetetlenül tágas és derült, s olyan nagy, oly rettentően nagy volt minden, mint az ő nagy, nagy, mértéktelenül nagy boldogsága. ” (532.) A pleonazmus határát súroló természetleírás is a hős érzelmi felfokozottságát hivatott érzékeltetni. Harmadszor akkor mosolyintja el magát, amikor már vidáman pöfékelő urára pillant: „Mosolyogva nézett oda Samura, ennek csak a nagy orra látszott. Pirosló, nagy Mátyás király-orra s alatta a hetyke, fehér cigarett.” (Uo.) Ezt veszi észre a férj, s mivel átölelni nem tudja, csak rádől, „mint a szénaboglya”, majd „vidám szerelmesen” nevet a szemébe: „No, hogy van, báránykám? Jól?... Nincs semmi baja?... Nem fázik... Nem fúj be?... No jól van akkor... Egy óra múlva ott leszünk Gedi bácsiéknál.” (Uo.)

A fenti kivonatos ismertetésből is nyilvánvaló, hogy a történet egy házastársi idillel indul. A természetleírás, a lélekrajz és a szereplők verbális és nonverbális megnyilvánulásai (nevetés) egyaránt e stíluseffektus kiváltásában érdekeltek. A mosoly és a nevetés a boldogság és az öröm jeleként, mégpedig ikonikus jeleként értelmeződik, mivel az arc híven adja vissza a szereplők érzelmi állapotát. A folytatás a nyitó fejezet keltette elvárások be-nem-teljesülésének jegyében alakul, azaz: az idill tartós fenntarthatóságának lehetetlenségét példázza. A vendégségben szerzett tapasztalatok felborítják a kezdeti harmóniát, és gyökeres változásokat idéznek elő a szereplők státuszát és kölcsönviszonyait illetően. S ez leginkább a a nevetés funkciójának módosulásában érhető tetten.

Az idegenség színterei

Ahogy megérkeznek, elszakítják őket egymástól: Aranka az asszonyok, illetve a barátnők, Samu pedig a meglett férfiak és fiatalkori barátok körében tölti az első órákat. Mindketten kénytelenek megtapasztalni az új, még friss életformából adódó egyedüllét és idegenség élményét: már nem szabad emberek, a házastársi frigy elkülöníti őket a velük egykorúaktól, de még nem számítanak „teljes körű”, komolyan vehető asszonynak, illetve férjnek. E köztes pozíció miatt több esetben is nevetség tárgyává válnak: a többiek gúnyolódnak velük és apró tréfákat eszelnek ki a bosszantásukra.

Aranka „háromhónapos asszony”-ként (532.) érkezik meg a rokonok és a régi barátnők közé. Ez utóbbiak nagy érdeklődéssel veszik körül őt, és leplezetlen izgalommal faggatják férjéről, az új lakásról és a házastársi élet mindennapjairól. Ő csak kelletlenül és szűkszavúan válaszolgat csipkelődő, bizalmaskodó kérdéseikre. Magányosnak érzi magát a társaságukban, hiányzik neki a férje: „Samut leszakították róla, mint ahogy levették a bundát, elszedték a fejkötőt, a kendőket, a kesztyűket, úgy vitték el tőle az urát. Látta, hogy ez a világ rendje. Hiszen hamar felfogta, hamar beletalálta magát, nem is volt neki szokatlan, s mégis olyan megfoghatatlan, oly érthetetlen volt. Miért nincs itten, vele, Samu?” (533.) Idegenségélménye a vihogó, nevetéstől pukkadozó fruskák körében egyre inkább fokozódik, azt érzi, hogy nagyon elszakadt már ettől „az ideges, lánykacajos világocskától”, és szeretne mihamarabb visszamenni az asszonyok közé, akik „olyan szépek, komolyak, kedvesek, méltóságosak, és olyan fontos dolgokról beszélnek: drágaságról, beszerzésről, ruhavarrásról, ételreceptekről, annyit lehet tanulni közöttük... Ah, ezek a lányok a fitri-futri eszükkel…” (534.) Szemében az izgatott nevetgélés az éretlenség és a komolytalanság jele. A szertelen, lányos vallatásnak egy kérdés ad új lendületet és teremt nem várt feszültséget: „Ír még Samu szerelmeslevelet?” (Uo.) A lányoknak ugyanis tudomásuk van róla, hogy igen, Arankát viszont meglepetésként éri a kérdés, elvörösödik, kényszeredetten együtt nevet társnőivel (ez az első megjátszott, hamis nevetése, mely nem örömet és jókedvet fejez ki, hanem a zavar leplezésére szolgál), majd, hogy a lányok gyanakvását elaltassa, megpróbálja adni a közönyöst: „Törődöm is én az ő firkáival – mondta.” (533.) Később pedig: „Felőlem mulathat, én nem rontom senki mulatságát.” (534.) A barátnők újra nevetnek, de már nem olyan magabiztos fölénnyel, mint korábban: nem tudják, hogy higgyenek-e a fiatalasszony szavainak vagy sem. „A kacagásuk egyre idegesebb lett.” (Uo.) Amikor viszont megtudják, hogy Aranka esténként át sem kutatja férje zsebeit, fölébe kerekednek zavaruknak, és megsemmisítő csapást mérnek a három hónapos asszonyra: „Úgy nevettek, majd széthullottak.” (Uo.) Ebben a pillanatban, a legnagyobb kacagás közepette, dugja be az ajtón a fejét Samu.

Az ifjú férj váratlan betoppanása új helyzetet teremt, ami csak tovább rontja Aranka megrendült pozícióját. A lányok figyelme most már feléje fordul, kacérkodni, flörtölni kezdenek vele, minden kérdésük és megjegyzésük „árulás volt a barátnővel szemben” (536.). Aranka a korábbi célozgatások hatására már más szemmel tekint a férjére. Azt, ahogy „szétnéz, szétnevet” (uo.) a lányok közt, már a hűtlen természet megnyilvánulásaként értelmezi. A férfi beköszönő kérdése („nem látta, fiacskám, a cigarettatárcámat?”), majd az ezt követő, feleségét és önmagát egyaránt zavarba hozó viselkedése az oka annak, hogy újra és újra felharsan a gúnyos lánykacaj. Samu lekezelően és gyerekhez illően beszél a feleségével, aki erre megsértődik. Ő megpróbálja kibékíteni, de hiába igyekszik tréfával elütni a dolgot, csak fokozza az amúgy is kínos szituációt: „a lányok kuncogva nevettek” (535.). Samu távozása után a lányok tovább heccelik barátnőjüket, addig, hogy az kimegy az előszobába, és kompromittáló levél után kezd kutakodni férje bundájában. Végül tényleg talál egy „Nagyságos Jasuch Masa úrleánynak” címzett, feladatlan levelet. A barátnők alig férnek a bőrükbe izgatottságukban: „Visítva és sikongva zsizsegnek fölötte.” (537.)

Ez a jelenet, azon túl, hogy fontos cselekménydinamizáló funkciót tölt be, jobban rávilágít Aranka barátnői körében elfoglalt sajátos helyzetére is. Először mutatja őt a többiekhez képest fölényes helyzetben, mivel az előszobában lógó kabátok világa nekik, hajadon lányoknak, tiltott s ezért ismeretlen terület; terra incognita: „A lányok valami titkos borzadállyal nézték, hogy mer belekotorászni a férfibundába. Nekik ez még idegen világ volt, a férfibundák országa megközelíthetetlen tér, be sem mernének közéjük lépni, azt hinnék, rögtön beléjük karol valamelyik.” (Uo.) Az izgatott kíváncsiságot kifejező narrátori-szereplői szólamba az elismerés hangjai is belevegyülnek: „S lám ez az Aranka, alig pár hónapos asszony, hogy végigturkálja, kívül-belül minden zsebét; izgató.” (Uo.) Ezután következik Samu helyzetének leírása (3. fejezet), amire nemsokára sort kerítek, előtte viszont érdemes lezárni az Aranka-szálat. Amint visszalép a lányok uralta utolsó szobába, megszűnik eddigi kiváltságos helyzete, s újra a barátnők tréfáinak kiszolgáltatottjává válik. Újra azt érzi, hogy nem való már közéjük, s lélekben irigyli az urát, hogy vele ellentétben milyen jól tudja magát érezni az urak körében (az olvasó számára ekkor már nyilvánvaló, mekkorát is téved). A szobába lépve azt látja, hogy a lányok „vihogva s visszafojtott lélegzettel” (537.) vizsgálgatnak valamit. Az elcsent levél az, amit Arankának az utolsó pillanatban még sikerül visszaszereznie, s az őt körülzsongó lánycsapat elől (amíg annak egyes tagjai nagy kacagások kíséretében a levél képzeletbeli tartalmán gúnyolódva mulattatják egymást) a kamrába menekül, magára zárja az ajtót, és elolvassa férje levelét. A levél mint beágyazott szöveg teljes terjedelmében olvasható, mégpedig Aranka zárójelben szereplő reakcióival kiegészítve. Az elemzés későbbi menete és jobb követhetősége érdekében érdemes a jelen sorok olvasójának is megismerkednie vele:

„Kedves Masinka, a maga nyolcoldalas levelére, nem lévén időm, csupán nyolc sorban válaszolok, már megbocsát, ha ugyan célszerűnek látja megbocsátani. Különben is ezt a rövidséget nem kell úgy venni, mint sértést, majdnem azt írtam sertvést: Pardon, lássa, az én régi kedélyességemet megőriztem a sors csapásainak dacára, nemde? (Ó, a pimasz!) Tehát visszatérve az el sem kezdett sajnos! témára: ha csak barátságot parancsol, abban én miliárdos vagyok (egy l-lel!) észre sem veszem, hogy valakit megajándékozok egy pár meleg kézszorítással (hm, hm). Mivel pedig Magácska csak egy, mond eggy (két g-vel!) számmal: 1. kézszorítást parancsol!... tehát rendelkezésére állok és ha csak tűz kell, én nagyon tüzes vagyok... (Noo?!) Tehát rendelkezésére bocsátom a jobb, avagy balkezemet, vagy mancsomat, ha megengedi... Tehát kézcsók, ha megengedi..., ha megengedicsek: csok jasa, csok jasa!... Pá, pá, pá: Samu.” (542–543.)

A barátnők hiába kérik utána, hogy mondja el nekik, mi állt a kompromittáló dokumentumban, nem hajlandó elárulni nekik. A kérdések elől, csalafinta mosollyal az arcán (544.), az asszonyok (a „mamák”) szobájába menekül. Ide már végképp nem merik követni: „Ők ott nem érezték jól [még][8] magukat. Olyan csodálkozva néztek be később Arankához; hogy megváltozott; de tényleg; hogy meg tud ülni az asszonyok között. És hogy figyel a puncstorta készítésének titkára!... S a szeméből semmit se lehet kiolvasni... Nahát ez a lány: ez egész asszony lett... ” (544.)

Látható, hogy miképp tölti meg Móricz szimbolikus jelentéssel a tereket. Aranka minél távolabb kerül a barátnők által elfoglalt utolsó szobától, annál inkább hangsúlyossá válik férjezett állapotából adódó mássága; annál önállóbb és magabiztosabb lesz. A gúnyolódás, a csipkelődés és a heccelés kísérte vihogás és a harsány kacaj is ennek megfelelően halkul el, s adja át helyét először a csodálkozásnak, majd a vágyakozást és talán némi irigységet is magába foglaló elismerésnek. A fiatal menyecske otthonos mozgása az előszobában mint az új állapotba való átmenet helyszínén már jelzi az egyelőre még köztes, de már alakulófélben levő helyzetét. S ahogy az előbbi idézet is bizonyítja, a múlttól való elidegenedéssel együtt már kifejezésre jut az új otthonosság megtalálásának reményteli pillanata is. Itt már nincs helye a nevet(gélés)nek, ami az újdonsült asszony szemében az elhagyni kívánt gyerekes megnyilvánulások közé tartozik.

Samu helyzete sem rózsás, ugyanúgy nem találja a helyét facér barátai közt, sőt, számára még az az elégtétel sem adatik meg, hogy érettebb korú „nemtársai” körében leljen némi vigaszt. Helyzetét kettős idegenség jellemzi, amit aztán tovább fokoz felesége elhidegülése. A koruknak, társadalmi pozíciójuknak és vagyonuknak köszönhetően tekintélynek örvendő „öregek” kinézik maguk közül a fiatalon nősült, alig huszonhat éves kishivatalnokot, s mindvégig éreztetik vele, hogy (még) nem közéjük való: „Hogy mosolyognak, ha ránéznek; hogy veregetik a vállát; milyen felülről s gyerekbecéző módon bólogatnak reá... Nem érzi jól magát közöttük.” (538.) Samu ezért erőlteti a férfiasnak számító viselkedést: erővel iszik, jóllehet nem ízlik neki a bor, és nem is nagyon bírja az italt, és szellemeskedni próbál. De bármit mond is, az visszafelé sül el, s ő maga még nevetségesebbé válik: „mikor ezt így kikottyantotta, akkor még jobban nevettek a bácsik.” (Uo.) Fülig vörösödve és belül teljesen letörve somfordál ki a szobából. A gúnyos mosoly és a nevetés ebben az esetben a társaságból való kizárás hatékony kommunikációs eszközének bizonyul: a kinevetés a kirekesztéssel lesz egyenértékű.

Diákcimborái között még rosszabb neki, mivel ők jobban ismerik, több minden köti össze őket a múltból, s ezért aztán többet is engednek meg vele szemben. Affektált és cinikus megjegyzéseik még jobban elkeserítik Samut. A barátok elsősorban azon tréfálkoznak (a lányok harsány nevetésével ellentétben a finom irónia eszközével élve), hogy Samu ilyen fiatalon talált párt magának. Komoly(kodó) és elismerő szavaik a lenézést és gúnyt palástolják. A fiatal férjben egyre nő a feszültség, amit alig képes elrejteni ügyetlen nevetgélése mögé: „Samu csak billegett a sarkán, s hebegett, nevetgélt, igazat adott, s ivott, s folyton azon törte a fejét, melyiket volna a legbölcsebb s legtapintatosabb dolog botrány nélkül jól felképelni…” (539.) Az esetleges pofozkodásnak a cigarettatárcát hozó Aranka váratlan megjelenése veszi elejét. „Elmúlt a feszültség, a féltréfa, félgúny.” (540.) Megismétlődik a lányos szobában lezajlott jelenet: a barátok tekintete a nyugalmat, szelídséget és egyszerűséget árasztó asszonykára szegeződik. Samu izgatottsága viszont csak fokozódik, tudja ugyanis, mi játszódhat le „alacsony fantáziájú” barátai fejében: „gazemberek, vakuljanak meg, most megnézik a termetét, ruháját.” (Uo.) Ezért idegesen, becéző szavak kíséretében próbálja kifelé tuszkolni a feleségét. S ahogy már korábban is, nevetségessé teszi mindkettejüket: „a társaság nagy mulatságára, már se holt, se eleven nem volt (...) A fiúk összenevettek, s összenéztek.” (Uo.) Ráadásul, nagy igyekezetében, még el is szólja magát. Legalábbis így értelmezhető az a mondat, amivel elbocsátja Arankát: „Aztán majd írjon! – tette hozzá viccesen.” (Uo.) A szellemeskedő fordulat eszünkbe juttatja a később megtalált levelet, azt, hogy ő már írt, szó szerint, s előrevetíti a feleség későbbi tettét is: Aranka bosszúból, gúnyos mosollyal az arcán (543.) a valódi helyett egy pá, pá, pá szavakkal teleírt levelet küld el az ismeretlen Masa kisasszonynak.

Mosoly és hallgatás

A vonaton, útban hazafelé férj és feleség már nem bújik egymáshoz olyan önfeledten és boldog bágyadtan, mint akkor, a szánon. A kiinduló helyzet visszajátszásaként is olvasható 5. fejezet[9] azt mutatja be, miként kezdi megmérgezni kettejük viszonyát ama feladatlan levél. Samu ebből kezdetben mit sem tapasztal, ő ugyanis – az olvasóval ellentétben – még nem tudja, hogy a levél illetéktelen kezekbe került. Ugyanúgy viselkedik, mint azelőtt, tüntető gyengédséggel bánik élete párjával, becézi, babusgatja és szenvedélyes pillantásokat lövell felé. Aranka nem fedi fel mindjárt a lapjait, hagyja, hogy a férje kitüntesse figyelmével, egyrészt asszonyi hiúságból, hogy a kupéban ülő fiatal lány irigyelhesse őt, másrészt testi gyengeségből is: bármennyire haragszik ugyanis a férjére, mégsem tudja legyőzni az iránta való vonzódását. A szexuális izgalom felülkerekedik a negatív érzéseken (harag, csalódottság) és az akaraton: „De amint a barna szeme összevillant a Samu szürke szemével, ebben mély láng lobbant fel, s Aranka elpirult. Beljebb húzódott gyorsan a bundájába, prémjébe, lehunyta a szemét, s melegség kezdett áradozni a testében fölfelé. Lassan újra kinyitotta a szemét, s odalopta a pillantását a Samuéba: az még mindig olyan falánkul, éhesen meredt rá, s most ő is hagyta, kiszolgáltatta magát, hisz olyan bátorságban érezte az életét, így bebugyolálva, ennyi ember között, de kimondhatatlan édes gyönyörűség hatotta át meg át, szinte elalélt bele. A szája elbágyadt, picikét megnyílott, mint a bimbó, ha fesleni kezd a napon... Hátraejtette a fejét, egészen kéjesen, kimerült érzéssel, nagyon jó e mellett a gazember mellett élni, mégis nagyon jó...” (545.)

A viszony megváltozását jelzi a mosolyok funkciómódosulása is. Míg az 1. fejezetben a boldog megelégedettség, addig itt a titkolt tudásából származó fölényes gúny csal mosolyt Aranka arcára. Minden keserűsége mellett is élvezi ezt a helyzetet, többször is azt olvassuk, hogy magában mosolyog, mert átlát a szitán, szórakoztatja, hogy férje annyira körülugrálja. Szerinte azért, hogy rossz lelkiismeretét nyugtassa. Egy alkalommal majdnem elárulja magát, a mosoly feltűnőbbre sikeredik a kelleténél: „– Maga mit nevet?... Rajtam nevet? Barikám, barikám, maga rajtam nevet? – tudakolta Samu, s kényesen majszolt.” (547.) Később odáig megy, hogy megtréfálja az urát: saját fátylát borítja az arcára. Az persze tiltakozik, igyekszik leráncigatni magáról a női ruhadarabot, nehogy a többi utas előtt nevetségessé váljék, de már késő: „röstelli a dolgot, a lány előtt, aki máris nevet.” (549.)

Aranka csak azután tesz utalást a levélre, hogy férje befejezi a falatozást és hozzá bújva épp aludni készül. Samut villámcsapásként éri a felismerés, hogy felesége átkutatta a zsebeit. Ezen mérhetetlenül felháborodik, de lélekben saját magát is ostorozza ostobasága és figyelmetlensége miatt. A negédes és a fennhéjázó mosoly eltűnik az arcokról, s mindketten hallgatásba burkolóznak. Holtfáradtan dőlnek egymásnak az ülésen, de aludni már egyikük sem tud.

Mosolygó házasok

A hazaérkezést követően Samu „nevetséges” vagy inkább „nevettető” megpróbáltatásai még korántsem érnek véget. Munkahelye, a hivatal, ahol fáradtan bár, de dicsekedve meséli kollégáinak az otthoni farsangolás élményeit, az idegenség újabb színterévé változik a számára. A hallgatóság kezdetben – számára legalábbis – kedvezően reagálja le a beszámolót: „Az urak nevettek is, irigyelték is.” (551.) Amikor a lányokra és asszonyokra terelődik a szó, Samu kifejti sajátos filozófiáját a házasságról. Szerinte a férfiembernek a szülőföldjéről kell házasodnia, s olyan lányt kell választania, aki „meleg, hűséges otthon”-t (552.) képes teremteni a férjének. A közhangulat akkor változik meg, amikor egy idősebb, kövér kolléga ezen kezd el tréfálkozni. Samu immár negyedik alkalommal válik a viccelődés céltáblájává. Az urak nevetnek és kacagnak körülötte, ő pedig ahelyett, hogy önironikusan továbblépne a dolgon, ingerült magyarázkodásba kezd: „nem értette a tréfát, s nem tűrte, hogy őt kinevessék.” (Uo.) A humorérzék híján lévő fiatal férjnek azzal sikerül valamelyest elvennie a tréfálkozás élét, hogy egy rögtönzött szenvedélyes szónoklat keretében kifejti a házasságtörés felettébb szükséges voltáról vallott nézeteit: [a férjnek] „Olyan nőcskékkel is kell találkozni néha-néha, akiket se nem szeret, se nem tisztel az ember. Sőt többet mondok: meggyőződésem szerint erre nem is a férjnek van szüksége, hanem a feleségnek. Mert honnan tudja a férj, hogy milyen nagyszerű asszony az ő icipici kis párja, ha nincsen alkalma összehasonlítani más kis nőkkel... S még egyet: meg vagyok győződve felőle, hogy a férj, ha egyetlen bókot mond egy idegen nőnek: mindjárt megmozdul a lelkiismerete, s nem hagyja békén, míg nem revanzsálja a saját feleségénél... Isten bizony!” (553.) A hűtlenkedés férfiközpontú önigazolásának kvintesszenciája! Nem meglepő, hogy házas kollégái megenyhülnek irányában, abbamarad az ugratás, s a cinkos összetartozás tudata varázsol némi derűt az arcokra: „Az urak igen vidáman fogadták a Samu elveit, s mindannyian helyeselték is, a csökönyös házasembereknek azzal a titkos szabadkőmíves összetartásával, ahogy vállvetve ragadják meg a férjek a legkisebb alkalmat az aranyjármon való könnyítésre.” (Uo.)

Otthon a felesége kezdetben semmivel sem emlékezteti őt a vonatút során átélt kínos pillanatokra: „megnyugtatóan derült volt s édes a hangulat.” (Uo.) Persze ez csak a női taktika része. Aranka akkor hozakodik elő a levéllel, amikor férje feje már az ölében nyugszik, s pillái is már-már lecsukódnak. A meghitt együttlét atmoszféráját gyökeresen megváltoztató, csendesen kiejtett, de annál szúrósabb mondat hatására („– No, hát elküldte?”) a férfi riadtan tér észhez. Az ezután következő veszekedés leírásában újra megvillan az, hogy Móricz milyen árnyaltan is képes közvetíteni a szereplői viszonyváltozások dinamikáját épp a nevetésen keresztül. Az asszonyban végbemenő érzelmi változásokról a mosoly és a gúny módosulása tudósít. Aranka először még „mosolygott, igen kicsit s igen finoman a szája sarkában lappangott a kis mosoly” (554.). Férje értetlenkedő válasza után már a „szája széle fájdalmasra, gúnyosra torzult” (uo.), s a vita tetőpontját jelentő pillanatban pedig már a vitriolos irónia hangnemébe vált át, s mér megsemmisítő csapást partnerére: idéz az ominózus levélből, nevetségessé téve ezzel annak stílusát és, közvetetten, szerzőjét is: „Na! Hadd lássuk, hogy őrizte meg a régi kedélyességét a sors durva csapásainak dacára?... miliárdos úr... egy l-lel... írni megtanulhatott volna a sok szerelmes levél mellett... legalább ne kompromittálná magát azzal, hogy az egyet két g-vel írja... Na: mit áll itt, mint egy félhalott, ha csak tűz kell, maga nagyon tüzes... tessék tüzelni... én megengedicsekelem... csok jasa, csok jasa: no... pápápá…” (Uo.) Egy későbbi heves szóváltás alkalmával újra beveti a paródia fegyverét, és férje helyesírási hibákkal teli írásmódját fordítja ellene.

A történet következő szerkezeti egysége a házastársi válság elmélyülésének jeleneteit és a kibékülést foglalja magába. Anélkül, hogy ezt a folyamatot lépésről lépésre figyelemmel kísérnénk, csupán a nevetést érintő változásokra irányítanám rá a figyelmet. Aranka helyett immár Samu lesz az, aki többször és többféle módon, az adott kommunikációs helyzetnek és megrendült viszonyuk épp aktuális fázisának megfelelően mosolyog vagy nevet. Izgatottan vigyorog, amikor a békülés szándékával virágcsokorral lepi meg a feleségét (565.), erőltetten mosolyog, hogy palástolja a másik gúnyolódása miatt érzett megbántottságát (567.), mereven, amikor kárörvendően gondol az eltervezett büntetésre (565.), s miután úgy érzi, hogy végre sikerült rendre utasítania az engedetlen asszonyt, „halkan és vidáman” (573.) nevetgél magában. Samu viselkedése sokban emlékeztet Aranka korábbi taktikájára, a hallgatással párosuló, titokzatos mosolyokra,[10] ami arra utal, hogy a házasfelek tanulnak egymástól, önkéntelenül is elsajátítanak ezt-azt a másik verbális és nonverbális kifejezésmódjának jellegzetes fordulataiból. Ezt igazolja a befejezés is, amikor a feleség a megbékélést vagy kiegyezést „először életében s utoljára” egy, a Samura jellemző szójátékkal koronázza meg.[11]

A nevetés jelei: összegzés

A nevetés szemiotikai szempontból vizuális (arcjáték, testmozgás) és akusztikus jelek (hanghatások) együttese, a jelentésadás vagy értelmezés ennek megfelelően legalább két különböző kód alapján történik. A nevetést kísérő vagy abban megtestesülő jelegyüttes befogadója a mimika és az artikulált vagy artikulálatlan hangok alapján próbál meg következtetni az üzenet jelentésére; az arc külső, felszíni tapasztalataiból indul el a belső, lelki referenciák (szándékok, érzések, hangulatok) irányába.

A szerelmes levélben sokkal inkább halljuk, mintsem látjuk a nevetést. Móricz, a pirulást leszámítva, alig szentel figyelmet az arc nyelvezetének[12], helyette a nevetés megnyilvánulási formáinak és az őket kísérő hanghatásoknak az árnyalt rögzítésére koncentrál, igyekezvén közben kiaknázni a magyar nyelv e téren kivételesen gazdagnak mondható kifejezéslehetőségeit. A mimika változásait és a testrészek mozgását (kéz- vagy fejrázás, csapkodás, dülöngélés stb.) részletező kommentárok helyett egy-két jól „eltalált”, érzékletes határozószó vagy hangutánzó szó segítségével örökíti meg a nevetés kommunikációs eseményét és közvetve a hatására lezajló lelki folyamatokat is. Tehát a megnevezés előnyt élvez a kifejtéssel szemben.

A nevetés leggyakrabban párbeszédes jelenetekben fordul elő, ahol is reflektálja a kommunikációs partnerek közti viszonyváltozásokat. Főként a jókedv, a derű, illetve a gúny, a keserűség vagy a zavar jeleként funkcionál.

A nevetés szemiotikai értelmezhetősége mellett szól az is, hogy olykor a hazugság eszközeként használatos.[13] Esetenként tehát a nevetés hamis jel (félrevezető szimptóma), ami a beszédpartner vagy a tágabb környezet szándékos megtévesztését szolgálja (például a jóindulat, a szeretet, a tisztelet vagy az elfogadás látszatát kelti). A műben egyaránt találunk példát az őszinte és a megtévesztő nevetésre, illetve mosolyra. Az előbbi a történet elején dominál, az utóbbi pedig a történet közepétől kezdve válik meghatározóvá.

Móricz elsősorban a nevetés közösségteremtő és kirekesztő funkcióját mutatja be, azt, aminek feltétele az intim vagy a kollegiális összetartozás (kamasz lányok, diáktársak, irodai alkalmazottak zárt közössége). Az elbeszélés legjobb pillanatainak számító házastársi civakodások továbbá azt is érzékeltetik, miként válhat a mosoly vagy a halk, befelé történő nevetés az irónia hathatós fegyverévé.

Komorság és derű – záró gondolatok

Ahogy Ács Margit a mű 1984-es kiadáshoz írott utószavában megjegyezte: „A szerelmes levélről nem sok szó esett a maga idején, s később sem.”[14] Kosáryné idézett esszéisztikus kritikáján kívül nem találtam nyomát más róla szóló írásnak. Jóllehet nem végeztem ez irányú levéltári kutatást, viszont sokatmondó, hogy: 1. A Kortársak Móricz Zsigmondról című kötet[15] nem közöl olyan korabeli recenziót vagy kritikát, ami a művet tárgyalná. 2. Egyik Móricz-monográfia[16] sem foglalkozik a művel, elemzés pedig végképp nem olvasható róla. 3. A későbbi írások közül még az olyan, a Móricz-kisregények felértékelése szempontjából kulcsfontosságú tanulmányban sem esik szó róla, mint a Béládi Miklósé.[17]

Nem túlzás tehát azt állítani, hogy elfeledett műről van szó, mely a társadalmi kérdéseket kritikusan boncolgató „nagy” regények és a rokon tematikájú kisregények árnyékában maradt. Pedig, ahogy az említett utószóban olvashatjuk, „kivételes bája, könnyű kezű, tiszta vonalvezetése, belső arányossága miatt azok közé a Móricz-írások közé tartozik, amelyeken nem halványított, sőt érlelt az idő”[18]. Hozzátehetjük, hogy az azóta eltelt huszonöt év is megtette a maga „érlelő” munkáját: ha az idézett Rokonok-elemzés, illetve a regény Szabó István által rendezett filmadaptációja nem irányította volna rá a figyelmet a nevetés Móricz-művekben betöltött jelentőségére, nem biztos, hogy A szerelmes levél azt az oldalát mutatta volna felénk (ha egyáltalán előlépett volna a feledés ama bizonyos homályából), amit jelen elemzés igyekezett kidomborítani. Van azonban a mű visszhangtalanságának egy másik, a Móricz-recepciót általánosan is érintő tanulsága.

A Nyugatban megjelent kritika arról tanúskodik, hogy már 1924-ben kialakult vagy legalábbis kialakulófélben volt egy olyan komor és robusztus Móricz-kép, amelyhez viszonyítva egzotikusnak hatottak a szerző idillikus vonásokat és derűs hangulatokat is felvonultató művei. Kosáryné nem titkolt rácsodálkozással veszi tudomásul, hogy Móricz Zsigmond ezúttal egy olyan, számára idegen témához nyúlt, ami sokkal inkább Mikszáth Kálmán vagy Herczeg Ferenc tollára kívánkozott volna. Persze, a rá jellemző nyíltsággal és őszinteséggel dolgozta fel ezt is, teszi aztán hozzá. Értékelése végén nyugtázza az írói teljesítmény sikerességét, ugyanakkor nem hagy kétséget afelől, miben is látja Móricz igazi jelentőségét: „mint mikor erőskezű férfi kis filigrán porceláncsészét vesz a kezébe és teát kever benne apró ezüstkanállal. Különös jóízű, édes és erős teát. Azután, letéve a kezéből az egészet óvatos és nyugodt mozdulattal, mosolyog egyet s kezébe veszi újra szokott súlyos pörölyét.” A szerelmes levél tehát csak afféle derűs kitérő vagy pihenő a súlyos kérdésekkel birkózó elbeszélő pályáján; teadélután, amely után újult erővel vetheti bele magát ismét a „komoly” munkába. A porceláncsésze nem az ő súlyos pörölyhöz szokott kezébe való, nem is mutat jól benne.

Tényleg így volna? Móricz derűs, nem tragikus kifutású, könnyedebb hangú művei zárványok vagy komolytalan ujjgyakorlatok csupán? Miért nem akarjuk őket komolyan venni? Felszínes írói világnézet megnyilvánulásának tekintjük őket vagy a meghaladni kívánt hagyomány (Jókai, Mikszáth) visszahúzó erejének bizonyítékát látjuk bennük?[19]

Pedig jól megfér egymás mellett pöröly és csésze. Mindkettőnek más a rendeltetése, mindkettő szép és/vagy hasznos a maga nemében. Ezért nem helyénvaló bármelyiket is értékesebbnek tartani a másiknál. Az előbbi nem helyettesítheti az utóbbit: a teázni vágyó éppúgy nem tud mit kezdeni egy kalapáccsal, mint az alkotás lázában égő szobrász a csészével.

[1] Móricz a művet a Pesti Hírlapban kezdte el közölni 1918-ban, s ugyanebben az évben jelent meg – további hat elbeszélés kíséretében – könyv alakban is a Légrády Testvérek kiadásában. A borítón „kis regény” műfaji alcím szerepelt. Vö. Móricz Zsigmond irodalmi munkássága. Bibliográfia. Összeállította: Kozocsa Sándor. Művelt Nép Könyvkiadó, h. n., 1952, 30. 101. Az általam idézett kiadásban (Móricz Zsigmond: Elbeszélések II. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1973, 531–581.) és az Osiris Kiadó legújabb gyűjteményes kötetében is (Móricz Zsigmond: Novellák I. Osiris Kiadó, Budapest, 2002) az elbeszélések között szerepel A szerelmes levél. Véleményem szerint indokoltan: rövid terjedelme, a szereplők kis száma, egy központi konfliktushelyzet viszonylag gyors feloldása, kitérőktől mentes, célirányos cselekményvezetése inkább az mellett szól, hogy Móricz ún. „elnyújtózó elbeszélései” (Féja) vagy „megnőtt novellái” (Németh László) között tartsuk számon.

[2] Schöpflin Aladár már 1934-ben, Az asszony beleszól című regényről írott kritikájában megjegyezte, hogy Móricz „akárhonnan indul ki, eljut a családig, férj és feleség viszonyáig. Ez az ő nagy élménye, kifogyhatatlan témája.” Móricz Zsigmond Budapesten. In Réz Pál (szerk.): Schöpflin Aladár Móricz Zsigmondról. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1979, 253. A cikk először a Nyugat 1934. március 1-i számában jelent meg.

[3] Tverdota György: Nevető rokonok. Irodalomtörténet 2005/2, 123–130.

[4] Tverdota György: Nevető rokonok... 127.

[5] Tverdota György: Nevető rokonok... 128.

[6] Benyovszky Krisztián: A nevetés szemiotikája. Idegenség, nevetés és nyelv összefüggései Móricz Zsigmond Vidéki hírek című elbeszélésében. Literatura 2006/1, 66–80.

[7] Ilyennek tekinthető, legalábbis a rám gyakorolt hatásuk szempontjából, az Úri muriban elhangzó anekdoták némelyike.

[8] Az általam idézett kiadásban valami miatt nem szerepel a még határozószó/módosítószó, a korábban már említett 1984-es és 2002-es kiadásokban, valamint a Magyar Elektronikus Könyvtár adattárában őrzött verzióban (http://mek.niif.hu/01200/01281/01281.htm) viszont igen.

[9] Újra együtt utaznak, bundába burkolózva ülnek szorosan egymás mellett, alig beszélve valamit.

[10] Samu csak ekkor jön rá Aranka álságos viselkedésére.

[11] „– Megbocsát, báránykám?... Meg?... Megvan a béke? – suttogta a fülébe. / Aranka most az egyszer, először életében s utoljára a Samu szójátékai módjára talált egy szót: / Igen, megvan a béka... – mondta magában. / S lenyelte a békát.” (580.)

[12] Eco, Umberto: Az arc nyelvezete. Fordította Kunkli Enikő. Magyar Lettre Internationale 2004, 53. szám, 19–21.

[13] A legáltalánosabb definíció szerint jel az, ami valami helyett áll – tehát önmagán túl valami mást jelöl, másra utal vagy más felé mutat. Erre is hivatkozik Umberto Eco, amikor, felettébb lapidáris módon, úgy fogalmaz, hogy a szemiotika mint diszciplína kutatási tárgya mindaz, „ami hazugságra használható”. Trattato di semiotica generale. 18. kiadás, Bompiani, Milano, 2002, 17. Értelmezésemben ez azt jelenti, hogy a jel természetéből adódóan, a jelhasználó szándékától függetlenül is, magában hordozza a tettetés, s ezáltal a csalás mozzanatát (is). Ezért alkalmas arra, hogy a hazugság hatékony eszköze váljék belőle.

[14] Ács Margit: Utószó. In Móricz Zsigmond: Nem élhetek muzsikaszó nélkül. A szerelmes levél. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1984, 168.

[15] Kortársak Móricz Zsigmondról I. Tanulmányok és kritikák (1900–1919). Összeállította: Vargha Kálmán. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1958

[16] Féja Géza: Móricz Zsigmond. Atheneum, Budapest, 1939, Czine Mihály: Móricz Zsigmond. Gondolat, Budapest, 1968, Nagy Péter: Móricz Zsigmond. 4. kiadás. Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1979, Vargha Kálmán: Móricz Zsigmond és az irodalom. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1962, Vargha Kálmán: Móricz Zsigmond. Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1971, Bori Imre: Móricz Zsigmond prózája. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1982.

[17] Béládi Miklós: A másik Móricz: a kisregények írója. In uő: Értékváltozások. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1986, 111–121.

[18] Ács Margit: Utószó… 168.

[19] Erről lásd: Benyovszky Krisztián: Móricz Mikszáthot olvas. In N. Tóth Anikó (szerk.): Mikszáth – hagyományok és értékek. KFE, Nyitra, 2008, 127–147. A tanulmány korábban megjelent folyóiratban is: Partitúra 2007/2–3, 63–73.